- Részlet a Határkövek című regényből -

Prága kapui, gondoltam a vonaton álmodozva, de semmilyen kaput nem láttam, az állomáson csak Jozef Hálek unokatestvérei vártak. Jozef már nem állás nélküli gépszerelő volt Dunaszerdahelyen, hanem a Škoda-műveknél dolgozott, Brünnben. Néztem a nővérét, a sógorát, a nővére gyerekeit, a nagymamát, akinek egy kétszobás lakása volt a Kisoldalon, a Malá Stranán. Megkaptuk a kedves bátyja levelét, minden szerelmi bánat gyógyítható, mondta a sógor, aki műtős volt a külvárosban, és titokban lőtt sebeket kezelt, mint ahogy ezt Jozeftől már tudtuk. De nem a sógor tűnt félelmetesnek, hanem a kicsinyke lakás, ahol nekem a ruháskamrában ágyaztak meg. Hiszen minden kicsi volt, a tányérok, az ajtók, a küszöb, a gyerekek iskolatáskája, a kamrában az ágyam, a fogas és a szekrényke a ruháimnak. De ehhez a kicsi lakáshoz egy kádas-zuhanyzós fürdőszoba is tartozott, ilyesmit én még az internátusban sem láttam. Nyáron majd nem lesz olyan szűkös, mondta a nagypapa, kinyitjuk majd a tetőablakot, és árad a parkokból a napsugár. A Malá Stranán az utcák is olyan picik voltak, mint valami régi ruha, amire ráakadunk a szekrényben, és felismerjük rajta a ráncokat.

Budapest barbár város, felfújták a múlt században, hallgattam a nagypapát, aki néhány évig Pesten, a Ganz-műveknél dolgozott. Mit mondhattam, azt mondtam, Budapestnek más varázsa van, a gyerekek nevettek a kiejtésemen, de hát én az iskolában csak szlovákul tanultam. Szégyelltem beismerni, hogy sohasem jártam Pesten. Alig vártam, hogy a vacsora véget érjen, az utcán sétálgathassak, és megláthassam végre a csinos és öntudatos nőket, de a Svoboda gyerekek játszani hívtak. A házaspár szobájában elfért egy gombfociasztal, de Boženka varrógépe, a háromajtós szekrény elfoglalt minden helyet, nevetve fulladoztunk a gyerekekkel, ám ahogy az óra tiktakolása félóránként belehasított a nevetésünkbe, úgy éreztem, régóta köztük élek, a Határsávról, a gólyáról csak álmodtam.

És másnap se maradt időm az utcákon csatangolni, felkutatni a csinos és öntudatos nőket, máris jelentkeznem kellett a szerkesztőségben. A Ganz-gyári volt művezető, az öreg Hálek úr kísért el, aztán megálld a helyed, fiam, mondta a kapuban, sok szerencsét kívánt, és kezet fogott velem, mint egy felnőttel. De Prága kapui csak lassan nyíltak meg, eleinte azt se tudtam, hogy a szerkesztőségben hol a helyem, a telefon mellé ültettek, de mikor látták, hogy se csehül, se németül nem tudok eléggé, csak a városba küldözgettek. Táviratokkal szaladtam a postára, hordtam a szendvicseket, fizetést nem kaptam, meg se érdemled, Heinrich, mondta Grünbaum úr, hiszen németül se tudsz rendesen. Láttam az utcán öntudatos, esernyős, kalapos nőket, én hiába bámultam őket, ezek a nők sohasem néztek a szemembe, egy ilyen kisasszony volt a titkárnőnk, Leni, aki viccből kitalált címekre is elküldözgetett. Mindig túl szűk blúzokat hordott, nagy gomblyukakkkal, a gomblyukakon át néha elővillantak a keblei.

Mikor Leni véletlenül az én kávéscsészémbe is konyakot töltött, hallottam, hogy Egon Erwin Kisch visszatért Ausztráliából. A lakására a kész anyagért neked kell elmenned, bökött rám Leni, de alig figyeltem rá, szinte kábult voltam a gondolattól, hogy földi ember, egy olyan lény, akit bárki láthat Prágában, Ausztráliába utazik. Semmi különös, mondta Leni, csak azért ment, hogy leleplezze az ausztrál demokrácia visszásságait. Lelkileg is felkészültem a nagy leleplezővel való találkozásra, a legjobb kabátomat vettem fel, megengedtem, hogy, játékosan felborzolva a hajam, maga Boženka fésüljön meg, és közben gúnyolódjon a pihéimen. A megadott időben, megnyerően nyírva és fésülve ott álltam a csodálatos utazó, Kisch úr lépcsőházában. Nem szabad figyelmeztetnem a neve magyar eredetére, gondoltam, hiszen emlékeztem a nagy magyar hazafira, Bohus főjegyzőre, aki mindig ingerült lett, ha a neve alapján csehnek tartották. Mint egy mesebeli ajtó egy repülőgépen, a lakásajtó kitárult, és Kisch úr, egy igen elegáns fiatalember, császárkabátosan kezet nyújtott és betessékelt, Dunaszerdahelyi Imre, mutatkoztam be. Ti robbantottátok ki a világháborút, mondta a nagy leleplező azonnal, de azért beljebb tessékelt, és helyet mutatott a nappaliban. A lakás árasztotta az idegenség és sietősség varázsát, így élnek hát a híres újságírók, gondoltam. Kisch úr elmagyarázta, hogy tartósan Berlinben lakik, de egy lakást Prágában, kedvenc városában is fenntart. Most rövid időre belemerülök a prágai atmoszférába, mert a bűnügyek jobban érdekelnek, mint a politikusok, remélem, pár napig csak egyszerű gyilkosokkal, lánykereskedőkkel, liliomtiprókkal, zsebmetszőkkel dolgozom. Kisch úr annyira hadart, hogy a felét se értettem, de azért barátságosan bólogattam. Majd meglátjuk, Imre vagy Heinrich, hogy mennyire leszel használható, hiszen Grünbaum megígérte, hogy intelligens fiút küld, hiszen a példányszámot csak a leleplezett gyilkosok és nem a leleplezett korrupció növeli. Kérsz egy kis csokoládét, kérdezte, és ő maga állt császárkabátosan a borszeszégőhöz. A csokoládéba finom likőrt öntöttünk, és bár nem voltam tisztában a korrupció szó jelentésével, én is helyeseltem, azt mondtam, hogy igen, a gyilkosságok sokkal érdekesebbek.

