“Értelmet úgy adj szavaidnak, hogy árnyékba borítod, hiszen nincs szem, mely elviselné a fény igazságát, s nincs, ki hinne benne […] Ki így beszél, az szól igazat, s csak akkor teszi, ha beszéde árnyékot nyújt, árnyékot vet, az ember idő és tér valós vonatkozásai körében egy tagolt világban él” – olvasható A szó árnyéka című kötetben. A Bacsó Béláéban. Ugyanis ezzel a címmel a neves esztéta is jelentetett meg könyvet, Paul Celan költészetével foglalkozó karcsú munkát (Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996). Nem tudni, a Kalligram figyelmetlensége vagy Győri tudatos döntése nyomán ismétlődhetett meg a cím, mindenesetre ez a sajátságos egybeesés nem annyira Celan hermetikus költészetéhez közelíti Győri líráját, inkább az enigmatikus-filozofikus versnyelv késő modern modelljétől való távolságát teszi még nyilvánvalóbbá. A “szó árnyéka” trópus Győrinél egészen mást jelent, s merőben különböző poétikai keretben kerül elénk. Jóllehet nem dönthető el egyértelműen, a kifejezés nála az ellenőrizhetetlen mellékjelentésekre (a nyelv uralhatatlanságára), a versértelem óhatatlan többleteinek-tanulságainak komorságára, az elmúlással szembenéző lírai én árnyas közérzetére, avagy például a szó, a vers, a papír árnyékában zavaróan elhelyezkedő személyes jelenlétre (a versíró kézre) utal-e. A nyitóversben olvassuk: “Ahogy a részem, úgy élek egészen, / tetőtől talpig nyugodtan. / Ír, aki írhat, nem sért a papírlap, / de a szó árnyéka bosszant” (Éveim enyve; 9.). (Mulatságos mozzanat, hogy az elnevezések játéka a költő előző, 2002-ben megjelent verseskötetét már korábban utolérte: Rácz I. Péter azonos címmel bocsátotta közre nagyszerű kritikagyűjteményét 2006-ban, a dunaszerdahelyi Nap Kiadónál. A Bizonyos értelemben Rácznál Austerre és Barthra visszamutató szószerkezet volt, azaz szintén nem tűnik föl jelentésesnek a címazonosság.)

A kérdést, hogy akkor tehát miféle hagyományokba ágyazza magát A szó árnyéka, a versek kiérlelt-letisztult poétikája aránylag könnyen megválaszolhatóvá teszi. A szemléletmód, a verstan, a témavilág, a hangnem a szövegeket szerves egységbe rendezően mutatnak egy irányba. (Emiatt is zavaró némiképp az egyes darabok kényszerű tagoltsága. A Kalligram zsebkönyvszerű verskötetei minden tekintetben esztétikus kiadványok, de a kellemesen kézbe simuló formátum nem kárpótolhat azért, hogy a szűkös szövegtükör még a rövid verseket is megbontja, széttördeli.) Győri a hatvanas évek végén ifjú költőkből alakult társaság, a Kilencek tagjaként indult. Ma úgy láthatjuk: a “Kilenc holló” (ahogy a Poe-ra rájátszó vers, A holló emelkedett öniróniája fogalmaz; 71.) közül talán az ő költészete szembesült legtudatosabban s legeredményesebben azzal, hogy a modern és posztmodern költészettörténeti fejlemények kontextusában a népies alaktan, tematika és világkép már nem szolgálhat ugyanolyan biztos poétikai alapokkal, mint egykor esetleg. Lírája így vált kötetről kötetre finomabbá és bonyolultabbá. A fülszöveg “újklasszikus” költői kísérletről beszél; a kötet egyik első kritikusa a vallomásos, a tárgyias és a filozófiai vershagyományokhoz kapcsolja Győri műveit (Kántás Balázs: Klasszicizmus és tárgyiasság a szavak hűvösében, www.irodalmijelen.hu, 2010. 06. 13.). Báthori Csaba laudációja (idén A szó árnyéka nyerte el vers-kategóriában a Szépíró Díjat) így indul: “Győri László könyve negyvenéves alkotói pálya summája. Olyan versgyűjtemény, amely az összegzés igényével fogalmazza újra egy eredetileg népiességre hajló, de végül a város vonzásában megerősödő költészet eredményeit” (A hagyomány újdonsága, www.szepiroktarsasaga.hu, illetve Élet és Irodalom, 2010. június 4.). Dérczy Péter méltatása pedig ekképp zárul: “Sok rétegű, színvonalas, sok jó verset tartalmazó kötet A szó árnyéka, a versbeszéd sokszínű, mégis egyenletesen nyugodt, kiegyensúlyozott, klasszikus és modern egyszerre; komoly dokumentuma annak az útnak, melyen a szerző egyre érvényesebb és mélyebb költészet felé halad” (Véges, mégis határtalan, Élet és Irodalom, 2010. június 11.).

