Kora este jelentkeztem az 59. Technikai segédzászlóalj, a TSZ^* elkülönített egységénél Teplá u Marianské Láznìben; a feketék egy valaha híres premontrei kolostort építették át a lounyi vagy a slanýi gépesített ezred számára.

A kolostor átépítésénél nem vették semmi hasznomat.

A feketéknek mindenekelőtt kőművesekre, víz- és gázszerelőkre meg villanyszerelőkre volt szükségük. Nem kellettem a négy munkabrigád egyikének sem, ezeket egyébként rohambrigádoknak hívták és mindegyikük nagyon jó pénzt hozott.

Az elkülönített egység parancsnokát, Kreèmer törzsőrmestert, aki kommunista volt és az 59. TSZ kommunista szervezetének elnökhelyettese, nem érdekelte az átnevelésem; ezt mindjárt az első este megértettem Teplában, amikor részt kellett vennem a politikai nevelésen.

A marxista-leninista Kreèmer törzsőrmester másfél órán át pofázott a proletariátus kizsákmányolásáról a kapitalizmusban, említést tett negyven fekete báróról, hogy milyen szerencséjük van, amiért élnek és a szocialista rendszerben dolgozhatnak, amely a kizsákmányolást és a munka nélkül szerzett profitot egyszer s mindenkorra elsöpörte.

A mellettem ülő fekete katona a fülemhez hajolt.

Már megint tépi a száját. Szart se csinál, de prémiumot kap a mi munkánkért!

Egy pénteki napon, a délutáni váltást megelőzően a hatalmas betonkeverőn a hidraulikus hengerhez vezető olajcső szétdurrant – az én feladatom volt a gép kenése; a forró olaj ugyan nem égetett meg, csak a munkaruhámat tette tönkre. Féltem, hogy a törzs, Kreèmer elvtárs, civilben állítólag gépmester, az elpattant csövet szabotázsként a nyakamba fogja varrni, de ő csak körbejárta a betonkeverőt, kiköpött és azt mondta, a francba, ezek az ócska csövek nem bírják a hidraulikus olaj nyomását, és az olaj is selejt, de a szarba is, hát mit tehetünk, Filip közlegény, tied az éjszakai műszak. Engedd ki a hengerekből a maradék fáradt olajat, mi pedig megpróbáljuk reggelig befoltozni a szétszakadt csövet.

És mi legyen a fáradt olajjal, törzsőrmester elvtárs?

A templom előtti udvaron lévő kútba öntsétek. De jól jegyezd meg: ez nem parancs! De hát hova máshová suvaszthatnánk azt a kulimászt? Különben is, a kút már színültig van fáradt olajjal, a javítóműhelyben dolgozó katonák öntik oda rendszeresen. Ha a pirosak elkapnak a kútnál az olajjal, akkor magadért felelsz. A nyakadba varrják az ügyészt, és a bűzös kút miatt őhelyettük is te viszed el a balhét. Értjük egymást?

Éjfélig a kolostor udvarán álló, csaknem nyolcszáz éves, állítólag százharminc méter mély kútba, amelyből 1193-tól 1953. április 13-a éjszakájáig, amikor is az állambiztonságisok a premontreieket mint felforgató elemeket és a Vatikán ügynökeit letartóztatták, a szerzetesek húzták és itták a vizet, bizonyosan a kolostor alapítójával, boldog Hroznatával együtt, szóval én ide körülbelül tíz vödör égett olajat döntöttem be.

Amikor kevéssel éjfél előtt az utolsó vödör fekete folyadékot öntöttem be a kolostor kútjába, képtelen voltam elhessegetni annak az 1938-as Szűz Mária Mennybemenetele-ünnepnek az emlékét, amelyre anyukám, Marie hozott el ide, Karlovy Varyba, Františkovy Láznìbe és Mariánské Láznìbe az ostravai hölgyeknek és uraknak szervezett utazás keretében.

