A jövő, az a régi.

Azt tervezte, hogy egyszer elmegy az Angel-vízeséshez, azt tervezte, hogy elmegy egyszer a Victoria-vízeséshez, végül azt tervezte, hogy legalább a schaffhauseni vízeséshez elmegy egyszer, szerette a vízeséseket, nehéz megmagyarázni, kezdte a magyarázatot, amikor megkérdezték, mi ez az egész a vízesésekkel, a vízesések, kezdte, de hogy fejezzem ki, szakította rögtön félbe magát, és tanácstalanul nézett az őt kérdezőre, de úgy, mint aki tőle, a kérdezőtől várja, hogy segítsen neki kifejezni, mi is a helyzet tehát akkor az ő esetében a vízesésekkel, de persze az, a kérdező nem sietett a segítségére, már hogy sietett volna, ő kérdezett, honnan tudhatta volna a választ, így folyton egy kis zavar támadt, zavar, mely aztán vagy nőtt, vagy rögtön vége szakadt, tudniillik ő vagy halogatta egy darabig, vagy azonnal, de mindig egyféleképpen lezárta a dolgot, ugyanis ilyenkor, ha megpróbálták kiszedni belőle, akkor vagy fokozatosan, vagy egy hirtelen mozdulattal, de szó szerint elfordult a kérdezőtől, nem akart udvariatlan lenni, de nagyon idegesítette, hogy mindig ez van, hogy belezavarodik már az elején, ez az egész, ahogy megkérdezik, és elkezd nőni a zavar a dolog miatt, ő áll, mint akit fejbe vágtak egy palacsintasütővel, a kérdező meg láthatóan mit se értve az egészből, hogy most akkor mi van, mi van a palacsintasütővel? – úgyhogy végül az ismerősei közül, már akik tudtak a dologról, inkább nem feszegette senki, pedig a kérdés magától értetődött, mindenki tudta róla a környezetében, hogy szereti a vízeséseket, és hogy mindig el akart menni legalább egy vízeséshez, ahogy mondják, legalább egyszer az életben, de el, mindenekelőtt az Angelhez vagy a Victoriához, de legalább a schaffhausenihez, és akkor ehhez képest másképp alakult minden, sőt, mi az hogy másképp, egészen másképp, mert eljutott életének abba a szakaszába, amikor már nem tudja az ember, mennyi van hátra, lehet, hogy még sok, lehet, hogy még öt, hogy még tíz vagy akár húsz év is, de lehet, hogy a holnaputánt se éri meg, nos, ebben az életszakaszban egy nap világossá vált a számára, hogy ő már bizony, ahogy mondják, ebben az életben nem jut el se az Angel-, se a Victoria-, de még a schaffhauseni vízeséshez sem, mindig hallotta az egyiknek a hangját különben, addig képzelődött róluk, míg elkezdte az egyiket hallani, de hogy melyiket, azt persze nem tudta, így aztán egy idő múltán, úgy akkortájt, amikor elhagyta a hatodik ikszet, már nem volt világos, miért is akarja olyan nagyon látni az egyik, a másik vagy legalább a harmadik vízesést, hogy azért-e, mert végre meg akar bizonyosodni róla, melyiknek a hangja az, amit egész életén át, vagyis hát pontosabban a fél életén át hall, ha lehunyja este a szemét, vagy azért, mert tényleg látni szeretné valamelyiket, de ha már az első kettőt nem, akkor legalább az utolsót, eljött ez a hatodik x, és ezzel vége is volt az ügyben addig mindig ott lévő korlátlanságnak, sőt, valahogy az vált egyértelművé, hogy nem fogja ő látni sem az egyiket, sem a másikat, de még a harmadikat sem, nem mintha ez olyan lehetetlenség lett volna, már miért lett volna az, foghatta volna magát, így, a hatodik x után is, elmegy egy utazási irodába, és mikor épp van annyija, befizet egy útra az Angelhez vagy a Victoriához, de legalább Schaffhausenbe, viszont mindig úgy érezte, hogy csak ezért, csak emiatt, csak mert ott van ez vagy az a vízesés, na, azért külön, speciel mégsem utazik oda, majd ha egyszer valami kiküldetés miatt amúgy is oda kell, majd akkor, csak éppen ebből nem lett semmi, tudniillik a sors groteszk fintoraként őt, akit elküldözgettek a hosszú évek alatt a világnak tényleg szinte minden jelentősebb pontjára, pont oda soha nem küldték el, sem az Angel-, sem a Victoria-, de még a schaffhauseni vízesés közelében sem akadt soha semmiféle tolmácsolnivaló, így esett, hogy ő, aki egész életében az Angel- vagy a Victoria-, de legalábbis a schaffhauseni vízesést vágyta látni, hogy éppen ő, aki így állt a vízesésekkel, egy szép napon és ki tudja, hanyadszorra már, Shanghaiban találta magát (érdektelen volt az ok, egy szokásos üzleti tárgyalássorozaton kellett tolmácsolnia), és hogy neki, akinek az életében a vízesések ennyire különleges szerepet játszottak, épp egy ilyennek, mint tehát ő, teljesen megdöbbentő módon, pont itt, Shanghaiban kellett megértenie, hogy minek is akarta egész életében annyira, de annyira az Angel- vagy a Victoria-, de legalább a schaffhauseni vízesést látni, pont Shanghaiban, ahol, mindenki tudja, nincsen semmiféle vízesés, mert úgy kezdődött, hogy végzett a munkájával, és nagyon elfáradt, szinkrontolmács volt, mióta az eszét tudta, de őt speciel épp a szinkrontolmácsolás fárasztotta el a leginkább, hát még ha gazdasági tárgyalást kellett vezetni Ázsiában, mint ezúttal is, s hát még ha utána a kötelező vacsora címén annyit kellett vedelnie, mint éppen ma este, na, mindegy, szóval, ahogy mondják, egy kifacsart, tökrészeg rongy volt estére, egy tökrészeg hulla, és ez a kifacsart, tökrészeg rongy, ez a tökrészeg hulla ott állt a város belsejében, a folyóparton, és azt mondta félhangosan s nem túl nagy elmeéllel, hogy akkor szóval ez itt Shanghai, és akkor ez azt jelenti, hogy megint Shanghaiban vagyok, be kellett vallania, hogy sajnos, nem tett neki igazán jót a friss levegő, pedig ahogy mondják, nagy reményeket fűzött hozzá, mivel annak a tudatában volt, ha tudatról most az ő esetében lehet beszélni, hogy túl sokat, hogy messze többet ivott, mint amit el bír viselni, de hát nem utasíthatta vissza, jött az egyik pohár a másik után, túl sokat, és már odabent rosszul lett, s az gomolygott benne, hogy majd a levegő, majd a levegő, de aztán kint, ebben a levegőben még erősebben kezdett imbolyogni vele az egész világ, igaz, hogy még mindig jobb volt itt kint, mint bent, elengedték vagy csak kiosont, nem emlékezett már, emlékezetről ugyanis az ő esetében ebben az induló pillanatban sajnos nem volt már érdemes beszélni, állt egy sajátos tartásban a Bund súlyos épületkaréjának a felső szakaszán, a korlátnak dőlt, és nézte szemben a folyó túlpartján a nevezetes Pudongot, és akkorra már hatott annyira az a majdnem végzetesen friss levegő, hogy az az egyetlen pillanatra kitisztuló tudata hirtelen közölte vele, hogy őt ez az egész annyira, de annyira nem érdekli, hogy azt ő el se tudná mondani, állatira unatkozott Shanghaiban, a Bund súlyos épületkaréjának a felső szakaszán, a folyóparton állva, ez látszott a tartásán, meg az, hogy akkor