“A költő ma ugyanazt jelenti, mint a szar.”
Antonín Sova

A szabadság zűrzavara, amely a kilencvenes években hatalmába kerítette az életet, a társadalmi lét minden területén éreztette hatását – s természetesen az irodalom, tehát a költészet világában is. Az áttetsző, azaz sovány esztendők hivatalosan publikált irodalmának hirtelen a sokszínűség lépett a helyébe, egy új elem, melyben majd élnünk adatik, s amely maga lesz a szokatlan bizonytalanságok, izgalmak és nyugtalanságok eredője. Botorság volna a kilencvenes évek valamiféle “rendbetételével” próbálkozni, mert ennek az évtizednek az arculatát a besorolhatatlanság, a mindennek mindennel való zűrzavaros együttélése határozta meg, s talán az értelme is ezekben rejlett. Különösen együgyű volna ez az igyekezet a kilencvenes években megjelent verseskötetek százainak esetében, melyek szerzőit sokszor az a kifejezett és nyilvánvaló ambíció ösztönözte, hogy sehova se lehessen őket könnyen besorolni – igyekezetük sokszor nem volt más, mint érthető reakció arra a korra, amikor mindent be kellett sorolni valahova. Néhány általános tendenciát, különböző eszmei mágneses tereket, bizonyos koncentrikus megnyilvánulásokat és többeket érintő helyzeteket azonban kétségkívül regisztrálhatunk.

A kilencvenes évek első fele a költészetben is mindenekelőtt a múlt jelenvalóvá tételét hozta magával. A könyvesboltok pultjait sosem látott gyorsasággal árasztották el az addig részben vagy teljesen publikációs tilalom alá eső szerzők művei. Az olvasók az évtized elején lázasan ismerkedtek a korábban elhallgatott szerzők neveivel, műveivel, sorsával. Ez az utolsó olyan – megjegyzem, rövid – időszak, amikor a versesköteteket több tízezres példányszámban adták ki, kelendőek is voltak, mi több, olvasták is őket. A költészet iránt átmenetileg megnőtt érdeklődés azonban gyorsan megcsappant. Noha a tágabb értelemben vett irodalomban ugyanez volt tapasztalható, a fokozódó közöny valószínűleg egyetlen műfajt sem sújtott annyira, mint a költészetet. A szóban forgó időszakot egyébként mindvégig az ankétok és polémiák sorozata jellemezte (a Tvar, Literární noviny, Host című folyóiratokban¹ és egyebütt), amelyek a presztízsvesztés okait, a költői szó perspektíváit és a költőnek az újkori társadalomban betöltött szerepét igyekeztek tisztázni. (Ilyen volt például a Zdena Bratršovská – František Hrdlièka kettős és Petr A. Bílek között a Tvar hasábjain 1993-ban kibontakozott vita, amelyet a 26., valamint a 37–38. számban követhetünk nyomon.) E tekintetben tipikus volt azoknak a találkozóknak a sora, amelyekre egy morvaországi várban, Bítovban került sor, szervezőként pedig két költő, a bítovi várnagy, Jiøí Kubìna s a Petrov kiadó tulajdonosa, a Martin Reiner név alatt író Martin Pluháèek állt mögöttük. Az 1996–2000 közötti években minden ősszel megrendezésre kerültek, s az első három évben a legjelentősebb alkotók közül is számosan részt vettek rajtuk. E találkozók egyik belső oka épp az volt, hogy a résztvevők elemezni akarták a fentebb említett viszonyokat, amelyek közé a költészet jutott. A média által is meglepő módon tudomásul vett bítovi összejövetelek különösképpen beszédesek voltak: a magukat mintegy utolsó menedékükben elsáncoló költők gyakran keserűen vagy blaszfémiával, ironikusan és hisztérikusan vallották be, hogy a költészet csak marginális hatással van a szélesebb olvasóközönségre, s a költőnek csak groteszk szerep jut a jelenkori társadalmi viszonyok között: “Megállapítjuk, hogy a cseh és morva területek szinte légmentesen zártak a költészet számára – errefelé szinte senki nem olvas verseket, nem vásárol versesköteteket, s ha mégis, akkor gyanús nehézségek közepette…”² “Mit lehet kezdeni azonban a költővel a demokratikus viszonyok között, tudniiillik egy olyan közegben, ahol mindenki plebejus, s ahol a kultúra egyetlen elképzelhető küldetése a szórakoztatás? (…) [a költő] szinte senkinek se fontos, bizarr mivoltával azonban egy pillanatra érdeklődést kelthet. Így hát napjaink költői prófétákból bohócokká változtak…”³