Prága főváros volt ugyan, de falai között nem tűntek el naponta gyanús körülmények közt az emberek. A jólét csak rontott a bűnügyi statisztikákon, évről évre kevesebb rejtélyes eltűnés, mérgezés, gyilkosság történt. Kevés ügy van, sóhajtozott Grünbaum úr, a prágaiakat pedig csak a prágai gyilkosságok érdeklik. Kár, mondtam, mert nagyon jó falusi gyilkosságokról tudnék beszámolni, de Grünbaum úr legyintett. A nagy sztori lényege, magyarázta, hogy ismerős színfalak közé törjön be a nagy Ismeretlen, és a rejtély lelepleződjék, mire az olvasók a cikk végére érnek. Schwarz úr, a segédszerkesztő előrehajolt, Imre be tudna számolni olyan gyilkosságokról, amit magyar nagyurak követtek el a szláv vagy magyar parasztok ellen. A Prager Presse harcos, baloldali lap volt, úgyhogy sokáig tűnődtünk a parasztgyilkos magyar nagyurakon. A csejtei várúrnő, mondtam, ennél valami aktuálisabbat, kérték a többiek. De én arisztokratákat csak a galántai vásáron vagy Pozsony közparkjaiban láttam, és bár nem szerettük őket, egyik sem látszott olyannak, mint aki a határban kardlappal üldözi a cselédlányokat. Eszembe jutott Anci állítólagos levelezőpartnere, de lehet, gondoltam, hogy csak a csallóközi öregasszonyok vagy éppen anyuska találta ki az egészet. Bár mint a Prager Presse szerkesztői, talán anyuska is jobban örült volna, ha Kálnoky gróf a levelezgetés helyett beleöli a parasztlányokat a Csiliz-patakba. Mondtam, nincs semmi érdekes, semmi igazi ügy, hisz az Első Köztársaságban felosztották a magyar arisztokrata nagybirtokokat.

Gyorsan témát váltottunk. Maradtak hát a munkásmozgalom hírei, és maradtak a csip-csup bolti betörések, egy riportsorozat a szférák zenéjéről és Keplerről, a nagy prágai mágusról, a Károly-híd titokzatos zsebtolvajáról, akiről azt rebesgették, hogy egy ékszerész kleptomániás felesége. Nekem maradt a futkosás a postára, a nyomdába, az esti és hétvégi telefonügyelet. Kisch úr, aki tudta, hogy írónak készülök, kitűnő könyveket adott kölcsön, alig volt időm aludni, faltam a drámákat, regényeket. Emlékszem a padlásfeljáróra, ahol hajnalonként a Malá Strana háztetői fölött német expresszionista drámákat olvastam, mindig hajnalban értem a nagy fordulathoz, mikor a hősök romlott, önző férgekből egy pillantás alatt jó emberekké változnak. Én, aki sohasem hittem abban, hogy a történelemben villámcsapásszerűen jó dolgok következhetnének, azt mondtam Kisch úrnak, hogy szívesen megírnám a paródiájukat. De Kisch úr, miközben cigarettával kínált, azt mondta, írástudók vagyunk, ezért csak a gonosz dolgokat szabad lelepleznünk.

