Bondy személyét és műveit is mítoszok övezik immár tizenöt éve. Szinte mindenki a hatása alá került, aki kapcsolatba lépett karizmatikus és ellentmondásos személyiségével, és törvényszerűen alárendelődött a köré fonódó végtelen misztifikációk, hírneve és vitathatatlan karizmája szövedékének. Bondyra tekinthetünk mítoszként, fenoménként is, a fiktív regényvilág különleges személyiségeként, ami Hrabal művei közvetítésével jutott el a köztudatba. Nem csupán a Gyengéd barbárok prózájában tűnik fel, Hrabal a Táncórák idősebbeknek és haladóknak és a Véres történetek és legendák című műveiben is szerepelteti Bondyt, illetve még egy sor további prózai és költői szövegében. Hrabal írásai azt eredményezték, hogy a hetvenes évek undergroundja idején sokan nem is hitték, hogy az Egon Bondy nevű személy létezik. A Bondy körüli legendárium azonban már akkorára duzzadt, hogy Egon Bondy irodalmi alakja és a szerző pszichofizikai személyisége közötti határ rég elhalványult. Emiatt azonban csak izgalmasabbá válik életének, de főként műveinek vizsgálata.

Zbynìk Fišer 1949 elején a Zsidó nevek (Židovská jména) című szürrealista kötet illegális kiadása alkalmával választotta írói álnevét. Egon Bondy költő, prózaíró, filozófus, politológus, marxista, trockista, anarchista, provokátor és énekes, szinte egész életében rokkantnyugdíjas, néhány színházi darab szerzője és nem utolsósorban műfordító volt (Bondy többek között Christian Morgenstern verseit fordította, akinek Josef Hiršal mellett egyik első cseh közvetítője volt, de lefordította Erich Fromm Olyanok lesztek, mint az Isten című művét is).

Bondy életét és művészetét három alapvető időszakra tagolhatjuk: az első az 1948-tól (tulajdonképpen 1947-től) a “baráti hadseregek” bevonulásáig eltelt éveket foglalja magában, a második pedig az elmegyógyintézetben Ivan Martin Jirousszal történt, 1969-es megismerkedésétől indul. Ez a találkozás az akkoriban magába zárkózott Bondy számára a kulturális underground közösség felé vezető utat nyitotta meg, ahol meghatározó tekintéllyé vált, elsősorban a negyvenes és hatvanas évek között született generációk számára (Bondy nem csak Jirous, hanem J. H. Krchovský és Jáchym Topol szellemi gurujává is vált). Az utolsó, harmadik időszakot a “bársonyos forradalom” határozta meg, melytől kezdetben még az oly szkeptikus Bondy is el volt ragadtatva. E lelkesedést azonban hamarosan a társadalom fejlődésének új iránya elleni éles kritika kijózanodása váltotta fel. Ez sarkallta arra, hogy Szlovákiába, Pozsonyba költözzön, ahol a Komenský Egyetemen adott elő, és fiatalok csoportját gyűjtötte maga köré, akiknek lakásokon tartott szemináriumokat, melyeken a klasszikustól egészen az ambientig a legkülönfélébb műfajú zenék hallgatásával, elemzésével foglalkoztak. Kevésbé ismert Bondy “énekesi” karrierje. Élete utolsó éveiben a Marek Piaèek vezette Malomestský komorný orchester Požoò sentimental nevű zenekar tagja lett, melynek albuma Urban Songs címmel jelent meg, ezen utánozhatatlan stílusban adott elő cseh, szlovák és német városi népdalokat.