ő most mit csináljon? – mégsem állhat itt a korlátnál a világ végezetéig ebben az egyre végzetesebb állapotban, egyedül volt, a tudata ismét elmosódott, szédült, egy étterem, ugye, ebben az esetben magától értetődően kizárva, mert evésre aztán gondolnia sem lehetett, a puszta gondolat is ebben az imbolygó létben, hogy elmenjen, és beüljön egy étterembe, csak hogy elverje valahogy az estét, kibírhatatlannak tűnt, de úgy egyáltalán, nem volt kedve, nem volt semmihez, na, de aztán mégis visszabolyongott benne az a tudat, és megkérdezte tőle, hogy akkor most mi lesz, – itt marad örökre?, vagy inkább egy mozi?, vagy valami revüféle, de hát van itt egyáltalán ilyesmi, hogy revü?, csóválta meg a fejét a folyóparton, aztán gyorsan bemerevedett, mert a fejcsóválástól még nagyobb szédülés fogta el, csak nézett szigorúan előre, mint aki a Pudongot nézi, pedig csak a folyó mocskos vizét bámulta, és tényleg nagyon unta az egészet, márpedig az egész estéje szabad volt, egész pontosan ez volt az egyetlen este, melyet szabadnak nyilvánított számára a tolmácsvállalat, melynek kiküldetésében mindössze három napra iderepült, egyetlen este, kezdett körözni benne most, egyetlen szabad este, és azzal se tud mit kezdeni, nézte mereven a víz mocskos felszínét, és a tudata azt mondta neki, hogy jó, akkor nem is kezd vele semmit, nem kínlódik itt, hogy mit tegyen, fogja magát, kijózanodik, és hazamegy a hotelbe, befekszik az ágyba, nézi a tévét, Európában ritkán nézett kínai adásokat, kellemesen hűtött a szobája, felhozat majd egy rakás jeget meg talán egy üveg Perrier-t, igen, egy nagy üveg, igazi Perrier, az jó lesz, villanyozódott fel, és már nem is érezte olyan szörnyűnek, hogy valami miatt egyre erősebben imbolyog körülötte a világ, s bár így kijózanodnia puszta elhatározásból ugyan nem sikerült, de bemennie a Fuzhou-Lu-ba valahogy mégis, jól indult tehát minden, viszont alig néhány lépés után megint rettenetes émelygés tört rá, de nem állt meg hányni, ment, vagyis menni ment, vörös volt a képe, a haja égnek állt, de ő mit sem tudott erről, nem is érdekelte volna, csak a menés érdekelte, s a remény, hogy ez az émelygés hamarosan enyhülni fog, és ő hamarosan hazaér, látta a hotelszobát, érezte a légkondicionáló hűvösségét, és ment felfelé a Fuzhou-Lu-n, az fel sem merülhetett, hogy egy szűk taxit vegyen igénybe, vagy metróra szálljon, amelyek éppen itt, a Fuzhou-Lu-n rögtön adódtak volna, a felszínen maradni, a tágas felszínen, dübörögte benne az a tudat, s olyan nagyokat lélegzett, amilyeneket csak tudott, mélyen a tüdőbe, mélyen a tüdőbe, zakatolt a fejében, de nem lett jobban, rosszabbul lett, pedig az idő, most, hogy már este tíz fele járt, szinte kellemesnek volt mondható, gyalogolt, kénytelen volt megállni hhányni, az emberek ijedten kikerülték, aztán megint nekieredt, néha megingott, majd az utolsó pillanatban visszanyerte az egyensúlyát, megint megingott, megint visszanyerte, és ment, ment megállíthatatlanul a Fuzhou-Lu-n felfelé, persze akkor még nem gondolta, mert még nem jött el az idő a gondolkozásra, hogy ez így is marad, hogy gyalog, egyáltalán nem, az táncolt benne, hogy majd a következő lehetőséget, ahogy mondják, megragadja, de nem ragadta meg a következő lehetőséget, mert nem tudta, mi az, csak ment tovább, történetesen a sokat sejtető Népek Tere nevű tér sarkáig, majd ott hirtelen, mintha mindig is ezt akarta volna, gondolkodás nélkül balra fordult, és valami olyasmit lehetett kiolvasni a mozgásából, hogy hamarosan átvág átlósan a parkon, de nem vágott át, mert a lábai másképp döntöttek, és bár a felső teste az átlós megoldáshoz húzott, a lábai megtartották az egyenes irányban, úgyhogy mit volt mit tenni, haladt nyílegyenesen, az émelygés mintha enyhült volna kicsit, viszont eléggé elfáradt már addigra, és kezdte bánni, hogy gyalog indult el, micsoda hülyeség, gyalogolni Shanghaiban, korholta magát, ahol minden méret tízszeres és százszoros, és amikor ráadásul kuponja van a taxira, és ingyen van a jegye, ha tömegközlekedési eszközt választ, a cég az ilyesmit viszonylag nagyvonalúan kezeli, de most már mindegy, legyintett egy nagyot, viszont a mozdulatra meg kellett állnia, pedig mennie kell, mondta benne a tudat, most már mennie kell, és nekiindult újra, menni tovább, mert ráadásul olyan helyre jutott, fogalmazódott meg benne ködösen, ahol fogalma sem volt, merre van a busz, a 72-es, mely az egyetlen esélye volt, máris szerette a 72-est, és mindig is nagyon szerette, és mindig is szeretni fogja, mert ez volt az, melynek ugyan az útvonala nem állt momentán a rendelkezésére a fejében, de ott más se állt a rendelkezésére, csak a vágy volt ott, hogy megtalálja minden körülmények között, mert csak a 72-es, az oldja meg az ő problémáját, a 72-es, ismételte meg benne a tudat, mert ez a tudat tudta, hogy ő különben ismeri jól a buszt is meg az útvonalát is, mert ez egy közismert, hosszújáratú buszvonal, és számtalanszor használta, ha Shanghaiban tartózkodott, ezért ezt kell, dörögte belül egy hang, ezt megtalálni, úgyhogy talpalt tovább, az égi irányoknak megfelelően, mert azokkal még ebben az állapotában is hozzávetőlegesen tisztában volt, az észak-dél, illetve a kelet-nyugat meghatározását soha nem vétette el, alapjaiban, és eléggé ismerte már Shanghait is, hogy ne tévedjen el igazán sehol, már amennyiben a belvárosról vagy a tágabb értelemben vett belvárosról volt szó, márpedig itt arról, a Népek Terének nevezett tér parkjában járt, bár nem tudta, aztán a lábai lefordultak délnek, végigmentek egy kisebb utcán, s ő egyszeriben a régi Francianegyedben találta magát, abban a régi Francianegyedben, amely hihetetlenül megújhodott, meresztgette benne egy ébredező értelem a szemét, új életre kelt, mióta utoljára itt járt, egy kis shanghai Saint-Germain des, próbálta magában kimondani a szavakat, egy Saint-Germ … egy Saint-des, vagy legalábbis olyan jellege van kicsit, adta fel, hogy kimondja, ennek a főutcának, ennek a Huaihai-nak, viszont szemben azzal, ez itt hosszában el volt túlozva, és túl nagy volt benne a tömeg, péntek este, az üzletek még nyitva, az éttermek és minden egyéb elképzelhető és szórakoztató hely még nyitva, minden nyitva, itt sose állhat le az élet, őrületes volt a nyüzsgés, óriási a forgalom, és mindennek épp egy számmal nagyobb sebessége volt, mint amit az ő véleménye szerint, mely kezdett már formálódni, még ép ésszel el lehet viselni, egy számmal nagyobb, gondolta benne az az éledező tudat, mert ha az elviselhetőt XXXL-esnek