Dióverés

Ömlött a dió a tavalyi őszön,

hogy alig győztem nyújtózva leverni.

Jövő ilyenkor már aligha győzöm,

aligha bírom, ha lesz ugyanennyi.

Mindenem fáj, csak pirulnék a gőzön.

Úgy szeretnék a gőzben elmerengni.

Ki sejtené, hogy merre nem vetődöm?

Miféle héjnak fogok magva lenni?

Kevés dió lesz, én meg temetődöm?

Már nem verem le, habár csak szemernyi,

s nem roppantom a héjából kikelni.

Urna magvára hogy hullna örömkönny?

Süket burkában hallgassam örökkön:

a dió szíve hogy kezd újra verni?

A lektor ceruzája

“Jav. köz.” –

a titokzatos cenzor ceruzája

a régi kéziraton

az egyik vers fölött.

Mit javítanék?

Mit javítsak ki végre-valahára?

Szoruljon be végleg a vasék

a görcsös tűzifába?

Inkább húsz fok,

mínusz húszfokos jövő,

mely javítva se megy alább ennyinél.

Ha itt a tél, hát legyen itt a tél,

javítva nem közlünk, ha már hull a hó,

évszakot, jeget, zúzmarát.

Kijavítja talán a tavasz?

Nem vágok még egyszer az ékre,

hogy gipszbe rakassam könyékig a verset.

A biztosító mit fizet? Köszönöm.

Ó, régi bájok, régi évszakok!

Csuklóig sínben gépelek.