(Staòo Cigošnak in memoriam)

Nem túl nagy sikerrel egy támadásra kész, tüskékkel teli szederindát igyekeztem félrehajtani az útból. A háborúból itt maradt, hátra sikló csövű ágyú helyéül szolgáló gödörhöz mentem, hogy belehajítsam az elefántcsont-fehérségű latex és a csontfekete balakril dobozait s a megkeményedett ecseteket. Ez az általam létrehozott szemétdomb nincs messze a házikótól; a vöröskatonák a sok hasonló gödröt szaporítva azért ástak ki még egyet a kunyhó mögött kiserdőben, hogy az első köztársaság idejéből származó jelentéktelen sziléziai erődítményt ágyútűzzel is támogathassák. A kiserdő erdővé nőtt, az erődítmény széthullóban, az ágyúknak fedezéket adó gödrökről pedig én gondoskodom. Kunyhóm és a parányi erőd körül ez az ötödik, amelyet fokozatosan betemetek. A történelem nyomai azonban még mindig láthatóak, noha a terep egyenetlenségeinek megszüntetéséhez szinte kizárólag PET-palackokat s valaha vízzel hígítható festékeket vagy löncshúst tartalmazó dobozokat használok.

Dühös voltam, mint mindig, amikor az adott tájban festek: ilyenkor fekete színt kell használnom és szürkét kevernem. S ekkor megláttam egy szörnyet – miféle más lehetett volna, mint szürkésfekete. Ha pofájában nem ágaskodtak volna fogak és nincsen hideg hüllőszeme, amely dülledten meredt rám, a szklerotikus küklopsz, Polüphémosz itt felejtett, jókorára nőtt, Churchill márkájú szivarjának véltem volna.

Akkora ütést kaptam az arcomra, mintha a kunyhóm melletti transzformátor rosszul szigetelt kábele sújtott volna le rám; felordítottam, a szörny pedig egy szempillantás alatt eltűnt. Egy nejlonzacskó zúgott felém. Szemét hullott rám, s olyan lettem, mint akit festékkel feketére és fehérre pöttyöztek. A kunyhóba menekültem, és rávetettem magam az irodalomra. Barátaim, a bogarak éppúgy nem tudták azonosítani a szörnyet, mint Kispipi, a csibe, Ferda, a hangya¹ vagy maga Brehm. Végül egy kiállítási katalógus volt segítségemre.

A szörny nem más, mint az olgoj horhoj,² amely képes arra, hogy a távolból támadjon. Borzadály kerített a hatalmába. Ez a vastagbelet (intestinum crassum) formázó féreg egy predátor. Csoda, hogy a találkozást élve megúsztam. Megkérdeztem egy néprajztudós barátomat, hogy mivel a Dzsingisz kán idejében történt első betörést most a mongolok újbóli beszivárgása követi, nem lehetséges-e, hogy a jövevények az olgoj horhojt is behurcolták. Barátom, a néprajztudós valószínűbbnek tartotta, hogy a stutzen nevű alpesi szalamandráról lehet szó, a kifejezés megközelítőleg levágott farkú férget jelent.

Nem voltam rest, és származási helyemen, Dél-Morvaországon átvágva az Alpok felé indultam. Uherské Hradištì fölött a színek jóknak mondhatók, de a föld pora szennyezi őket. Mindent lazúroznom kéne, ezúttal kevert barnával és szürkével.

Az alpesi színek világosak s majdhogynem élesek, de itt is lazúroznom kéne, csak a csontfeketét cserélném ki poroszkékre. Még határozottabban dél felé vettem az irányt. A szubmontán, montán és szubalpin övezet erdőségeiben egyetlen stutzent sem láttam, a kucorgó törpefenyők otthonául szolgáló havasi sziklákhoz és a fölöttük magasodó kopár sziklarengeteghez pedig nem fűlt a fogam, mert ki kellett volna bújnom az autómból. Ebben a majdnem északi Itáliában voltaképpen nincsenek is igazi hegyek, s ha valamilyenek mégis akadnak, nélkülözik a fákat. Ilyen vidéken bizony egy intestinum caecum (vakbél) se tudna elbújni. A táj szín és fény szempontjából majdnem százszázalékos, de márványból készült antik dolgoktól fehérlik, és az egész valahogy túl kicsi, túlságosan emberi. A biedermeiernek ez a szülőhelye, nem Németország. Nem fogok cukrászdai miniatűröket festeni.