nevezné, akkor Shanghaira csak és egyedül a 4XL-es illik, vagy hogy mondja, mondta magában, ahogy tuszkolódott előre a tömegben a ragyogó kirakatok előtt, iszonyú ez a sebesség, sodródott valahová, és láthatóan senki nem tudja, miért ilyen iszonyú, tényleg, lassultak le a léptei, mert ezúttal a lábai engedelmeskedtek neki, hogy feltehesse ezt a kérdést: hogy hát, tényleg, emberek, tulajdonképpen hova rohantok ti ennyire itt, és egyáltalán miért rohannak itt ennyire, forgatta a fejét, de mert azonnal szédülni kezdett, gyorsan abbahagyta, és megint mintegy kitámasztotta a nyakán ezt a fejet, s mereven egy pontra szegezte a tekintetét, péntek este van, ráadásul ha külön-külön megnézek valakit, nézett meg éppen egy jól öltözött asszonyt például, két elegáns üzletből származó szatyor volt a két kezében, rajta például nem látszik, hogy olyan őrült módon siet, de ha a tekintete visszatért a járdán haladó tömeg egészére, akkor megint elviselhetetlennek, akkor már megint elmebajosnak érezte az iramnak ezt az értelmetlen káoszát, miért nem sétálnak?, nézett bele kihívóan egy-egy arcba, mindenütt a világon, péntek este fél tizenegy vagy tizenegy, mindegy, kellemes, egyre kellemesebb a levegő, mintha még a levegő is kicsit megmozdult volna, nem szél, az azért nem, ez mégiscsak shanghai és augusztus és pokol, de mintha, egy kicsit, a levegő, mégis meg-meglegyintette volna őket mind, akik most a Huaihai-on haladtak összevissza, mert még ennek észlelésére is képesnek érezte magát, hogy összevissza, és ez az észlelés, ez már a gyógyulás első jele is lehetett, észlelni, hogy ezek az emberek, ezek itt mind, valahogy úgy összevissza, teljesen kergén rohangálnak előre, aztán meg hátra meg át meg be és fel és le, egy őrült nagy kavarodás, ez Shanghai, szóval mindenütt, gondolta benne egy fény, mindenhol a világon ilyenkor éppen hogy belassítanának, vége van a hétnek, emberek, hajolt a szembejövők arcába, mint egy próféta, aki jobb belátásra igyekszik bírni az oktalanokat, kijöttünk a Huaihai-ra, jól van, kicsit vásárolgatunk, rendben, kicsit vacsorálgatunk, vagy elfecserészünk, vagy bármi, oké, de nem, ezek itt, ezek, mintha megkergültek volna, tényleg, mint egy bolondokháza, olyan az egész, le is kanyarodott, azaz pontosabban szólva egy váratlan ívet írt le jobbra, azaz félkanyarban átívelt a túlsó oldalra a csikorgó fékekkel a segítségére siető autók sikeres akciója közben, épp belefért ugyanis az időnek abba a töredékébe, ahol a jóindulatú autósok áteresztették maguk között, át és fel, ez volt a határozottnak tetsző terv, fel a Madang Lu-n északra, villant föl benne, mint egy lámpa, mert ebből elég, felmegyek itt, és tényleg, sikerült is ez a fel, és hogy á, ez csak egy kis kerülő lesz, itt vagyok ebben az utcácskában, mely történetesen egy keskeny utcácska volt, egy kis európai méretű járat, szinte azt mondaná az ember, párizsi szűkösségekkel, mondta magában, úgyhogy az autóközlekedés mellett a gyalogos forgalom is csupán egy keskeny járdán zajlott, és ez aztán mindennek volt mondható, csak kényelmesnek nem, ez mind igaz, viszont a rohanásnak a Huaihai-on, annak vége lett, itt már nem érezte azt a hajszát, amit odakint, itt valahogy nem volt annyira sietős az embereknek, hiába, igazi európai, szinte már párizsi szűkösségű utca, ez valahogy hat, bólintott, ez a párizsi gondolat, és ment felfelé, tovább, kissé megkönnyebbülve, egészen addig, míg meg nem pillantotta az utca végén, hogy ott, az utca végén, pontosabban nem messze tőle, elöl, az utca fölött keresztben átfut egy autópálya komor tömege, olyan volt, mintha egy monszter, vigyorodott el, mintha egy ilyen Gólem a két házsor között hanyatt fekve egy szép ívet írna le a testével, szóval, amikor megpillantotta, akkor azt mondta magának, mert innentől már képes volt magának valamit mondani is, hogy, na, csak azt nem, ezek az autópályák itt Shanghaiban olyan méreteket öltenek, hogy átmenni a túloldalra, ahol ezek futnak, lényegében lehetetlen, ő meg fáradt már épp eléggé, vagy hogy mondja, hogy tökrészegen ez nem megy, hogy teljességgel kimerült ő már ahhoz, hogy megküzdjön egy ilyen autópályával, egy gyalogosnak, gondolta egészen tisztán, egy ilyen autópálya környékén, ahogy mondják, egyszerűen meg van pecsételve a sorsa, és megint az eszébe jutott a busz, hogy mit kóvályog itt gyalog, a lábai is égnek a fáradtságtól, a többiről most ne is beszéljünk, intette magát, szóval, a lábak kivannak, állapította meg, és ő ahelyett, hogy a 72-es busz megállóját keresné gyorsan, gyalogol, de miért gyalogol, tette fel a kérdést, de akkor meg az jutott az eszébe, hogy a megoldást megtalálni viszont feltehetően épp a legjobb helyen jár, mert nézzük csak, fékezett le az a két drága láb, ez itt a Madang Lu, mögöttem a Huaihai, előttem a Jinling Xi Lu, tehát épp itt, épp ehhez az autópályához közel, ahhoz szinte odatapadva, kell lennie, mert van, egy 72-es buszmegálló, és emlékezett, és egyre világosabban kirajzolódott, hol van ő, és hol van az autópálya, és hol van akkor a legközelebbi buszmegálló, ha ő most a Madang Lu-n van, igen, indult el újra, épp ennek az autópályának, a Yan’an Gaojia Lu-nak, mondhatni, a nyomvonala mellett kell haladjon, úgyhogy ez volt az oka, hogy nem fordult vissza, amikor meglátta azt a komor tömeget, ez volt az oka, hogy tovább ment, szemben a Yan’an-nal, és aztán ez volt az oka annak is, hogy elérvén ennek a nyújtózkodó monszternek, vigyorodott el megint, mert fogalma sincs, miért, de viccesnek találta ezt a monsztert, szóval hogy amikor ennek a híres-neves autópályának eljutott a széléig, majd meggyőződött róla, hogy buszmegállót jelző táblaszerkezetet itt még nem és arra sem és amarra sem lát sehol, akkor megindult megint, ezek az édes lábak, nézte őket, ahogy egyik a másik után, és ha a szeme nem csapja be, ami meglehet, gondolta, vagy ha az emlékezete felmondja a szolgálatot, ami nem volna csoda, akkor a látásnak és a memóriának majd az ösztöne, összefoglalóan tehát az ösztönök fogják megtalálni, mert ott lesz az, gondolta huncut képet vágva, ott lesz, amit keres, tehát csak gyerünk, itt balra és tovább a Yan’an mellett, és nézte azokat a kedves lábakat odalent, az ő lábai, ahogy egyik a másik után, és biztosra vette, hogy most már minden rendben lesz, és ha a Yan’anon továbbra is előre, szigorúan, akkor néhány száz méter, de maximum ötszáz, és ott lesz az a vágyott, az a megváltó, az a hazavezérlő, nézte büszkén, ahogy odalent az a két láb, és biztos volt benne, hogy velük minden jóra fordul.

