Megsimogatni a táblát, ez volt a heppem. Apám vasutas, a nagybátyám is vasutas, persze vonattal utaztam, ingyen volt, pedig jobb lett volna busszal, a Csongrád alsói kisállomás a putri szélén volt, féltem a kollégiumig. Vasárnap el, pénteken haza, idegenbe el, és az anyaföldhöz vissza, az én áldott, átemlékezett falumba. Mikor hazaértem, megsimogattam a táblát. Akkor még nem volt kiírva, hogy Isten hozta, polgárőrség, Willkommen, csak a közigazgatási fölirat, hogy innentől van az a terület, ami valóban az enyém, amit alanyi jogon ismerek, ami belőlem van, hiszen az élők: emberek, állatok, növények festik meg a hely auráját, azok az élőlények, akik használják, és abból egy darab én vagyok, tőlem jön, hozzám fut a múlt, a hagyomány. Van egy hely, ahol szem vagyok a láncban.

Hogy ez örökké így marad, fejben legalábbis, és hogy bármi is változik, valamiképpen mégis onnan, arról a helyről van a valahogyan legteljesebb képem, abban többé-kevésbé biztos vagyok. Néhány éve azt a fenti valahogyant még felelőtlenül elhagytam volna. Minden korlátozás nélkül az mertem volna mondani, hogy a legelőször elhagyott, ám ezáltal örökké elsőnek, bázisnak, fundamentumnak mondható néhány négyzetkilométer sohasem lesz pixeles. Mindig értem majd a mondatok mögötti csöndet, és ha fémes ízű a levegő, nekem fémes íz lesz a számban.

Már nem vagyok ebben olyan biztos. Azóta három várost hagytam el, gimnázium, főiskola, egyetem, szerkesztőség, ez négy élethelyzet, de a városok közt vannak átfedések.

Hogy az első, a szülőfalum valóban fontosabb, mint a többi, azt éppen az elhagyások miatt tudom. A megcsalások, elidegenedések rendje ugyanis egészen más volt. Érdekes, hogy a későbbieknél kisebb volt az elszokás, a ráfeledés, ha szabad ilyet mondani. Talán egyszerűen azért, mert idomultabb lélekkel árultam el Csongrádot, mint Szegvárt. A szegvári árulás még ösztönös volt és tudattalan, szükségszerű, a szülőfalumat muszáj volt elhagyni, és nekem adódott alibim, mentségem – azért a törésért nem én feleltem. Önfeledten vagdalkoztam, vágtam el a szálakat, hasítottam el mindent, ami oda kötött, lebéklyózott. Alig fél év alatt elhagytam a tájszólásomat, első év végére tudtam viselkedni, eltűnt rólam minden stigma. Élveztem, hogy elvegyülök, az álruhát, az asszimilációt. Egy év alatt fölégettem magam mögött mindent, amit saját jogon szereztem, egyetlen barátom maradt, nem volt társaságom, kapcsolataim, hatalmam, örömem, dolgom, kihívásom. Csak a család, de az nem az én érdemem.

Csongrádot már pallérozott szeretettel csaltam meg, onnan olyan kötelékeket oldottam el, amelyeket máshol szükségszerűen meg kellett kötnöm. A barátságok nem hagyták magukat, előbb elengedtük egymást, de felnőttként visszataláltunk, kénytelenek voltunk hordozni azt a múltat. És ha nehezen is, de elkezdtük vinni újra.

A tízemeletes panelház ábécéjében álltam, és az alsó szomszéd, akit négy főbérlő nélküli kamaszfiú évekig hajszolt, üldözött az őrületig és vissza, mellém lépett, hogy nehéz lehet, sajnál minket, mert annyira sok bajt okoztunk magunknak, annyira kemény akadályokat hordtunk magunk elé, hogy a végére tényleg keményen kellett küzdenünk. Persze nem így mondta. Egészen egyszerűen beszélt, kár, hogy nincsenek meg azok a szavak. Nézett rám az asszony meghatva. Ezerszer beáztattuk, hajnalig recsegett az elektromos gitár meg a torzító, rendőrségi, áentéesz-ellenőrzések, a végén razziák, végül kilakoltatás, három hónap a tél közepén, egy fűtés nélküli, udvari budis parasztházban, aztán visszaköltözés ugyanoda a kilencedik emeletre. Mikor először beszálltunk a liftbe, újra a mi panelházunkban voltunk, egy másik volt szomszéd, hatodikon lakó idős asszony remegő kézzel nyomta be a hatos gombot. Ez nem lehet igaz, mondta vékony, könyörgő fejhangon, ez neki nem jár, őt ennyire nem teheti próbára az Isten. A kilencedikre mentünk, majdnem sírva köszönte meg, megsimogatta az arcomat.

Az alsó szomszéd, akivel a boltban találkoztam, ezt mind tudta. Mikor elköszönt, körbepuszilt, ő is ilyen fiatalságot szeretett volna, mondta, és hogy vigyázzunk, mert mostantól kezdve nagyon nehéz lesz. Kimentem a boltból, és háromnegyed óráig bőgtem a buszmegálló mögött, gyűlöltem Csongrádot, amiért elhagytam, amiért ez neki nem fáj, amiért hiába jövök ide vissza, semmi sincs meg belőlem. Egy türelmes gazda botot dobált a kutyájának, és a faág mindig előttem esett le. A kutya többször is odajött, érezte, hogy fáj. Minden örömteli visszafutásból nekem adott egy másodpercet.