A kolostor udvarán akkor méz, tömjén, friss péksütemény, édességek és pirított mandula illata terjengett; a templom bejárata előtt díszes fúvószenekar – az összes zenész afféle népviseletben és fehér térdharisnyában, karján horogkeresztes karszalaggal – ájtatos énekeket és dallamokat játszott. Angyalokhoz hasonló fehér premontreiek sétálgattak a zarándokok között. Egy fiatal premontrei szerzetes egy ódon vödröt eresztett le láncon a kútba, majd kihúzta a hideg, a napon kristályként tündöklő vizet, és ötven hellerért üvegekbe, termoszokba és poharakba öntötte a zarándokoknak. Anyukám, Marie a kezembe nyomott egy koronát, így hát kétszer is ihattam a szent forrásból, abból a kútból, amelyből évszázadokkal ezelőtt boldog Hroznata, a kolostor alapítója is ivott.

A teplái kolostor főbejárata előtt akkor, 1938-ban, Szűz Mária Mennybemenetelének ünnepe alkalmából a négy pápai színű lobogó között két horogkeresztes zászló is lengett; a harmadik a templom tornyai között az ablakból függött. Ennek a sajátos zászlódísznek akkor nem szenteltem figyelmet; tizennégy évvel később éppen éjfél után jutottak csak eszembe, amikor a nagy betonkeverő hidraulikus hengeréből vödrökbe eresztettem le az égett olajat, és a kolostor kútjába öntöttem, amelyből egykor a hűvös, tiszta és bizonyosan megszentelt vizet ittam.

Tetőtől talpig olajosan, valamikor 1952 októberének a végén éjfél után fejeztem be a műszakot; szeles volt az éj, itt-ott szemerkélt az eső. Hogy eljussak a feketék kvártélyára, keresztül kellett mennem a kolostor kapuján. Az őr aludt. A kapu előtt, valamelyik szent szobrának az árnyékában egy meggörnyedt alakot és egy a rajta lévő láda súlyától meghajlott taligát pillantottam meg.

Kedves kiskatona, segítsen rajtam! Nem bírom a lejtőn lefelé megtartani a taligát, és aztán Teplában sem tolom fel a térre egyedül.

A férfi felegyenesedett.

Isten megfizeti a segítséged!

Legalább egy kilométer innen Teplá meg vissza, az legalább egy óra; ha segítek a taligás férfinak, leghamarabb fél kettőkor kerülök ágyba, az ébresztő pedig ötkor van. Meg akartam kérdezni, hogy mennyit fizet az Úristen óránként, és ha semmit, amit valószínűnek tartok, akkor hogyan és miként viszonozza a segítségemet. De inkább hallgattam. Nekifeszültem a kocsi hátsó falának.

A férfi eközben befogta magát előre, és elindultunk.

Le a dombról, a kolostortól lefelé a folyóhoz, át a hídon, minden erőmmel tartanom kellett a kocsit, hogy neki ne lóduljon, és a felszíjazott férfit el ne gázolja. A hídon megálltunk.

Pihenjünk egy kicsit, kiskatona. A neheze még előttünk áll!

Gyűlöltem, ha valaki kiskatonának szólított, egyfelől azért, mert nem voltam igazi katona, másfelől meg azért, mert a szó azt a buzeránst juttatta az eszembe, aki az első prágai eltávom alkalmával a húszas villamos U Bulhara megállójában mellém penderült, és a fülembe susogta:

Kiskatona, nem jönnél fel a kecómba, meghívnálak utána vacsizni az önkibe.

Mit viszünk? Nehéz a rakomány.

Nem fogod elhinni, kiskatona, ha elmondom, hogy az 1898-ban boldoggá avatott Hroznatának, a kolostor alapítójának a földi maradványait visszük. Ma éjjel vettem egy liter szilvapálinkáért.