Szinkrontolmács vagyok, mondta hangosan, és kivárt, hogy meghallja-e esetleg valaki, ám egyáltalán nem hallotta meg senki, így hát segítségre se számíthatott, márpedig segítségre nagyon nagy szüksége volt, azonnali mentésre, rögtöni beavatkozásra, halaszthatatlanul angyali csodatételre, na, persze hogy aztán miképp képzelte, hogy ez a bejelentés, magyar nyelven és Shanghaiban, majd rajta segíteni fog, azt nehéz megmagyarázni, de megmagyarázni ebben a helyzetben most semmit nem lehetett könnyedén, szinkrontolmács, ismételte meg ezért, s amennyire csak bírta, a szavak kiejtése közben mozdulatlanul tartotta a fejét, azt a koponyát tehát, ahonnan a fájdalom származott, teljesen bemerevedett az egész teste, úgy tartotta odafent a fájdalmat, úgy és azért, hogy ez a fájdalom ne erősödjön tovább, mert ez a fájdalom erős volt, és erősödött, annyira erős volt, és annyira erősödött, hogy egyszerűen nem látott tőle, és valahogy el is szakadt, idegen lett, nem vállalta, hogy az övé, mert ezt a fájdalmat, ezt a pokoli fájdalmat, ezt a szóval kifejezhetetlent, nem lehetett vállalni, olyan kínzó volt, és olyan hirtelen csapott le rá, mint egy villám, pontosabban arra eszmélt fel, hogy itt ül színjózanul, itt, valahol, egy egyelőre meghatározhatatlan helyen, körülötte zúg, dübörög, zakatol valami eszeveszett forgalom, de mindenhol ám, fölötte, alatta, oldalt balra, oldalt jobbra, egyszerűen tényleg mindenfelől egy rettenetes zaj, és ő meg itt ül a közepén, de hogy hol van ez az itt, halvány sejtelme se volt, látni nem látott, és tulajdonképpen hallani se hallott, mert az, amit hallott, a zaj, az éppen olyan erős volt, és éppen annyira erősödött, mint a fájdalom a koponyájában, úgyhogy nem hallott semmit, így vak is volt, és süket is, s már csak gondolta, hogy kimondja megint, hogy kicsoda is ő, de tudni nem tudta, mert néma is lett, hogy ne fájjon még jobban, persze fájhat-e valami, ami elviselhetetlen, még annál is jobban, hát, igen, fájhat, állapította meg, s valami nagyon lüktetett a fájdalom mögött, ezért csak ült, változatlan pózban itt, valahol, körülötte zúgott, dübörgött, zakatolt, és nem volt mit tenni, csak maradni így, nem csinálni semmit, nem beszélni, nem mozdulni, nem gondolkozni, hol van, és mi van, főleg gondolkozni nem, még arra se még egyszer, hogy mitől ilyen józan, hát, nem volt-e berúgva, mint az állat, de, nagyon be volt rúgva, de nem emlékezni, intette magát kétségbeesve, mert nyilvánvaló, hogy az emlékezés is mozgás, és neki most az egyetlen esélye volt, hogy minden mozgásról lemond, csak hogy megálljon, és aztán csillapodjon ez a fájás a fejében, nem beszélni, nem hallani, nem gondolkozni, nem emlékezni, de még csak nem is reménykedni, mert a reménykedés is mozgás, és még az is megzavarhatta ezt a teljesen lebénított állapotot, amelyben tartotta magát, hogy megálljon, hogy csillapodjon, hogy enyhüljön egy kicsit, és nem volt hiába ilyen szigorú, mert mérhetetlenül hosszú idő múlva ugyan, napok?, éjszakák?, újabb napok? és megint éjszakák?, de hopp, egyszer csak megállt, csillapodott, enyhülni kezdett, s eljött a perc, amikor napok és éjszakák, napok és éjszakák – kinyithatta a szemét, egy résnyire csak, kezdetben épp csak egy résnyire, de ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, hogy itt, ahol ült, még soha nem ült, és talán soha nem is ült itt senki, mert ezen a résen át annyit azonnal felfogott, hogy erre-arra kanyarodó, pontosabban különböző irányban erre-arra ívbe hajló autósztrádák között ül, autósztrádák között tehát, nem tévedés, mondta neki a kép a résen át, a feje fölött is autósztrádák, alatta is autósztrádák, oldalt balra is autósztrádák, és végül oldalt jobbra is autósztrádák, természetesen az első gondolata az volt, hogy nem jól van ő, aztán arra, hogy nemcsak ő nincs jól, hanem nincs jól itt ez az egész valami sem, emeletes autósztrádák, ki hallott ilyet, ekképpen húzódozott egy ideig a felismeréstől, húzódozott, mivel mint olyan szinkrontolmács, akinek szakterületei is vannak, és az egyik ezek közül éppen a közlekedéstechnika volt, és hát mivel így ő egy közlekedéstechnikai szaktolmács volt szinkronképességgel, már sejtette, hogy körülbelül hol van, csak nem akarta elhinni, mert itt mégsem lehet, rázta meg képletesen a fejét, mert igaziból természetesen nem tehette a fájdalomtól, ember nem lehet olyan helyen, mint most ő, hiába látja a híres oszlopot odalent a rajta körbenyújtózkodó sárkányokkal, ajjaj, gondolta azonban ekkor már, én a Nine Dragons Crossingban vagyok, csak hát hogy lehetek benne, ez a kérdés, a Nine Dragons Crossing, vagy ahogy a helyiek mondják, a Jiulongzhu Shizi Lukou, az nem valami, amiben benne lehet az ember, és eljött a pillanat, hogy abból a résből egy teljes kilátás lett, mert ekkorra ki merte már nyitni a szemét, a fájdalom tompán uralkodott a fejében, tompán, tehát a remény, ha most feltámad benne, gondolta, nem lesz teljesen alaptalan, és kinézett ezen a szemen, egyelőre csak a balt nyitotta ki, de azt viszont egészen, vagy úgy is mondhatta volna, hogy ez a bal szem egyszerűen kikerekedett, mivel nem vizionált, tényleg a Nine Dragons Crossing belsejében volt, vagy ahogy a helyiek nevezik, a Jiulongzhu Shizi Lukou-ban, belül, valamilyen gyalogos szervizhíd korlátjának volt vetve a háta, mintha valaki idetámasztotta volna, fogalma sem volt, ki támaszthatta volna különben ide, mindenesetre ide volt támasztva, mert volt ennek a minek nevezze, szervizhídnak egy plexiből készült korlátja, egy fél ember magasságú műanyag falazat végig, ahogy ez a szervizhíd haladt, nyilván hogy le ne pottyanjon csak úgy az ember a süvítő autók közé, nehogy lepottyanjon, ismételte meg, és a másik szeme is kipattant nagy merészen, mert ekkor fogta fel, hogy a magasban van, hogy ez a szervizhíd azért híd, mert nem a földön fut értelemszerűen, hanem a levegőben, nem pusztán áthidal valamit, hanem elvezeti a nyilván időnként szervizelni itt megjelenő szervizmunkást a különböző magasságokban, a lent és fent és erre és arra futó autósztrádák között, normális ez?!, kérdezte magától, nem normális, felelte, tehát mégis, eresztette le a tekintetét maga elé, mégis meg vagyok őrülve, hát, ez lett a vége, berúgtam nagyon, perfectamente berúgtam, és annyira berúgtam, hogy ide jutottam, ebbe az őrületbe, egy őrületnek a foglya vagyok, mert az nyilvánvaló volt, hogy fogoly, moccanni sem bírt, és most már nem a merészség hiányzott hozzá, hisz az a felső légköri fájdalom jelentősen csillapodott, hanem az erő hiányzott, fáradt volt, annyira, de annyira fáradt, hogy még ez a nézés is kimerítette, ahogy előbb a ballal egy résnyire, aztán egészen, és végül a másikkal is teljesen körbenézett, körbe, de persze ez még nem azt jelentette, hogy a fejét elmozdította volna, nem, előbb óvatosan csak a szemgolyóival járt körbe, a fejét még nem, azt csak később merte, de aztán azt is megmozdította, és sikerült, a fájdalom nem nőtt, maradt az enyhe szint, akkor újra kinyitotta mind a két szemét, újra megnézte, hol van, és megszólalt, és ezúttal nem azt mondta, hogy ő ki, hanem azt mondta, színjózan vagyok, a fejem tiszta, tudok gondolkozni, most már látok és hallok, de bárcsak ne látnék és ne hallanék, hiszen akkor így, hogy látom, amit látok, és hallom, amit hallok, már el is tudok gondolkozni azon, hogy hol vagyok, és ez lehetetlen, nem lehetek a Nine Dragons Crossingban, az más kérdés, hogy a nevezetes oszlop, amelyen a Nine Dragons Crossing szimbolikusan és kevésbé szimbolikusan áll, az ott van lent, és én látom ezt, de mégse tartózkodhatom a Nine Dragons Crossingban, vagy ahogy a helyiek emlegetik, a Jiulongzhu Shizi Lukou-ban, a Nine Dragons Crossingban nem tartózkodhatik az ember, ezen átmehet kocsival, és kész, ez egy kereszteződés, ugye, egy világhírű csomópont, egy úgynevezett különvezetésű nagyvárosi autópálya-találkozóhely, ennyi jutott hirtelen az eszébe a fejében hordott szakszótárkincsből, és egy ilyen különvezetésű nagyvárosi autópálya-izébe valójában nem juthat be az ember, különösen nem úgy, hogy aztán a hátát egy szervizhíd plexikorlátjának dönti, és félig el van dőlve, és a balkezére támaszkodik emiatt, hogy ne csússzon tovább, így nem, vagy se így, se másképp, ez képtelenség, valószínűleg nem bolondultam én meg, nyugtatta magát, hanem vizionálok, nem ritka az ilyen, ha ennyire berúg az ember, márpedig én perfectamente, ahogy Malcolm Lowry mondta az Under the Volcano-ban, és az még megvan, hogy a Huaihai-on megyek, és még az is tiszta, ahogy a Madang Lu és ahogy azután a Yan’an mellett, ó, igen, hasított bele az utolsó kép, egy embert látott, összehányt fehér ingben, összehányt vászonnadrágban, összehányt könnyű nyári bőrcipőben, és ez ő volt, és most itt van, itt csúszik lefelé a Nine Dragons Crossing belsejében, mert az a bal kar, az a bal, bizony gyönge már, nem bírja már ezt a testet azzal az összehányt inggel, azzal az összehányt nadrággal meg azzal az összehányt könnyű nyári bőrcipővel, le fog csúszni, állapította meg, és lecsúszott, és azonnal elaludt, mintha agyonütötték volna, pedig csak fáradt volt, irtózatosan fáradt, végtelenül, itt a Nine Dragons Crossing kellős közepén.