Csak Egyiptomban álltam meg, ahova a Földközi-tengert megkerülve jutottam el. Autómat magam cipeltem át a Szuezi-csatornán. A csatorna fenekén majdnem kifogytam a szuszból. Egyiptomban rátaláltam a barátomra, Hadzsi Halef Ain-Hemzára, aki a fogait villogtató szörny utáni nyomozásomról hallva kijelentette, hogy az ő nílusi krokodilusaik talán azonosak az általam keresett féreggel. Amikor a piramisok árnyékát kerestem, egy tízméteres krokodilussal akadtam össze, de arra kellett rájönnöm, hogy nem hiányzik a farka, e testrészével ugyanis ütést mért rám. Elmenekültem előle, s közben észrevettem, hogy lábai is vannak. Úgy találtam, hogy az óegyiptomi emberállatok panteonjában egyedül Áton napkorongja hasonlít az olgoj horhojhoz vagy a stutzenhez.

A sziléziai fogas rém egy agyagréteggel fedett, rovátkolt fenyőfa tuskó volt, nem pedig gömb. Tíz centiméteres műanyag vonalzómmal Kheopsz piramisát méregettem, amely négyzet alaprajzú, mindazonáltal az oldalai eltérő hosszúságúak. Lehet, hogy az a krokodilus harapott belém, lehet, hogy a szfinx, lehet, hogy egy skorpió mart meg.

Egy tál mámorító kuszkusz mellett elbúcsúztam Hadzsi barátomtól, hallgatva azon útmutatására, hogy piramisok Mexikóban is vannak. Állítólag se szeri, se száma ott férgeknek, s könnyű lesz meglátnom őket valamilyen Tequilla nevű folyóban, amely egy agávéligetben folyik. Kelet felé indultam útnak, de barátom, Hadzsi utánam kiáltott, hogy arra is eljutok ugyan Dél-Amerikába, de mégiscsak kerülő. S hogy a Szaharán át menjek az ellenkező irányba. Megfordultam az autómmal, és a dűnék között baráti arabokra leltem, akik a folyó évben már három fanatikus hadjáraton (dzsihádon) voltak túl, s most az orkánok csatáját készítették elő a világűr legvégén (ez a kralizec). Arab barátaim engem is szerepeltetni akartak a kralizec kosztümös és ragyogóan megvilágított főpróbáján, de mielőtt egy svájci katonai késsel megöltek volna, az Örökkévalóság Öregének (Sai-huludnak) a segítségével elmenekültem; ő épp akkor bukkant fel, és erősen hasonlított ahhoz az agyaggal beszórt, pofájában fogakat viselő tuskóhoz, mely ott hevert a kunyhóm mellett. De ha ez a sziléziai a szklerotikus küklopsz, Polüphémosz elfelejtett Churchilljéhez hasonlított, akkor a szaharai olyan volt, mint egy fehérlő szivar, melyet Kronosz, a szklerotikus titán tett félre. Több mint két kilométer hosszú volt.

Sai-huludot Dár al-Bajdába, a pontonhoz vezettem, ahol már várt rám a trimarán, mellyel könnyen eljutottam Mexikóba. A trimarán az arab emigrációt szolgálta, amely úgy döntött, hogy a kralizecet Közép-Amerikában viszi véghez, mert szörnyen félt a szaharai sai-huludoktól, piramisok pedig Amerikában is vannak. A vízi út alatt nem festhettem, pedig lett volna mit.

Az Atlanti-óceán, akár egy kaméleon, képtelen volt eldönteni, melyik szín az igazi számára, és hasonlóképpen viselkedett az ég is. Az emigrációba induló barátaim visszautasították, hogy édes vizet, továbbá szintetikus oldószert, terpentint, acetont, olajat és kencét adjanak a festékek higításához. A sós víz pedig hígításra alkalmatlan.

A mexikói piramisokat is lemértem. Teotihuacanban lemértem például Quetzalcoatl piramisát (a Tollas Kígyóét), s ugyanígy tettem El Tajínban a Falifülkék piramisával, változatlanul a tíz centiméteres műanyag vonalzót használva, s megállapítva, hogy valóban fölöttébb hasonlatosak az egyiptomiakhoz, legalábbis abban, hogy bár négyzet alapúak, mindegyik oldalnak más a hossza. Olykor megtörtént, s épp Teotihuacanban, az istenek gyülekezőhelyén a Tequilla folyó mellett, hogy az ötödik nap világított fölöttem.

Mexikó fényessége és színessége ideális, de nekem, a sziléziai világpolgárnak mindkettő giccsesnek tűnt, ráadásul nem volt elegendő aranyam, és őrálló barátom, Huaini egy pénzzel púposra tömött dobozért sem cserélt el velem egy félkilós aranytéglát, hogy hűségesen felidézhessem Eldorádót, ahol jártam.

Számos, fogakat villogtató szörnyet találtam, s nemcsak a Tequilla folyónál: olyanok voltak, mint a sziléziai, csak éppen kőből vagy aranyból. Egyik sem élt.