Úgyhogy meg se mertem neki mutatni antiexpresszionista drámámat, ahol a végén minden felrobban, a jó emberek pedig egy csapásra szörnyű férgekké változnak. Ezt egy tősgyökeres prágai sokkal jobban megírta, mondta a segédszerkesztő. Vigasztalódni egy Malá Strana-i kis utca szeánszaira jártam. Csernai néni, mint egy bárónő, ajánlólevelet adott az egyik távoli sógornőjéhez, itt legalább tudom majd, hogyan kell viselkedni, gondoltam, és szóba állnak velem az öntudatos és csinos prágai nők is. De Rùženka néninél nem német anyanyelvű, művelt lányokat találtam, nem Leni-féléket, akik mosolyogva kitalált címekre küldözgettek, hanem kis szobalányokat, boldogtalan életű varrónőket, egy özvegy fűszeresnét, aki évek óta hiába várt a férjére. Ők is nagyon tetszettek, még a termetes fűszeresné is, lassan, édesen-könnyesen beszéltek, asztaltáncoltatás közben az asztal lapjára omlott a keblük, hát nem csoda, gondoltam, hogy az asztal azonnal remegni kezd. Hálek urat, az öntudatos, szervezett munkást és vejét, az éjszakánként titkos műtéteket végző Svobodát nem érdekelték a babonaságok a Malá Stranán. Svobodát kéne bemutatnom Grünbaum úrnak, gondoltam, hiszen éjszakánként nehézfiúk osonnak fel a hátsó lépcsőn, és csengetnek be a Neruda utcai lakásba, a csip-csup ügyeknél sokkal fontosabb ügyekről tud Svoboda, de a bátyám azt írta, hogy egy ilyen derék családot semmiképp se szabad bajba keverni. Svoboda urat, de leginkább Hálek bácsit én is kedveltem, az ő szocializmusuk nem bánta, ha az emberek templomba járnak. Mért bánnám, mondta Hálek úr, Jézus is munkásgyűléseket tartott a Genezáret-tó partján. A bátyám minden második héten írt, és havonta küldte a pénzes utalványokat, leveleket kaptam Ancitól, sőt Anci hébe-hóba verseket is küldött, csak anyuska haragudott, csak anyuska nem írt semmit. Erről panaszkodtam Svobodánénak, aki puha csípőjével mindig hozzám ért, ahányszor a tejeskávét odatette elém. Svobodáné, mióta tudta, hogy írok, különös gyengédséget tanúsított irántam, és én mindennap alkalmat adtam neki, hogy gyengédsége fokozódjon.

Fokozódott is, megsimogatta a vállamat, az arcomat, felállt, hogy puha csípőjével újra súrolja a tarkómat, de most valami komolyabbról volt szó. Én, aki majdnem papnövendék lettem, mit gondolok, mit szólhat az Úristen a meglátásokhoz, az asztaltáncoltatáshoz, a szellemezéshez. Svobodáné hetente gyónni járt, sokat sírt azon, hogy a túlvilágon majd nem fog az apjával és a férjével találkozni. Vannak ilyen dolgok a Biblia szerint is, mondtam óvatosan. Svobodáné megkavargatta a kávémat, a szeretet jeléül jól megcukrozta, leült mellém a hokedlire, és mesélni kezdett. Igen, mondta, ő nagyon érzékeny asszony, megérezte egy nagynénikéje halálát Klatoviban, vihar előtt mindig fáj a feje, és megálmodta Erzsébet császárnő halálát is kislánykorában. Érdekes volt hallani egy cseh történetet a Monarchiáról, a fülbevalóról, amit Boženka „Szarajevó napján" elvesztett, és nem talál azóta sem. Így van, mondtam, de Isten azt akarja, hogy a hitnek szolgáltassuk ki magunkat, ne az előérzeteknek. Határozottan mondtam, olyan határozottan, mint Lajos atya a dunaszerdahelyi templomban, Boženka épp ezért bólintott rá, csak én nem voltam biztos abban, hogy hiszem-e, amit mondok. De a sugallatok igazabbak, mint a tények, mondta Boženka, és hogy a csípőjével újra hozzám érhessen, még egy kis kávét töltött nekem. Ő például az időjárást biztosabban megérzi a csontjaiból, mint a tudósok a műszereikkel. Kár, hogy Boženka megérzései éppoly unalmasak voltak, mint körvonalai a ruhái alatt. Csak az érzésekben szabad bízni, sóhajtotta, és végre egy kis süteményt vett elő a kredencből, hogy megkínáljon vele. Sóvárogva bámultam az aprócska cukormázas golyócskát, minél nagyobb városban laknak az emberek, annál kevesebbet esznek, gondoltam. Megtartóztattam magam, csak egyetlen golyócskát vettem el, de legalább nem álmodtam Svobodánéról többet.

A következő év decemberében aztán jöttek a nagy ügyek. A volt Ledeburg-palota egyik melléképületében holtan találtak egy gazdag uzsorásnőt, nagyon régen utcalány volt, mesélték, így teremtette meg vagyonkája alapjait, a pénzt, amit hatalmas kamattal kölcsönzött ki a szegényeknek. A nő kapcsolatban állt orosz emigránsokkal, meséltem a szerkesztőségben a Malá Strana-i pletykákat, Egon Erwin Kisch megremegett, eljössz velem, Heinrich, te is a helyszínre. Egy kocsiban ülhetek a Redl-ügy megfejtőjével, gondoltam az izgalomtól remegve, mikor áthajtottunk konflissal a Moldván, a szűk utcák között kocsikázva olyan rejtelmesnek éreztem magunkat, mintha mesebeli hercegek volnánk. Elbámészkodtam a hatalmas fényezett bútorok között, a hatalmas kanapékon, ez egy palota leválasztott szárnya, magyarázta Egon Kisch, az egyik lakás nappalijából jutunk a másik lakásba. De még jobban elbámultam az áhítatos tiszteleten, amivel a nyomozók Egon Kischt körülvették. Szegény Redl ezredes, neki köszönhet Egon úr mindent, követtem a száguldó riportert bámuló detektíveket, miközben azt gondoltam, csak járkálunk a lakásban körbe-körbe.

