Az 1989 Novemberéhez, illetve a fordulatot közvetlenül megelőző időszakhoz (értsd: a nyolcvanas évekhez) s a mához kapcsolódó írásom kiindulópontja a bolondság és a pszichiátria. Nem mindenki számára ismert ugyanis, hogy az elmúlt ezredév utolsó előtti évtizedében az összefoglaló elnevezéssel a “rezsim ellenségeivé” nyilvánított emberek életében épp a pszichiátria játszott fontos szerepet, mégpedig az ambuláns, a klinikai, a kísérleti és bírósági pszichiátria egyaránt.

Továbbra is rejtély marad, hogy az említett embercsoporttal szemben a pszichiáterek és a pszichológusok miért épp Ostravában és vidékén viselkedtek tisztességesen, előzékenyen, megértően és humánusan. Ebben az öszefüggésben szándékosan használtam inkább a “humánus” jelzőt, mert az emberséges viselkedés abban az időben (s az akkori jelentéstartalom az új kor kontextusában is visszatér) akár ezt is jelenthette: úgy viselkedni, mint a malacok. A hajdani Csehszlovák Szocialista Köztársaság más vidékein többnyire – s joggal – rossz híre volt a pszichiátriának. Ostravában mindmáig számos olyan ember akad – némelyikük ma már nem vallja be, hogy ebbe a csoportba tartozik –, akik pszichiáterek révén jutottak hozzá a “kék könyvhöz”, érték el, hogy a hadsereg nyilvántartásából kihúzzák őket, és a “kemény” büntetés helyett feltételest kapjanak, s hozzá ambuláns, esetleg intézeti kezelést; a szemesek, illetve pechesek egyike-másika rokkantnyugdíjas lett.

A múlt század utolsó előtti évtizedének legelején gombamód megszaporodtak azok az emberek, akikben érdeklődés támadt a pszichiátria, a pszichológia és a velük rokon tudományágak iránt: nyilván a lecsengőben lévő cseh hippi-korszak kései utóhangjairól volt szó (már új áramlatok és irányzatok jelentek meg, attól függetlenül, hogy kedvükre voltak-e a bolsevistáknak, vagy sem). A lelki betegséget színlelő egyének némelyike valóban nem kímélte az orvosokat. Az egyik ismert és közkedvelt ostravai történet arról szól, hogy egy bizonyos L. Š.-t a sorozás részét képező egészségügyi vizsgálaton felszólítottak, hogy adjon vizeletmintát, amire ő a vizelet felfogására szolgáló ismert “pezsgőspohárral” a kezében elment a WC-be, ott a táskájából elővette saját (vadonatúj) “poharát”, töltött bele az e célra magával hozott almaléből, s így felkészülve és erős kézremegést színlelve visszalépdelt a sorozóbizottság elé, miközben az almalé a kezére folyt. Amikor az orvosok figyelmeztették, hogy a “vizelet” a kezére folyik, lakonikusan csak ennyit válaszolt: “Nem baj, leiszom belőle” – és elvégeztetett. Elküldték még kivizsgálásra Olomoucba, kis idő után pedig megkapta a “kék könyvet”.

Volt idő, amikor több tucatnyi jellegzetes fickó is összejött az opavai Pszichiátriai Gyógyintézetben. Azok, akik “csak” a lelki zavarokra koncentráltak, egészen jól elvoltak: a zárt osztályra többnyire be se kerültek, kimehettek a városba, a hét végére haza bocsátották őket. A gyógyszereket kidobták.

Ha valaki azonban elmebajt színlelt, megélte a maga poklát: az elzárást, az elektro- és inzulinsokkokat, gyakran a kombinációjukat is, s az ideiglenes vagy tartós következményeket is el kellett szenvednie. Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy a prágai Károly Egyetem Általános pszichiátria című, 1982-ben az Állami Pedagógiai Könyvkiadónál napvilágot látott jegyzetében az elektrosokkokról a következőket írták: “… E sokkok tulajdonképpeni gyógyító mechanizmusa közelebbről nem ismert.” (!)

A valami édessel véget érő inzulterápiák esetében sem volt jobb a helyzet. A gyógyintézetbe kerülésekor félmázsás “páciens” a távozáskor – amikor inkább elgurult, mintsem elment – kilencven s gyakran több kilót nyomott. Nos, mindennek megvan a maga kockázata, amiből arra a közhelyszerű következtetésre juthatunk, hogy semmit sem ajánlatos túlzásba vinni. Ekkortájt a szóban forgó körökben jól ismerték Vondráèek, Mysliveèek, Freud, C. G. Jung és mások nevét. Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című könyve éppoly slágernek számított, mint a regény Miloš Forman rendezte filmváltozata, amely videokazettákon jutott el a lakásokban gyülekező nézőseregekhez. Az akkori videováltozat szinkronját a lengyelországi szokásokhoz hasonlóan egy amatőr készítette, s az összes szereplőt ő szólaltatta meg. Az 1989-es év után a pszichiáterek szolgáltatásai és segítsége iránti, az említett okkal motivált érdeklődés rohamosan s mintegy varázsütésre megcsappant.

Feltétlenül méltatni kell azonban egyes ostravai pszichiáterek bátorságát, mindenekelőtt a nemrég elhunyt L. K. úrét, aki a városban és környékén a pszichiátria gurujának számított.

Az jut eszembe, hogy November előtt még nem léteztek mobiltelefonok, és az internet sem állt a nyilvánosság rendelkezésére, mindazonáltal – vagy talán épp e körülményeknek köszönhetően – az emberek össze tudtak jönni. Ma az a benyomásunk, hogy a technika kiváltságai leginkább egy gyors bocsánatkérés elküldésére valók. E tekintetben “a táviratok és a csendes posta korszaka” jó volt, de a táviratok miatt biztosan nem kell visszatérnie.

