A hurrikán háza fontos kötet, melynek kitüntetett szerepe van Tábor Ádám könyvei között: az új és válogatott verseket tartalmazó gyűjtemény átfogó képet ad Tábor költészetéről, megmutatja annak fő irányait és alakulását, és nyilvánvalóvá teszi jelentőségét.

Legalább kétféleképpen közelíthetjük meg azt a kérdést, hogy hol van a szerző helye a kortárs magyar irodalom térképén. Egyfelől azt mondhatjuk, a négy évtizede publikáló költő soha nem állt a kánon középpontjában. Kötettel ritkán jelentkezik; A hurrikán házát négy verseskönyve előzte meg: a Dánia (1982), a Hérakleitosz-matt (1991), A káprázat kertje (1994) és a Hajóház (2001). S ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy a József Attila-díjat a hatvankettedik életévében kapta meg, akkor azt is le kell szögeznünk, hogy a “hivatalos” elismerés már-már abszurdnak tűnő késlekedése sokkal inkább az irodalmi élet és a kultúrpolitika működéséről, mint Tábor Ádám költészetének értékéről beszél.

Mert másfelől nézve Tábor életműve a mai magyar irodalom jelentős teljesítményének tűnik. Nemcsak azért, mert a szerző a hetvenes–nyolcvanas években a magyar irodalmi ellenzék egyik szervezője és vezető alakja volt (fontos szerepet töltött be például az Örley-kör megalapításában; a budapesti neoavantgárd irodalomról és művészetről szóló írásait 1997-es A váratlan kultúra című tanulmánykötetében adta közre), hanem azért is, mert rendkívül koherensen szerveződő gondolkodói/esszéírói és költői munkássága valóban egyedülálló. Az “egyedülálló” jelző itt szó szerint értendő, hiszen Tábor esetében egyéni gondolkodásmódról és társtalan költői világról beszélhetünk, melynek azonban megvannak a maga hívei (köteteinek kritikai fogadtatása kedvező, de nagy intenzitásúnak nem mondható; vannak olyan kánonok, melyekben kiemelt helye van Tábor műveinek). Filozofikus költészet az övé, s ennek genezisében ott találjuk azt az egzisztenciális gondolkodást, melyről Szellem és költészet című esszégyűjteményéből (2007) is képet alkothatunk.

Tábor természetesen tudatában van költészete sajátos helyzetének. Így beszél erről A goethenyár című versének lírai alanya. “Így maradtunk romantikus / mi ketten: én és a Goethe, / míg patet-, szkept- s ironikus / lírikushad fog minket körbe. / Mi is, akárcsak Hercegünk, / reált vegyítünk ideálhoz, / s magunk közt azzal hencegünk, / hogy nem foghatnak senki máshoz.” Tábor Ádám reprezentatív kötete alighanem a legszerencsésebb pillanatban jelent meg, melyben esély nyílhat arra, hogy költészete az eddiginél nagyobb figyelemben részesüljön. Két évvel A hurrikán háza megjelenése előtt látott napvilágot Kulcsár Szabó Ernő írása, melyben meglehetősen sarkítottan fogalmazta meg azt a tételt, hogy a kortárs magyar líra fősodrának jelentékeny része lényegében nem más, mint “a nyelvet szójátékokért gyötrő szellemeskedés”, s hogy “a posztmodern márkanéven forgalmazott szövegek néhány könnyen másolható technikája nagyrészt kimerítette saját lehetőségeit”. Ebben a költészettörténeti pillanatban, vélte Kulcsár Szabó, olyan alkotók juthatnak (“[s]ajátságosan köztes, ám annál beszédesebb”) helyzetbe, mint Térey, Marno és Tábor Ádám.¹ A jelzésszerűen felsorolt három név esetlegesnek is tűnhetne, de korántsem az; mindenesetre Marno Jánosnak – akinek egyébként Tábor rész.vét című versét ajánlja – 2007-ben megjelent Nárcisz készül című kötete jelentős mértékben megváltoztatta a helyét a kortárs líráról folytatott diskurzusokban, s talán hasonló hatása lehet A hurrikán házának is.

