Az úr 1552. éve Szent Jakab havának hatodik napján, avagy más szavakkal mondva a Hidzsra 959. éve Radzsab hónap tizennegyedik napján Khadim Ali pasa serege tábort vert Drégely vára alatt.

Eddig a drégelyiek nem szagoltak puskaport. Oláh Miklós, az esztergomi érsek szokott itt megszállni vadászat közben, de néha átengedte a helyet a nyitrai és a váci püspöknek is, Szondi György várnagy ilyenkor szolgált a mulató nagyuraknak. Most aztán itt voltak a törökök. Színesen és hatalmasan folyták körbe a hegyoldalt, szólt a zene, énekeltek a dervisek, kiabáltak a hajcsárok.

Az észak-magyarországi királyi seregek fővezére, Teuffel generális későn fedezte fel, hogy merre indulnak el Budáról. A ravasz Ali előbb azt a látszatot keltette, hogy a Dunántúlra fog betörni, és Pápa ellen vonul, aztán úgy tűnt, hogy Eger felé megy, végül hirtelen elindult északnak, pár nap alatt Drégelynél termett, és ekkor már késő volt, mindenki tudta, hogy az a kicsi vár csak egy-két napot bír ki, és a környéken a többi vár sem nagyobb. Veszélyben voltak a bányavárosok.

Khadim Alit az ellenségei tiszteletlenül kappan basának hívták, mivel eunuch volt, és ez az arcán is látszott, lágyak voltak a vonásai – lágyak, de nem puhák. A teste sem hájasodott el, mint sok más hasonló szerzetnek: nem tűnt éppen szögletesnek, mint a férfiak, de inas volt, fürge és szívós, az esze pedig jól vágott. Az esze és a képességei által lett a budai vilajet kormányzója.

– Ez a nyár legdereka, barátaim – üvöltötte Khadim Ali beglerbég, mert nagy volt a zaj –, márpedig ebben a tartományban a nyarat meg kell becsülni, mert igen rövid. Nem sokkal vagyunk túl a napfordulón, és ilyenkor nagy, fekete szarvasbogarak röpködnek naplementekor, három rőf hosszú, csillogó pikkelyű kígyók tekergőznek a kútkávák körül, és zöld bogarak világítanak a fűben éjszaka, Allah szépséges csodái ezek mind – de Ali pasa ordítását Veli, Arszlán és Dervis bégek most már egyáltalán nem értették, mert jobbról elvonult előttük egy csapat mehter dobokkal és zurlákkal lármázva, balról pedig az arabadzsik veszekedtek a tüzérekkel, bőgtek a tevék, közben ezer kalapács és balta csattogott, mert verték a sátrakat, faanyagot vágtak az erdőből, ráadásul a várból néha rájuk sütöttek egy-egy szakállas ágyút.

Ali látta, hogy hiába beszél, felállt, és Arszlán béghez hajolt:

– Itt a pap Oroszfaluból?

– Itt van, nagyságos pasám – Arszlán intett egy emberének, az elment, és nemsokára visszajött egy keresztény pappal.

– Mi a neved, pap? – kérdezte Ali magyarul.

– Márton.

– Menjél, te Márton, be a várba, mondd meg a dizdárnak, hogy ha most kijön, elmehet minden emberével és minden marhájával. Ha nem jön ki, akkor a kardon megy keresztül.

A pap felment a kapuhoz, közben lentről az oszmánok nézték, de látták már a falról a magyarok is, de azért hagyták, hogy egy darabig dörömböljön, kiabáljon, akkor beengedték, vitték a palotaépületbe Szondi György és Zoltai János elé.

– Laudetur Jézus Krisztus!

– In aeternum.

– Mi járatban vagy, atyám?

– Kinéztél-e mostanában az ablakon, fiam?

Szondi György már kinézett. Ali hozta magával a budai helyőrséget, nyolcszáz janicsárt meg a zsoldos lovasságot. Magához rendelte az irányítása alá tartozó szandzsákok alkormányzóit az állami pénzen tartott csapatokkal meg a padisah szpáhijaival és a lovasaikkal, akiket a szpáhik szolgálati birtokuk nagysága szerint tartoztak kiállítani. A műszaki katonákkal, félreguláris aszapokkal, martaloszokkal, zenészekkel és árusokkal, kereskedőkkel, kalandorokkal, szolgákkal tízezer embere volt.