Érezhette a világ minden Rùženkája, hogy itt gyilkosság történt, de nem kellett sugallatokra bíznom magam, hiszen a legbelső szobában ott feküdt a hulla, az öreg Karolina asszony derékig felgyűrt pongyolájában. Mint egy disznóvágáskor, annyi vér van, gondoltam, ekkor vettem észre a holttest mellett sírdogáló cselédlányt. Csipogó hangja volt, hatalmas teste, babakék szeme, az a fajta, mondta mellettem németül az egyik detektív, akiről a férfiak azt gondolják, legalább egyszer ki kell próbálni. Hatalmas karjai reszkettek, ahogy sírva átfogta a saját térdeit, most már hagyd abba, Milena, szólt rá az egyik detektív, mire a lány visszanyelte a hüppögést. A nyomozók beterelték Egon urat egy másik szobába, talán most fogják tőle megkérdezni, gondoltam, hogy mi lehet a gyilkosságról Kisch úr benyomása. A városban azt suttogták, hogy Egon Erwin Kisch telepátiával leplezte le saját apja gyilkosát. A mindentudó hírlapíró, a nagy Egon úr most nem volt ilyen könnyelmű, kifúrta magát a detektívek gyűrűjéből, és azt mondta, szeretne ott lenni a házmester, a többi cseléd kihallgatásán. De éreztem, hogy ezen az igazi helyszínen az érzékei szinte megfeszülnek, előveszi a jegyzetfüzetét, magyarázza a rendőröknek, hogy mit kell tenniük, és megsúgja a főrendőrnek, hol tanyáznak Prágában a fehéroroszok bandái. Én az ablakon át bámultam a szökőkutat, a park semmibe futó sétányait, a rendőrök és Egon Kisch eltűntek egy oldalajtón, énrám, a hullára és a vastag karú Milenára csak az öreg detektív vigyázott.

Ennek a hatalmas bútorokkal telezsúfolt, vérfoltos és sötét szobának valami erotikus sugárzása van, gondoltam, hisz jázminillat terjengett a levegőben, és a ledöfött öregasszony is nagyon jó, nagyon finom fehérneműt viselt. Milena csipogva sírt, a hideg kertből egy meztelen kőleány könyörtelen tekintettel méregetett minket. Miért bérel egy kurtizán ekkora lakást, minek a sok ajtó, a temérdek szoba, minek a park? Úgy látszik, ez a nyomasztó köd megsejtette Milenával minden gondolatomat, az úrnőm cselédszerző is volt, mondta. Cselédeket közvetíteni egy elhagyott palotában? Ki keres cselédeket egy kísértetkastélyban? A rendőrök visszajöttek, az a lány tud valamit, mondta Egon Erwin Kisch, a nyomozók áttuszkolták Milenát a szomszéd szobába, gyerekarca rémülten villogott a sötét felöltők gyűrűjében. Mit érzel, Heinrich, kérdezte a nagy újságíró. De nem volt kíváncsi rá. A lányt rögtön le lehet tartóztatni bűnrészességért, mondta, csakis ő vezethette a gyilkost a labirintuson át a legbelső szobába. Kár, hogy ez a lány gyengeelméjű, mondta Egon Erwin Kisch, az ilyenekből nem lehet semmit kiszedni, az ilyeneknek nem fájnak az érvek. Kisch úr jó ember volt, a szegények és az elesettek barátja, ha éppen nem gyanakodott senkire. Elmagyaráztam, ha ez a ház bordélyház volt, ha az öregasszony falusi lányokkal kereskedett, akkor bárki ismerhette a szobákat. Kisch úr most, mint egy vadászeb, beleszimatolt a levegőbe, rápillantott a mindenhol terpeszkedő ágyakra, a végén azt mondta, igazad lehet, Heinrich. Hallgattuk a másik szobából az egymás után záporozó kérdéseket, kár, mondta Kisch úr, hogy ez a lány nem fog megtörni. A titokzatos, háttérben szervezkedő fehéroroszok egy pillanatra fellélegezhettek.

Majd én beszélgetek vele, mondta gyorsan, ha a rendőrök még hagynak valamit. A lány görcsösen sírt, ismételgette, hogy Karolina úrnő jó gazdaasszony volt, nem akarhatta bántani senki, sok gazdag ember járt nála. Hogy ki volt a sok gazdag úr, azt nem tudta Milena. Na, majd én kiszedem belőle, mondta Kisch. Legnagyobb riporteri trükkje az volt, hogy sildes sapkát, munkászubbonyt öltött, jelentkezett fogdákba, éjjeli menedékhelyekre, bárhová, ahol lelepleznivaló akadt, és az egyszerű emberek úgy megijedtek tőle, hogy azonnal maguk közül valónak ismerték el. De Milena még az egyszerűbb embereknél is egyszerűbb ember volt, ahogy Egon úr is látta, értelmi fogyatékos. Nem respektálta Egon úr népi szólásait, se Kisch úr legdemokratikusabb történetét, hogy az ő nagynénikéje is cselédlány volt. Milena csak hüppögött, a rendőröknek annyi bizonyítékuk se volt, hogy magukkal vigyék, ezért azt mondták jóságosan, pihenje ki magát.