A könyv új és válogatott versek gyűjteménye: az első száz oldalon olvashatók az újabb, 2001 és 2008 között keletkezett szövegek (ez a rész A Vérmező lovagja címet viseli), majd Sors-spirál címen kétszáz oldalas válogatás következik az életmű 1964 és 2001 közötti szakaszából. Az első rész hat ciklusra oszlik, a második pedig három nagy egységre (ezek aztán további alegységekre). A hurrikán háza nagyszerűen megkomponált kötet. Ha az elejétől a végéig haladva végigolvassuk, akkor a következő lehet az élményünk: a kötet elején “beleolvassuk” magunkat egy vers-világba, megismerünk egy költői nyelvet, aztán amikor eljutunk a régebbi, adott esetben negyven évvel ezelőtt született darabokhoz, mintha kisebb líratörténeti utazást tennénk, a mai szövegektől sok tekintetben eltérő beszédmódokkal találkozunk, hogy aztán szép lassan visszaérkezzünk a jelenhez, felismerjük, hogyan bomlik ki a nyolcvanas évektől kezdődően az a költői logika, mely Tábor Ádám műveinek sajátja.

A kötetet többszörös – paratextuális – rétegzettség jellemzi. A szerző az első nagy rész élére nyitó verset helyezett (Április 1), és szívesen él mottókkal. A legfontosabb ezek közül az egész kötetet bevezető idézet: “Hol vagy?”, melynek Tábor az eredetét is megadja: I Mózes 3,9. Arról a részletéről van szó az Ószövetségnek, melyben Isten megszólítja a bűnbe esett Ádámot. Több szempontból is jelentése és jelentősége van annak, hogy a költő ezt az idézetet emelte kötete élére. Elsősorban azért, mert jelzi ennek a lírának egyik fő karakterjegyét: hogy mélyén alapvető, egzisztenciális kérdések rejlenek. Konkrétabb kapcsolat is van a “Hol vagy?” és a Tábor-versek között: mint látni fogjuk, meghatározó vonása A hurrikán házában olvasható szövegeknek, hogy a létértelmezésben, melynek közegéül szolgálnak, nagy szerep jut a tér kérdésének. A bibliai idézet élre emelése utalhat arra is, hogy a versek olvashatók kérdésekre adott válaszokként, egy megszólított (illetve önmagát is kérdező) szubjektum megnyilatkozásaiként. A mottó jelzi továbbá azt is, hogy többek között a Biblia jelenti azt a hagyományt, melyen Tábor Ádám gondolkodása alapul. Végül – talán banálisnak tűnik, de – a bibliai vers összefüggésben állhat egy másik paratextussal, a kötet címlapján olvasható szerzői névvel is. A versekben megszólaló ént természetesen nem azonosítjuk a szerző énjével, azonban a bibliai Ádámhoz intézett kérdés révén felidéződik és a kötet szövegvilágába bevonódik a Tábor Ádám név. Az önmegértés képlete: megpróbálni válaszolni az első Ádámnak feltett kérdésre.

Mert a szerző számára a költői alkotás során meghatározó az önmegértés mozzanata. Ahogy esszékötetének felütésében írja: “Minél tökéletesebb formában kifejezni, ezzel teljesebben megérteni, és – a kifejezés és megértés közös gyümölcseként – felszabadítani magam: egyetemesen dekódolható rejtjelrácsba fogni egy mindenek előtt engem érintő személyes problémát: saját magamból kiindulva minél komplikáltabb, lehetőleg az egész valóságot megkerülő úton érni vissza magamhoz.”² Teljességgel szokatlan a kortárs lírában az a fajta teljességigény, melyet Tábor Ádám itt megfogalmaz: a létmegértés nála egyszersmind a világ megértésére való törekvést jelenti.

Jellemző, hogy az utolsó három Tábor-kötet címe mindig valamilyen térre utal: A káprázat kertje, Hajóház, A hurrikán háza. A “ki vagyok?” problémája, ahogy utaltam rá, Tábor Ádámnál rendre a “hol vagyok?” kérdésében jelenik meg. Az újabb versek egyik kitüntetett tere a park; elsősorban A Vérmező lovagja című első rész azonos című ciklusában olvasunk erről a helyről. (A helyszín rokonítja a verseket Marno Nárciszával.) A ciklus darabjai leírnak egy ívet, mely a “nyári szezon” kezdetétől egészen késő őszig vezet – tehát a lírai alany nemcsak a tér, hanem az idő koordinátái között is elhelyezi magát. Elvileg azt mondhatnánk, hogy tájlírát olvasunk – de olyan éteriek ezek a szövegek, s a csupán néhány vonással megrajzolt táj olyan absztrakt, hogy nem tájversekként azonosítjuk őket. Nézzük a pünkösdi park című verset: “pünkösdi zöldek pirosak / kékek fehérek egeken / színeitekkel szóltatok / ahány szín annyi nyelveken – / tudjátok mennyit kushadok / hogy hányat talál a halál / hogy hánynak nincsen kegyelem / hogy elrebbennek a napok / s nincs igazság a földeken – / de ma életet adtatok / színeitekkel megtelik / szemeim szívem szólhatok / szélfútta lángnyelveteken – / pünkösdi zöldek pirosak / kékek fehérek egeken”. A természetnek Tábor költői világában jelentése van, a park, az ég színei beszélnek, ráadásul bevonódnak a pünkösdi nyelvcsodába, hogy a lírai alanyt megszólítva őt is megnyilatkozásra késztessék.