Szondi csak a bajszát húzogatta, és Sótonyi Annára gondolt, aki most egyedül maradt Nyitrán, mert a férje beállt Teuffel seregébe. Jó sokáig nem szólt a paphoz. Neki száznegyvenöt embere volt.

– Nahát, mondd meg a kappan basának, atyám, hogy nem megyünk mi sehova se. Későn kelt fel ahhoz.

Márton pap csak bólogatott, de nem mozdult, Szondi és Zoltai sem szóltak, csak néztek szigorúan a papra, az végül elindult az ajtó felé, kiment, becsukta maga mögött, de aztán mégis visszajött. A két katona még mindig ugyanúgy ült, és néztek maguk elé.

– Hívd ki a főembereiket viadalra, fiam! Büszke népség ez, és szeretik a mérkőzést. Aki győz, azé legyen a vár. Bizton győzni fogsz.

Zoltai felkapta a fejét, de Szondi szúrósan nézett rá, hát csak nem szólt.

– Ha győzünk is, nem tartják meg a szavukat – mondta végül Szondi a papnak. – Ali basa Szent György havában hitet adott a veszprémi védőknek, azok kijöttek, és levágták őket.

– Most megtartják a szót. Itt vannak vele a szandzsákok bégjei. Azok nem fogják engedni a hitszegést. Meg kell mutatniuk, hogy ér valamit a szavuk, különben a többi várak védőivel sem boldogulnak, és ha mindenhol napokra meg kell állniuk falat töretni, vérüket ontatni, nem jutnak semennyire. Fiam! György uram! Mérkőzz meg velük, és ha veszítenek, vonuljanak el, vívják meg Gyarmatot, Ságot, Hollókőt, Szécsényt meg a többit.

– De utána úgyis visszajönnek.

– Vissza, de addig ideér Teuffel generális. Drégely is megmarad, meg ti is, meg a becsület is gyarapodik. De ne te akard a viadalt, majd én mondom nekik, hogy lehetne. Hadd higgyék, hogy ők gondolták ki.

– De nem tartják meg az esküt, atyám, értsd meg! Mondom, a veszprémieket is levágták. Ha megmérkőzünk és győzünk, akkor is megölnek utána, ha meg veszítünk, és át akarjuk adni a várat egyezség szerint, akkor is megölnek, mikor kimegyünk.

– Mert a hitetleneknek tett eskü nekik nem számít, azt mondják – toldotta meg Zoltai. – Akkor haljunk meg inkább derekul.

– Ne gondolj te az ő esküjükkel, fiam, tudok én olyan esküt, ami jó lesz ide. Eleget ittam a váci khátib főpapjukkal, vitatkoztam is vele eleget. Még a Koránt is olvastam latinba átírva. Kárhozatos zagyvaság. De benne van az Ótestamentum is meg a Jézus Krisztus is, az már igaz.

Márton pap becsukta az ólmozott üvegablakot, mert por és éktelen lárma jött be rajta odalentről.

Szondi hümmögött, hunyorgott, rángatta a bajszát, mégis kinyitotta az ablakot, nézte az alkonyatot meg a rengeteg hadinépet, újra megszámolta a négy nagy falrontó ágyút, amit a törökök báljemeznek hívnak, megszámolta a nyolc kisebb tarackot is, nézte egy darabig, ahogy ökörfogatokkal rángatják őket felfelé a lejtőn, aztán azt mondta Zoltainak:

– János, az emberek gyülekezzenek az udvaron. A tiszttartónak mondd, hogy adasson ki bontóvasakat meg csákányokat.

A pap visszament Ali beglerbéghez.

– Nagyságos uram, ezek megátalkodott népek. Szondi György azt mondta, élete lesz még a Mennyben, ha az Úristen üdvözíti, de becsületből nincs több, csak egy. Nem megy sehová innen, üzeni nagy tisztelettel.

Ali csak sóhajtott, nem lepődött meg, azt gondolta, három napnál tovább talán nem fogja feltartani ez a varjúfészek. Ha az éjjel felállíttatja a négy nehézágyúját meg a kasokat, reggel elkezdheti töretni a falat, aztán a golyókat majd utána összeszedik. Csak hát kár az időért meg a katonái életéért meg a puskaporért.