Se fehéroroszok, se a cselédlány. Grünbaum úr azt mondta, három hét szabadságot kapok, és én, mint a falusi nép fia, próbáljam meg szóra bírni ezt az egyszerű falusi lányt. Ez a legnagyobb ügy most Prágában, mondta Grünbaum, arról is cikkezhetünk, hogy a lány merre jár, mit csinál, mi történt régebben a villában. Émelyegtem, az újságokból tudtam, hogy az öregasszonyt fénykorában a különös szokásai miatt Csődörnek hívták. De a kíváncsiság éppolyan erős volt bennem, mint Egon Erwin Kischben, kávézni jártam Milenához, hallgattam, hogyan gyűjtik a szalmát az ő falujában, elmondta, még soha nem volt sétálni Prágában. Mert mindig itt kellett maradnom, mesélte. A kávét reggelente úgy itta, mint Dunaszerdahelyen az öregasszonyok, kenyeret aprított bele, mert így megmarad az ereje, magyarázta. Ültem mellette, és míg hatalmas karjaival nekem is reggelit készített, figyeltem viccesen aprócska arcát, kislánykontyát, vártam, hogy egyszer majd a Csődörről is mesélni kezd. Mint a gyerekkorban szolgálni kezdő és kicsit együgyű cselédek, Milena is határtalanul ragaszkodni látszott a gazdájához. A Csődör a falvakat járta, hogy jót tegyen az egyszerű kislányokkal, aztán mit tett velük, kérdeztem, míg kavargattam a kávémat, itt voltak, sokat játszhattak, sokat nevettek, aztán a legjobb házakhoz mentek, mondta Milena óvatosan. Elképzeltem, mennyit érhetett volna az öregedő Csődörnek az örökké vidám, hosszú copfos Csák Böbe.

Igen, jártak ide külföldiek is, mondta Milena óvatosan. Igen, adósai is voltak a nagyságos asszonynak. Mert ebben a különös cselédszerzőben, gondoltam, a jövendő gazdák fizettek mindent, sokan adósai is maradtak a nagyságos asszonynak, mesélte Milena. De a gyilkos otthagyott a házban minden ékszert, mondták Egon Erwin Kischnek a detektívek. Én épp ezért nem zártam ki a lehetséges gyilkosok sorából a rejtélyes fehérorosz tiszteket, hisz jól tudtam, a bukott világok fiai hajlamosabbak arra, hogy az élet aprócska részleteiben igazságot tegyenek. A Prager Presse azt várta, hogy az izgalmas, atmoszférateremtő riportok végén megnevezem az igazi tettest, a leleplezésemmel felteszem a koronát az egészre. De én csak a gyilkosságokban hittem, nem a tettesekben. Jól emlékeztem anyuskára, aki elhitette Almássy főhadnaggyal, hogy a cséplőgép felrobbanása mögött titkok lappanganak. Az emberek, és ezt nemcsak anyuska tudta, hajlamosabbak a tények helyett a sugalmaknak hinni. Én pedig tisztán éreztem, hogy Milena, aki pedig sokkal, de sokkal ostobább anyuskánál, engem is, mint a detektíveket, manipulálni akar. Annyit beszélt az oroszokról, akik szobalányokat kerestek Karolina néninél, hogy egyre biztosabb lettem benne, a gyilkos egy cseh vőlegény, akit Karolina néni ízlése és csődörszokásai feldühítettek. Vagy éppen Milena falusi hódolója az, akivel Milena legelőször aprított kenyeret a kávéjába.