Ennek az “egyre érvényesebb és mélyebb” költészetnek a jellegadó vonásai alkalmasint a következők: rezignáltan bölcselkedő, érzelmesen ironikus beszédmodor; az időmértékes verselést föltűnően gyakran ütemhangsúlyos ritmikával felülíró verstan; a játékos-könnyed és a baljós-fájdalmas tónusok bensőséges harmóniája; szakadatlan hajlam az önértelmezésre és a művészi-művészeti reflexiókra; a falu és a város kínálta létezésmód egybevetése a gyermekkor és a felnőtt élet egymásra vetítése révén (“Csöndre vágytam, zajban élek” – Derű; 47.); gyöngéd figyelem a tárgyi kicsinységek, a hétköznapi részletek iránt (a jellemzően egy-két szavas, névszói verscímek is a rámutatás, a kiemelés, a megnevezés műveletét végzik el); az anyagszerűségek felé forduló analitikus érdeklődés rendszeres átfordulása-átfordítása óvatos létbölcseletté, nosztalgikus metafizikává. Több helyütt intertextusok és allúziók jelzik a választott hagyományokat, a kiválasztott elődöket. Versnyelvi hommage képében történik például Petőfi, Baudelaire, Poe, Babits megidézése. A Tollak hármas rímű felező nyolcasai jószerivel a kései Arany hangján szólalnak meg. Az Istenhegyi úton vendégszövegekkel s az Erőltetett menet versformájának átvételével is Radnóti emléke előtt tiszteleg. A Semmiért egészen Szabó Lőrincéhez nyúl vissza a házastársi viszonyt illúziótlanul és öntörvényűen tematizáló Rettenet. Mindenekelőtt azonban Illyés és József Attila, “a józan és a drága” (A sérelem anatómiája; 64.) tűnik föl etikai és esztétikai igazodási pontnak. Még pontosabban fogalmazva: A szó árnyéka legfőbb érdemének az illyési versnyelvtan érvényes, hiteles megújítása mutatkozik.

Megújításon/újszerűségen alázatos műgondot, reflektált versbeszédet, egyéni hanghordozást értünk. Amiért több poétikai összetevő szavatol. Például a történelmi súlyokkal felelősen játszó, eufonikus könnyedség: “Hajnali armada- / hangot, / hallani garmada / tankot” (Hajnal; 10.). A töprenkedés teodíceai mélységei: “milyen a test ama szenvedése, / melyről tudunk és nem tudunk mégse?” (Fadrusz a keresztfán, 15.). A tárgyakhoz közel hajoló aprólékosság; akár járulékosnak rémlő autóalkatrészről van szó (A felni), akár az eszközhasználat módszertanából olvas ki kultúrantropológiai tanulságokat a vers (A kés), akár a résztől az egész, a kicsinytől a nagy felé irányul a költői eszmélkedés: “Ha látok csak egy csavart a járdán, / máris nyomban lehajolok érte. / Mintha a hazámért hajolnék le / a hatalmas, nagy vizeknek árján” (Csavar a járdán; 22.). Hasonlóan fajsúlyosak a gyermekkort (A konyha) és az anyát (“Anyámnak, átkozott, rossz halál, / jó lisztet hol kapok ma?” – A rossz liszt; 27.) előigéző költemények. Az ars poeticává lényegülő művek nem pusztán a költészetet (versírást) magasztosítják föl szelíd eréllyel (“Úgy lesek este a versre, / ahogyan a ragadozó / kémleli, végre elejtse / véletlenjét az ég alól” – Derű; 48.), de a szavaknak, a beszédnek, a nyelvnek általában is létmegtartó erőt tulajdonítanak: “Szavakban élek, létezem, / ők a lélek, az értelem, / amíg szó, csak egyetlenegy, / átlükteti a testemet, // élek, eremben szó kering, / a vér is azt sodorja mind, / belélegzem a szavakat, / úgy frissül bennem a tudat” (Tátorján; 58.).

Bár a megbékélést kereső derű adja a versek alaphangját, ezek összességükben korántsem idilli világot jeleneteznek. Egy hangsúlyos helyen a bizonytalan fenyegetettség érzülete szólal meg: “Ragok, jelek roppannak szerteszét, / nem tudjuk már az igék idejét, / a rag mit ragoz, a jel mit jelez, / nem tudjuk, mi volt, nem tudjuk, mi lesz […] Titkait már nem tudja tartani, / üvöltenek a dzsungel vadjai” (Spielberg-változat; 57). (A többes szám első személyű retorika sem dönti el végérvényesen, a saját halál vonzásában beszél, vagy egyetemesebb/korszakosabb romlás jeleiről ad számot a beszélő.) A Népligetet belakó vers, a Rendetlen liget zárlata egyenesen így összegez: “Egyre sötétebb, egyre hűvösebb” (92.). Egy szociális érzékenységtől áthatott mű, A falu hangjai “a teljes egészen téveteg” (126.) tapasztalatában egyszerre foglalja össze a teljesség-élmény elvesztésének modern/posztmodern tudatát, a vidéki életminőség és szociokulturális állapotok fölött érzett keserűséget, valamint – a metapoétika szintjén – talán a problémátlan népies líra folytathatatlanságának belátását is. A panaszos dikció legkevésbé éppen a kötetzáró költeményben tesz szert maradandó önértékre. Hiába a választékosan játékos rímek és a programosan túlírt pátosz, A látvány érzésvilága és világképe túlzottan egyszerűnek hat: “Nem nézem az örök szennyet / itt lenn, / mert nem tudom, hová menjek / innen. […] Szenny van szóban, szenny van járdán, / szívben. / Ó, szabadság, hol az ábránd / innen?” (143–145.).

Recenziónk elején szerves egységet említettünk. Az elmondottakkal (s az idézett szövegrészekkel) is emellett igyekeztünk érvelni. Ebből az esztétikai egyneműségből következik még egy döntőnek látszó sajátosság: Győri László kötetében nem találunk bántó hullámvölgyeket, de hiányoznak a magaslati pontok is. Persze az egyensúlyos kompozíció s az egyenletes színvonal (kerek ötven vers ciklusokra nem tagolt sorozatáról beszélünk) kétségtelen erény, akkor is, ha emlékezetesen nagy művel egy effajta költészeti vállalkozás netán nem lepi meg az olvasót. Akárcsak Illyésé a citált vers szerint, Győri lírája is “józan”. Reflektáltan visszafogott, szemérmesen intellektuális poézis, s mint ilyen, kinek-kinek még “drága” is lehet.