Az idő és tér közötti kapcsolat nem korlátozódik arra a képletre, hogy az év egyes szakaszai meghatározzák a táj jelentését: a November parkja című versben a vers önmegszólító szubjektuma a tájban megjelenő novemberrel azonosítja saját magát. Ennek a szövegnek különösen szép megoldása az a kép, melynek értelmében a park képét úgy kell megőrizni, mint ahogy az almát teszi el az ember télire. Nem kevésbé figyelemreméltó a cikluszárlat befejezése: “azóta csak a fák között / veri a versütemet [ti. a lírai alany szíve] / a bukó nap vérmezején”. A Vérmező szó, a versek konkrét terének neve, új összefüggésbe kerül és új értelmet nyer ezen a helyen – s a hatsoros szöveg itt véget ér, a szerző a maga visszafogott módján halkítja el, fordítja át a csöndbe a szöveget, minden játékosság nélkül, teret hagyva az olvasónak arra, hogy eltűnődjék a hely nevének jelentésén. A Vérmező és a lenyugvó nap vérszínében játszó tér összekapcsolása más költői nyelvekben sziporkázó szójátékokhoz vezethetne – Tábor komoly és halk szavú poézisében nem ez történik. Igaza van Margócsy Istvánnak, amikor azt írja, a költő “érzéki játékai során” sem ironikus, és távol áll tőle a posztmodern nyelvkritika.³ De a versek nyelvéről később.

A parknál is fontosabb szerepe van az egyik legnagyobb hagyományokkal bíró költői (s a legáltalánosabban véve kulturális) toposznak, a kertnek. A nyolcvanas és kilencvenes évek verstermésében (mely a mostani kötet Új verklik és Ezotér című részeiben kapott helyet) dolgozta ki Tábor költészetének talán legfontosabb motívumát. Ezekben a versekben olvashatunk a fáról és a Fáról, a kertről és a Kertről, az Örömkertről, a régi kertről, újra és újra a kertbe való visszatérésről, kertről és versről. A kert: ősi teljesség tere, a lét megélésének mitikus, de, úgy tűnik, a költészetben valóssá tehető helyszíne: “más dimenzióba elragadva / mégis a földön járva megmaradva” (Igenév – a cím eredetileg is dőlten szedve). Számos részletét lehetne megvizsgálni a kert-motívum szempontjából az új verseket tartalmazó Az eltakarhatatlan ciklusnak; a legfontosabbnak A versek hazatérnek szülőhelyükre című szonettet érzem. Ebben a sűrű, több képzetkört is magába emelő (hazatérés, kiűzetés, feltámadás), mégis hallatlanul egységes versben talán a legtisztábban fogalmazódik meg Tábor Ádám költői programja. Arányos dramaturgia szerint beszélnek a szövegben a mintegy narrátori szerepet betöltő lírai alany és a megszemélyesített versek, akik a kertben teremtettek, ahonnan száműzettek, de ahová most visszatérnek. “S újra önfeledt, kötetlen élnek” (kiemelés az eredetiben) – a ‘szabadon’ jelentésű kötetlen szó itt persze a ’könyvön kívül’ jelentést is magában foglalja, s itt megint csak elmondhatjuk, hogy nem szójátékot alkot (hogy a jelölők játékaként fölfogott nyelv természetéről mutasson meg valamit), hanem gazdagítja és mélyíti a szöveg jelentését. Nem annyira a medialitás kortárs irodalomtudományos megközelítései felől érdekes ez a szöveg – bár hogy a betűk halott testek, melyek a hangzásban feltámadnak, feltétlenül izgalmas lehet e szempontból is –, inkább az írásbeliség platóni kritikájának fényében nyernek értelmet. Szóból és a kert szelleméből, a természetet és a ma már elveszített egységet jelentő kertben születtek meg a versek, s az örök hírnevet lehetővé tevő könyvek a számkivetés terei. A lírai alany így összegzi a hangzásban feltámadó versek rendeltetését: “S így maradtak az Isten hírének.”