– Nagyságos pasa! Ezek szeretik a vitézi tornát! Ezt a Györgyöt én karonülő korától ismerem. Olyan erősen szereti a mérkőzést, ahogy a Sámson szerette Delilát, az erkölcstelen asszonyt, és ez is lett Sámson veszte, de meg is bűnhődött érette az asszony, mert elkárhozott, ezt ugyan nem írja az Írás, de lehet tudni, hogy a Pokol tizedik körében, vagy ha nem is a tizedikben, de biztos, hogy a legmélyén, mert az árulók…

Ali a vezéreire nézett:

– Dervis bég, kitűnő barátom! Dzsoni agát hívasd hozzám.

De miért hívatta őt Khadim Ali pasa?

Azért, mert egy időben ez a Dzsoni aga a pécsi belső vár előtti szabad térségen, a búzapiacon, mindennap egy bőrből varrt, rongyokkal kitömött labdát rugdosott, ugyanis mikor gyerek volt, hazájában is ezt tette, és nagyon szerette csinálni. Izzadásig, kimerülésig. Abban az országban a falvakban és a városokban mindenki labdát rúg, közben összerugdoshatja a barátját és az ellenségét is, gyakori az emberhalál, ezért megtiltotta nekik a királyuk, hogy labdarúgó játékot játsszanak, de az semmit nem ér, akkor is csinálják.

Dzsoni agát először a magyar kölykök állták körül, aztán játszani kezdtek vele úgy, hogy egy földre helyezett kosárba kellett belerúgni a labdát, és ezt a másik csapat mindenáron meg akarta gátolni, mert nekik a másik kosárba kellett beemelni a rongycsomót, amit persze az előző csapat nem szeretett volna, és így tovább. Nézték ezt egy darabig a helyőrség hitványabb katonái, aztán ki is próbálták, aztán híre ment az ulufedzsik, az elit zsoldos lovasok és a janicsárok között is, Dzsoni aga elmagyarázta a szabályokat, varratott egy jobb bőrgolyót, tanítgatta az embereit, hogyan bánjanak vele, aztán a vargák hirtelen sok megrendelést kaptak, és elkezdték Dzsoni labdája után gyártani az új labdákat marha- vagy disznóbőrből, birkagyapjúval vagy szalmával jól kitömve. A legügyesebbek játszottak, a többiek pedig fogadtak rájuk. Minden péntek délután, Kászim pasa nagy dzsámija előtt találkoztak a labdarúgók az istentisztelet és az ünnepi prédikáció után, és elmentek a búzapiacra, ahol ekkorra már véglegesen ácsolt kapuk álltak egymással szemben. Dzsoni aga pedig felfogadta a legrettenetesebb martalosz parancsnokokat, ők gyűjtötték be a fogadóktól a téteket, és ők simították el a fogadások körüli rendetlen dolgokat is.

Dervis bég hagyta, mert úgy gondolta, hogy békeidőben a katona dologtalan, és ez még akkor is nagy veszély, ha a két keze által dolgoztatják, mert azok a kezek igazából a kardok és lándzsák örömei, a labdajáték pedig majdnem olyan, mint a harc és a dúlás, prédálás. Mégis jobb a labdajáték, mint a verekedés, fosztogatás, erőszakoskodás.

Egyszer valami portyán a szigeti magyarok foglyul ejtettek néhány pécsi martaloszt, aztán látták, hogy azok mit játszanak a szigeti várbörtön udvarán, és hogyan nyerik el egymás pénzét, ruháját, ételét, hamarosan rákapott a szigeti katonaság is, ettől kezdve pedig úgy terjedt el a magyar és az oszmán helyőrségekben a labda, mint bujakóros hímringyón a vörös foltok. 1552-ben már vagy öt éve nem a kard, hanem a labda döntötte el a bajvívásokat.

Fegyver nem lehetett senkinél mérkőzés közben, tehát ritka volt az emberhalál, de gyakran véresre verték és karmolták egymást a keresztény és muszlim játékosok, ám sokszor cseréltek ajándékot és barátkoztak össze a játék után.

Dzsoni aga a homlokával megérintette a földet Ali pasa előtt, aztán megcsókolta a nagyúr köntöse szegélyét.

– Megmérkőzünk velük a várért, Dzsoni – mondta elégedetten Ali pasa. – Te az esti ima után bemész a pappal, és megegyeztek mindenben.

Dzsoni be is ment, hosszan vitatkozott a magyarokkal, de nem tudtak megegyezni, végül, vagy egy óra múlva, miután teljesen besötétedett, kijött Zoltai Jánossal.

