Az akaratlan, spontán emlékezésnek és az emlékeztetésnek, a társítások, felidéződések mozgásba hozásának is saját útjai vannak. Talán alkati adottságból is következhet, vagy élethelyzetekből, amiket érzékenyen regisztrálunk, míg mások inkább elhárítják maguktól e belső tevékenységet. Illetve felkészületlenek rá, hacsak nem érinti őket valami konkrét ösztönzés.

Egy kifejezetten gyermeteg esemény késztetett a közelmúltban valami különös érzéki élmény felidézésére, ami noha könyvekhez kötődött, mégsem tűnik szellemi jellegűnek. A Móra Könyvkiadó az ötvenes évek végén beindította a Pöttyös Könyvek sorozatát, amelyből hozzám, a “határon túlra” először Thury Zsuzsa A francia kislány című regénye jutott el. A történet részleteire nem emlékszem, talán egyetlen homályos mozzanatát tudnám felidézni: idegen világból csöppen az új környezetbe a kislány, s megpróbálnak azzal egymáshoz hangolódni. A sorozat többi kötete, Szabó Magda Álarcosbáljával, Mikszáth Akli Miklósával, illetve a családi könyvtárral együtt régen szétszóródott már, amikor nemrégiben elkezdtem A francia kislány után nyomozni. Lassan az a különös érzés-, benyomásköteg kezdett el bennem felszínre kerülni, melyet olvasása idején éreztem. Nemigen verbalizálható, valami hangulatszerűség, a kíváncsiság, érdeklődés, várakozás, látványi élmény valamilyen keveréke. Mindenképpen érzéki állapot, ami úgy tűnik, megelőzi vagy éppen kíséri, vagy éppen együtt jár a fikció, talán a “mese” által kiváltott figyelemmel.

Még most sem olvastam bele az újból a birtokomba jutott kötetbe, miután a hálózati terjesztőktől ismét beszereztem: éppen a börgöndi Helyőrségi Klub könyvtárából kölcsönözte anno egy tanuló. Csak a szedést, tipográfiát, az illusztrációkat szemlélgetve ellenőriztem azt, amit megnevezni sem nagyon tudok. Vannak könyvek, melyeknek sem címére, sem tárgyára nem emlékszem, csupán azt a régi, kényelmetlen díványt idézik a tornácra nyíló kisszobában, amelyre a nyári hőség elől az ebéd utáni órákban behúzódtam, tehát a helyszínt, a napszakot, a testhelyzetet és nem tudom, még mit. Valamit a történet világából anélkül, hogy maga az eseménysor, esetleg annak körvonalai kibontakoznának.

A legutóbbi költözés utáni legfájdalmasabb veszteségem az a famentes lapú, korabeli József Attila-verseskötet, amelyről még mindig remélem, hogy előkerül valahonnan. Mindenkoron a megbízható vagy a kritikai kiadásokat használtam az órákon, a munkámhoz, ám ehhez a régi, könnyű papírhoz, a zöld vászonfedélhez kötődik minden sorának és metaforájának legerőteljesebb élménye, mély bevésődése, ami viszont eredendően sem csak érzéki benyomás, hanem az érzéki és az értelmi megtapasztalás együttesét jelentette, jelenti számomra. Zaklatottan kutattam a bibliapapírra nyomott Ady-kötetem után is, de tényleges Biblia-formátumával és borítójával mégis a polcon találtam, lehet, hogy éppen a Bibliáim között, ami a megkönnyebbülés igen ritka örömét hordozta.