Szinkrontolmács vagyok, és pontosan emlékszem, emelkedett fel megalázó fekvő helyzetből a szervizhíd egy pontján, halálpontosan a fejemben van minden, amit egy ilyen kereszteződésről közlekedéstechnikai értelemben tudni kell, és felemelkedett, és kapaszkodott ugyan a korlátba az elején, de már a harmadik, már a negyedik méternél elengedvén ezt a segítséget, egyensúlyának teljes méltóságával tett néhány önálló lépést, vagyis elindult a szervizhídon valahová, de aztán, mert a híd rögtön el is kanyarodott, és így egy számára túlságosan is bizonytalan jövőbe vezetett, úgy döntött, jobb, ha megáll, és meg is állt, akkor előbb lenézett a mélybe, azután felnézett a magasba, mintegy ellenőrizvén, hogy rendben van-e minden a fejével, és most már rendben volt minden, tiszta volt ez a fej, nem fájt ez a fej, és egész világosan képes volt belekérdezni ez a fej a létezésbe, történetesen a sajátjáéba, és bele is kérdezett, hogy ugyanis ha ő egy valamilyen, most már nyilván mindörökre homályban maradó történet alanyaként idekerült, annak nyilván oka van, és közben hol lefelé nézett a mélybe, hol felfelé nézett a magasba, és hogy ez az ok, hogy ez nem más, mint hogy olyan pontjára értem én itt az életemnek, hasított belé, ahol nyilatkoznom kell, mi az, amit én több mint hatvan év élet és ebből úgy közel negyven év szinkrontolmácsolás alatt megtudtam a világról, és amiről ha most nem nyilatkozom, akkor magammal viszem a sírba, márpedig, szőtte tovább a dolgot, nem viszem magammal, és itt fogok nyilatkozni róla, s jöttek a fejében ezek a mondatok egész szép rendben egymás után, csak hát ebben a pillanatban még egyszer lenézett a mélybe, aztán még egyszer a magasba, mindenhová tehát, ahol a Nine Dragons Crossing, vagy ahogy a helybeliek mondják, a Jiulongzhu Shizi Lukou a maga számtalan szereplőjét, ezeket a szerteszéjjel kanyarodó autópályákat különböző szinteken elosztotta, megkeverte, és elindította túl önmagán, nos, ekkor tehát megdörzsölte a szemét, beletúrt párszor, aztán lesimította égnek álló, borzas haját, s csak bámult maga elé, valahová a Nine Dragons Crossing sűrűjébe, s a tekintetével máris tudatta a szervizhíd minden egyes alkatrészével, a korláttal, a plexifallal s a hídnak a teljes lépőfelületével, hogy hisz nyilatkozna ő, itt és most, szívesen nyilatkozna a dolog felől, csak az a baj, hogy nem tudott meg semmit a világról, és akkor mit mondjon, mit, hát ki ő, egy szinkrontolmács, aki közel negyven éven keresztül kizárólag a foglalkozásának élt, amit különben, emelte fel a mutatóujját, és ebből jött rá, hogy hangosan beszél a szervizhídon, amit különben ő mindig szeretett, ő, mutatott magára, mintha közönség előtt beszélne, mindig szerette a szinkrontolmácsolást, fárasztotta, ezt elismeri, nagyon fárasztotta, sőt, semmi a világon úgy el nem fárasztotta, mint éppen a szinkrontolmácsolás, de szerette, és nem azt mondja, hogy amikor például ránézett, mondjuk, egy kártyapaklira, akkor ne lettek volna megválaszolatlan kérdései, voltak, és példának okáért éppen a kártyapaklira nézve voltak, mert a foglalkozásán kívül még a kártyajátékokat is szerette, és azt kérdezte, hogy na, most ez egy egész kártyapakli vagy csak harminckét darab kártya, külön-külön, de csak ilyesfélék, a világra vonatkozóan az a bizonyos egy, ami azért, tudja ő, feltételezhető lett volna egy a hatvanas éveiben járó tapasztalt szinkrontolmácsnál, az az egy, az nem, úgyhogy most ha ezért vetette ide a sors, hogy erről itt nyilatkozzon, akkor elég nagy lesz a zagyvasz, mert ő nem tud semmiről semmit, nincs a fejében semmi a világról úgy általában, amit mint életbölcsességet valahogy formába önthetne itt, nem, rázta meg, egy kicsit, a fejét, nincs, neki az mond valamit, amit innen lát, erről a hídról, de úgy általában az életről, sajnos, semmit, mert itt van ez a gyalogos szervizhíd, vegyük tehát akkor ezt a pontot itt, ahol áll, innen, húzott egy széles ívet a karjával a Nine Dragons Crossing minden irányába, innen nézve ennek az egésznek semmiféle értelme nincsen, sőt, innen kifejezetten azt a benyomást kelti ez a Nine Dragons Crossing, hogy indult az egész ügy, mondjuk, mondta, azzal, hogy elindítottak egy utat, mondjuk, nyugatról keletre, és értelemszerűen elindították ezt az utat keletről nyugat felé is, tehát létrehoztak így egy autópályát, ez lenne a mi példánk esetében, nézett most a hídról lefelé, a Yan-an Lu, és na, most ez a, mondjuk, háromsávos, már úgy érti, ez a mindkét irány szerint háromsávos autópálya értelemszerűen egyszer csak ideért, és keresztezte az útját egy derékszögben érkező másik iránynak, mely a mi példánk esetében, mondta, közismert módon a Nanbei Lu, azaz ezzel a találkozással létrejött itt egy kereszteződés, de mert autópályákról van szó, melyek egy városi rendszerben futnak, egy ilyen kereszteződés esetén különböző érdeklődésű autók érkezésével számolhatunk, akik nem feltétlenül tovább egyenesen óhajtanak száguldani, hanem példának okáért, az egyik el akar kanyarodni ebből az egyenes irányból, mutatják neki, hogy mehet egyenesen tovább, de ő nem és nem, ő el akar kanyarodni, tegyük fel, balra, és ez indítja el a végzetes folyamatot, mert ilyen érdeklődésű autók akadnak jócskán egy efféle kereszteződésben, és ez akkor már egy közlekedésirányítási probléma lesz, mert a négy alapirányból, ugye, nézegetett körbe és lefelé és felfelé az eszelős zajban, elméletileg négyszer három, tizenkét különböző irány áll elő, vagyis, tárta szét egy kissé a karjait, vegyük elölről az egészet, jön nyugatról a Yan’an-on egy autó a maga egyéni szándékaival, és akkor ez most egyfelől mehet tovább egyenesen, aztán kanyarodhat derékszögben balra, hogy északra haladjon tovább a Nanbei Lu-n, és természetesen kanyarodhat derékszögben jobbra is, hogy dél felé folytassa ezt az utat a Nanbeinek a délre vezető szakaszán, ez, ugye, három irány, és ennek az autónak van még három kistestvére, mert rajta kívül van még három ilyen a kereszteződés négy bejáratában, tehát akkor kimondhatjuk, szőtte tovább a gondolatot, hogy összesen négy autó van, és mindegyiknek biztosítani kell a három különböző választási lehetőséget, így jön létre a tizenkét különféle irány, és így jön létre, sóhajtott fel gondterhelten, az ördögi konfliktus, mert másnak, mint ördöginek nem nevezheti, ami ennek következtében előáll, mert egy egyszerű alaphelyzetből egy olyan bonyolultsági fokú pokoli mű jön létre, nézegette belülről egyre inkább elszörnyedve a körülötte lent és fent erre és arra ívben elhaladó rengeteg autósztráda betontestét, egy olyan, mint EZ itt, egy teljességgel magyarázat nélkül álló ördögi szerkezet, hisz minek nevezze ő, ez a nagy kérdésekre nem alkalmas