“Eszembe sem jutott, hogy egy nap milyen mohón vágyom majd Jubilee-ra. Farkasétvággyal és félrevezetve írom a történetét…” – mondja Del Jordan, Alice Munro alig rejtetten önéletrajzi regényének hőse az Asszonyok, lányok élete végén. Majd egy kicsit később: “…én az utolsó szemig mindent akartam: a beszéd és a gondolkozás minden rétegét, a fény csíkjait a kérgeken és a falakon, minden szagot, kátyút, fájdalmat, repedést, illúziót nyugodtan összefoglalva: ragyogóan és örökre.”

Az írói ambíciókat dédelgető Delnek, a negyvenes években felcseperedett fiatal lánynak a programját Alice Munro lenyűgöző következetességgel valósítja meg (vagy legalábbis igyekszik megvalósítani?): a kanadai írónőnek 1968-tól kezdődően tíz elbeszéléskötete jelent meg (igazából az önéletrajzi regénye is inkább elbeszélésciklus),^* mindegyikben nyolc-kilenc harminc-negyven oldalas novellával – s gyakorlatilag mindegyiknek a központi (s gyakran egyetlen) helyszíne az a világ, amelyben Alice Munro felnőtt: Ontario déli része – az ottani falvak, kisvárosok… Úgy lakja be ezt a szűk (?) világot az alakjaival, történeteivel, elhelyezve benne különlegesen éles, minden apró részletet, minden kis anekdotát megőrző, néha már-már hűvösen precíznek tetsző memóriája kirakós darabkáit, hogy a hatás zavarba ejtően kettős: egyrészt mintha valami borgesi figurát látnánk, aki az eredeti világgal azonos méretű térképet készít (azaz, ha úgy tetszik, megvalósítja a tökéletes hiperrealista prózát), másrészt viszont: mintha ő maga teremtené meg ezt a világot – mint Faulkner Yoknapatawphát, Onetti Santa Maríát, García Márquez Macondót, Edward Lee Masters Spoon Rivert…

S hogy ez – a zavarba ejtő kettősség említése – ne csak retorikai felütés legyen, a híres kanadai kritikus, Northrop Frye szellemében (azaz “centripetálisan” nézve a szöveget), vegyünk ki egyetlen szót a fenti idézetből: azt a furcsa kis határozót – “félrevezetve”. Vajon mihez képest és mi által van “félrevezetve” az író(nő), pontosabban a fiatal lány, amikor megpróbálja “őrült és szívszakasztó reménnyel” rekonstruálni gyerekkorának világát?

Nézzük még egyszer, de most már a teljes mondatot: “Farkasétvággyal és félrevezetve írom a történetét, mint Craig nagybátyám kint a Jenkin-kanyarban, és mindent le akarok írni.” Az angol eredetiben: “Voracious and misguided as Uncle Craig out at Jenkin’s Bend, writing his history, I would want to write things down.” Vagyis Mesterházi Mónika – akinek a Munróról írt nem túl nagy számú magyar recepcióban szinte kivétel nélkül dicsérték a munkáját (s ezt, a félreértések elkerülése végett, nagyon is megérdemeltnek tartom) – itt egészen kicsit pontatlan. Del igazából azt mondja: “Farkasétvággyal és félrevezetve, mint Craig nagybátyám kint a Jenkin-kanyarban, amikor írta az ő történetét, mindent le akarok írni.” Az utolsó tagmondat persze még pontosabban úgy lenne: “le akarnék írni dolgokat” – de ez magyarul már egészen sután hangzana, és a “dolgokat” helyett jó választás a “mindent”, mert a következő bekezdés valóban a “minden” leírásának, “listázásának” vágyáról szól. Az viszont nem lényegtelen, hogy ez a bizonyos Craig, a nagybácsi az ő (his) történetét írja, míg Del története nem lehet más, csak “her story” – vagyis a “history” csak “herstory”.