Színes szőnyegek között, brokátpárnákon ültek a beglerbég sátrában, szárított datolyával és kunáfával etették Zoltait, de az csak nem engedett. A magyarok a várudvaron akartak mérkőzni.

– De hiszen az egész váratok akkora, mint egy vakondtúrás – hüledezett a pasa. – Mekkora lehet az udvara? Hogyan játszhatnánk ott?

– Kevés emberrel, tiszteletre méltó nagyságos uram. Öten lesztek ti is meg mi is. De hát máshol nem is lehetne, mert a domboldal lejtős!

– Kövezett-e a várudvar?

– Az, nagyságos pasa úr, de György kapitány éppen most szedeti fel a köveket. Nehogy valaki a csontját törje, ha elesik. Azután a földet elsimítja, és járatja rajta az embereket. Reggelre készen áll a térség.

– Ha olyan kicsi a hely, akkor nem kell a lesszabály sem, úgy-e? – szólt bele Veli, a hatvani bég.

Zoltai jól érezte magát. Szerette az édességet, boldogan szívta be a szantálos-tömjénes füstölők és a mézes-fahéjas viaszgyertyák illatát, nézegette az oszmán vezérek ametiszt- és lazúrkő berakásos fegyvermarkolatait, a soha nem látott selymeket, szép arcú eunuch rabszolgákat, mindent, mindent, amit eddig még sosem látott – és amit többé nem is fog látni.

Ali pasa beletörődött, hogy itt ő már nem fog feltételeket szabni, látta, hogy a keresztények eltökéltek, tehát ő csak abban dönthet, hogy másnap reggel labdarúgó játékot játszik vagy lövet, így inkább bölcsen beérte avval, hogy megállapodnak, hogyan s miként legyenek a részletek. Ezekről mindig a mérkőzés előtt egyeztek meg a felek, és mindig másképpen.

– Kézzel meg lehet-e fogni a labdát? És szabadjon-e a másikat kézzel lerántani, lábbal elgáncsolni? Földet szórni a szeme közé?

– Nem szabad ilyesmit, pasa úr, mert kevés lesz a hely, csak harminc rőf hosszú a várudvar és tizenhat rőf széles. Még beverné valaki a fejét a kőfalba. Csak a nagy, füves mezőben jó az olyasmi. Kézzel még a kapus sem foghatja meg a labdát, mert a kapu felső deszkája még övig sem fog érni. Befutó kapus lesz.

A bégek felhördültek. Mindenki Dzsoni agára nézett. Ali pasa is erősen meresztette a szemét.

– Hatalmas leszármazottai dicső királyoknak és vezéreknek – kezdte Dzsoni, ahogy az illem előírta –, csaták kitervelői és háborúk győztesei, gazdag országok meghódítói és…

– Dzsoni aga! Lehetséges-e ez? – türelmetlenkedett a beglerbég. – Hiszen a kapus mindig védekezhet kézzel.

– Valóban, hatalmas pasa, de ez mégis lehetséges. Angliában előfordul, hogy a módos városi emberek labdaházat építtetnek maguknak, és ott játszanak teniszt meg labdarúgást, és ilyenkor tényleg alacsony a kapu, és nincs is értelme, hogy kézzel megfoghassa a labdát a kapus. A labda pedig a falakról visszapattan, és nagyon kell figyelni, mert ezt a támadásoknál ki lehet használni.

– Nincs erő és hatalom, csak a magasztos és könyörületes Allahnál! – méltatlankodott Ali. – De hiszen így ti lesztek előnyben, magyarok! Biztosan mindennap játszottatok egymással, és megszoktátok a visszapattanós falakat. Mi pedig még csak nyílt mezőn mérkőztünk, nagy, szabad téren. Micsoda ördöngös varázslat lesz az ott, amikor összevissza pattog a labda a falak között? Szemmel sem lehet azt követni.

– Jó lesz az, nagyuram – hunyorgott Zoltai –, nem tud elgurulni a labda. Nem kell futkosni érte.