Ha a férfi azt felelte volna, hogy a kordén fekvő hosszúkás ládában valahonnan innen az állami gazdaságból ellopott gabonát visszük vagy a néhány nappal ezelőtt a közeli Heømanovban meggyilkolt és még meg nem talált SNB-őrmester^* elvtárs, Karel Nedohlídek holttestét – azt beszélték, hogy a gyönyörű Aranka, Arpád Dzurka cigánybáró lánya iránt érzett szerelem miatt veszett oda – vagy annak az ezüstkincsnek egy részét, amelyet állítólag a fritzek ástak el Kladruby birtokán, mielőtt kitelepítették volna őket a Reichbe 1945 júliusában, akkor talán azt mondtam volna, rendben, a sztorinak megvan a maga logikája, beleilleszkedik azoknak a legendáknak és pletykáknak a körébe, amelyekkel minket, a feketéket traktáltak a kolostor átépítésén dolgozó civilek. Ezért még meg sem kérdezlek, hogy te loptad-e a gabonát és hogy miért tetted, vagy hogy a hírhedt kurvapecér őrmester elvtárs hulláját, aki egyébként rendes pasas volt, takarítod-e el, hogy mennyit fizet neked Arpád Dzurko cigánybáró, vagy hogy azt a német ezüstkincset visszük-e, amelyet – a környéken ezt susmorogták – a kladrubyi birtoka trágyadombja alá ásott el egy fiatal gróf, a Wehrmacht kapitánya, egy bizonyos v. v. Richard von Trautmannsdorff, akit az 1942 júniusi, Párizs ellen indított győzedelmes hadművelet alatt egy verduni bordélyban megszerzett – 1944 őszétől már előrehaladott fázisban levő – szifilisz mentett meg az új Európáért folytatott harctól.

Ha elcsíptek volna az SNB-sek, gondoltam magamban, az istenért sem tudnák kiverni belőlem a vallomást, hogy tudtam a lopott gabonáról, az SNB-s őrmester teteméről vagy a német ezüstről. Abban a biztos tudatban, hogy tényleg nem tudok semmit, bevallhattam volna az igazat, hogy az ismeretlen taligás férfinak csak jó szándékból segítettem.

És amikor az idegen közölte, hogy a taligára fektetett hosszúkás ládában a hétszáz éve halott boldog Hroznata földi maradványait visszük, hát azt hittem, álmodom, hogy túlságosan kimerültem a betonkeverő mellett, elaludtam, és most őrültségeket álmodom.

Nem hisz nekem, ugye, kiskatona?

Nem. És ne hívjon kiskatonának.

És akkor hisz nekem, ha azt mondom, hogy én vagyok a teplái plébános? Metodìj Kvetlnek hívnak. Én is bemutatkoztam, de olyasvalamit dünnyögtem, hogy különösen most, hogy tudom, ő a plébános, nincs okom kétségbe vonni szavai igazát, a boldog Hroznata földi maradványairól szóló történetét, amelyeket egy liter slivovicáért vásárolt, de hogy nekem tulajdonképpen édes mindegy, hogy mit cűgölünk fel Teplába, hogy az abszurd események terén már, habár csak huszonkettedik évemet taposom, eléggé tapasztalt vagyok, és hogy tudok ezekről az irodalomból, de a valós életből is annyit, voltaképp olyan sokat, hogy plébános úr, ön eltátaná a száját a csodálkozástól, ha mesélni kezdenék önnek!

Fiatalember, engem már semmi nem lep meg! De ne gondolja, hogy a maga bűnei az Úristen előtt valami nagyon fontosak, és hogy a Mindenható már alig várja, hogy meggyónja őket.

Metodìj Kvetl plébános megint befogta magát a hevederekkel, én hátulról toltam a kocsit, és nekilódultunk a Teplá felé emelkedő országúton.

Az eső elállt, szél kerekedett, éles és a föld közelében süvítő; hála Istennek, hátulról fúj, mondtam, és így felfelé tol minket.