A helyzet okaiként sok mindent elsoroltak. A kialakult állapot leggyakoribb értelmezéseinek egyike szerint a költészet a szabadság viszonyai között – más irodalmi műfajokhoz hasonlóan – elveszítette hiánypótló szerepét, melyet a kommunista totalitarizmus idején betöltött, s mely megnövelte a jelentőségét. E vélekedés szerint a költészet napjainkban “– a harmincas évek első fele óta először, de lehet, hogy abszolút legelőször – visszatér önmagához; immár megszabadult nevelői, népművelői, ideológiai s minden egyéb funkciójától, amelyek valamiképpen különböző történelmi feladatokhoz kapcsolódnak. A nemzeti újjászületés folyamata mintha csak most jutna a végére.”⁴ Egy másik felfogás szerint az új média drasztikus konkurenciája “jelentékteleníti el” a verseskönyveket. A múlt század második felében mindvégig arról folyt a szó, hogy a televízió és a film kiszorítja az irodalmat, most azonban másvalaminek vagyunk a tanúi: masszívan növekszik a videó, a számítógépek s főleg az internet befolyása, utóbbi pedig sokak szerint magának a könyvnek a létét sodorja veszélybe, s vele együtt az olvasói élmény intimitását, melynek legjellemzőbb példája épp az, ha egy nyomtatott, képzőművészeti szempontból is megformált verseskötetet olvasgatunk elmélyülten. A könyvek jövője gyakran idéz elő vitát. A kilencvenes évekre egyfelől az internettől való félelem, az új, hűvösen személytelen médiával szembeni lenézés volt a jellemző, másfelől pedig s főleg a legfiatalabb nemzedék lelkesen fogadta, és sokan máris az általa kínált új publikációs lehetőségeket vizsgálták. Az évezred végén jelentősen megnőtt a költészettel foglalkozó internetes folyóiratok, az irodalmi tartalmú weboldalak, az internetre is “feltett” (gyakran a könyvvel párhuzamosan közreadott) antológiák és verseskötetek száma, a klasszikus irodalmi folyóiratokban pedig megszaporodtak az internetes élethez kapcsolódó reflexiók. Az internet fokozatosan a legdemokratikusabb és legkönnyebben hozzáférhető publikációs eszközzé vált, ami persze nagymértékben rányomja a bélyegét a nyilvánosság elé kerülő szövegek minőségére. A könnyű és gyors publikálási lehetőség és az anonimitás jegyében szinte minden megjelentethető. Az internet használóit egyszerre környékezi meg emiatt a hozzáférhetőségből, a választási lehetőségek sokféleségéből fakadó optimizmus és a süket dumák áradata által kiváltott pesszimizmus.

Azok a hangok sem egyedülállóak azonban, melyek szerint a közvélemény érdektelensége a költészet iránt maguknak a költőknek a bűne, illetve az arra való képtelenségükből fakad, hogy átütő erejű, az olvasókat valóban megszólító művet írjanak, amely újszerűségével, belülről fakadó hitelével, egy nemzedék vagy akár az egész társadalom érzésvilágának kifejezésével keltene figyelmet. “A józanság hiányával, az ítélőképesség és az önkritika kétségbeejtően alacsony szintjével maguk a költők értéktelenítették el a nevüket és a Költészet nevét is, méghozzá teljesen és hosszú időre. (…) Mennyi verset csináltak, de mindig viszonzatlan szerelmük és önszerelmük mily kevés gyümölcsét tudták felmutatni és elevenként megőrizni Isten napvilágánál, miközben önnön halhatatlanságukra vágytak.”⁵ Ilyen kérlelhetetlen szigorral ítéli meg a költészet helyzetét Jiøí H. Krchovský, az a kivételnek számító költő, akinek a művei a kilencvenes években mindvégig rendkívüli visszhangot váltottak ki: a kéziratos gyűjteményekből származó versek könyvekbe foglalva újabb és újabb kiadásokban és utánnyomásokban láttak napvilágot, és hallgatók sokaságát vonzották az irodalmi estekre.

