Életéjek, halálnapok

 

I.

Álmomban irányítani tudom a képek sodrását,

bár medrüket megválasztani nem:

egy labirintus sötét falai közt áramlanak.

 

A falakon idegen írás beszél a népről, ami vagyok.

Életéjek, halálnapok ismétlődő jeleit olvasom

a spirál alakban írt hosszú sor legbensőbb s legszentebb körében.

 

Hová visz az álom vérkeringése, miféle szív pumpálja,

melynek titkát nem ismerem, mely csak visszautasítani tud,

s ágyamba küld, hol folyton újrakezdődik a reggel…?

 

II.

Én azonnal ébredek, ha Éósz ujja érinti homlokom,

s ablakot nyitok, hogy a teljesületlen álmok

felszállhassanak a fényben az istenek színe elé.

 

A kétely ragyogása előtt némán meghajtom fejem,

de a virágládákba friss mentát és turbolyát ültetek

a hőségtől remegő levegőjű teraszon.

 

Jólesik azt gondolnom, hogy még nem vagyok kész semmire,

ahogy nem voltam kész osztozni az éjszakákon.

Jó tudni, hogy ugyanott, de nem egy időben élek veled…

 

III.

Talán életálmot bocsátottak szememre a Moirák?

Látom a város délidőben izzó, fehér házait,

a szolgálók rituális árnyjátékát a küszöbön.

 

Megszentelt olajfánkat a kertben: mikor szobámból kiszöktetett az éj,

vigasztaló törzsét hányszor öleltem át!

Majd évekkel később a csillagképekkel terhes nyári égbolt alatt

 

ahogy függőágyak ringásába pólyáltan várjuk a langyos esőt.

S bár siettet a fájdalom, a következő kép előtt érthetetlen félelemmel megtorpanok:

végtelen, fövenyes parton egy gyermek fut, nyomában a tenger…

 

IV.

Megérintem a szeretők nedves testével, mint ecsettel

a homokba rajzolt, különös alakú ábrát:

ma ezzel gazdagítom palotám kincstárát.

 

Az egymáshoz verődő pajzsokból és a saruk surrogásából

holnapra kedvező szélirányt jósolok a hajósoknak.

Megtanult türelemmel fogadom a felkínált szárnyat.

 

Elmém üres, mit sem ért a rózsák illatából:

mint újszülöttet, háromszor emelem urunk felé a pirkadatban,

mégis, mintha valaki maszkon át mondatná az imát velem…

 

V.

Hüpnosz mezején megfeledkezett rólam az idő.

Tizenhét éves vagyok, könnyű bokaláncom ismételten felajánlom

a találomra nyitott naptár első lapjáért cserébe:

 

választott napomat kell eztán mindig újraélnem,

míg egy szilvák illatától hűvös teremben

valaki folyamatosan ismétli a gondolataimat.

 

Ágyam tömör támlájára az istennő baglya száll,

figyelmen kívül hagyva az ismerős hangok suttogását, a láthatatlan kezeket,

melyek enni és inni adnak a testnek, amit néha fentről megpillantok…

 

VI.

Minden út kígyóvá változik előttem:

nincs erőm szálanként felfejteni e látomás szövetét.

A leleplezett sírás földje ez, lélek vegyítése az alkonyattal.

 

A számban folyékony hamu, olaj és hányás íze:

a szűnni nem akaró sírás ismerkedik így a tűzzel,

melyben megtagadott tükröket égettem el.

 

A szél egyetlen mondatot őröl emlékezetében,

s az éjszaka jöttét hólyagos nyelvem szebben dicséri,

mint a szív felé lassan emelkedő árnyék…

 

VII.

És megint a folyosók visszhangtalan, fojtó mélye.

A falra festett, türkizkék szem tekintetével hosszan kísér,

bár még érinthetetlen vagyok, mint az oltáron égő tűz,

 

mely tűzben meghasadt tükrök hangjából megértem,

hogy egy kéz most dob mérlegre értem fél talentum ezüstöt

a kagylókürtökkel zsúfolt áldozati szobában.

 

Hallom a zihálást, mely már nem az enyém, mert többé semmim se lehet,

csak ez a hely, hová a beavatottak fehér köntösét viselve érkezem,

a hely, hol nem leszek más, mindössze vér és hamu és emlék…

 

VIII.

Egy egész nép vagyok, ősanyja minden létezőnek!

Ikerfiaim a kelő és nyugvó nap, de csak egyikük halhatatlan,

érte kell hajamon a megperzselt föld színét viselnem.

 

A fák bennem lélegeznek, hullámokkal én táplálom a vizet,

szívem erős dobogása tartja távol tőletek a holdat.

Fejemben szél fúj, csillagmadárlábnyomos párnán nyugszik el.

 

Megtérni e hely ítéltetett nekem, hogy Endümiónként

álmaimba zárva csukott szemhéjamon át is

örökké csak a változatlanságával kérkedő eget nézzem.