Néhány lépés múlva a pap megkérdezte, hogy szeretném-e, ha már olyan olvasott és járatos vagyok az abszurd történetekben, és hogy megértsem a mi éjjeli tevékenységünk történelmi, igen, történelmi jelentőségét, lelkemre, nem túlzok, szeretném-e hallani a teplái kolostor alapítójának, boldog Hroznatának a történetét.

A plébános nem várt választ, és olyan hangon, amely azon az éjjelen a fel, a tér felé tartó utcán túlságosan is hangosnak tűnt, elmesélte nekem Hroznata sorsát 1950 januárjától kezdve, amikor a katonai szabóműhely parancsnoka az akkor már csaknem egy éve lefoglalt kolostorban, egy bizonyos Josef Utitz szakaszvezető volt, konvertált zsidó, milyen kifürkészhetetlenek Isten útjai!, felfedezett a kolostor akkoriban a nyilvánosság elől elzárt templomában, a főoltártól balra egy aranyosan csillogó, ám sajnos azonban rézből lévő, állítólag drágakövekkel kirakott ládát a chebi rablólovagok és polgárok által 1217-ben meggyilkolt boldog Hroznata maradványaival.

A továbbszolgáló Josef Utitz szakaszvezető elvtárs, holešovi tanult szabó, akinek az útja 1945 után, amikor is az egész, mélyen hívő zsidó családjából egyedül tért haza Auschwitzból, egyenesen a kommunistákhoz vezetett, a vélhetőleg aranyból készült, vélhetőleg drágakövekkel díszített ládát a sekrestye melletti helyiségbe vonszolta, ahol nyugalomban szerette volna kifosztani a kincset, csakhogy a sorsnak – talán éppen magának az Úristennek – a katonai szabóműhely parancsnokával Hroznata koporsójának és boldog maradványaink megmentése érdekében más tervei voltak: nem sokkal 1950 karácsonyát követően a továbbszolgáló Utitz szakaszvezető a befagyott kolostori tavon korcsolyázott, a jég vékony volt, beszakadt, és az elvtárs megfulladt. A holttestét csak márciusban találták meg a helyi tűzoltók a vízben. És a boldog Hroznata maradványait tartalmazó láda a sekrestye melletti sötét helyiségben maradt, és ily módon Utitz szakaszvezető elvtárs tulajdonképpen akaratán kívül megmentette azt.

Lehetetlen, hogy maga mindezt tudja!

Már hogy ne tudhatnám? Gyónási titkot nem árulhatok el, annyit azonban elmondhatok, hogy a bűnei terhe alatt sínylődő Josef Utitz szakaszvezető kevéssel a halála előtt eljött hozzám, és meggyónt. Pontosabban szólva megnyitotta a szívét, és ez már majdnem gyónás. Isten útjai és szándékai kifürkészhetetlenek! Még hogy nincs igazságosság!

Metodìj Cvetl plébános a bal válláról a jobbra vetette a hevedert.

Amikor a chebi rablók és útonállók Hroznatát sok missziós útja egyikén megtámadták és elfogták, folytatta az elbeszélést, ők közölték a kolostorral, hogy csak akkor engedik szabadon, ha a premontreiek Hroznatát ugyanannyi arannyal ellentételezik, mint amekkora a súlya, vagy ha nekik adja és a nevükre írja a kolostor minden vagyonát. A szerzetesek és Hroznata ezt elutasították, így hát Cheb szabad királyi városának a máskülönben és máskor jó keresztényei, akik éhínség esetén vagy amikor a városi kasszát elherdálták, lopással és rablótámadásokkal tartották fenn magukat, egyöntetűen arra a döntésre jutottak, hogy Hroznatát rettenetes kínzásokat követően meggyilkolják.

A halott Hroznatát – állítólag, mai kilogrammba átszámítva csaknem egy mázsát nyomott – a teplái premontreieknek még így is meg kellett váltaniuk a chebi haramiáktól, de mivel már nem élt, így csak ezüstben, de ugyanabban a súlyban. Több mint hétszáz évvel később én ma éjjel a harckocsizók egyik hadnagyától, a teplái kolostorban állomásozó elkülönített egység biztonságisától, az ittas Josef Drdától vásároltam meg egy liter szeszért. Már ebből is láthatja, hogy hanyatlik az erkölcs!

