Amikor egyik ismerősöm évekkel ezelőtt súlyos betegségben haldoklott a kórházban, halálának éjszakáján iszonyodva ébredtem fel. Valamilyen nagy erejű, sőt óriási energia érintett meg, s egész testemet meghajlította. Persze nem tudom biztosan, hogy valóban az ő démonikusan eltévelyedett lelke hatott-e rám a halál pillanatában, vagy különös és nehezen megmagyarázható véletlenek összjátékáról volt-e szó csupán, s annak a holdkórosnak és zenésznek ma már eltemetett érzéseiről, aki később rendszeresen játszott cigány temetéseken. De ez ma már nem is fontos. Azon az éjszakán ugyanis, mint három nappal később megtudtam, az említett férfi valóban meghalt.

Azóta szünet nélkül kérdezgetem: mi legyen a halállal, hogyan dolgozzuk fel? S hogyan dolgozzuk fel azt a tényt, hogy minden véget ér? Hiszen egyetlen hitem azon alapul, hogy minden vallásnál, tudománynál, rendszernél előbbre való az egyes ember, az élete, fiziognómiája, sorsa, szerelme okán megismételhetetlen, izgatóan titokzatos egyén.

Így hát azzal próbálkozom, hogy hitvány életemnek és a halállal kapcsolatos tudásomnak egy filozófus, Josef Šafaøík Úton az utolsóhoz című könyve révén adjak szilárdabb alapot.

“A halál mint kihívás, s nem mint ítélet” – milyen egyszerű, érthetően megfogalmazott, s mégis milyen nehezen felfogható tézis! Kihívás, mely arra irányul, hogy vegyük birtokunkba halálunkat, vegyük birtokunkba oly módon, hogy Istené sem vagy már, csak önmagadé, a gyenge emberé, aki mögött nem áll senki és semmi. A halált ugyanis senki se veszi el tőled, a halál mindig a te halálod, és nem szabad félned tőle – ellenkezőleg: következetesen készülnöd kell rá mindazzal, amit csinálsz. Ha nem készülsz rá, akkor csak halogatod azt, ami alapvető az életedben, amire soha senkitől nem kapsz választ. Csak te adhatod meg a választ mindazzal, ami vagy. Anyád se válaszolja meg ezt a kérdést, se a pszichoterapeuta, se a tanár; s egyetlen rendszer és vallás, a tudomány, a szex, sőt a filozófia sem. Halálod csak akkor a tiéd, ha valóban birtokodba vetted. De miképp? Hogyan vegyük birtokunkba a halált egy olyan világban, amely a halál láthatatlanná tételén munkálkodik, s az ember életének e hatványozott jelentőségű pillanatát egyre inkább a kórházakba és szanatóriumokba vagy a “helyi” háborúk élő közvetítéseibe rejti? S mit jelent valójában saját halálunk birtokba vétele? Lehet-e a halál egy olyan emberé, aki ahelyett, hogy igazán létezne, élete folyamán sokszor csak úgy tesz, mintha élne, s mindent csak álcáz? De hogyan létezzünk valóságosan napjainkban, amikor mindenki számára a nemlét az alapvető, tehát az, hogy már életében halott legyen? S mit jelent, hogy valaki már életében halott – halott, miközben még élő ember? Az ipar világában (Ostravában!) azt látod, hogy ami valódi, az csupán gép. Az ember – gyomnövény, mely sehova se való, és így tovább. De mi majd móresre tanítjuk, alárendeljük magunknak – az örökké kiszámíthatatlan természetet pedig kivágjuk, elegyengetjük, lebetonozzuk…!

Azt jelenti-e tehát, ha már élőként holtak vagyunk, hogy alávetjük magunkat a hűvös értelemnek, a rendszernek, a városnak, a hatalomvágynak? Azt jelenti-e, hogy alávetjük magunkat a konfuciánus szellemnek, amely ezúttal az európai civilizációból (a technokratákéból) ered, s évezredek után ismét életre kel, mert racionális útmutatóval szolgál ahhoz, hogy miképp lehet a dolgokat túlélni a túlnépesedett, bemocskolt, szmoggal és más káros anyagokkal mérgezett világban? Hegel már sejtette, hogy így van, hiszen olyan volt, mintha Konfucius öltött volna testet benne, miként Buddha Schopenhauerben. És Nietzsche? Lao-ce?

S nem elveszni, és nem elveszíteni a hitet. S látni közben a nőt, amint emberi mivoltától megfosztva vállalja a pénzkereső sorsát, s önként részese egy még nagyobb hatalom működésének, csak azért, hogy ő maga már végképp ne legyen nő. A hatalom akarása a hatalom miatt. És mindenben, a költészetben, zenében, építészetben, képzőművészetben, tehát a kultúrában is! A pöffeszkedők hatalomvágya mindenütt…

S nem elveszni, és nem elveszíteni a hitet. A hitet kiben? Miben? Hiszen oly sokat veszítettünk már kifinomultságunkból. Csak a távolból gondolok Rilkének a dolgok és az ember teljességéről szóló üzenetére. S mindenütt az autók, a technika borzalma. Minek a hiábavaló utazás, ha állandóan egy helyben ülsz, majd ott jársz-kelsz valamilyen helyen, melyet nem is ismersz igazán. Nézd az internetet! Milyen jó hatalmi eszköz! S mire való a média és a szavak tömkelege? Hogy a szó az emberrel együtt elvesszen?

Ezért hát kérdezd: hol vagy, ember, hol kéne lenned, szemtől szemben a haláloddal? S a válasz: a nullponton vagy, semmi se vagy, és nincs senkid, akire támaszkodhatnál. Isten, család, barátok: mind elhagytak, s te szenvedsz, beteg vagy, vonaglasz a fájdalomtól. Olyan vagy, mint Jézus, az ember, akit az Úr elhagyott a keresztfán; mint a rákbeteg Rilke, amikor halála pillanatában visszautasította a gyötrelmet enyhítő orvosságot, holott elviselhetetlen fájdalom kínozta. Te ne félj a fájdalomtól – csak egyvalamitől félj: hogy elveszíted önmagad, hogy elárulod azt, ami meghatározó volt az életedben, hogy lemondasz az ideálokról, amelyekben hittél vagy amelyek elérésére egész életedben törekedtél. Szókratészhoz vagy Jézushoz, az emberhez hasonlóan ne attól félj tehát, hogy lényed elmúlik, ne a testi haláltól – csak az töltsön el félelemmel, hogy noha még élsz, nem magadnak és csak magadnak szolgálsz, hanem olyan eszméknek, amelyek azt hirdetik magukról, hogy az emberek fölött állnak, amelyek parancsolatokká nyilvánítják magukat.

Akkor hát voltaképpen mi az ember? Ez itt a fundamentális kérdés. Mi teszi az embert igazi emberré? Hogy technikusként a találmányai révén egy pillanat múlva az egész világűrön áthatol? Hogy a világmindenség technikusaként irányítani és uralni fogja az egész kozmoszt, mert a Földön lehetetlen lesz már az élet? Hogy hulladékaival a világűrt is beszennyezi majd, mi több, a Holdon, a Marson és másutt is telkekkel fog kupeckedni? Hogy haszonleséssel tölti majd az életét a bolygóközi börzén? A hatalmi expanziók hiábavalósága… Minden – például az a csőhálózat is, amely a magaskemencéket köti össze Ostravában – csak feladat a hatalomvágyónak, aki nem akar semmi mást, mint még nagyobb hatalmat…

G. KOVÁCS LÁSZLÓ fordítása