“Minél jobb itt, annál rosszabb”, mintha ezt énekelte volna Menyhárt Jenő akkoriban, lehet, hogy nem pontos, azért sem ütöm be a gugliba. Az elszakadást nem lehetett elfogadni, évekig csalódottak voltunk, ha találkoztunk, nem tudtuk megbocsátani egymásnak, hogy vége. Ahhoz föl kellett nőni, valameddig, legalább némi alázatig. Minimum addig, hogy megértsük, a hely nélkül is létezünk, és hogy nincs közünk már ahhoz, hogy el. Nincsen már színpadi utasítás, balra vagy jobbra, kinek merre, el. Ilyen parancs egyébként sincsen, mindenki önkéntesen és szabadon csalja meg a múltját.

Békéscsabát kétszer is elhagytam. Egyszer a főiskola után, Szeged kedvéért, egyszer meg, mikor végül elbotorkáltam Pestre. Az első volt életem legtudatosabb és legszebb leválása, soha annyira hosszan nem készültem semmire – lélekben. Az ottani kapcsokat sem akartam elengedni, de a régiek, a kamaszkoriak még nem működtek újra, ezért rettegtem, hogy a mostaniak is veszendőbe mennek. Nem, nem is rettegtem, tudtam, hogy úgy lesz. Két-három hónappal a vége előtt elkezdtük siratni magunkat, és vádolni egymást, hogy ha vége, nem marad ebből az egészből semmi. Az egészből persze nem is maradt, de az elhagyás agonizációja így lélekölően hosszú lett, az utolsó két hónapban már egyáltalán nem utaztam haza. Minden perc drága volt. Egy délután, két órára be kellett mennem a gyakorlóiskolába, ballagtak a tornászlányok, akiket tanítottam. Majd megőrültem. Mire visszaértem, a többiek már részegek voltak, logikai akadályversenyt tartottak az udvaron. Azt éreztem, hogy inflagranti rajtakaptam őket: elszerették előlem az időmet.

Szegednek nem tudtam megbocsátani, most is gyűlölöm. Amiért nem akarta, hogy az övé legyek. Nem fogadott be, nem hagyta, hogy maradjak. Szeged kilökött, elküldött, és én úgy viselkedtem vele, mint az elhagyott szerelmes. Kerestem a kegyét, sértetten, mintha igazából ezt ő tenné, nem akarok én már semmit, dohogtam, aztán vágyakozva tébláboltam a Tisza-parton.

Az elszakadások fájtak, nagyon fájtak, de a fájdalom mértéke nem lehet összevethető, mert más (izom- és lélek-) csoportokat érintett, máshonnan szakított el és ki, egészen eltérőek az összetevői. Békéscsabáról nem lehetett másodszor is eljönni, és onnan nem is vagyok eljőve. Meg persze dehogynem, el vagyok. A berendezkedés városi tere egészen más, mint valami alma materé, a csabai redakció nem ért véget a könyvtár falaival, a város meghálálta, hogy szerették, és én nagyon akartam szeretni. Sikerült is – csak magamat nem. Magamat nem szerettem abban az apámféle elégedetlenségben, folyton ott motoszkált bennem: tönkre fogok menni, ha nem derül ki, mi mindent nem próbáltam még meg.

Áldozatot csak nagyot érdemes hozni. Az Úr az elsőszülött fiát kérte Ábrahámtól, tőlem azért kisebb dolgot követelt. Ha tudni akartam, mi van még az ajtó mögött, a bázist kellett eladnom, elhagynom, a viszonyítási pontot. Szerencsére nem tudtam, milyen lesz, hogy mit jelent az: kiárusítani az otthonod. Az odaszokott barátokat, a megbánásokat, örömöket, reggelig tartó álmatlan forgolódásokat. Keresem a történetet, ami megmutat belőle valamit, mintha lenne egyetlen történet, amolyan ábécés, ahogy álltam a tizi ábécéjében, és akkor mi volt. Nem volt semmi, ma-gamra-radtam (használhatatlan varázsige).

Másfél-két év. Egy határőrségnyi szolgálat. Ennyi idő alatt múlik el az irdatlan honvágy, a gyötrő figyelem, hogy ahol megyek, utca, fasor, körút, az egy idegen terep, amiben én egy daganat vagyok, férges, oda nem illő sejt. Két év után aztán lassan, nagyon lassan újra utca lesz az utca. Ha addig egyben maradsz valahogyan, és nem iszol a szokásosnál sokkal többet, akkor látod is a képet. A régi konyhára például ritkán gondolok, ahogy múlik az idő, az ablaknál iszom a kávémat, nemsokára mennem kell, utazom a fél hetes IC-vel Pestre, nézek Doboz felé, milyen kétségbeejtően szépen jön föl a nap.