Metodìj Cvetl plébánosnak még a meredek emelkedőn sem kellett levegő után kapkodnia, és elmesélte azt is, hogy miként lopakodott be Drda hadnagy éjjel a templomba, és a bajonettjével kifeszegette és kifordította Hroznata vélhetőleg arany ládájából, amelyben tölgyfa koporsóban feküdt a boldog Hroznata, a csillogó színes üvegeket, amelyekről a katonai kémelhárítás hullarészeg hadnagya azt gondolta, hogy valódi rubinok, smaragdok, opálok vagy ametisztek.

A következő este, azaz tegnap, Josef Drda hadnagy megvételre ajánlott Jan Tomíšeknek a teplái Joszif Sztálin elvtárs téren működő Jednota vendéglő főpincérének egy halom, törölközőbe csomagolt állítólagos drágakövet. Jan Tomšík, aki jó keresztény, és egyúttal a határvidéken ellopott ékszerek, arany, ezüst, régiségek tapasztalt neppere, azonnal felismerte, hogy a drágakövek csak színes üvegek. A felkínált áru minőségéről azonban a kémelhárító előtt bővebben nem nyilatkozott, csak – elnyomva meglepetését és hirtelen csodálkozását – megjegyezte, hogy a dolgot meg kell gondolnia, mert igazán nem kis dologról van szó, és pillanatnyilag nincsen mozgósítható tőkéje, és hogy a hadnagy várjon két-három napot.

A hadnagy elvtárs, Josef Drda elhárító azonban nem bírt várni, anyagilag a padlón volt, porzott a veséje, és messze volt még a fizetés, tíz napnyira. A megkötendő üzlet előlegeként egy üveg borovicskát kért, amit azonnal meg is kapott.

Jan Tomšík főpincér hanyatt-homlok, kiguvadt szemmel rohant a plébániára, és feltárta előttem, mert világos volt a számára, hogy a vélt drágakövek Hroznata ládájáról származnak, az üzletet, amelyet a hadnagy-alkoholista kínált neki.

Világos volt a számunkra: boldog Hroznata veszélyben van!

A plébános keresztet vetett, és fennkölt állapotában, immár valamivel halkabban, mert éppen az SNB állomáshelye előtt álltunk meg, kijelentette, hogy abban a pillanatban őt megvilágosította a Szentlélek, és megkérte a jó keresztény Jan Tomšík főpincért, a máskülönben egész Csehországban ismert orgazdát, aki – Cvetl plébános úr felemelte a hangját – azokat a köveket, ha valódiak lettek volna, bizonyosan megvette volna Josef Drda hadnagy-alkoholista elvtárstól, de amikor felismerte, hogy neki, a híres ékszer- és drágakőszakértőnek az a korhely csupán színes üveget kínál, akkor az a részeges hadnagy szó szerint a lelkébe gázolt, megmozdult a lelkiismerete, nem bírta el a szíve a boldog Hroznata koporsójának meggyalázását, belül Isten hangját hallotta, amely azt parancsolta neki, hogy azonnal gyónja meg nekem azt a bűnét, amelybe esett volna, ha nem jelentette volna nekem a Hroznatát fenyegető veszélyt és ha a hamis kövekkel nyélbe ütötték volna azt az illegális üzletet.