Ez a píszís-genderológiai átvezetés egyelőre merésznek tűnhet, de hadd tegyem hozzá: Munro – szerintem – nagyon is feminista abban az értelemben, hogy műveinek gyakori motívuma a férfi és a női szemléletek, nézőpontok, attitűdök szembeállítása, s bár ebben többnyire nincs ugyan különösebb feminista hév, de a gyengébben sikerült elbeszélésekben mégiscsak érezni valami rosszízű általánosítást. S mivel ez alighanem provokatív kijelentés arról az írónőről, akit nagyon sokan tartanak a legnagyobb élő novellistának, “új Csehovnak”, akinél finomabban senki sem ábrázolja az emberi lélek rejtélyes alkímiáját stb., hadd mondjam el rögtön egy példán keresztül, hogy mire gondolok. A gyerekek maradnak című elbeszélés nagyon egyszerű történetet mesél el: Pauline és Brian nyaralni mennek, két gyerekük van, Munro finoman érzékelteti, hogy Pauline-nak elege van a házasságából, főleg, mert idegesítik Brian viccei, szójátékai – állandóan a figyelem középpontjában akar lenni, s az egyszerű, tiszta érzelmek helyett a groteszk irányába térít el minden beszélgetést (bár a szövegben ezt semmivel sem illusztrálja, egyetlen dialógus sincs, amivel Munro ezt érzékeltetné). S jön Pauline számára az új, nagy szerelem, a menekülés lehetősége (Munro legfőbb szüzséalkotó motívuma, sőt archetípusa a menekülő nő), s ő a gyerekei helyett a nagy – vagy nagynak tűnő, s aztán gyorsan elhamvadó – szerelmet választja… Persze ebben a “gyengébben sikerült” elbeszélésben is vannak remek mondatok, mint Munrónál mindig – “Olyan öröm és megkönnyebbülés volt, hogy Jeffrey nevét kiejtheti. Általában nem ejtette ki: körözött a gyönyörűség fölött…” –, de az egész novella valahogy rossz irányba, valami szimpla férfiellenesség felé siklik el: Brian kegyetlenül csak annyit mond Pauline-nak, hogy “A gyerekek maradnak”, s ezt a mindentudó narrátor szimpla bosszúnak értelmezi (“ennyit tudott tenni… megbüntette…”) – vagyis, magyarán: a baj az, hogy miközben Pauline, a nő alakja kidolgozott, érzékletes, átélhető, addig Brian szimpla séma: az örökké poénkodó, érzéketlen, agresszív, bosszúálló férfi mitologémája; s amikor ilyen “realista” szövegeket olvas az ember, különösen erőteljesen érezheti az omnipotens narrátort elutasító, a polifonikusságot, a nézőpontok váltogatását mintegy megkövetelő és sok minden egyéb jellemzőjében is az ideologikus narrációk ellen ható posztmodern vonzerejét. Szerencsére Munro életművében viszonylag ritka az ennyire monologikus beszédmód. Egy interjúban egyébként azt mondta, csak akkor áll neki egy elbeszélés megírásának, amikor már úgy érzi, hogy “mindent” pontosan tud és érez az alakjairól (megint ez a “minden”); s bár valóban gyakran érzi az ember ezt a szöveg mögötti mindentudást, amelyből maga a sztori csak afféle csillogó, szépséges és egyben baljós jéghegyként emelkedik ki – csakhogy ez helyenként az omnipotens narrátor hamis mindentudásának tetszik…

A fentiekkel – mielőtt folytatnám Del és Craig történetét (mely az Asszonyok, lányok életének legfontosabb szüzséalakító eleme) – rögtön igyekeztem valamilyen pozíciót kialakítani a Munro-életmű kritikai recepciójának talán két legfontosabb vagy legalábbis leggyakoribb kérdéskörében (ami, mármint a “kritikai” recepció egyébként elég ritka: a Munróról szóló írások hangvételét leggyakrabban a hála és hozsanna határozza meg). Vagyis: feminista vagy legalábbis szűken női nézőpontú – s emiatt talán korlátozottan érvényes – életműről van-e szó? Illetve: hogy a munrói világnak ez a szűkössége – nevezetesen: hogy a családi-rokoni-szerelmi-baráti kapcsolatokon kívüli világ, egyáltalán: a tág értelemben vett külvilág (vagy ha úgy tetszik: a “történelem” és a “politika” világa) alig-alig játszik szerepet a hősök érzéseiben és sorsuk alakulásában – keresztülhúzza-e az egész életmű érvényességét a magas irodalom szférájában? (Miközben természetesen elfogadhatjuk, hogy olyan lektűríróval van dolgunk, aki sok tekintetben kapcsolódik a magas irodalomhoz, attól nincs hermetikusan elzárva – egyrészt, mert minden művében bőven találunk lélektani telitalálatokat, de azért is, mert többnyire valamilyen módon elhelyezhetők a magas irodalom kontextusában – az Asszonyok, lányok élete például úgy is, mint Joyce Ifjúkori önarcképének női változata, vagy mint Faulkner Míg fekszem kiterítve című regényének parafrázisa; a főhősnő neve is valószínűleg Faulkner regényéből került át Munróéba, hogy jelezze – Faulkner nőábrázolásához kapcsolódik, vagy azzal vitatkozik, esetleg csak azt próbálja új kontextusba helyezni (azt Munro interjúiból tudjuk, hogy a kis írópalánta Delre az amerikai Dél írói voltak a legnagyobb hatással).