Talán e különös, már-már taktilis élmények hatására figyeltem fel J. M. G. Le Clézio gondolatára: “Szerintem az embert messzemenően az kondicionálja, amit élete első éveiben élt át, ide tartoznak a könyvek is, amiket olvasott, a mesék, amiket hallott – ebből meríti a küldetéstudatát. Később azután nehezére esik ettől elszakadni. Élete többi része talán éppen arról szól, hogy ennek a korszakának megfeleljen (…)”^*

Le Cléziótól eltérően én sokkal ösztönösebb, gabalygóbb, nehezen meghatározható benyomásköteget idéztem, elemibb szintűt, amiben sok évtized elmúltával sem tudok semmiféle emelkedettebb rendeltetést, tudatost, küldetésre predesztinálót felidézni. És főképpen nem utólag ilyen értékeket tulajdonítani az emlegetett tapintásra, napszakra, a szoba hűvösére, a könyvborító pöttyös bevonatára vagy töredezett vászonjára korlátozódó elemi érzékemléknek. Akkor viszont hogyan lehet ez olyan erőteljes, hogy négy-öt évtized múltán is feldereng, s egyetlen szó, könyvcím, név, anyagszerű minőség is hihetetlen erővel idézi. Mi ez egyáltalán?

A József Attila- és az Ady-kötetek ugyan kivételt képeznek, nem a kora gyermekkor, hanem a korai, kialakulatlan fiatalkor igen mélyen és véglegesen rögzülő élményei. Nem csupán a tapintást, hanem egy olyan nehezen meghatározható tartós vonzást fejtettek ki, aminek következtében regényszerű folyamatosságként kötötték le a figyelmemet. Azóta sem éltem meg hasonló élményt versekkel kapcsolatban.

Még e műveket illetően sem hiszem, hogy az annak idején átélt igen erőteljes élmény a Le Clézio által emlegetetteknek megfelelő tudatossági szintre emelkedett volna. A későbbi életszakaszok folyamán megtapasztalt József Attila- és Ady-élmény egészen más jellegű, és lehetséges, hogy azért maradhatott mindenkoron komplexebb, mert ezekhez a félig ösztönös állapotokhoz is kötődött, vagy ezeket is fel tudta idézni minden későbbi, tudatosabb és elmélyültebb olvasás.

Életélménnyé váló regény is felidéződik a korai ifjúkorból, amit a váratlan sorsfordulat tett azzá igen röviddel elolvasása és átgondolása után. Édesapám meghatározó nemzedéki élménye a két háború között Németh László munkássága volt, akit levélben kerestünk fel érettségi dolgozatom írása idején, 1967 őszén. Kedves válaszára és meghívására látogattam meg 1968 telén, amikor a Múzeum körúti Széchenyi Könyvtárban átolvastam a róla szóló, két háború közötti folyóirat-kritikákat. Fénymásolatok ugyan nem készülhettek, minthogy a lapok jó része még zárolt anyag volt, kéziratos jegyzeteim azonban megvannak.

Javaslatára a Gyász és az Irgalom egybevetéséről írtam érettségi dolgozatomban. 1968 nyarán Édesapám hirtelen elhunyt. És ekkor éltem át olyasmit, amiről a pszichológusoknak nyilván vannak megfelelő fogalmaik: beleélés, azonosulás vagy más. Rendkívül nehéz volt szabadulnom a Gyászbeli állapottól, minthogy a regénybeli és a számomra kirótt élethelyzetben igen sok azonosság adódott. A belső igényből fakadó temetőbe járást estefelé, fekete ruhában ösztönösnek, a regény nyomán viszont teátrálisnak éreztem. Mintha egyszerre vetült volna minden lépésemre a mélységesen megélt veszteség és minden lépésemnek az álságossága. Lehet, hogy csupán egy virtuális külső szem által nézve, ami nem tőlem származott, nem belőlem következett, hanem valamiféle szerzett látószög volt. Mert külső szemmel is regisztráltam mindazt, amit cselekszem, holott jól tudtam, hogy nagyobb fájdalom még nem ért s talán nem is fog.

Németh Lászlónak – szinte megerősítve valamikori személyes javaslatát – csupán annyit írtam Édesapám gyászjelentésére, hogy: Érettségim lett a Gyász.

*

J. M. G. Le Clézióval Gérard de Cortanze beszélget. Más hangokra is odafigyelni (mint Borges tigrise). Magyar Lettre, 2009/ nyár, 41. o.