Fiam, mondtam Tomšíknak, Istennek tetsző módon cselekedtél, ezt Isten nem felejti el neked, csak éppen óvatosnak kell lennünk, hogy a dolog ki ne tudódjon. Be kell vallanom, hogy nem is annyira a piálás érdekel, habár meggyalázta a boldog Hroznata maradványait – azt majd a Mindenható maga elrendezi –, hanem inkább a láda megvédelmezése. Menj, fiam vissza a vendéglőbe, és mondd meg annak a részeges disznónak, hogy Hroznata ládájának kövei iránt, de nem csak a kövek, hanem mindenekelőtt Hroznata földi maradványai iránt az anyaszentegyház érdeklődik, és hogy holnap késő este elmegyek a kapuhoz, és ott a helyszínen megállapodunk nem csak a drágakövek áráról, hanem, ahogyan mondottam, a szent maradványokról kötendő üzletről is.

Ma reggel Tomšík üzent, hogy beszélt Drda hadnaggyal, és hogy a piás hajlandó tárgyalni a kövekről és a ládáról az egyházzal, de csak akkor, ha Tomšík garanciaként ad neki még egy üveg borovicskát, de még inkább szilvapálinkát, de Jelínek-félét, nem valami pancsot, mert egy vasa sincs, és a zsoldig még tíz végtelen nap vár rá.

Josef Drda hadnagy azonban a hazaútra a jó keresztény Tomšíktól csak sört, egy felest és egy jó tanácsot kapott, miszerint másnap, azaz ma, este tíz körül a kapunál várjon az egyházi tisztségviselőre, és minden eshetőségre készítse elő szállításra a boldog Hroznata ládáját.

Metodìj Cvetl magára vette a hevedereket, és nekilódultunk felfelé az utcán a templom felé.

Másnap, azaz ma, vásároltam a Jednotában két félliteres Jelínek-féle szilvapálinkát, és este tíz körül elmentem a kocsival a kolostor kapujához. Josef Drda hadnagy már várt ott rám. A vélhetőleg valódi drágakövekért tíz, az állítólagosan arany szekrényért a boldog maradványaival együtt húsz ezrest kért.

A hadnagynak felajánlottam a két félliteres szilvapálinkát.

Viccel velem? A drágakövekért és az arany koporsóért két félliteres szilvapálinkát?

A drágakövek üvegből vannak, az arany koporsó pedig rézből. Sem az üveg sem pedig a fémláda nem érdekel, csak a tölgyfából készült, a maga számára értéktelen koporsót kérem a maradványokkal.

Na ne dumáljon!

Nem dumálok. Pap vagyok. Jobb időkben boldog Hroznata maradványainál mutattam be szentmisét.

Nem adna öt üveget a koporsóért?

Adnék én, de nincsen.

Üzletelésben és ehhez hasonló alkudozásban nem vagyok járatos, de valami, alighanem megint a Szentlélek, azt súgta, hogy a pozícióm előnyös. Eszembe jutott, amit Tomšík mondott nekem előző este: ez a piás, a harckocsizók hadnagya, Josef Drda kémelhárító, a zsold kifizetése előtt tíz nappal a padlón volt, közel s távol egyetlen kocsmában sem töltöttek volna neki még ásványvizet sem.

Akkor ide azt a két üveget, és áll az alku! Megkapja a tölgykoporsót, a rézláda meg nálunk marad. Talán majd beveszik a színesfémgyűjtőbe.

Kezet ráztunk.

A nehéz taligával a sekrestye hátsó bejáratához mentünk. Drda hadnagy segített kiemelni a rézládából a hosszúkás, tölgyfából készült, kicsi, ámde nehéz koporsót. Feltettük a taligára, és amikor a puskával és felcsatolt bajonettel felszerelt őr mellett haladtunk el a kolostor kapuján át, a hadnagy ráüvöltött a megrémült és elbizonytalanodott őrvezetőre, hogy ne figyeljen fel semmire, ne lásson meg semmit, hadititokról van szó, úgyhogy tartsa a száját, de ha megint szüksége lenne eltávozásra, mert pásztorórát tervez a mrázovi állami gazdaság könyvelőjével, Olinával, akkor csak jelentkezzen nyugodtan.

Drda elvtárs segített feltolni a taligát a kapuval szemközt álló szentszoborhoz, aztán eltűnt. Magát alighanem az őrangyal küldte.