Az 1989-es fordulat után viszont attól a felfedezéstől lehetett megbolondulni, hogy a nehezen kivívott szabadság előbb feltűnés nélkül, később pedig (nagyjából a legutolsó öt év alatt) szembeötlően és leplezetlenül tünedezni kezdett az életünkből. Szó se róla, a szabadságnak változatlanul nagy tere van nálunk, a világ többi részéhez képest is. Néha azonban megkérdezem magamtól: meg tudjuk őrizni? Vagy azt is tovább fogjuk rombolni, ami működött, avagy még működik? Netán már a létfenntartási ösztön is kiveszett belőlünk, és a suicidal tendencies jelenségcsoportja győzni fog a józan ész felett? Vagy pedig, jobb esetben, csak az emlékezet elvesztéséről van szó?

Az országunk újkori történelmével kapcsolatos szemléletmód is az emlékezet elvesztésével függ ösze. A német koncentrációs táborok és a kommunista lágerek volt foglyai tudják erről a magukét.

Amikor 2003-ban Ivan Motýl az Elfelejtett disszidensek című cikkében a korábbi munkáját zavartalanul folytató Bohumila Tomicová bírónőnél a “Koždoò és társai” elnevezéssel ismertté vált, mesterségesen konstruált ügy iránt érdeklődött (Šenovban a Na Lapaèce vendéglőben 1984-ben rendőri beavatkozásra került sor, amelyet bírósági eljárás követett), a bírónő lelkiismeret-furdalás nélkül így válaszolt: “Egy ilyen esetben talán most is hasonlóan ítélkeznék. Nem politikai perről volt szó. Részegek és garázdák szokványos bűnügyével foglalkoztam.” – Ezt csak illusztrációnak hoztam fel.

Országunkban a választások alkalmával mindig fölmerül, hogy ha nem a “jobboldalt” választják meg, akkor a komcsik fognak győzni, de az, hogy a valahai komcsik különböző funkciókat töltenek be, senkit se zavar. Miközben negyven évi megszakítás után fejetlenül másoltuk a kapitalizmust, minden vonását, tehát a visszásságait is átvettük, s ennek eredményeként egy hibrid típus, a kommunista gondolkodású kapitalisták rétege jött létre. Igazán különös, hogy húsz év elteltével is a más külsejű, más nézeteket valló, a világot másképp látó emberekkel szembeni intoleranciába ütközünk, s nemcsak az utcán. Politikai színterünk annyira eldurvult, hogy a józan ítéletű és normális embernek sokszor a gyomra forog tőle. Az elmúlt években kiderült, hogy immár legfőbb vezetőink is megállapítják és beismerik: a lakosság egy részénél fasiszta és náci tendenciák mutatkoznak. Számos olyan ember van, akik 1989 óta a politikai életben tevékenykednek (ismét egy pszichiátriai téma), és nem tettek semmit a már akkoriban éledező, majd erősödő fasiszta és náci mozgalom ellen. És az eredmény? Ma már nem csupán a “boneheads” és “skinheads” csoportocskái vannak a színen. Ráadásul a válságos időszakok (egyik vezető politikusunk jut eszembe, aki tavaly nyáron azt mondta, hogy semmiféle válság nem fenyeget bennünket…) különösképpen kedveznek a politika szélsőségeseinek. Ezt a problémát végül mindig valamilyen kozmetikai eljárással “oldják meg” a média révén. A Munkáspárt legitimitása az adott helyzetben több mint jellemző.

Nemrég arról olvastam, hogy társadalmunkban milyen sok a lelki betegségekkel küszködő ember, s hogy ez a jelenség az egész fejlett világot érinti, miközben a harmadik világban ezek a problémák csak elszórtan jelentkeznek. Annál döbbenetesebb volt, amikor egy villamoson két “emo” lány az eszmecsere folyamán abban vetélkedett, melyikük depressziósabb. Írásom elején olyan embereket hoztam szóba, akik bizonyos okból (lásd fentebb) különböző lelki zavarokat és betegségeket színleltek, ezek a lányok azonban a problémáikat keresik, nyilván kevesellve a meglévőket. Ez is megbolonduláshoz vezethet, a pszichiátria ugyanis azt állítja, hogy a lelki betegség színlelése semmiképp sem tekinthető normális dolognak.

Amikor a November előtti idők éhségsztrájkjáról is elhíresült disszidensét, Miroslav Mareèeket tavaly holtan találták meg a házában, akkor a média egy része azzal kommentálta a hírt, hogy egy elzüllött, zavarodott pszichéjű ember életútja ért véget.

Így élünk hát húsz évvel a “bársonyos forradalom” után, nem a legrosszabbul, de azt látva, hogy sok mindent, amire hosszú ideig vártunk, részben a magunk hibájából, részben a politikai “légkör” miatt elveszítettünk.

Végezetül helyénvalónak tűnik a pártokat és a politika különböző szintjeit is érintve megüzenni egyik-másik politikusnak, hogy ha ők maguk hajlamosak is eszementként viselkedni, bennünket nem kell bolondokká tenniük, illetve nekünk nem kell automatikusan azokká válnunk.

G. KOVÁCS LÁSZLÓ fordítása

Herbert M. Procházka (1966) – a Protimluv szemle társalapítója és a szerkesztőség tagja, zenei dramaturg (az egykori Cihelna rockklubban) és kritikus, publicista és újságíró. Tagja volt a megszűnt Absolutní bezedno (Abszolút mélység) együttesnek. Ostravában él.