Személyiségének igazi jelentősége számos művészi és személyes kapcsolatának kialakításában mutatkozott meg. Ilyenkor a középpontjává vált az intenzív alkotói és emberi kapcsolatnak, és szinte megszállottan igyekezett megvalósítani egy sor, néha Don Quijote-i művészi elképzelést. Így történt ez az ötvenes években, amikor a világháborúk közötti szürrealizmus kiváló képviselőivel (Teigével és Kalandrával) dolgozott együtt, majd a Pùlnoc Kiadó köré szervezett alkotókat (Vladimír Boudníkot, Bohumil Hrabalt, Ivo Vodseïáleket és Jana “Honza” Krejcarovát), vagy a “husáki normalizáció” éveiben. Bondy éppen ezekben az időszakokban volt művészileg is a legtermékenyebb. Amikor magába zárkózott, szépirodalmi alkotásaira is egyfajta betokosodás ütötte rá a bélyegét, gyónásszerű, végtelen litániákkal, lamentációkkal.

“Költő leszek”

1996-ban a Tvar című folyóiratban közölt beszélgetésben Bondy tipikus “szerénységével” kijelentette: “Azt, hogy költő leszek, már tizennégy éves koromban biztosan tudtam, de még hat évig tartott, amire megírtam az első értékesebb dolgomat.” Fellépésében és stílusában a költői szerep volt a meghatározó, összes szerepe közül ez volt talán a legszeretettebb és a leggondosabban ápolt. A szellemi guru pozíciója számára nem elsősorban a “filozófus” képzetével kapcsolódott össze, hanem a “költőével”. Ehhez sokféle stílus kapcsolódott, melyeket a Bondy által felfedezett totális realizmus módszere fogott össze. Költőnek lenni számára a szélsőséges helyzetek közötti feszültséget jelentette, az outsider, a népi dalnok szerepe váltakozott benne a halhatatlan klasszikus sorsára rendeltetéssel: “Mivel én vagyok a legnagyobb élő költő/elgondolkoztam a költészetről/Egyetlen mértéke a pillanat/amit tehetetlenségben töltök.”

Egyedülállóak voltak már a prágai Jeèná utcai gimnáziumban töltött tanulmányai is. Itt találkozott Bondy Ivo Vodseïálekkel, akivel 1950-ben megalapította a mára már híressé vált Pùlnoc Kiadót. Tizenhat évesen lett először szerelmes, és azt is végérvényesen eldöntötte, hogy “költő lesz”. Ebben persze még nem lenne semmi különös, ha e sorsszerű szerelem következtében nem hagyta volna rögtön abba tanulmányait. Első tíz év (První deset let, 1981, kézirat) című visszaemlékezésében mindezt így írja le: “a hetedikbe járni annyira összeegyeztethetetlennek tűnt számomra egy olyan alapvető dologgal, mint a szerelem, hogy egyszerűen bejelentettem apámnak, hogy nem fogok járni, és többé már nem is mentem”. Első irodalmi próbálkozásainak eredménye a Zsengék töredékei (Fragmenty prvotin, 1947, kézirat) című verseskötet volt. Ez még részben a szürrealista poétikából és Salvador Dalí paranoid-kritikus módszeréből indult ki, ami akkoriban a Pùlnoc Kiadó többi szerzőjéhez hasonlóan Bondyra is hatással volt, de természetesen már ekkor megjelentek Bondy minden bizonnyal legnagyobb felfedezésének, a totális realizmus módszerének első nyomai.

Az ötvenes évek elején a Pùlnoc Kiadó alkotói új esztétikai irányt kezdtek keresni. A sztálinista esztétika megfelelő választ kívánt, az avantgárd megközelítések pedig már kimerítettnek tűntek. Bondy totális realizmus módszere a művészet egyik alapvető sajátosságát kísérelte meg átértékelni, azaz az illuzórikusságra való képességet a “realityvel” helyettesíteni. A totális realizmus először az 1950-ben kiadott hasonló című gyűjteményben jelent meg, és az autentikus, érzelmileg elfogulatlan, személytelenített, esztétikailag jellegtelenné tett feljegyzés képzetét hozta létre, ami teljesen lemond a leírt “reality” értékeléséről, és következetesen a korszak totalitárius esztétikájának attribútumaival dolgozik: “Új büntető törvénykönyv került kiadásra/ Kaganoviè elvtárs/a békéről beszélt/te influenzás voltál/és végül együtt kialudtuk”. Bondynál a kívülálló kommentátor szerepével párhuzamosan azonban megjelenik a látnok, a politikai agitátor és a fenyítő pozíciója is (a Prágai élet (Pražský život) című költemény, 1950–51 fordulója): “Már nincs forradalmi hangulat/száz év múlva/talán változnak a viszonyok”. Forradalmárként a trockizmushoz fűződő szimpátiáját deklarálja: “Nézzétek/ma milyen magasra/emelkedik az Ötödik Internacionálé!/És az ötvenedik évben azt mondták nekünk:/semmi ilyet nem építtetek” (u.o.).

