1.

Halottaink és önmagunk tiszteletére nem tudunk nem állítani emlékművet, sírkövet, valami maradandót, bennünket túlélőt, tartós anyagból, hogy akkor is legyen, amikor mi már nem vagyunk, valami emlékeztetőt porlandó lényünkre, ami tanúsítja, hogy itt voltunk, éltünk.

A múlt század utolsó éveiben, amikor megismerhettem a meggyilkolt zsidóknak tisztelgő emlékmű tervét, arra a kérdésre kerestem a választ: kell-e holokauszt-emlékmű, és ha igen, vagy nem, miért, és kinek?

A halott áldozatnak nem kell semmi. Emlékműveket, diadalíveket vagy oszlopokat többnyire a győzők emelnek. Hitler háborúja a zsidók ellen – a nemzeti vereség egészén belül – nagyszabású győzelem volt, a megsemmisítendők kétharmadával sikerült végezni.

A vesztesek nem kérkednek a vereségükkel, a gyászukkal. És mire emlékezzünk? Az egykor élő arcra vagy a gáztól fuldoklóra? A gyerekre vagy az elhamvasztására?

Tudomásul vettem, hogy a terv szószólói nem zsidók. Az életben maradott, a később született vagy a máshol élő zsidók nem kérték ezt az emlékművet, inkább azt szeretnék, hogy ne tüntessék el a valódi táborok maradványait. A halottakról szóló emlékművek illő helye a temető.

A zsidó hitközségek nem vártak fél évszázadot, és már régen megtették a magukét a saját területükön, ahol nem kérdés, hogy kinek szól a gyász. Neveket feltüntető emléktábláik fegyelmezett, nem bombasztikus munkák.

Milyen igény hívta életre az emlékmű megalkotásának tervét a huszadik század végi német politikai és sajtónyilvánosságban? Megértem, és a jóakaratú megbánás jeleként méltányolom, hogy a tettes nemzedékek leszármazottai egy jelentős gesztust kívántak tenni.

Örökölték az országot mindazzal, ami rajta van, ami belőle kinőtt, joguk van belőle azzal azonosítani magukat, ami nekik tetszik, de mint állami közösség felelősséggel tartoznak az egészért; szabad nemzetként pedig elhatározhatják, hogy melyik hagyományt folytatják, és melyikért nyilvánítanak jelképes bűnbánatot.

A mű eszméjét az utólagos és visszatekintő elborzadás hívta életre, és az eltökélés, hogy a német állam nemcsak hogy nem fog ártatlan embereket tömegesen meggyilkolni, hanem elkötelezi magát a minden embernek járó méltóság értéke mellett, és minden tőle telhetőt meg kíván tenni most és a jövőben bármilyen genocídiumok megakadályozására, és az ilyen természetű fenyegetések szigorú komolyan vételére.

Az emlékművet a német politikai nemzet és Berlin városa emelték fogadalom vagy akár eskü gyanánt, hogy a német nemzet több emberirtásban sem tevőlegesen, sem cinkos tétlenséggel nem vesz részt, és mindent megtesz azok bekövetkezése ellen az egész földkerekségen. Tehát bűnbánat és fogadalom. Legyen tehát az emlékmű is erkölcsi-politikai axióma, olyan kijelentés, amely további indoklásra nem szorul, és álljon a főváros szívében, ahol a német politikát csinálják, és ahol szimbólumok előtt tisztelegni szokás.

Egy ilyen műalkotás elemi dilemmák terhét viseli. A halál, mondhatjuk: negatívum, az ember nincs többé, üresség, hiány. Inkább homorú, mint domború alak. A kerekded domborúságok az egykor volt élőről szólnak, egyesekről. De ha milliók halála a téma?

Valakitől azt hallottam, nagy bűnhöz nagy szobor illik. Talán egy mesterséges hegy? De mekkora? Egy halál konkrét, sok halál elvont. A szobor domború formákat tartalmaz. Hogyan ábrázolható a tömeges, és ezért már mitologikussá növő hiány? Halmozott ürességgel?

A történetnek van eleje és vége, előbb a könyveket égetik, aztán a hozzájuk tartozó embereket. A művész tudja, hogyan kezdődött és hogyan végződött, fájdalmasan ismeri a folyamat logikáját. A kezdet ábrázolása tehát a vég tudatával itatódik át.

Témánk többoldalú megközelítése érdekében vessünk egy alapos gondolati pillantást Micha Ullmann emlékművére az 1933-as könyvmáglya helyszínén. A máglyára dobott, indexre tett, forgalomból kivont, keletkezésében betiltott, a tényleges és a lehetséges szerzők megsemmisítése miatt már meg sem született könyvek normális helye a könyvtárszoba lett volna. Üres könyvesszoba marad utánuk, a hófehér gyász színében, de a talajból nem kimagasodva, nem vertikális pozitívumként, hanem a földbe, a gödörbe belemélyedve, az alá a tér alá ásva, ahol magasba csapott a kormos láng. Legyen a kiürített könyvtár az Opera tér alatt, az egyetemi könyvtár közelében, amelyből a máglyára kidobottakat 1933 tavaszán professzori segédlettel eltüntették.