szinkrontolmács, aki ugyan nem közlekedéstechnikai szakember, csak egy szinkrontolmács, de aki ugyanakkor és többek között, és ezt hangsúlyozná, hogy többek között, közlekedéstechnikai szakirányú képesítéssel is fel van vértezve, szóval, hogy minek nevezze, hogy abból a világos kiindulópontból, mely az az első autó, amelyik jön tehát nyugat felől, és kíván menni egyszerre háromfelé, egyszer egyenesen, egyszer balra északnak, és egyszer jobbra délnek, na, és ebből van még három, szóval, hogy egy ennyire világos szituációból miért következik be a végén EZ?!, és újra végigjáratta a tekintetét az egymás felett és egymás alatt elfutó, ívben kanyarodó, súlyos autópályatestek szörnyű kavalkádján, s csak bámult erre, csak bámult arra, próbálta követni az egyes autópálya-szakaszokat, s abból rájönni, hogy melyik melyik irányt segíti elő, de lehetetlen volt, innen legalábbis, belülről, ez az egész annyira bonyolultra sikerült, annyira áttekinthetetlenre, hogy ha nézte az ember, mint most ő, akkor előbb-utóbb nemcsak a szeme fájdult bele, hanem belefájdult az agya is, mert pontosan úgy volt minden, ahogy ő azt büszkén emlegetett közlekedéstechnikai ismereteiből az imént előhúzta, és levezette, mert valóban úgy, hogy kezdetben csak két irány állt elő, és ez a két alapirány meg is maradt, volt a nyugat-keleti irányú Yan-an Lu, és volt az észak-déli irányú Nanbei Lu, azaz két városi főforgalmi út szintben keresztezte egymást, s a rajtuk közlekedő járműveket jelzőlámpás forgalomszabályozással irányították tovább úgy, hogy ha valaki gyalogosként jelentkezett be ebbe a kereszteződésbe, akkor az ő sorsát meg úgynevezett különszintű gyalogos átvezetéssel oldották meg, és jó, ez van tehát odalent a földi szinten, igen ám, de egyéb igényeket is bejelentettek különböző járművek, és ezt már nem lehetett megoldani másként, csak ördögi utasítások szerint, vagyis erre az egyszerűnek is mondható földszinti kereszteződésre ráépítettek egy úgynevezett “komplex”, egy úgynevezett “csillag alakú” nagyvárosi autópálya-szörnyeteget, na, persze csak miután elvégezték az ebben az esetben fölöttébb szükséges, hétnapos buddhista szertartást, mellyel lecsendesítették az alant nyugtalanul elterülő Kilenc Sárkányt, alant, a föld alatt, s amelyek így engedélyt adtak arra, hogy jöjjenek az építők először a központi s a kilenc sárkányt megjelenítő oszloppal, majd jöjjenek az egyes autópálya-szakaszokat tartó feszített vasbetonpilléreikkel és konzoljaikkal, felgerendáikkal és felszerkezeteikkel, amiután aztán a város ijedt figyelme közepette épült és emelkedett és szétterült és elterpeszkedett és tovább épült és tovább emelkedett és még jobban szétterült és még jobban elterpeszkedett, végül befejeződött a mű, olyképpen, hogy ma ez a mű a következőképpen néz ki: ha alulról haladunk felfelé, akkor a földszinti kereszteződés fölötti első emeleten jön egy észak-dél, illetve dél-észak irányú autópálya, megismételvén tehát, ami odalent is zajlik a két ellentétes irányba, igen ám, de erre kénytelenek voltak aztán egy második emeleti szinten, és ezt nevezték nem a közlekedéstechnikai szakiránnyal dúsított szinkrontolmácsok, hanem maguk a közlekedéstervezők az első sarokirányok szintjének, amely alatt olyan autópályákat kell érteni, amelyek nyugat-északi, valamint kelet-déli féldirekt összekötőágakból és nyugat-déli és kelet-északi direkt összekötőágakból állnak, amivel még messze nincs vége a dolognak, mert jön a harmadik emelet szintje, és ezt megint csak nem a szinkrontolmácsok, hanem ismét csak ezek a közlekedéstervező szakértők “a sarokirányok következő szintjének” nevezik, és alatta nyugat-északi, valamint kelet-déli féldirekt, illetve nyugat-déli és kelet-északi direkt összekötőágakat kell érteni, hogy ezt megkoronázzák végül a negyedik emelet szintjén az úgynevezett “másik egyenes főiránnyal”, mely nem jelent mást, mint annak az iránynak a magasba épített másolatát nyugat-kelet és kelet-nyugat irányokban, mely legalul, a kiindulópontot jelentő föld szintjén egyszer már értelmes módon megépült, nos, így néz ki, ha szakemberek hoznak létre egy megoldást, történetesen és ebben az esetben a Nine Dragons Crossingot, vagy ahogy ők maguk elkeresztelték, a Jiulongzhu Shizi Lukou-t, ha ők, és nem például szinkrontolmácsok, mert ő például, mondta a pályaszakaszok alján most a nevezetes oszlopra, a Nine Dragons Pillarra meredve, ilyen szinkrontolmács, és szerinte itt az történt, hogy egy ép gondolatból, hogy tudniillik négy alapirányból érkezvén és tizenkét részirányba távozni óhajtván ezek az autók kinyilvánították, hogy nem hajlandók várni, őket ne lassítsa be egy olyan jelzőlámparendszer, mely ezt a tizenkét részirányt hol engedélyezi, hol meg tiltja, ahhoz ők, mutattak magukra azok a négy alapirányból érkezők, túl sokan vannak, és egy idő után még többen lesznek, márpedig egy ekkora tömeggel egy jelzőlámparendszer nem fog megbirkózni soha, és maguk akkor, mondta nekik az ördög, meg fognak bénulni, maguk akkor, vigyorgott rájuk, nem mennek innen sehová, maguk maradnak a föld szintjén a hol pirosat, hol meg zöldet mutató lámpáknak a rabjaiként örökre itt, erre mondom én, beszélt a közlekedéstervezőkkel az ördög, hogy építsék meg a fentiek értelmében a Nine Dragons Crossingot, vagy ahogy maguk mondják, rángatta a vállát az ördög, a Jiulongzhu Shizi Lukou-t, mert ez az egyetlen megoldás, hogy meg tudják teremteni azt a sebességet, amellyel ez a város működni tud, és a közlekedéstervezők persze belátták, hogy a növekvő sebességhez kell a Nine Dragons Crossing, és megépítették, és aztán egyedül a Nanbei Elevated Roadon, azaz a Nanbei Gaojia Lu-n megépítettek még hét vagy hány ehhez hasonlót, és nemigen nézett ki jobban a helyzet a Yan’an Elevated Roadon, azaz a Yan’an Gaojia Lu-n sem, egyszóval meglett a kívánt sebesség, csak ő, most már a szinkrontolmács beszél, mutatott magára a Nine Dragons Crossing szederjes arcú elítéltje, azt nem tudja, miért van szükség erre a sebességre, melyet ráadásul majd hamarosan növelni kell, hát, nem érti senki, kiáltott bele a Nine Dragons Crossing mesterséges fénypontjainak égboltjába, hát, senki, hogy nekünk ez a sebesség egyszerűen nem kell?! – várt egy ideig, de senki nem válaszolt, így hát ellökte magát a korláttól, melynek az utolsó percekben támaszkodott, s a legnagyobb óvatossággal, de mégis elindult azon a bizonytalan jövőbe elkanyargó szervizhídon a sötétbe, hogy végül pontosan tizenhét lépés után el is nyelje alakját az a kanyar, s röviddel ezután így meg is szűnjön végre az emberi jelenlét a Nine Dragons Crossing belső poklában, ahol ember számára amúgy sincs semmiféle hely, mert embernek ott nincs semmiféle keresnivalója.