De egy cseppet sem viszolyogtam Milenától, ott ültem minden reggel az egykori palota konyhájában, hallgattam a Csődör jóságának bizonyítékait, Csák Böbe és Manóka után még nem hittem, hogy létezik szerelem szánalom nélkül. Mégis nagyon megijedtem, épp azt meséltem Milenának, hogyan szedik a szilvát a Csallóközben, nevetve hallgatta Milena, hogy leterítik a ponyvát a gyümölcsfák alatt, éppen egy gyümölcsfát keresett a tekintetem az ablakon keresztül a kertben, kinéztem a kőleányok és szökőkutak közé, és Mályi Gézát pillantottam meg Josef Katzcal. Csendesen beszélgettek a decemberi fák alatt, íme, a mindentudók, gondoltam, éppen a vén Ledeburg-palota kapujából nyíló parkban. Hirtelen szerettem volna sakkozni a derék Svoboda úrral, de mindennél inkább kihajtani a földekre a bátyámmal, hogy megnyugodjam. Nem a maga barátai, Dunaszerdahelyi úr, kérdezte Milena nyugodtan, de én gyorsan lekapcsoltattam vele a világítást a konyhában, behúztam magammal Milenát az egyik átjáróként szolgáló nappaliba. Dehogyis, mondtam, dehogy, csak várakozzék itt velem nyugodtan. Josef Katz volt Egon Erwin Kisch egyik titokzatos barátja, úgy beszélt mindenkihez, mintha valami titkot akarna megosztani egyes-egyedül ővele, engem a titkos titkok nem érdekelnek, mondtam mosolyogva, én megelégszem azzal, amit mindenki tudhat. De hát épp itt, a kőleányok között, éppen ebben a parkban, a Csődör ablaka előtt tárgyalnak, gondoltam szorongva. Ez még nem jelent semmit, igyekeztem megnyugtatni magam, a prágaiak most már keresztül-kasul járnak a régi, zárt főúri parkokban, elindulsz a Fürstenberg-palotából, aztán a Malá Strana egy másik pontján, a Èernin-kertben találod magad. Én csak Josef Katztól és a puha arcától irtóztam. Valamit csak teneked mondok el, Heinrich, ezt mondta Egon Erwin Kisch másnap, mikor leadtam a riportom végét A függönyök meglebbennek címmel a Prager Pressében, nincs meg a gyilkos, de az íráshoz mégiscsak van tehetséged. Talán szerelmes lettél a szobalányba, mondta Grünbaum úr, vagy talán helyesled, hogy az ilyen öregasszo-nyok meghalnak.

Közeledett a tizennyolcadik születésnapom, amikor a bátyám hozzájárult, hogy elköltözzem Svobodáék ruháskamrájából, és közeledett az idő, amikorra Grünbaum úr a legelső fizetésemet ígérte. Remélem, írta a bátyám, nem kerülsz rossz társaságba, és a gyilkosságok nem csinálnak belőled ideges gyanakvót. Azt hittem, visszatérek majd a mindennapi munkámhoz, a postára-nyomdába futkosáshoz, de Grünbaum úr A függönyök meglebbennek sikere után azt tanácsolta, hogy indítsak el egy Nemzetközi Pitaval című cikksorozatot, amelyben kitalált bűnügyekkel szórakoztatom a prágaiakat. Pitaval egy hóhér neve, egy francia hóhéré, magyarázta Egon Erwin Kisch, ő szórakoztatta először kitalált bűnügyekkel az olvasóit. Neki, Egon Erwin Kischnek pár hét után már alantas játék volt az egész pitavalosdi, szeretett volna visszatérni a proletariátus végső győzelméhez. Nem vagy elég öntudatos, magyarázta, ezért vagy hajlamos, Heinrich, túl bonyolultan látni a dolgokat.

De Josef Katztól mégsem szabadultam meg. Az ő húga volt az első csinos és öntudatos nő, akit megismerhettem. Ilsében volt valami szikár könyörtelenség, mint a legtöbb öntudatos nőben, ne csak múlt századi regényeket olvass, Heinrich, intett, de nem akarlak kínozni, te vagy az én virágzó barackfám, és én épp a szelídségedet szeretem. Ilse tizenkét évvel volt nálam idősebb, megtanított az asztalnál a fogások helyes sorrendjére, megfelelő nyakkendőt választott az ingeimhez, és hamarosan én is olyan nyakkendős, ballonkabátos, a füstös mozikban a legújabb filmeket csodáló újságíró lettem, mint a Prager Pressénél a többiek. Kár, hogy a kiejtésedben elárul téged valami furcsaság, mondta Ilse, de a növények tavasszal jó mélyre nyújtóznak a gyökereikkel, én is beleköltöztem a hajlatai és szokásai közé, Ilse lakásába, Ilse életébe. Nem vagy elég öntudatos, motyogta Ilse, mikor vasárnaponként kimásztam mellőle az ágyból, és elindultam a templomba, én legalább égi dolgokban hiszek, vágtam vissza Ilsének, de Ilse csak mosolygott, tudta jól, hány forradalmárkarrier kezdődött a papi szemináriumokban.

Valamikor, hogy anyuska szorításából kívül kerüljek, megtanultam egy halom Arany János- és Vörösmarty-verset, hosszú szakaszokat a János vitézből. És ahogy telt-múlt az idő, és ahogy egyre több gyilkosságot gyűjtöttem össze, még doboltak bennem a verssorok, de néhány szó jelentésén már gondolkodnom kellett. Haza nem mehettem, anyuska nem látna szívesen, írta az Istenesék nagypapája a legutolsó levelében. Persze minél idősebb lesz a bátyád, annál kevesebb ereje lesz anyuskádnak, hogy megakadályozza ezt. Tizennyolc éves lettem, tizenkilenc, szerettem volna hazatérni, legalább pár napra, hiszen hatalmas lyukak tátongtak már a balladákban. Ilse eldicsekedett, hogy Kafka a bátyjáról mintázta Josef K.-t, gratulálok, Katz kisasszony, mondtam, és elárultam, hogy én is egy regényt tervezek a bátyámról. Mit tudnál róla írni, kérdezte Ilse őszintén. Nem volna szabad annyit szomorkodni, Engelchen, mondta Ilse, mikor a színház után egy berlini szállodában kibújt a blúzából, egy ilyen kedves fiúnak miért kell olyan elveszettnek lennie. A fekete csipke belevágott a bőrébe, a kombinépántok átölelték a vállait, ilyenkor nem volt mit felelnem. Pedig nem szerettem Berlint, ahova hétvégenként színházba jártunk, és éjszakánként a szálloda ablakából figyeltük a tüntetőket.