Ullmann plasztikai elgondolása merész eszmére támaszkodhatott: legyen a jóformán láthatatlan szobor a tiltakozás szintjén, a föld alatt, mert oda megyünk, a föld alatti irodalomba, amikor fönt az erőszak az úr. És voltaképpen hova tehette volna az üres szobát a Ullmann mester? Oda, ahova a koporsót szokás elhelyezni: a gödörbe.

Mikor évekkel ezelőtt azt mondtam, hogy a meggyilkolt európai zsidókért nem jó ötlet egy nagyszabású monumentumot emelni, és felesleges is valami újat kitalálni, mert hiszen a mű már megvan, éspedig a könyvégetés emlékműve az, mert a föld alatti üres könyvesszobánál nem lehet találóbb szimbólumot választani a meggyilkolt milliók felidézésére, egy kedves és okos ember megkérdezett:

“Maga komolyan gondolja, hogy a német állam egy föld alatti lyukat fog emlékműnek nevezni?”

Nézett rám, fejcsóválva, mint ahogy már néztek rám a nagybátyáim vagy annak számító, tapasztaltabb barátok. Nem tudom, mondta-e, vagy csak gondolta, hogy jobb lenne, ha nem nevettetném ki magamat és a Művészeti Akadémiát ezzel az ötletemmel.

Lett, ami lett, én pedig kitartok amellett a makacs nézetem mellett, hogy a holokauszt mindenekelőtt hiány, nekem az, a túlélőknek az. Hiányoznak a megölt személyek és könyvek. A hiány a meghatározó tartalom, és nem valamilyen szimbólumok halmozott sokasága.

A holokauszt felfogásához, az egykori lágerélet sejtető átélésére a leghatásosabb látvány az eredeti helyszín, azzal a töredékes anyaggal, ami a táborokból megmaradt. A hitelesen eredeti a legtartalmasabb a maga korhadtságával és pusztulásával.

Többször megnéztem a betonhasáberdőt a Művészeti Akadémia régi-új székházának a háta mögött, Peter Eisemann munkáját, a meggyilkolt európai zsidóknak szentelt emlékművet, a német demokrácia tisztelgését a német nemzeti szocializmus áldozatai előtt. Elismerem, nagyon különös és, mondhatni, kivételes mű. Ami a méreteket illeti, nem tudom, hogy van-e párja kontinensünkön. Kezdettől úgy képzeltem, hogy lesz valami megdöbbentő hatása.

Láttam felülnézetből is a betonhasáberdőt. Mit láttam? Tábort vagy temetőt? Sírköveket vagy barakkokat? A holokausztról mint akcióról és mint gépezetről van itt szó, vagy az áldozatokról? Tudomásul vettem, hogy ezek a nagy, fekvő antracithasábok nem az én elpusztított kis rokonaimról és iskolatársaimról szólnak, de talán róluk is.

Eszembe jutottak a hatalmas kőtábornokok a berlini lapidáriumban, egy korábbi századforduló vaskos bálványai. Anyagszegényebbek voltak, mint ez a meghökkentő és irreverzibilis új mű. Aki eztán Berlinbe jön, Eisemann mester művét nem tudja nem észrevenni. Aki nem nézi meg, azért nem nézi meg, mert nem akarja megnézni.

Egy ilyen hatalmas mű, mint ez a mostani, a hatalmat juttatja eszembe, de ha az elgázosított játszótársaimra gondolok, nem a hatalom jut az eszembe. A holokauszt masinériája valóban hatalmas volt. Hatalom akkor az a gépezet volt, amely füstté és hamuvá tette őket. A meggyilkolt zsidók törékenyek és sérthetők voltak.

A föld alatti könyvtár a megvilágított hiányra összpontosítja a néző figyelmét. Ha a holokauszt bármilyen pozitivitással ábrázolható, akkor az akcióra helyeződik a hangsúly, a megsemmisítő táborra mint üzemre. De a cselekvő aktor Auschwitzban nem a megölt vagy a még életben hagyott zsidó volt, hanem a parancsnokság a maga teljes személyzetével.

A feltűnő pozitivitás szemben az alig látszó negativitással. Két merész és maradandó mű. Mind a kettő becsületére válik alkotóinak és a nemzeti-városi közösségnek. A betonerdő szemlélői döntsék el hajlamaik szerint, hogy mit látnak, tábort vagy temetőt, vagy éppen ezt is, azt is.