Csend lett, fellélegeztek a Börzsöny erdőségei, a nyitott sátorlapok között friss légáram áradt az emberek közé, megremegtette a gyertyalángokat, finoman roppant a kanócokban a rost, az oszmánok figyelték egymást, figyelték a pasájukat, mit gondol. Végül halkan megszólalt Dzsoni aga:

– Seregrendező pasám, fényes arcú vezéreim! Nem olyan nagy baj a pattogás. Könnyű megszokni. Még jó is lehet…

Khadim Ali érezte, hogy vannak itt még dolgok, amiről már csak magukban, a magyar távozása után fognak beszélni, hát nem akadékoskodott tovább, nagy levegőt vett, és továbbmozdította a tárgyalást:

– Ki légyen az igazlátó?

– Bizony, az nem lehet akárki.

Hallgattak, aztán Ali beleivott a barackos serbetjébe.

– Mindünk közül a bölcs Dervis bég a legidősebb. Talán ti, keresztények és György úr is megbízik az igazságosságában.

– Megkövetlek, nagyságos pasa úr, de hát… de hát… Már hogyan lehetne a tiszteletre méltó Dervis bég az igazlátó?! Bizonyosan bölcs, mint a Háromkirályok, de hát mégis csak…

– Igaza van a vitéz Zoltai úrnak, kormányzó uram – mosolygott Dervis bég –, kérdezzük meg, ő kit fogadna el.

– Kit akarnál igazlátónak, Zoltai János?

– Márton papot Oroszfaluból.

Az oszmánok hallgattak, Ali elrágcsált egy szem cseresznyeszirupba mártogatott mandulát, aztán bólintott.

– Aki az ellenfelét szándékosan megrúgja, elgáncsolja, fellöki, megüti, leköpi, gyalázza, megátkozza, az fizessen-e?

– Fizessen – mondta Zoltai. – Első figyelmeztetésül fizessen egy aranyat, másodikra két aranyat.

– Hm. Aki öszvért ígér, és egeret ad, elhiszed-e annak a lovat? Aki másodszorra is megteszi a szabálytalanságot, tiltassék ki a mérkőzésből, és ne is nézhesse tovább.

– Igazad van, Ali pasa úr, úgy legyen, ahogy te mondod. Akkor a büntetés egy arany vagy ötven akcse, utána pedig kitiltás. De beállhat-e annak az eltiltottnak a helyére egy társa, aki még nem játszott?

– És mi legyen a jelzés? – kérdezte Zoltai. – A zajban az igazlátó kiáltása nem hallatszik.

– Márton pap kap tőlünk egy zurlát, és ha valami rossz cselekedetet lát, azt csak megfújja, az mindig hallatszik, mert erős a hangja, mint a mennyei harsonáké. És akkor minden labdarúgónak meg kell állnia ott, ahol éppen van. Ha igaz találat esik, vagy ahogy Dzsoni aga mondja, gól, akkor Márton pap kétszer fúj a zurlába. A viadal félidejét és végét pedig jelezzék dobolással. Félidőben fordulunk, mert úgy igazságos. Ha eldöntetlen, és lepereg a homok az órában, akkor az győz, aki először találatot rúg.

Ekkor a táborban több helyen is elkezdték énekelni az ezánt, a késő esti imára hívó éneket. Az oszmán vezéreknek vizet hoztak, elvégezték a rituális tisztálkodást, aztán imádkoztak. Amíg a két raka végére értek, Zoltai megkóstolta a helvát, evett pár szem kajszit és meggyet, a magokkal lövöldözött, megpróbálta eltalálni az egyik gyertya kanócát, hátha elalszik, de ez nem sikerült.

– Egy dologról még nem beszéltünk – mondta Ali, mikor visszaültek a párnákra. – Hányan megyünk be a várba? Hány ember jöhet nézni a viadalt, és biztatni bennünket? Hogyan gondolta ezt az értelmes György dizdár úr? Mert bizony, minden előny benneteket segít idáig, Zoltai János, úgy-e? A várban játszunk, a ti udvarotokban, és keresztény pap lesz az igazlátó, és minden vitézetek titeket fog buzdítani.

Zoltai erre azt mondta, hogy húsz ember bejöhet, de csak fegyvertelenül, erre az oszmán bégek hangosan méltatlankodtak, a pasa is neheztelve nézett, és ekkor nagyon kemény vita kezdődött. Az ostromlók azt mondták, hogy mindennek van határa, ha csak fegyvertelenül mehetnek be, akkor legalább száz ember legyen, ha pedig kevesebbet akar a Szondi és a Zoltai úr, akkor legyen harminc, de fegyveresen, még úgy is jóval kevesebben lesznek, mint a magyarok. Még azon is hosszan huzakodtak, hogy abba a harmincba beletartozik-e az öt labdarúgó vagy nem, végül megegyeztek abban, hogy a játékosokon kívül bemehet huszonöt janicsár fegyveresen, de puskát nem vihetnek, csak kardot, aztán Zoltai még azt is hagyta, hogy Arszlán bég kierőszakoljon tíz mehtert a harci dobokkal és zurlákkal. Ennek az oszmánok nagyon örültek, mert a zene nagy erőt és lelket ad a küzdőnek. Zoltai pedig azt gondolta, hogy lesznek majd ott elegen, akik túlkiabálják a zenét.