Bizonyos, hogy a költészet helyzete általában is tükrözte a jelenkort és az előző korszakot, melyben a publikálás egyszerre volt komplikált és egyszerű. A hetvenes és nyolcvanas években az igazi személyiségek vagy kénytelenek voltak lemondani a könyvkiadás lehetőségéről, vagy pedig azzal kellett kísérletezniük, hogy kézirataikkal nagy nehézségek árán a hivatalos publikációs lehetőségek szigorúan ellenőrzött terében jussanak érvényre. Ebből pedig logikusan következett, hogy azok a sokak, akik legalábbis kultivált, problémamentes és a jellegtelen átlagot elérő verseket tudtak írni, viszonylag könnyen jutottak publikációs lehetőségekhez. Így hát a költői szerep és a költészet társadalmi presztízse már akkor nyilvánvalóan csökkent. A költők csalódást okoztak, mert megtiltották maguknak, hogy lássák az ellentmondásoktól áthatott igazságot, és megverselt nyilatkozatokkal, politikai szolgálatot teljesítő agitkákkal álltak elő a költemények helyett. Csalódást okoztak, mert a földi világtól ők maguk tagadták meg a metafizikai dimenziót, figyelmen kívül hagyták a nemlét, az egzisztenciális szorongás problémáját és a transzcendentális jellegű szellemi értékekbe vetett hitet. S ezt az erőszakkal profanizált, materialisztikusan “kicsontozott” valóságot csak díszítgették a líra szavaival, a közvéleménnyel pedig igyekeztek elhitetni, hogy a költészet voltaképp csak ékítmény a felszínen, a gyengédség pillanatának dekorációja.

A költészet tehát ezzel a reputációval lépte át a kilencvenes évek küszöbét. Most ugyan visszanyerte életteli érdességét, formai sokszínűségét, autentikus ellentmondásosságát, de egy teljesen új valóságban találta magát. A közvélemény érdeklődése, amely eleinte magától értetődően a korábban betiltott jelenségekre irányult – és a költészet értékeinek egész sora is ide tartozott –, hamarosan egészen másfelé fordult. A társadalomban a piaci világ pragmatikusan nyers szava, a reklámok és politikai nyilatkozatok gyorsan pergő, tolakodó szava vált uralkodóvá. Az új életstílus a talpraesettséget, a hatást, a szuverén öntudatot, a “könnyű lemoshatóságot” hangsúlyozta. A költészet jellegében azonban továbbra is maradt egyfajta lassúság: a szóra helyezett hangsúlyban éppúgy, mint az attól való ódzkodásban, hogy mindent egyszerre kimondjon, a késztetésben, hogy visszatérjünk a vershez, az olvasás módjában, az állandó befejezetlenségben és lezáratlanságban, ami maga a vers. Ez a lassúság szöges ellentétbe került a korszak történéseivel. Röviden szólva: a költeményt, melynek magába kéne rejtenie “az egész világ csendjét”, a tömör fogalmazásmód más műfajai váltották fel, amelyek csak látszólag hasonlóak hozzá: a zenei klip, a reklámszlogen, az SMS-ben elküldött hír. A kilencvenes évek szerzőinek némelyike írásművészetének formáját és jellegét is megpróbálja az új jelenségekhez igazítani. Mások stílusa az ezekkel szembeni nyílt ellenállásból fakad. A költők küzdenek az új valósággal, és sokszor inkább csak beérni próbálják üggyel-bajjal, mintsem hogy e valóságról lényeglátóan nyilatkozzanak.

A különböző szkeptikus vélekedésekkel szemben egyfajta ellenpólusként jelenik meg a helyzettel való megbékélést tükröző álláspont, mely szerint végső soron természetes dologról van szó, s amely a művészet és a költészet Vladimír Holan által hangoztatott felfogására hivatkozik: “valaki számára valami, mindenki számára semmi”. Ezen álláspont szerint a tömegek körében keltett visszhangnál fontosabb néhány hűséges olvasó meghitt, személyes élménye, amely feltűnés nélkül mélyreható értelmet ad a költészetnek. Eszerint tehát nem szükségszerű, hogy a költészet kizárólagossága a priori nyugtalanító legyen; a mennyiségi mutatók pedig eltorzíthatják a vers igazi szerepét – a vers ugyanis apró, ám nélkülözhetetlen hozzájárulás a világ titokzatos egyensúlyához. Mintha a vers valamiképpen ellensúlyozná az általános, a divatos és a haszonelvű iránti vonzalmat, és alternatív teret kínálna – annak tudatában, hogy a vers használhatatlansága és “érthetetlensége” legsajátabb varázsának az előfeltétele.

G. KOVÁCS LÁSZLÓ fordítása

1

Az említett irodalmi lapok neve magyarul: A Forma, Irodalmi Újság, Vendég. (A ford.)

²

Ivan Diviš a Bítov ’96 című gyűjteményes kötetben, Brno, 1997, 17. o.

³

Lubor Kasal a Bítov ’98 című gyűjteményes kötetben, Brno, 1999, 48. o.

⁴

Jiøí Trávníèek, in Zdenìk Kožmín, Jiøí Trávníèek: Na tvrdém loži z psího vína (Vadszőlőből vetett kemény ágyon), Brno, 1998, 256. o.

⁵

Jiøí H. Krchovský a Bítov ’96 című gyűjteményes kötetben, Brno, 1997, 79., 80. o.