Bondy alkotói kifejezésmódjában ugyanilyen meghatározó az éles bipolaritás is. Egész szerzői munkássága folyamán jelen van a gondolati és művészi küldetés maradandóságával, a kidolgozott önreflexiójának erősítésével és vallomásai címzettjének keresésével kapcsolatos kétség. Mindezt a beszélő nagyon öntudatos pozíciójával, hiperbolizációval, az alkotói zsenialitás képzetével és műveinek időtlenségével ellensúlyozza. Mivel az irodalmi szövegekről van szó, persze mindehhez hozzá kell tennünk, hogy Bondy biztosan nagyon jól mulatott a stilizálás közben.

A cseh underground guruja

A “normalizáció” elején Bondy abba a korszakába jutott, amikor – különösen a hetvenes évek fordulóján – kissé eltávolodott a költészettől, és leginkább a prózairodalomnak, illetve a filozófiának szentelte magát. Rokkant testvérek (Invalidní sourozenci, 1974, kézirat) című prózája, ami Marcel Strýk szerint “a csehszlovák underground egyfajta katekizmusa”, híres előképe lett a Plastic People of the Universe nevű együttes körül kialakult bonyodalmaknak és a mánièkák üldözésének a hetvenes években. Mindez 1976-ban az úgynevezett Csehszlovák underground perben csúcsosodott ki, ami a Charta 77 létrejöttét eredményezte. Bondy prózáját meghatározza a történelmi és a titokregény, a sci-fi, a filozófiai esszé és a reflexív próza, a napló műfajának ötvözése. Bondy többször kijelentette, hogy prózai műveiben háttérbe szorította az esztétikai kritériumokat más, aktuálisabb funkciók, különösen a pragmatika és a didaktika javára. Bondy prózáit egy olvasói célcsoportnak, az underground gettó fiataljainak szánta, akiknek jól ismerte kilátástalan helyzetét.

Kissé elfeledett prózai szövegeiben egymásba szövődik az underground valós szereplőinek bemutatása, az állegendák, a játékosság és a fantázia. Különös, fiktív világa a kafkai, meyrinki Prága képét parafrazeálja. Prága genius locija axis mundivá válik, olyan hellyé, ahol “maga a Lélek jelenik meg”, ahogyan ezt Bondy Mágikus éjszakák című versében írja (Magické noci, Sbíreèka versgyűjtemény, 1974, kézirat). A keresztény szimbolika beszűrődése az underground szövegekbe a földalatti társadalom gyakori irodalmi elemévé vált, ami talán az első keresztények üldöztetésére emlékezetett. A pogány misztériumok, a groteszk és kedvesen mesés fantasztikum, a beavatási szertartások, az angyaloktól, “helyi” rémektől, boszorkányoktól hemzsegő történetek jellemzik Bondy több prózai és lírai-epikus szövegét is. Ilyen például a Kisoldali történetek címen is ismert, és a Lopatkovic lányoknak ajánlott Kísérteties történetek (Pøíšerné pøíbìhy), a Pincei munka (Sklepní práce, 1973, kézirat), vagy a lírai-epikus Leány naplója, aki Egon Bondyt keresi (Deník dívky, která hledá Egona Bondyho, 1971, kézirat). A Kísérteties történetekben a gyermekkönyv műfaját a hetvenes évek atmoszférája hatja át: “Mindenhol máshol manók vannak, de a Kisoldalon sörözők. A sörözők azért vannak, hogy sörözni járjanak. És ketten vannak: Bondy és Lopatka úr. Lopatka úr valójában sörözőcske, mivel kicsi. […] Kadeøábek úrnak el kell jönnie Bondyhoz tojást szögelni a falra. […] A kisoldali sörözők, Bondy és Lopatka úr eközben sört isznak az U Sluncùban és várnak. Mi mást is tehetnének?”