Aztán eljött az idő, mikor nem írtam a bátyámnak levelet. Willi Münzenberg vezércikkét fogalmaztam át a parasztkérdésről, észrevettem, hogy a Prager Pressénél a Bauersache, a népi kérdés az én asztalom lett, bárcsak öntudatosabb lennél, mondta Ilse. Ha öntudatosabb nem is lettem, de sikerült egyre gyanakvóbbá válnom. Ismertem a Prager Presse és a kommunisták nézeteit a táborokba terelt és ott robotoltatott parasztokról, én nem hiszem, hogy ez nagy boldogság volna, mondtam óvatosan Grünbaum úrnak, aki hétről hétre szóba hozta a népi kérdést és az öntudatomat. Miről beszélsz, táborok, robot, ordított Grünbaum. Amit a Szovjetunióról hallasz, azt te tudatosan kiforgatod. Azt hittük, civilizálódtál itt, kiabálta, de megmaradtál annak, ami vagy, megmaradtál egy utolsó sültparasztnak. Miután hosszan kiabált velem, lecsillapodott és megkérdezte, talán bizony a magyarországi uradalmakat nagyszerű dolognak tartom-e. Egyáltalán nem, feleltem.

Sétálgattam a Malá Strana egymásba nyíló parkjaiban, még egy utolsó levelet írnom kell a bátyámnak, gondoltam. Ha nem írok, akkor azt hiszi, beteg vagyok vagy elraboltak, és egy lovas szekérrel vagy valami újmódi repülőgéppel még megkeres Prágában. Meg kell írnom, hogy megvagyok, jól vagyok, de nem vagyok képes válaszolni. Sétálgattam a prágaiak között, akik elindultak a Pálffy-palota kertjében, és váratlanul megérkeztek a Wallenstein-palota kertjébe. Ettől féltem én is, egy Heinrich vagy Imre von Dunaszerdahelyinek címzett levél megérkezik mihozzánk az Új utcába, bajt hoz a húgaimra, bajt hoz a bátyámra. Nem tartottam veszedelmes vagy éppen gonosz embereknek a barátaimat, csak veszedelmesen babonás alakoknak, babonásabbaknak az öregasszonyoknál, akik hétéves koromban körülállták az ágyamat. Mindegyik hitt valami előjelben, valaki más vagy éppen saját maga csalhatatlan leleplezőképességében, valami végzetes, köztünk lebegő erőben, amit szolgálni érdemes. Kiáltványok, horoszkópok, tettesek, bűnjelek, magasabb értelem. Még egy egyszerű elme is manipulálni tudná őket, gondoltam, és eszembe jutott megint Almássy főhadnagy, akinek szenzációsnak ígérkező nyomozását oly sajnálatos módon félbeszakította a világtörténelem. Katzék veszélyesebbek, gondoltam, mint a sok Marcsi néni, ők nem tudományosak, ők nem tekintélyesek, ők csak a cselédlányaikat tudják sanyargatni. Keringtem a kőleányok között, hamarosan odaértem a Ledeburg-palotához, a Csődör ablakához, és ahhoz a szökőkúthoz, ahol az unokatestvérem, Mályi Géza úgy megijesztett. Ez a szökőkút találkahely lehet, gondoltam, mert Josef Katzot láttam újra, de most nem Géza hallgatta őt, a gyomor-, tüdő- és szívbetegek, a hazátlanok szokásos arckifejezésével, hanem egy idegen férfi, akiben Theodor Ripkára ismertem. Mit beszélhet Masaryk külügyminisztere egy ilyen mániákus cselszövővel. De hiszen csak egy lépés a Kolowrat-palota, a miniszterelnök székhelye. Josefről azt pletykálták, kettős ügynök, német és orosz zsoldban. Ez a jelenet olyan gyanakvóvá tett, hogy elhatároztam, utolsó levelemmel a Torma Imre névre szóló iratokat is hazaküldöm a bátyámnak.