A Perrier, uram, szólt be az ajtón angolul a szállodapincér, de aztán vissza kellett küldje még egy üvegért, és ezt az elsőt is ki kellett cseréltetnie nagyüvegre, végül kétszer vagy háromszor is új kancsó jeget hozatott, mert a feje, ahogy megérkezett végre, és lehanyatlott az ágyra, nem is az, hogy rögtön elkezdett fájni, azt nem, hanem hirtelen nem fej volt, hanem egy nagy adag kása a fej helyén, belépett az ajtón, megszabadult a ruháitól, lerúgta a cipőjét, és levetette magát, mindent onnan intézett aztán a karnyújtásnyi telefonnal, a rendelést, a rendelés módosítását, a rendelés megismétlését és így tovább, de nem mozdult közben, hanyatt feküdt az ágyon, a fejét a kásával a párnára támasztotta, és becsukta a szemét, így ment ez egy darabig, míg csak el nem kezdte zavarni a rettentő bűz, amit önmaga árasztott, mert akkor kivánszorgott a fürdőszobába, megmosta a fogát, megeresztette a zuhanyt, és addig szappanozta a testét, és addig állt a víz alatt, amíg csak bírta erővel, akkor alaposan megtörülközött, befújta magát, de irtózatosan, spray-vel, tiszta trikót és gatyát húzott, s mielőtt visszafeküdt volna, a koszos ruhákat, de még a kis könnyű nyári bőrcipőjét is belehajigálta egy nylonzacskóba, összecsomózta jó erősen, és kitette az ajtó elé, végignyújtózott az ágyon, bekapcsolta a tévét, de nem nézte, csak hallgatta, mert az a fej továbbra is csak kása volt, és így volt jó, így volt ez most már rendben, a szemei csukva, ment a tévé halkan, és egy hang azt mondta neki egy erős akcentussal beszélt kantoni dialektusban a tegnap utolsóként használt hongkongi csatornán, hogy az Egesznek nincsen celja, mert az Egeszen kivul nincsen semmi, ami fele egy cel iranyulhatna, onmaga nem lehet ugyanis onmaga celja, mert a cel mindig tul van azon, ahonnan valami egy cel fele elvagyodik, de az Egesznek ertelme sincsen, mert ha volna, akkor az Egesz belekerulne egy tortenetbe, aminek azonban mindig van egy elmaradhatatlan jellegzetessege, hogy tudniillik van vege, viszont az Egesznek nem lehet vege, emiatt ugy is mondhatjuk, hogy nincs tortenete, tehat nincs ertelme, tehat nincs celja sem, es ha ez igy van, akkor letezese sincsen, es ez azert van igy, mert Egesz sincsen, egy férfi hangja volt, halkan, búgva, kántálva mondta és mondta, de így, ahogy lehunyt szemmel hanyatt fekve, félig szenderegve, fejében egy teljes adag kásával hallgatta ezt, vagy inkább kitette magát neki, olyan érzése volt, hogy nem mondani akarnak neki valamit, hanem a beszédnek, a rosszul beszélt kantoni dialektusnak ezzel a délies zenéjével elringatni, simogatni, elsimítani benne mindent, ami érdes, mindent, ami kilöttyenhetne, mindent, ami fájt, óvatosan körülfonni és hűteni és hűteni azt a komoly adag kását a fejében, és jó volt így, és éppen ezen a módon volt jó, úgyhogy hagyta, hadd mondják neki tovább is ezen a kantoni dialektusba mártott dél-kínai hangszeren, hogy az Egesznek se celja, se ertelme, s ez abbol kovetkezik, hogy az Egeszet nem lehet beleallitani a cel-ertelem kauzalis halojaba, mert akkor az Egesz szuksegkeppen egy tortenetbe kerul, marpedig a tortenet sok egyeb vonasa mellett rendelkezik egy tulajdonsaggal, hogy ugyanis van vege, nem volt ez már?, kérdezte a fejében most az a nagy adag kása, nem, felelte egy hang, és úgy folytatta, hogy marpedig az Egesznek nem lehet vege, vegtelen tortenet pedig nincs, igy nincs celja, igy nincs ertelme, amibol kovetkezik, hogy mindannak, amit vilagnak, amit univerzumnak, amit mindensegnek nevezunk, annak gyanusan nincs megfoghato tartalma, vagyis nincsen, vagyis az Egesz nincsen, nem letezik, mert ha letezne, ha letezne, akkor minden vonatkozas, ami a kisebb egeszekre es a kisebb egeszek kozti viszonylatokra vonatkozik, vonatkozna ora is, de nem vonatkozik, igy tehat nincsen, de ugyanakkor az is all, hogy abbol a hetkoznapi tapasztalatbol, hogy valamibol mindig kovetkezik valami, es hogy valami mindig kovetkezik valami masra, nem kovetkezik, hogy az osszes fellelheto, multbeli, jelenbeli es jovobeli egeszbol kovetkezne, hogy letezik ezeknek egy osszessege, ez nem felel meg az egeszre vonatkozo fogalomnak, és nem azert, mert nincs vegtelen, az, hogy nincs, nem ezert van, itt néhány pillanatra valaki feltehetően bekapcsolt a tévékészülék mögött a másik szobában egy borotvát, vagy valami hasonlót, mert e néhány pillanatig a tévékészülék sisteregni kezdett, de tényleg csak néhány pillanat volt az egész, már el is rendeződött minden, visszajött az adás a búgó, kántáló férfihanggal, de nem is egyszerűen búgó és kántáló volt ez a hang, hanem egyenesen, s talán nemcsak az erős akcentus miatt, behízelgően édes és folyton, az idő minden egyes pici szeletében meggyőzni akaró, folyamatosan és édesen meggyőző tehát, és színes, mint a kantoni dialektus mindig, hát, még az erős akcentussal használt kantoni dialektus, és éppen azt mondta ez az édesen meggyőző, mindig színes akcentusban gazdag kantoni dialektus, hogy a teljes egesz nem osszeadodik a kisebb egeszekbol, hanem csak van, ha volna, csakhogy nincsen, igy nincs ertelme a rola valo beszednek se, ami rendben is, csak az a baj, hogy a rola valo hitnek sincs igy ertelme, marpedig enelkul osszeomlik egesz gondolkodasi rendszerunk, mert mi nem tudunk egyuttelni egy olyan egesszel, ami nincsen, ami nem a reszeit alkoto elemek osszessegebol kovetkezik, mi nem birjuk elviselni, hogy van valami, ami nincs, hogy van valami, amire nem gondolhatunk, ami elott minden gondolatunk, minden intuicionk, minden sejtelmunk a puszta ertelmetlenbe hanyatlik, mert ha csak ragondolunk, az hamis, az helytelen, az felrevezeto, az ostoba, viszont ha a dolog igy all, es az egeszek folott nincs egy egybefoglalo vegso egesz, akkor a reszeikent eloallo egeszek sincsenek, ezert torténhet meg, ami megtortént, hogy nincs ertelme annak sem, hogy a kisebb egeszek ertelme felol kerdezoskodjunk, meg akkor is, és kulonosen akkor, ha keptelenek vagyunk eltekinteni a kauzalis-experimentalistol, azaz a “ha leejtem fentrol, leesik” rendkivuli meggyozo erejetol, melynek ez a rendkivuli meggyozo ereje a maga egyszerusegeben, a maga ugynevezett kezenfekvosegeben van, ennek vagyunk mi a megszallottjai, az elozmenyeknek és a kovetkezmenyeknek, ez a divat, mondta a férfi, ez az agy uj divatja, ez a kepzelet uj modija, ennek mintajara gondoljuk es kepzeljük el a dolgokat, vagyis mintakbol dolgozunk, mint a betanitott munkasok, csak az a baj, hogy arra is szuksegunk van, hogy talalkozzunk a Megkozelithetetlennel, es igy allnak elo a dolgok, amelyek megkozelithetetlenek, es itt, ezen a ponton, sajnos, a hit segit a legkevesbe, mert a hit felelmeink kezelesenek a modja, ily modon a mi Istenunk, a mi isteneink, az ugynevezett felsobb regiok, a transzcendens, ezeket mind-mind a felelmeinkbol eloparolgo, hitunkon alapulo, vegzetes ostobasagba donto tevedeseink hallatlanul bonyolult halozata allitja elo, es oly csodalatos modon, hogy soha nem tudunk lemondani roluk, folyamatosan teremtjuk oket, mikozben ok teremtenek minket, ez egy ilyen munkamegosztas, a berezes komoly, megkapjuk a Vegtelent, megkapjuk az Orokkevalot, noha, mint a buddhistak mondjak, ezek aztan eppen hogy kettos modon nincsenek, egyfelol ugy, hogy nincs realitasuk, masfelol ugy, hogy nem-realitasuk sincsen, meg kell mondjam, duruzsolta tovább kantoni dialektusban a tévékészülék, itt az ideje, hogy megmondjam Onoknek, eleg keso van hozza, hogy elviseljek a gondolatat, viccelődött a tévékészülék, hogy marpedig Ilyen Dolgok Nincsenek, de nemcsak hogy nincsenek, nem is lehetsegesek, es nemcsak hogy nem lehetsegesek, nem is ertelmes a beszed, a gondolat, a sejtes, az erzes, a hit, mely rajuk vonatkozik, azaz Ra, mert O nincsen, ami után hallgatni, ez az egyetlen ertelmes cselekedet, nem beszelni, ez az egyetlen erdemes cselekedet, nem beszelni, ez az egyetlen melto cselekedet, ugyhogy o, mondta a tévékészülék, egyaltalan nem viselkedik se ertelmesen, se erdemesen, se melton, és ez volt az a pont, ahol benne, kiterülvén, mint a béka, az ágyon, kezdett ez a se nem értelmes, se nem érdemes, se nem méltó bús-borongós, ugyanakkor mézesen édes és színesen meggyőző, prófétai kinyilatkoztatás áttűnni egy teljesen másféle hangzásba, a szavak, a mondatok, a hang, a beszéd leheletfinom lassúsággal átalakult ugyanis úgynevezett örök vízcsobogássá, de nem, nem is csobogás, húzta magára a takarót, mert kezdett borzongani már a túl erősre állított légkondicionáló miatt, ez nem csobogás, ez zúgás, ez mintha a tenger zúgása volna, de mégse a tenger, gondolta végül az a nagy adag kása a fejében, nem, ez valami más, ez… de hiszen ez, ismerte fel, mielőtt elnyelte volna az álom, a vízesés.