Az aranyfényű színek és az öt nap sugárzása, a kő- és aranytestű szörnyek sora, a tiahuanaci Napkapu arra indított, hogy Írországba menjek, ahova barátom, Nemo vitt el a Nautiluson az autómmal együtt; ott aztán barátjára, egy éjjeliőrre, Véres Baltás Erikre bízott. Ő pedig elvitt Stonehenge köveihez, s éppúgy az írországi dolmenekhez és menhirekhez, ahol mozgásban is láttam eleven szörnyet. Barátom, Véres Baltás Erik nem látta, talán azért, mert inkább Loch Ness-i szörnyekhez és Guiness-sörökhöz szokott.

A régi jó ír Európában már úgy éreztem magam, mint odahaza a kunyhómban: az üvegházhatás itt is a szürkésfeketét hívta elő, művészetnek pedig szinte nyoma sincs, kivéve az ötezer éves pompás kavicsokat.

Megszállottja lettem a hasonlíthatatlan sziléziai szmog iránti vágynak, és Erik barátommal cserét hajtottunk végre: egy doboz füstszűrő nélküli cigarettát adtam a vérfoltos baltáért. Azt állította, hogy a cigaretta erősebb. A tenger vizében lemostam a baltáról a vért, és Saint-Germain-la Rivière, valamint a Mengu-barlang érintésével visszajutottam a kunyhómba, s mikor a megérkezés esti ünnepségét követő reggelen a palackokkal a gödör felé mentem, a fogaikat vicsorító szörnyek egész családját láttam. Nem féltem tőlük.

Sziléziában is a színek teljes gazdagságával festhetek. Erik véres baltájához hasonlóan le kell mosnom az egész vidéket, nem elég, ha leporolom és telerajzolom graffitikkel; festékszóróval is kezelésbe kell vennem. Aztán meg kell tisztítanom a Jeseníky-hegység és Szilézia levegőjét, ki kell csapnom belőle a szmogréteget, amely csak következménye az üvegházhatásnak. S nem szabad elfelejtenem, hogy fénycsövekkel kell megvilágítanom a tájat. Sokkal. Fénycsövek ezreivel. S akkor Szilézia Egyiptomra, Közép-Amerikára és a megnagyobbodott Itáliára fog hasonlítani, nem Írországra. Mindenekelőtt pedig nem volna már ugyanaz a Szilézia, nem lakná földjét az a szürke, lábak és farok nélküli, a távolból is ölni tudó féreg, amely általánosan elterjedt, évszázadok óta honos szokást képvisel Sziléziában.

S mindezen túl: a vidék és a levegő megtisztításával és a megvilágítással csak egyetlenegyszer próbálkoztam. Becslésem szerint háromezer-kilencszázkilencvenkilencig kifizethetném az elektromos energiáért felgyülemlett adósságot. Festeni fogok, mintha Szilézia valamiféle egyiptomi s mexikói Írország volna, s hozzáadom még Dél-Morvaországot, az Alpokat és Itáliát, és örömmel kutatom majd a férgek nyomát Ázsiában.

G. KOVÁCS LÁSZLÓ fordítása

Hnát Danìk (1959) – író, drámaíró. 1994-ben szerzett diplomát a prágai Művészeti Egyetem Film- és Televíziós Karán (FAMU) dramaturgiából és forgatókönyvírásból. Többféle munkát végzett (pl. vájár, kokszmunkás stb.), dramaturgként és producerként dolgozott az ostravai televíziónál. 1994-től szabadúszó. Prózai szövegei Pou a cesta Hnátova (Hnát zarándoklása és útja, 1995), humoros regénye Bratøi bez trika (Fivérek trikó nélkül, 1998) címen láttak napvilágot. Legnagyobb visszhangot az Až budeme velcí (Ha majd nagyok leszünk, 1996) című regénye váltott ki. Danìk szerepel a V srdci Èerného pavouka (A Fekete Pók szívében, 2000) antológiában.

¹

Utalás Ondøej Sekora (1899–1967) cseh író, újságíró, grafikus és illusztrátor állatmeséinek ismert szereplőire. (A ford.)

²

Legendás lénynek számító, állítólag a Góbi sivatagban élő, nagy méretű féreg, amely a híresztelések szerint akár hatméteres távolságból is meg tudja ölni az embert. Gyilkos erejét a feltételezések szerint az önmaga által gerjesztett elektromos energiának vagy különleges összetételű, maró savhoz hasonlító és pillanatokon belül halált okozó mérgének köszönheti. A valóban szörnyre emlékeztető olgoj horhoj, a “titokzatos sivatagi démon” létezését még sosem sikerült hitelt érdemlően bebizonyítani, de ugyanúgy nem lehet kizárni sem. (A ford.)