Ha nem barakk, hanem sírkő, akkor ráírható lett volna a megölt zsidók neve, már ami belőlük megmaradt, a születés és a halál évszámával, hogy legalább a nevük maradjon fenn, mint azoké, akik talán egy szöggel belekarcolták az auschwitzi téglafalba, ha nem is az egészet, de legalább a kezdőbetűit. Újabban Prágában és Budapesten az erre átadott zsidó templomokban ahány név és évszám megvan, rákerül a holokauszt-emlékfalra. Az ember megörökítésének elemi módja nevének fölírása valami tartós anyagra, kőre, fémre. A sírkövek is csak nevet és dátumot őriznek

Berlini séta a Mahnmal für die ermordeten Juden Europas antracitbeton oszlopai között. Magasabbra és mélyebbre megy az út. Akár az oszlop magasodott fel, akár te bocsátkoztál mélyebbre, egyre megy, a falhoz képest te lettél kisebb. Négy helyen lépcső vezet le egy acélajtóhoz, amelyen nincsen se zár, se kilincs. Ez a közlés áll fölötte: “Vészkijárat.” Amelyen nem juthatsz át. Semmi sincs. Csak az ember elveszettsége. Menjünk bele. Az emberek szélről nézik, fényképezik. Ott még mosolyognak, beljebb már nem.

Van egy önmegnyugtató, humorisztikus nézésmód a meggyilkolt európai zsidóknak szentelt emlékműre, amely regisztrálja, hogy a gyerekek és a szerelmesek fogócskáznak, bújócskáznak, csókolóznak a szélsőbb oszlopok között, s hogy a városból jövet Berlin látogatói, a turizmus töredelmei után meguzsonnáznak rajtuk, majd bekukkantanak a négyzetes, párhuzamos, keskeny folyosókba. Azokban nincs egymásba karolás, ott csak egy ember haladhat. Egyre kisebb és egyre magányosabb. Idős emberek rejtőzködnek a nyiladékban.

Kívülről hihetném, hogy az emlékmű üres, de menjek csak bele, hemzsegnek benne a kortársaim a Földnek számos országából. Egy komoly lány ül a szélén és olvas róla. Ide látszik a quadriga, a négyesfogat a Brandenburgi diadalkapu tetejéről, és a Reichstag kupolája. Alattuk zajlott a történelem, úgy, ahogy volt: beszéltek, döntöttek, meneteltek; és íme a Mahnmal: nincs az oszlopokon egyetlen betű sem, semmilyen véset. Sírkő mindenkinek.

Az emlékmű megvan már, megváltoztathatatlan, nem lehet javítani, visszavonni, talán még elbontani és szétágyúzni sem. Van, akár egy történelmi tény. A város legszilárdabb építménye.

Az élet, hála istennek, banális. A baba a kocsiban torkaszakadtából ordít, a mama tolja, gondolkodik, néha valami kedveset mond. Kisfiúk próbálgatják, hogy tudnak-e átlépni-szökkenni egyik oszlopról a másikra. A világ talán legnagyobb szobrát a városi élet benyeli, de nem egészen. A műnek is sikerül magához ragadnia a környezetét.

Szótlan mozdulatlanságban állnak a téglalap alakú betonantracit hasábok. Kint mindenféle frivol mozgás, itt elkomoruló arcok. Kénytelen-kelletlen elbizonytalanodunk. Mert a látogató nehezen takarítja meg a sokkot, amely szép fokozatosan jön. “Mi ez? Hol vagyok?” Bolyongunk a végtelen számú lehetséges útvonal egyikén. Hátizsákos, komoly lányok és fiúk jönnek a triviálisból ebbe az egyszeribe. Nincsenek nagyon messze a szentség borzongásától. Akarsz egyedül lenni? Kérsz egy kis szorongást? Gyere be az oszloperdőbe.

Birkenauban a barakkok ugyanilyen négyzetes-katonás mértani rendben sorakoznak. Ezek a hullámzó magasságú, fölénk nyomuló, aztán visszaszelídülő hasábok, házak, barakkok azt is mondhatják: látod, hova jutottál? Még mindig azt hiszed, hogy van kiút? Lehet, hogy nincsen, hogy összevissza forgolódsz, jobbra vagy balra, ahelyett, hogy kimennél a rendszerből. A 2711 oszlop között számtalan útvonal adódhat – esetlegesen, itt, ha szembetalálkozunk, könnyedén kitérünk oldalt fordulva egy másik utcába, ahonnan rövid kanyarral nyomban visszatérhetünk elmélyedő lépegetéssel eredeti útirányunkba. Aránylag kis helyen egy városra elegendő útkereszteződés.

Talán egy pillanatra átvillan rajtunk az, amiről ez a sűrített kőrengeteg szól. A műnek az a dolga, hogy a látogató tanácstalan legyen. Itt lehet hajlongani, és ha akarsz, sírhatsz is, úgy, mint a Fal előtt állva, de ez a járva elmélkedés helye. Lépkedve is lehet nyögni. A nyugati szellem sétálva elmélkedik. Beljebb haladva az ember fokozatosan eltörpül.

A háttérből fölemelkedik egy kék-zöld szelvényes óriásléggömb. Megy fel a léggömb olyan magasra, hogy onnan az egész várost láthatnám, és azon belül a fekete kőerdő már csak pöttynek látszanék. Akár fent, akár lent, arra használod, amire akarod. Az jut eszedbe róla, ami jut. A te dolgod. Sírkert? Valóban az. Annak a halálára gondolsz benne, akit elvesztettél és hiányolsz.