Nem érzem magam kompetensnek Bondyról, a néha különösen ellentmondásos filozófusról írni. Meg kell azonban említenünk a hatkötetes Jegyzetek a filozófia történetéhez (Poznámky k dìjinám filozofie) című munkáját, melytől az egyetemi filozófusok ugyan óvnak, de az indiai és a kínai gondolkodásnak szentelt kötetei jelentősége tagadhatatlan, ahogyan ezt annak idején Milan Machovec is elismerte. (Felesleges hozzátenni, hogy ha manapság készülnek is hasonló kolosszális projektek, azokban egész tanszékek, szakértői csoportok vesznek részt.) Tulajdonképpen eléggé érthető, hogy Bondyra éppen a keleti tudományok hatottak, melyeket objektív módon fel is tudott dolgozni. Hiszen ezek is inkább józanul és tárgyszerűen tekintenek létezésünkre, és náluk sem – ahogyan Bondy gondolati koncepcióiban sem – adnak semmit ingyen, és a megismeréshez vezető emberi út az igaz, autentikus tapasztalatra irányuló próbálkozásokkal van kikövezve. Például a Buddhához című részben Bondyt a tehetség szólítja meg: “Tárd fel az igazságot, akkor is, ha az fájdalmas, ha kényelmesebb és pragmatikusan hasznosabb is lenne nem végigmenve, megállni valahol az úton, és a többit a hitre, az illúzióra, vagy az agnosztikára hagyni.”

Bondy a filozófiai kérdéseket szorosan összekapcsolta a művészeti alkotás problémájával, amit az emberi szabadság elszakíthatatlan részének tekintett. Az ember szabadságát nem csak a totalitárius ideológiákkal szemben határozta meg. A művészi alkotás nála alapvető (ha nem az egyetlen) lehetőséggé válik, hogy az ember ki tudja fejezni elégedetlenségét a világ állapotával szemben: “a művészet és az ethosz közötti kapcsolat fundamentális, az univerzum létének borzalmas fenoménja tulajdonképpen annak esztétikai kiterjedését adja, ezt érezzük, és ezt ragadjuk meg az alkotásban.”

Bondy alkotói tevékenysége már rég szakdolgozatok és doktori disszertációk témája. Természetesen egy ilyen ellentmondásos személyiséget, tematikailag és műfajilag heterogén életművet, tucatnyi verseskötetet, egy sor prózai és filozófiai munkát nem lehet maradéktalanul áttekinteni. Bondy sosem könnyítette meg olvasói dolgát. Egész életét egyetlen dolognak szentelte: a lét értelmét kereste, és félt az attól való “elvadulás” lehetőségétől (Az ontológia vigasza). Elsősorban ezt fejezik ki egyik ötvenes évekbeli versének utolsó szavai: “és ha nem akarunk meghalni/újból kell kezdenünk.”

MÉSZÁROS ANDOR fordítása

Oskar Mainx (1974) – cseh nyelv és irodalom szakot végzett irodalomtudományi szakiránnyal, dolgozott az Ostravai Egyetem Bölcsészettudományi Karán és az Ostravai Regionális Tanulmányok Intézetében. A Protimluv szerkesztőségének tagja. Egyetemi oktatóként dolgozik. Az Osobnost a dílo Jakuba Demla (Jakub Deml személye és műve, 1995), Nejmladší èeská próza (Legifjabb cseh próza, 1996) oktatási segédanyagok és Egon Bondy, a cseh underground irodalom jelentős képviselőjéről szóló terjedelmes monográfia szerzője. Ez utóbbi a Poezie jako mýtus, svìdectví a hra (A költészet mint mítosz, tanúság és játék, 2007) címet viseli.