– Éjfél felé jár, Zoltai János – mondta Ali –, György úr már bizonyosan vár téged. Ideje menned.

Zoltai nekikészülődött:

– Allah áldása adjon neked nyugodalmas éjszakát – és Ali még mellesleg hozzátette: – Labdát és homokórát mi viszünk.

– No. Látod, ez itten szattyán, szömörcével cserzett kecskebőr, kárminnal festve. Sajnos nem egészen színtartó, viszont nyersselyemmel van kibélelve. Az egésznek a magja egy öklömnyi nemezgömb, erre csavarják körbe a selyem dülbendet úgy, ahogy a turbán szalagját a kavuk köré, aztán bevarrják a külső, kétrétegű szattyánborításba. Könnyű és rugalmas. Nagyon finom labda, nyolcszázötven akcsémbe került, egy egész birkanyáj ára.

A beglerbég leejtette a labdát, a lábfejével felfogta, emelgette, párszor a térdén és a rüsztjén pattogtatta, aztán sarokkal a nagy fonott ládába küldte. Zoltai összehúzta a szemöldökét.

– És nézzed meg ezt – folytatta Ali pasa. – Ez kisebb, nehezebb és erősebb. Zsírozott ökörbőr. Húsoldalról készítették ki a vargák, azután a külső felületén szappanos, halzsíros, méhviaszos, faggyús fénymázzal itatták át. A második, belső rétege juhbőr, a bélése pedig préselt tengeri szivacs.

– És ez miféle, nagyságos Ali pasa úr?

– Az kékróka-bundás szőrmelabda. Nem mérkőzésre való, hanem inkább asszonyoknak. Van hermelin- és nyestbundás is. Hanem ez itt, barátom, ez nem olyan szép, de inkább használható: orleánnal festett elefántbőr, a belső rétege pedig olívában puhított delfinbőr, és a belseje hattyúpihébe préselt verébcsontokkal van bélelve. Ez a legkönnyebb, de ezt nem engedem szétrúgatni holnap, ezt csak puha fűben használjuk.

– Mi az az elefánt? Meg a… az a másik állat.

– Zoltai János uram, ez már igazán a kuvikok és baglyok órája, most már menned kell.

Ali búcsúzóul megajándékozta Zoltait egy egyszerű, de szép szíriai vadászkéssel, Szondi Györgynek pedig egy kis ezüstserleget küldött, Zoltai gyanította, hogy valami keresztény templomból származik.

– Ali pasa úr, kérlek, holnap hozd magaddal a várba a legfőbb papodat is. A ti Bibliátokkal. A Korán könyvvel.

Az oszmán vezérek még ottmaradtak Khadim Ali sátrában. A pasa Dervis bégre ruházta a főparancsnokságot, amíg ő a várban van, ötödik játékosnak pedig kiválasztották a pécsi martaloszok egyik tizedesét, nevezett Rác Gyurkót, aki félelmetes kinézetű ember volt; magas, goromba és erőszakos.

A pasa így beszélt, mielőtt elküldte őket:

– Egyistenhívő testvéreim! Ez a terv, mellyel holnap győzni fogunk, ha Allah is úgy akarja. Az ökörbőr golyót visszük. Az éjjel a mesterem felbontja, és kiszed belőle némi spongyát, attól kicsit lomhább lesz, és nem ugrál olyan vadul. A Márton pappal nem lesz semmi baj. Ha nem volt még zurla a kezében, akárhogy erőlködik, nem fogja tudni megzengetni a kettős nádnyelvű fúvókát. Barátaim! Gondoljatok arra, hogy ezek a barbár népek hivalkodóak; mindegyik maga akar a kapuba találni, épp úgy mérkőznek a labdarúgásban, ahogy táncolnak. A törökök, bolgárok, szerbek, görögök mind körbeállnak és összefogódzva táncolnak, ezek pedig egyenként mutogatják magukat, cikáznak, mint a büntetés felhőjének villámai, hogy az ember szája tátva marad, de mégis többet ér a közös játék. Intelek benneteket: sokat járjon közöttünk a labda, senki ne tartogassa, és senki ne akarjon magának külön dicsőséget, mert olyan ez, mint a harc vására: magányos kardot olcsón vesznek! A sereg amúgy sem fog látni bennünket. Pihenjetek és készüljetek, mert holnap olyan lesz, mintha a Gyehenna fenekén küzdenénk. Aki magyar, él és mozog, az ott lesz, és úgy fognak üvölteni, mint a kárhozat ördögei. Dzsoni aga, mit akarsz mondani végezetül?

– Nagyságos pasám, nagyságos bégeim, győzhetetlen gázik, kérlek benneteket, szorítsátok le a lövéseket, mert a kapu alacsony lesz. Továbbá a Próféta nevére és a Kalifa rózsakertjére könyörgöm nektek, hogy átlövéssel csak akkor próbálkozzatok, ha bizton látszik a rés, esetleg tegyetek egy lövőcselt, és pontosak legyetek, könyörgöm nektek Allahra, aki a Végítélet napjának ismerője, hogy csak akkor lőjetek, ha van mögöttetek legalább egy ember a kapuson kívül, mert a falról visszapattanó labdával önnön magunk ellen indíthatunk veszedelmes támadásokat, igen, és még a mennyei hurik mosolyára kérlek benneteket, kérlek, esedezem, hogy zárjatok vissza időben, ha elvesztenénk a labdát, ami nagyon gyakran megesik az ilyen kis helyen.

– Veli bég, Arszlán bég, Rác Gyurkó szerbölük, hallottátok?

– Hallottuk és megértettük, hatalmas Ali pasa, idők nagy gázija!

– Akkor minden így történjen, és Isten segítségével győzünk. Biszmilláh.

Szondi és Zoltai álltak a rondellán.

– Úgy játsszunk, János, ahogy a váci kádi csapata ellen tavaly, Kisasszony havában. Én hátul leszek és osztok. Néha felfutok. Készüljünk.

Becsukódott a kapu az oszmánok mögött, a janicsárok és a zenészek felmentek a belső udvar nyugat felőli gyilokjárójára, innét láthatta őket a kinti sereg, a magyarok pedig elárasztották az összes többi gyilokjárót és függőfolyosót, a déli rondellát, a kaputornyot és az épületek ablakait.

A magyarok csapata az udvar északi végében ácsorgott: Szondi, Zoltai, egy nagydarab, szőke német zsoldos és két kék nadrágos-kék inges parasztkölyök Oroszfaluból. Még saját bőrcipőjük sem volt, akkor próbálgatták a lábukra, amit a tiszttartó hozott elő nekik a raktárból.

Khadim Ali ekkor kezdte kényelmetlenül érezni magát. Fent, körben, borzas, hosszú hajú, csorba fogú keresztények üvöltöttek és rettenetes kereplőket forgattak, vödör méretű kolompokat ráztak. Ő intett a mehtereknek, azok is elkezdtek zenélni, de nem bírtak a százötven magyarral. Ráadásul Márton pap a mérkőzés előtt kipróbálta a zurlát, és tényleg nem bírta megszólaltatni, pedig majd sérvet kapott az erőlködéstől, úgyhogy odament a török urakhoz, visszaadta a hangszert, és engedelmükkel kért egy kanásztülköt a parasztoktól, mert azt már próbálta, és bizton most is sikerülni fog. Sikerült is. Elkérte a labdát, elmondta fölötte a Miatyánkot és megáldotta, aztán oszmánul próbálta túlkiabálni a zajt.

– Alázatosan kérlek, Ali pasa úr, most esküdj meg a te hitedre, hogy úgy lesz minden, ahogy ígérted, és ha György úrék győznek, elvonultok békességgel mindannyian.

– Esküszöm.