Folytattam a Prager Pressénél a kitalált gyilkosságokat. Külsős munkatársként más magyarok is dolgoztak a lapnál, bár egy kicsit mások, de azért örömmel látom őket, mondta Grünbaum. A németek és a magyarok a demokráciában nem számítottak másod- vagy harmadrendű állampolgároknak, de elsőrangú állampolgároknak sem. Egy magyar fiú, mondta István Kassáról, könnyebben állást kap a prágai német lapoknál, hisz a csehek egyelőre azt se engedik meg, hogy a kefelevonatokkal a nyomdába menj. Bár untam a rejtélyeket, de ellátogattam Rùženka nénihez a Malá Strana túloldalára. Rùženka néninél Torma Imre voltam, Csernaiék ismerőse, ő semmilyen kapcsolatban nem állt a Prager Pressével és Grünbaum úrral. Végighallgattam az álmait, és közben forgattam a Vasárnapi Híreket, az Est lapokat, a Napkeletet. A képeslapok címlapján kócsagos, gyöngyös-bokrétás urak hadonásztak a kardjukkal, mint valami operában, suttogta Rùženka néni, akit Rózsának kereszteltek Dunaszerdahelyen. Továbblapoztam csalódottan, bár biztos voltam, hogy a magyarországiak néha levetik a kardokat, gyöngyöket, kócsagtollakat, de soha nem hihettem, hogy rám is szükségük volna. Teltek az évek, se a kócsagtollak Budapesten, se a titkok Prágában, se a kitalált gyilkosságok nem változtak.

De Egon Erwin Kisch hozzám való legendás jóindulata sem változott meg. Csak figyeld meg ezeket a mondatokat, mondta, és levette a polcról a Kleist-novellákat, az élőbeszéd erejét és a tempót, ami a te prózád erőssége, Kleistnél micsoda fegyelem, micsoda dikció szabályozza! Bár indulnia kellett már Grönlandra vagy éppen Jamaicába, ott hevert a szőnyegen a nyitott bőröndje, amibe a cselédlány már az ingeit dobálta, de nem tudott ellenállni annak, hogy néhány különösen szép, drámai mondatot ne citáljon nekem. Ezt figyeld meg, és odalapozott az O.... márkinéhez, ez ám a próza, büszke lehetsz, hogy épp Kleist keresztnevét viseled. Egon annyira hitt bennem, hogy nem akartam kijavítani, hogy nem Heinrich vagyok, hanem Imre. Valami komolyabbat kéne írnod a kitalált gyilkosságok helyett, mondta, hiszen te rossz riporter vagy, hisz nem vagy hajlandó megtalálni a tetteseket. Eszembe jutott a pillanat, mikor rábökött a cselédlányra, de nem mondtam ellent, Egon Erwin Kischt, akitől annyi mindent tanultam, aki a kezembe adta a német irodalmat, mindennél jobban tiszteltem. Hát egy dolog marad még, amíg én távol vagyok, vigyázz magadra, és fogj bele valami komolyabb prózába. Szerettem volna megölelni, egy gyors kézfogásnál is melegebben elbúcsúzni, de hallottam, hogy a taxi már tülköl az ablaka alatt.

Nincs elveszve minden, gondoltam. Még megérzem, ha a szellemezők éppen rólam beszélnek. A szeánszok óráiban illatos remegés futott végig Prága utcáin, kalapkásan, kesztyűsen ma is megérkezik Csernaiékhoz Anci, órákat töltöttem azzal, hogy azon morfondíroztam, a bátyám mikor veheti el. Újra verseket kaptam tőle, és megéreztem, a versek színhelye, a titokzatos Esőváros csak Szerdahely lehet. Majd minden megváltozik, mondtam Mályi Gézának egy külvárosi kávéházban, mikor az egyik titokzatos útja, talán éppen Moszkvából, Prágán keresztül vezetett. Az öntudatról volt szó, megint az én öntudatomról, mert előbb-utóbb, magyarázta Mályi Géza, tartozni kell valamihez. Majd ha a parasztkérdésben valami józan álláspont győzedelmeskedik, feleltem. Virágzó falvak, népegyházak, középgazdaságok, egy ilyen épkézláb terv majd minden komor rejtélyességtől megfosztja a szocializmust. Lesz majd Kánaán, kedélyeskedtem, örömükben még a Malá Strana kőleányai is gyermekeket szülnek. De előbb szeretném látni egy ilyen épkézláb fordulat jeleit. Addig az egész nem érdekel. Géza konyakot öntött a kávéjába, a gyomrára szorította a kezét, már megint fáj valamije, gondoltam, kortyolt a konyakos kávéból, siránkozó képet vágott, és aztán durván, ami egyáltalán nem volt jellemző rá, a zakóm ujjánál odarántott magához. Láttam az orosz parasztokat, öcskös. Én láttam őket. Százezerszám fekszenek a sírgödörben.

Míg hisztérikusan nevetett, és az arca eltorzult a nevetéstől, vagy a könnyektől, vagy talán a titokzatos gyomorfájástól, én felpattantam, és kirohantam a kávézóból. Húszéves vagyok, még a huszonegyet se töltöttem be, gondoltam, de most azonnal menekülnöm kell. Ilse nem volt otthon, tudtam, a többiekkel a Piscatorbühnét ment megnézni Berlinben. Csak a ruháimat szedtem össze, de volt időm, hogy elbúcsúzzam minden egyes könyvtől. Novalis, Kleist, Hölderlin, Schiller. Megsimogattam őket a szememmel, aztán kézbe vettem mindegyiket, és már rohantam az állomásra. De a vonat nem Párizs, hanem Dunaszerdahely felé robogott velem. Nem baj, gondoltam, az a lényeg, hogy otthon legyek. Tudtam, Ilse egy másik kávézóban, a világ egy másik városában majd siratni fogja a virágzó barackfáját.