Összefoglalva: igen, helyenként feminista, ami nem baj, de olykor ez a művészi erő rovására megy, ami már baj… A szűk világ–tág világ kérdésében pedig nagyjából azt gondolom, bár talán nem annyira keményen és kizárólagos értelemben, amit Tandori Dezső, aki a Virginia Woolfról írt könyvében úgy fogalmazott: “Az élet teljességét számon kérni nagy írói művön: nagy hiba. Mert a nagy írói mű az élet teljességét gazdagítja már eleve… Minél csekélyebb hát egy-egy mű világ vonatkozása (…), annál hívebbek maradhatunk eszményi valónkhoz – magunkhoz, ha foglalkozunk vele. S csak felbőszít, ha világ, világ, világ van valahol.” Alice Munrónak, tegyük fel (alighanem joggal), nem sikerül(het) az a bizonyos rekonstruálás (mert minden ilyen kísérlet óhatatlanul nagyobb mértékben konstruálás és dekonstruálás), de “az élet teljességét” gazdagítja részint a már említett, egyenesen a szívünk közepébe találó megfogalmazásaival, részint írásművészetének egész attitűdjével, amely… s most mondok egy merészet (és elsőre bizonyára érthetetlent): nőiesen és erotikusan antifryista. Éspedig abban az értelemben, hogy míg a nagy kanadai esztéta a tudományos kritikától azoknak az archetípusos konceptuális kereteknek az azonosítását várja el, melynek az író csak ösztönösen volt tudatában – azaz minden jelentős műalkotás szerinte bizonyos alapvető mitologémákra épül; addig Munro elbeszélései, jóllehet időnként talán kitárják magukat a frye-i mítoszkritikai elemzésnek is (én is emlegettem már archetípusokat s a menekülő nőt mint ilyen archetípust például), sokkal inkább az emberi kapcsolatok már-már kategorizálhatatlan sokféleségét, megjósolhatatlanságát, archetípusokba sorolhatatlanságát sugallják.

De vissza megint Delhez meg ahhoz a bizonyos mondathoz és a “félrevezetettséghez”. Craig, a nagybácsi az Asszonyok, lányok életében Alice Munro nagy elődje annyiban, hogy egész életében Wawanash megye történetét írja, gyűjti a leghétköznapibb tényeket, s igyekszik rendbe szedni őket – “nem az egyedi nevek számítottak, hanem a sok élet stabil, körmönfont szerkezete”. Aztán Del – nagybátyjának halála után – megkapja az egész irományt, azzal, hogy ő folytassa a nagy művet, csakhogy Del számára az annyira “halott, súlyos, unalmas, céltalan”, hogy hagyja megsemmisülni – mert közben ő maga ír már egy egészen másfajta történetet a megyéről, az egyes emberekről… És ennek a fejezetnek a végén van egy csodálatos mondat, mely már ekkor kezdi elbizonytalanítani az olvasót: “…és lelkifurdalást éreztem, azt a fajta gyöngéd lelkifurdalást, amelynek a túloldalán brutális, szégyentelen elégtétel van”, majd jön, sokkal később, ez a finom azonosulás az egykor megtagadott Craig nagybácsival: hogy ő is ugyanolyan “misguided”, ő is ugyanúgy “félrevezetve” próbálja “listázni” a lelkeket, történeteket, ahogy egykor Craig a megye apró-cseprő hétköznapi eseményeit.