Röviddel egy óra után bevittük a boldog Hroznata maradványait tartalmazó tölgyfa koporsót a teplái plébániatemplomba, és letettük a főoltártól balra levő mellékoltárhoz.

Metodìj Cvetl atya nyolc gyertyát gyújtott, négyet a tölgykoporsó bal oldalán, négyet a jobbon; valamelyik szent oltára volt ez, és előtte, a lépcső legtetején a koporsó még kisebbnek tűnt, mint a kocsin.

A pap letérdelt a koporsó előtt, és mivel nem tudtam, mit tegyek – nem akartam köszönés nélkül távozni, pedig még egy félórás éjszakai gyaloglás várt rám vissza a kolostorba –, én is letérdeltem, de egy lépcsőfokkal lejjebb, mint ő.

A pap hangosan imádkozni kezdett.

Belefogott a Hiszekegybe.

Először hallgattam, mert nem ismerem a Hiszekegyet.

Onnantól, hogy Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették, alighanem a Szentlélek világosított meg, mert eszembe jutott Františka nagymamám a hošálkovyi templomban, csatlakoztam, de helyenként csak késve ismételtem az atya szavait.

A Miatyánkot nem felejtettem el, de az Üdvözlégy alatt szándékosan hallgattam. Eszembe jutott Františka Filipová nagymamám, aki, amikor nyolcéves voltam, megtanította az Üdvözlégy Máriát nekem. Szégyelltem magam, mégpedig két okból, először is azért, mert egy ilyen rövid imát elfelejtettem, másrészt pedig azért, mert tudtam, hogy annál a résznél, hogy …asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért most, és halálunk óráján… ugyanaz a rémület kerít hatalmába, mint tizennégy évvel korábban, amikor ezeket a szavakat nyolcéves megkereszteletlen gyerekként a lehető leggyorsabban mormoltam el a hošálkovyi templomban, csak hogy a halálfélelmemet lerövidítsem.

Metodìj Cvetl atya a vállamra tette a kezét, kissé lefelé nyomott, hogy ne tudjak felkelni.

De maga nem katolikus?

Nem vagyok.

De imádkozott.

Próbáltam.

Örülnék, ha most meggyónna. Sok bűne van?

Nem kevés. De gyónás nem lesz. Meg sem vagyok keresztelve.

A pap olyan közel térdelt hozzám, hogy a vállával az enyémet érintette.

Imádkozzunk boldog Hroznatához. Maga segített nekem őt megmenteni. Kérjük őt, hogy járjon közben Istennél, hogy a bűnei – ha nem is mind, akkor legalább azok, amelyek a leginkább nyomják a lelkiismeretét – bocsánatot nyerjenek.

A rögtönzött imát a plébános rövid mondatokban fogalmazta meg, úgyhogy gond nélkül el tudtam őket ismételni.

Imádkoztunk Jan Tomšík pincérért és Josef Drda alkoholistáért, a katonai hírszerző szolgálat hadnagyáért, hogy a Mindenható megbocsássa a vétkeiket, végül a pap belevett az imába engem is, a megkereszteletlen pogányt, és kérte az Istent, hogy amiért segítettem megmenteni boldog Hroznata földi maradványait, bocsássa meg a bűneimet, ha nem is mindet, legalább a legrosszabbakat.

Elismételtem a pap szavait, és felidéztem magamban a hibáimat, hogy mi mindent ártottam a felebarátaimnak, és ebben a pillanatban elcsuklott a hangom, de boldog voltam, hogy kisírhatom magam Hroznata előtt.

Az elkövetkező öt vagy hat nap alatt, tovább nem is maradtam Teplában, minden este elzarándokoltam a teplái plébániatemplomba Hroznatához.

Meggyóntam előtte bűneimet, kisírtam magam, nem könnyebbültem meg, de nem is a megkönnyebbülés volt a lényeg.