Hasonló gondolattal találkozunk az egészen más hangütésű irodalmi ég és menny-követ című szövegben, a kötet egyik legkönnyedebb versében, mely tulajdonképpen “helyzetdal” egy irodalmi díj átvételét követő jelenetről. Ebben olvassuk a következő ars poeticát: “és amire születtem azt csinálom / dícsérem [sic] az Egy-Jót / a fel-nem-foghatót”. Tábor Ádám olyan tradicionalista gondolkodásmódokhoz csatlakozik (tovább folytatva többek között édesapja, Tábor Béla szellemi örökségét), melyek alig jelennek meg a magyar magaskultúrában. A kortárs magyar irodalomban mindenképpen unikális jelenségről van szó, mely azonban olyan szövegvilágban jelenik meg, amely elhelyezhető a mai líra kontextusában. Tábor verseinek magas szintű formakultúrája és intelligenciája teszi ezt lehetővé. Szövegei mentesek a magát tradicionalistának tekintő gondolkodás sokszor kétes értékű ideológiai implikációitól. Nem az “ősi hagyomány” mázával vannak leöntve: a “fel-nem-foghatóval” való foglalkozás, mely Tábor Ádámnál valódi szellemi teljesítmény, a gondolkodás lényegéhez tartozik. Nála tehát a Kertről való beszéd nem komolytalan nagyotmondás. Ezért lírájának letisztultsága.

A szerző szívesen él a legegyszerűbb és versei gondolatiságához legadekvátabbnak tűnő – valamint részben a biblikus nyelvhasználat hagyományából is következő – költői eszközökkel: ismétlésekkel, ellentétekkel. (E kettő persze gyakran összefügg. Ahogy Az ismétlésben olvassuk: “Az ismétlés gyönyör. / Az ismétlés gyötör.”) Jelentős, a mai magyar költészetben szokatlan szerepe van Tábor verseiben a rímnek (a legemlékezetesebb e szempontból talán a józsef és attila: “mindenkinek más-más / józsef és attila / nekünk ecce homo / öcsödön csak pista”).

A halk szavú, eszköztelen líra után éles kontrasztot jelent a “régi” verseket tartalmazó rész első darabjának erőteljes hangja: “káró király középre áll / káró király középre áll / káró király középre áll / kiált a morc király // legyek lázongó serege fel! / legyek lázongó serege fel! / legyek lázongó serege fel! / mert itt az égi jel” (káró király katonái – a cím eredetileg is dőlten). Az újabb versek fényében meglepő a korai szövegek avantgárd képalkotásának olykor már-már a burjánzásig menő élénksége is: “a tenger felől a tenger felől a tenger felől / szél-lovasok kaland-lovasok ráklovasok / a tenger felől angyal-lovasok / hullámpaták görögnek szárnyas szekerek dübörögnek / fekete véres árnyékok üzekednek” (Az ötödik lovas a félelem). Ugyanakkor találunk olyan darabokat is a legkorábbi szövegeket tartalmazó ciklusban, melyek feltűnés nélkül “elvegyülhetnének” az újabb versekkel: hangütésük, képalkotásuk alapján nem érezzük azoktól nagyon eltérő karakterűnek őket (ilyen például az Endümión).

Letisztulás, egyszerűsödés és elmélyülés – így jellemezhetnénk e költészet alakulásának irányát. Tábor hetvenes években írt verseiben egészen absztrakt módon jelenik meg a filozofikum (például test, szellem és lélek kérdése a Trimurti és a Triptichon című darabokban). A gondolatiság konkrétabb problémák megfogalmazását is magában foglalja. Az újabb művek közül kiemelkedik a halottfelkelés, melyben megfogalmazódik az a gondolat, hogy a halottak “a legmélyebbre elnyomottak”, nekik “is vannak emberi jogaik”. (Nagyon szépek egyébként a szerző halottakra emlékező versei; figyelemreméltó a “régi időket” felidéző vers, a négyen voltunk cimborák.) Tábor Ádám olyan lírikus, aki verseiben gondolkodni – és látni akar. Ezért is alapmotívum számos versében a látás (meg a szürkehályog, és a Nap).