Gépek

 

A nyomdagépek zsigerei kifordulnak

a tölgyek görnyedeznek – akkora a hó

haladsz a természet e romjai közt

haladsz az elektromos gépek korának végelgyengülésében

És

természetes bűverőd szabadon reszket

a pusztítás könnyű szellőjében

Szavakat hallgatsz el

Egyetlen

akit a nyomdafesték szépsége

a bagoly jelével megjelölt

Felemeled a tölgyeket hogy

kiegyenesedjenek

 

A napok telnek az élet galaxisának szaggatott sztereotípiájában

Mindig egyedül

tele nyugodt dühvel

nem hiszik el hogy kibugyog

koszos zsigereink lávája

belébűvölve a lélek patkánylyukaiba

Egyszer csak a fa koronája lehervad

a hó lehull a megnevezhetetlen

súly alatt

minden lehetőség meggebedt

Csak a gépek zúgnak

az új helyzetek

az új szerelmek

az új tapasztalatok

termelésének ringó ritmusában

Csak a gépek zúgnak mindig ugyanazon hibák ringó ritmusában

Az uralhatatlan düh hullámáig egészen

Pulttól pultig megy

az úton melyet kijelöltek neki

a csikkgyűjtő halkan bámul

szájat nem nyit

meghülyül ha elgondolkodik

és a tekintet a távolba vész

elszelel a szopós menyétmozgású meleg

csak a szomorúság csöndes erdeje marad

a bebetonozásra ítélt hegyekben

életuntan

építsünk mozgólépcsőket

A lábunk fáj Isten sehol

álomcserepei gyerekkifestők képében tűnnek elő

Ahogy te is látod Jirko

amikor az éj leszáll a klubra

vidám próbálsz lenni

a csap szomorúságában eső csöpög

és hangok fordulnak

Beleveszett valahol a sötétségbe

komor képpel

mint mindig amikor észreveszem

Szép a szomorúságban

és ezért sosem szólítom meg őt

olyan félelmet áraszt

hogy a sisakvirághoz

sincs szavam

És a sötétből halk hang hallatszott

Talán zokogás

Talán nevetés

Ez az árny mögöttem csak bürök

mint mikor a hajó megy és recseg a váza

Ez az árny mögöttem csak egy más állapot

egy újabb holnap percnyi csodája

Az emberi beszéd különös gépei

a bonyodalmak és önvédelmek beszélőkéi

egyet nyikkannak és elnémulnak

Csak sötétség csak bánat

szeptember

mintha az ő hónapjuk lenne

az utolsó robbanás

októberéhez siető

amikor a komor arc gyászában

nevetésre fakad

És már csak november hidege

a magány

és mindenki egyedül

ebben az átláthatatlan emberiben

vagy pusztít

vagy elpusztul

Gyújtsunk hát a téli dalra

mindazokért akik ezen átestek

mélyről lélegezni

csak hogy a szorongást elzavarja

Egy tónus hátra egy tónus előre

még a patkányok is megdöglenének tőle

csakhogy nincs visszaút

ha már a nyomdagépeket

hagytuk fellélegezni

csak az emlékkel átitatott agyag

az utak mentén egyéb nem nő semmi

ezért hívtunk hát

csak este

csak úgy

ez úgy hangzik mint egy szirupos dallam

de minden belsőben lesben áll a rák

az emlékek poshadt maradványaira halkan

a rég kifulladt lélegzetre

de minden belsőben kaszálható fűvé

éled újra a széna

csak bele kell gázolni

de mit kezd vele

de min akarunk elámulni?

CSEHY ZOLTÁN fordítása

 

Milan Andrássy (1958) – Ostravában él. 1987-ben jelent meg az Atomoví kohouti (Atomkakasok) című kötete (a Mladá Fronta kiadónál és emigráns kiadványként is). A múlt század 80-as éveinek végén Dalibor Pyšsel dolgozott együtt a következő kötete, a Moderní tance (Modern táncok) zenei előadásán. A Host és a Literární noviny folyóiratokban jelentek meg a következő szövegei: Není proè zpívat, Hosana aneb tøetí mrak pana Morela és Mìstopis (Nincs miért énekelni, Hozsanna, avagy Morel úr harmadik felhője; Városrajz – ez utóbbi könyvben is megjelent más cseh szerzők szövegeivel együtt). A Protimluvban többször is publikált, legutóbb a Stroje (Gépek) című verse jelent meg (2008).