Alice Munro legtöbb (de szerintem korántsem mindegyik) művének ezek a nagyon finoman használt írói eszközök, az önirónia, az olvasó elbizonytalanítása, az alapvetően nőiesen-isteni-omnipotens nézőpont megbillenései adják a hitelét és erejét, ettől nem lesz édesbús profi giccs, egy kicsit finomabb, modernebb Lucy Maud Montgomery – s talán ettől van az, hogy a leggyakoribb reakció (nem csak itt nálunk): a rácsodálkozás öröme – eddig hogyhogy nem ismertük? Azaz: hogyhogy nem tudtuk, hogy létezik ez az író, akinél szebben és pontosabban talán senki sem ír a női lélek alkímiájáról, a női szexualitásról és a XX. századi, emancipálódó, folytonosan menekülő nő sorsáról? Akinek talán csak egy párja van a mai világirodalomban: Ljudmila Ulickaja – akivel kapcsolatban egyébként hasonló problémák merülnek fel: az ÉS-ben nemrég az ő írásait aposztrofálta – szerintem igazságtalanul – “édesbús profi giccsnek” Bán Zoltán András.

Mellesleg: nem tudom, erősíti vagy gyengíti-e ezt a hatást – a rácsodálkozást – Alice Munro pozicionálása: az Asszonyok, lányok élete borítószövegein ő a “kanadai Csehov”, könyve nemcsak az Ifjúkori önarckép női változata, hanem “20. századi Jane Eyre” és “a fejlődésregény megújítója”… Az életműnek ez a túldimenzionálása (amely természetesen nem csak a Park Kiadóra jellemző) egy másfajta rácsodálkozást is kiválthat (legalábbis bizonyos olvasókból): vajon miért van az, hogy a kanadai irodalomból Alice Munro lényegében a második szerző – a már említett Montgomery után –, aki mintha komolyan áttörne az olvasókhoz Magyarországon: nem Margaret Atwood, aki – A vak bérgyilkosban például – nagyon hasonló témákról (is) ír, mint Munro: a XX. századi nő kiszolgáltatottságáról, menekülésvágyáról stb., de mindezt érzékletes történelmi anyagba helyezi (nem is beszélve újabb, magyarul még nem olvasható jövővízióiról); nem Robertson Davies, a kanadai irodalom 1995-ben elhunyt kimagasló alakja, aki regényciklusait – részben – a jungi pszichológia archetípusaira épített (tökéletes anyagot szolgáltatva a Northrop Frye-i mitopoétikai elemzéshez); nem Mordecai Richler, a montreáli zsidók életének fergeteges krónikása… és folytathatnám. Hanem Alice Munro, aki, úgy látszik, valami nagyon erős olvasói igényt elégít ki (különlegesen magas színvonalon): talán – mondom óvatosan – épp az az erőssége, ami a gyengéje: a történelmen-politikán-ideológiákon való tökéletes kívülállás. Onnan, abból a közelségből, ahonnan Munro nézi az ontariói embereket, alig-alig látni a második világháborút vagy a hidegháborút és annak hatásait (és egyáltalán nem látni a tömeggyilkosságokat, az éhínségeket), s a műveinek minden tragikuma mellett van valami vigasztaló-megnyugtató hatásuk: a szívós női szeretetvágy, az utódnemzés ösztönös-szexuális vágya és egész egyszerűen a gyönyör, az erotika és a romantika utáni vágyódás, sőt tulajdonképpen a mindenfajta politikai berendezkedés mögött megbújó latens nőuralom – vagy a teremtő-személyes női erő hatalma a pusztító-ideologikus férfierő fölött – előbb-utóbb elcsitítja a történelem hullámverését. Munro történetei gyakran tragikusak, de az emberi létnek ez az akár politikai-társadalmi, akár magánéleti tragikuma feloldódik az élni és szeretni akaró női élet elpusztíthatatlan örvénylésében. Talán erről van szó – mint Ulickajánál: egyszer róla is lényegében ugyanezt írtam –, de többről is. Természetesen részben az írói színvonalról: arról a rácsodálkozásról például – az Asszonyok, lányok élete olvasása közben –, hogy nem lehet ennél szebben, pontosabban írni arról, ahogy egy kislány először találkozik az élet misztériumaival: halállal, istennel, szexualitással, irodalommal – arról a lelki folyamatról például, ahogy a szexualitás leírhatatlan szégyene átváltozik valami kíváncsisággá, s az első pénisz (“bután és hülyén nézett ki”) megpillantása után a szexuális gyönyör keresése egy időre szinte minden mást elhomályosít az életben… Vagy nem lehet szebben és pontosabban arról a másik archetipikus lelki folyamatról: a születésünktől, környezetünktől adott társadalmi és szellemi béklyók legyőzéséről, egyszóval a kitörés vágyáról… S itt természetesen lehetne elemezni – ahogy azt Bényei Tamás már megtette – az Ifjúkori önarckép és a Munro regénye közti párhuzamokat…