Negyven évvel később, 1992-ben vagy 1993-ban, Teplában František Kolanda városi plébánostól megtudtam, miként folytatódott a boldog Hroznata maradványainak története. A premontreiek, akiket nem csuktak le, csaknem negyven éven át titokban jártak a teplái templomba boldog Hroznatához imádkozni. Az egyik apáca egy szinte csodás történetet mesélt el František Kolandának:

A hetvenes években egy egykori tiszt, aki az ötvenes években a teplái kolostorban szolgált, elhozott és neki ajándékozott egy nem túlságosan sérült rézládát, amelyben 1898-tól boldog Hroznata nyugodott, és megkérte a nővért, hogy imádkozzon érte és az ő bűnei megbocsátásáért. Amikor a nővér a nevét kérdezte, akkor először zavarodottan csak két szótagot mormolt, amelyek mintha Drdának hangzottak volna, aztán még kettőt tett hozzá, ám ezekre az apáca már nem emlékezett.

Az 1952 október végi vagy november eleji álmatlanul eltöltött éjszaka utáni napon, amikor Metodìj Cvetl plébánossal boldog Hroznatát a kolostorból a teplái városi templomba szállítottam, Kreèmer törzsőrmester félrevont, lapátot nyomott a kezembe, és azt mondta, hogy azért, hogy elvegye a kedvem a reakciós csuhásokkal eltöltött éjszakáktól és a templomban való térdeléstől, a betonkeverő mellé oszt be. Két napig bírtam a feszített munkatempót a feneketlen bendőjű keverő mellett. A harmadik napon Kreèmer törzsőrmester elismerte, hogy igyekszem, de nincs megfelelő kondícióm, úgyhogy csak hátráltatnám az egységet a terv teljesítésében. Este a kezembe nyomta a Karlovy Vary-i 59. TSZ lecsatolt egységéhez történő áthelyezési parancsomat. Örömteli várakozásomnak még a nyomát is igyekeztem eltüntetni: Karlovy Vary! Talán megint színház, koncertek várnak! Boldog Hroznata megkönyörült rajtam.*

BEKE MÁRTON fordítása

 

Ota Filip (1930) – egyike a mai cseh irodalom legismertebb egyéniségeinek. Érettségi után (1948) különféle állásokat töltött be (újságíró, bányász, 1968-69-ben az ostravai Profil kiadó szerkesztője stb.). 1970-ben felforgató tevékenységért elítélték. 1974-ben kötelezték, hogy Németországba költözzön, ahol megjelent híres regénye, a Nanebevstoupení Lojzka Lapáèka ze Slezské Ostravy (Sziléziai-Ostravából való Lojza Lapáèek mennybemenetele). Németországban publicistaként, kommentátorként és a Fischer Verlag lektoraként dolgozott. Tagja a Bajor Tudományos és Művészeti Akadémiának. Murnau városában él. Az itt közölt részlet az Osmý, èili Nedokonèený životopis (Nyolcadik, avagy Befejezetlen önéletrajz, 2007) című regényéből való.

^*

Csehül PTP, azaz Pomocný technický prapor. Az 1950-ben létrehozott egységek tulajdonképpen büntetőegységek voltak, ahová a kommunista rendszer ellenségeit sorozták be. Általában rendkívül nehéz körülmények között kimerítő munkát kellett végezniük. Vállapjuk fekete volt, innen kapták a “feketék” vagy a “fekete bárók” elnevezést is. (A ford.)

^*

SNB: Sbor národního bezpeènosti, azaz Nemzetbiztonsági Testület. A rendőrségnek megfelelő csehszlovák szerv. (A ford.)

^*

A szerző kifejezetten a Protimluv folyóirat rendelkezésére bocsátotta a készülő Nyolcadik, még befejezetlen önéletrajz című regényének egy fejezetrészletét. A könyvet csehül a brünni Host kiadó adta ki 2007-ben, németül pedig a müncheni Langen-Müller-Herbig fogja megjelentetni. (A ford.)