Azonnal felébredt, de mintha megütötte volna az áram, rögtön, egy csapásra olyan éber lett, mint egy szurikáta, hitetlenkedve nézte a tévékészüléket, de látta, hogy még mindig ott van az a férfi, aki feltehetően eddig beszélt, egy nem hongkongi, de nem is kantoni, és nem is déli, sőt, nem is ázsiai, hanem egyenesen fehér és szenvedélyes előadó, és mondta még mindig, de hangja nem volt, hangja csak a vízesésnek volt, csak azt lehetett hallani, felugrott az ágyon, kiült a szélére, s előrehajolva bámulta a készüléket, nem pap volt, nem valami térítő, sötétkék öltönyt viselt, fémkeretes szemüveget, alacsony homlok, vékony száj, és valami katedra volt, amin állt, mintha az egész valami egyetemi előadás lenne, és ott állt azon a katedrán, és mondta és mondta, de nem volt hangja, csak a vízesés, de ez viszont pontosan megegyezett azzal, ó, istenem, gyűrögette az öklét az ölében, hajszálpontosan megegyezett annak a vízesésnek a hangjával, amelyet sohasem tudott azonosítani a három közül, rémálom, gondolta, és csipkedte magát, de ébren volt, ment a kép a szemüvegessel a katedrán, és ment a hang a vízeséssel, de hát, ez, ez lehetetlen, nézte rémülten a képernyőt, aztán egyre kevésbé rémülten nézte, végül lecsillapodott, és azt gondolta, hogy józanul átveszi még egyszer a dolgokat, nem mintha így jutott volna valamire, semmire nem jutott, de ekkor hirtelen eltűnt a fémkeretes a képernyőről, és egy vízesés zuhatagát vetítették, és ő lassan felfogta, hogy ezek szerint, szóval, ezek szerint nem valami rémálom ez, egyszerűen arról van szó, hogy éjjel negyed öt van, és tojnak abban a hongkongi stúdióban mindenre, vagy elaludtak, ez az, világosodott meg, ezek egyszerűen elaludtak, és a képet nem kapcsolták át, a hang viszont jött már, csak így, bólintott az ágyon még közelebb hajolva, csak ezen a módon történhetett, nincs benne semmi különös, ha jobban belegondol, még jobban előrehajolt, és a képen látható vízesést figyelte, és azt mondta hangosan, hogy akkor hát, ez az, ez az a vízesés, vannak véletlenek, nem kizárt, hogy ez egyszer megtörténik az emberrel, és ez most megtörtént, előfordul ilyesmi, nyugtatgatta magát, aztán csak bámulta, bámulta a vízesést a képen, semmiféle feliratot nem látott, ami segített volna, hogy akkor most melyik az, hogy az Angel-e vagy a Victoria, vagy esetleg a schaffhauseni, csak a vízesést mutatták, zúgott az a hang, és a fejében, nyilván még erősen annak a szuggesztiója alatt, hogy hosszú időn át a szemüvegest hallgatta álmában vagy félálmában, elkezdtek kavarogni a szavak, hogy ugyanis az Egész a maga egészében van, a Rész a maga részében, az Egész és a Rész nem vethető egybe, nem egymásból következnek, hisz tényleg, és annyira közel hajolt a képernyőhöz, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, a vízesés például, az nem a cseppjeiből áll, mert a cseppekből soha nem lesz vízesés, de ettől még vannak cseppek, és milyen torokszorítóan szépek, ahogy megcsillan rajtuk a napfény, ugyan mennyi idejük van a létezésre, felvillannak, és már nincsenek is, de közben még arra is van idejük ebben a szinte időtlen felvillanásban, hogy megcsillanjanak, és ezen kívül még van aztán az Egész, és milyen szép, milyen fantasztikusan szép, ahogy ez az Egész, a vízesés Egyben, megjelenik – ha majd egyszer eljut az Angelhez, ha egyszer majd megtalálja az utat a Victoriához, ha lesz majd legalább egyszer alkalma, kavarogtak tovább a szavak a fejében, hogy legalább a schaffhausenihez elmenjen, mert olyan ez, mint az élete, nyílt meg benne egy új gondolatmenet, ott is megvan a rész és az Egész nagy kérdése, ami azt jelenti, hogy nem vetíthetők egymásra, mert az is igaz, hogy az életének vannak percei, órái, napjai, amelyek csak ezekben a percekben, órákban, napokban vannak meg, s ha múlttá lesznek, nem a jelenből kerülnek oda, és az életének is megvan a maga Egészlegessége, van ez az élet, az övé, amely nemsokára nyilván véget ér, de lesz, eléri egyszer a maga teljességét, és az meg nem a jövőből kerül oda, vár tehát rá még valami, részletek is, de a nagy Egész is, életének az Egésze is, ami abban a pillanatban nyeri el alakját, abban a szent pillanatban, ahogy ő meghal, a halál pillanatában, ez zúg ebben a vízesésben, meredt a képernyőre, és olyan közel hajolt, mint aki egyetlen cseppet sem akar elmulasztani, és hadd zúgjon, szorította még jobban ökölbe a kezét, zengjen arról, hogy van teljesség is, és ennek nincs köze sem a múlthoz, sem a jövőhöz – még ahhoz sincs köze, hogy tegnap vagy ma vagy holnap vele mi történt, vagy mi történik, vagy mi fog történni, figyelte a vízesés minden egyes cseppjét, és elmondhatatlan megkönnyebbüléssel, egy új szabadság ízét érezvén megértette, hogy az élete teljes élet lesz, teljes, mely nem a részeiből áll össze, nem a percek és az órák és a napok üres kudarcaiból és üres örömeiből, nem, rázta meg a fejét, miközben ott zúgott előtte a tévékészülék, ez a teljes élet teljesen más lesz, nem tudja még, mi, és nem is fogja megtudni soha, mert amikor ez a teljes élet megszületik, abban a pillanatban hal meg ő – lehunyta a szemét, visszafeküdt az ágyra, és álmatlanul töltötte az időt reggelig, akkor gyorsan összecsomagolt, és olyan boldog tekintettel fizetett a hotelpultnál, hogy még egyszer felszóltak az emeleti személyzetnek, nézzenek utána, nem vitt-e magával valamit mégis, és nem, hisz hogy is érthették volna, mitől ilyen boldog, hogy is érthette volna a taxis vagy a repülőtéri alkalmazottak, hiszen nem tudták, hogy van ilyen öröm, mint ahogy ő meg elleplezni nem tudta ezt az örömöt, sugárzott, amikor átment a biztonsági vizsgálaton, ragyogott, amikor felszállt a repülőgépre, csillogott a tekintete, amikor beszíjazta magát, mint egy gyerek, aki megkapta végre, amiről álmodott, mert tényleg boldog volt, csak nem beszélhetett róla, mert arról nem lehet beszélni, amit Shanghaiban megtudott, arról tényleg nem lehetett mást, csak nézni ki a repülő ablakán a vakítóan ragyogó kék égre, csak hallgatni mélyen, és már nem volt érdekes többé, hogy melyik is az a vízesés, már nem volt érdekes, ha soha nem látja meg egyiket sem, mert mindegy volt, hogy nem látja, elég volt, hogy hallja őket, és elhúzott 900 kilométer per óra sebességgel úgy nagyjából 10 000 méteren észak-észak-nyugat felé, el, magasan a felhők felett – a vakítóan ragyogó kék égen a remény felé, hogy meg fog halni.