A kritikámnak ezt a billegését, ellentmondásosságát – mintha Munro egyszerre lenne durván feminista és a lélek, legalábbis a női lélek legfinomabb ábrázolója; egyszerre lenne antifryista és ősi archetípusok megjelenítője; egyszerre lenne a giccs határát súroló, preposztmodern lektűríró és a nézőpontok sokféleségével játszó posztposztmodern neorealista –, ezt a nyilván zavarba ejtő következetlenséget részben valami maszkulinista ellenállás okozhatja a részemről, de akkor – ezt, mondjuk úgy, felismerve is – még egy gondolat erejéig hadd maradjak meg ezen a vágányon. Northrop Frye mellett a XX. század másik legnagyobb kanadai gondolkodójának, Marshall McLuhannek a közismert tétele szerint “the medium is the message”, azaz “a médium az üzenet” – Munro esetében a “médium” a harminc-negyven oldalas hosszú elbeszélés, s az “üzenet” talán az, hogy minden élet belesűríthető egy harminc-negyven oldalas sztoriba. Én pedig valami olyasmit érzek, mint Nabokov Borges olvasásakor (s talán ugyanúgy tévedve, ahogy Nabokov tévedett Borges jelentőségét illetően): van egy remek kapu, amin belépünk… s aztán nincs mögötte ház. Munrónál: van rengeteg, többnyire remek elbeszélés, de…

De… egyébként nem nagyon próbálja így elemezni Munro műveit senki, mint ahogy én próbáltam az eddigiekben – valami maszkulin gőggel Frye-t, Joyce-ot, Faulknert, McLuhant emlegetve; Munrót sokkal inkább a “close reading” módszerével szokás megközelíteni, vagy más szóval a szöveg apró rezdülései iránti figyelemmel, amit Frye centripetális olvasásnak nevez, s talán valóban az a célravezetőbb. Munro kritikusai, úgy látom, többnyire inkább alkotó módon újramesélni próbálják a sztorikat – s így párbeszédbe lépnek a szöveggel, ahelyett, hogy külső kritikusai lennének.

Mondjuk, vehetnénk csak egy történetet – talán épp a leghíresebb Munro-novellát, az Oda-visszát, amely azért a leghíresebb, mert Sarah Polley Egyre távolabb címmel filmet készített belőle. A témája giccsesnek tetszhet: létezhet-e ötven éven át tartó szerelem? – a sztori viszont egészen eredeti. Grant felesége, Fiona Alzheimer-kórban szenved, intézetben él, ahol szerelmes lesz egy másik férfiba, Aubrey-ba, s Grantet már meg sem ismeri. Egész jól elvan az intézetben, amíg Aubrey-t haza nem viszi a felesége, Marian. S Grant “csak azért” udvarolni kezd Mariannek, hogy rá tudja venni: vigye vissza Aubrey-t az intézetbe – hogy a felesége élete utolsó éveiben boldog lehessen. Ez a “csak azért” nem idézet, hanem a bizonytalanság kifejezése az olvasó részéről…

Igen, bizonytalan olvasó vagyok Munro esetében – s ez a bizonytalanság teszi mégiscsak, gyakori berzenkedések mellett is olyan élvezetessé műveinek olvasását.