– Arra gondoltam, hogy a zsidó Ótestamentumban olyan pátriárkák vannak, akik Mohamed prófétának is szentek, mert az Egyetlen… khm… Allah választotta ki őket magának. És benne vannak a Koránban is. Esküdj hát meg Ádám hitére, Ibrahim hitére, Jakub és Juszúf hitére, Músza hitére, hogy megtartod a szavad, vagy haljál meg fájdalmas és szégyenletes halállal, ne legyen nyugovásod a földben, és ne vigyenek az Egyetlen Isten angyalai az Isten Paradicsomába, hanem vigyen Iblisz, az ördögök királya és a többi ördög meg a dzsinnek a Gyehenna legfenekén a legmocskosabb odú legbüdösebb fekhelyére, és ottan lobogva forró vizet igyál, és hogy vesszen el minden vagyonod, vesszen el a kezed, száradjon le a lábad, vesszen el minden utódod… khm… az utódot mégsem kell belemondanod… tehát akkor, kérlek, ezt mondd el, és még azt is, hogy esküszöl Ísza prófétára is, akit a római helytartó kifeszíttetett a keresztre, mert a zsidók… és még azt is, hogy a Korán…

– Atyám! – kiabált bele György –, ezt nem tudja egyszerre megjegyezni a nagyságos pasa. Hadd mondja apránként.

Akkor Ali sápadtan elmondta az esküt a pap után, de ez sem volt elég.

– A legjobb az lesz, ha a tiszteletre méltó mohamedán molla pap úr az arcod elé tartja a Koránt, te pedig megcsókolod. Azután elmondjátok ketten az al-Fátihát, a kezdet és vég, az élet és halál szúráját.

Ali megcsókolta a Koránt, a szájához azután homlokához érintette ujjait, elmondta az al-Fátihát. Nem volt mentség. Most aztán vagy győznek, vagy marad a szégyen. Soha nem látott szégyen, és akkor a keresztények röhögni fognak, röhögni.

Szondi mindenkit kizavart a várudvarból, a pap megadta a jelt, és elkezdték.

Ali beglerbég tapasztalt és bátor ember volt. Nemegyszer tette kockára az életét katonaként és intrikusként, de ezt a napot soha többé nem felejtette el. Nem is akarta, hiszen a bölcs a hibáiból is tanul.

Akárhogy őrjöngtek a falakon a magyarok, odalent az udvarban Szondiék nem erőltették a támadást. Ráérősen gurigáztak. Szondi volt a leghátsó ember, Zoltai és a szőke német dolgozott a paraszt kölykök alá, azok pedig néha befutottak az oszmán kapu elé, és rúgták a gólokat. Otthagyni a védőt, egy finom testcsel a kapus előtt, és durr. A bégek fel sem tudtak állni a védelemhez, mert a magyarok egyszerűen nem fejlődtek fel a kapujukig, csak ácsorogtak, hirtelen meghúzták, kényszerítőztek, és máris mögöttük voltak.

Már négy null volt, Arszlánt, a hatvani béget megbüntette a pap szabálytalanságért, Veli bég valahogy nem találta a helyét, félt a rettenetes hangorkánban, Ali pasa és Dzsoni aga elkeseredetten kiabáltak nekik, hogy ne támadjanak ki a ravaszul cselezgető Zoltaira, mert az kihúzza, kicsalogatja őket, aztán mögéjük gurítja a labdát, egyenesen a gyerekekhez, azokat pedig ők ketten nem tudják tartani. Ha az oszmánok támadtak, a magyarok mind az öten behúzódtak védekezni, kísérték az elfutó embert, de az üres széleket rögtön átvette valaki, mindig az volt a vége, hogy megszerezték a labdát, és a pasa csapata nem ért vissza időben. Az első félidő vége felé Arszlán bég kezdett magára találni, és távolról rúgott két találatot, hogy majd megrepedt a kőfal a magyar kapu mögött, de ezután Szondi váratlanul otthagyta a helyét, előrefutott, a szőke német átemelte a labdát Gyurkó felett, mielőtt a rác belerohant és fellökte, Szondi lágyan levette, és a cipője külső felével rúgta meg, hogy az görbén csavarodva vágódott a kapuba a budai pasa mellett. Akkor a pap megbüntette Gyurkót a durvaság miatt, aztán látta, hogy lepergett a homok az óra üvegtölcsérében, megverette a dobot, öt-kettő, vége a félidőnek.

Pihenő nem volt, megfordultak, ahogy a pap megfordította a homokórát. Arszlán bég ezután is próbálkozott távolról, de sikertelenül, mert most már figyeltek rá. Fáradni is kezdett, és egyre pontatlanabb lett: egyszer kívülről kellett visszaküldeni a labdát, amit átrúgott a várfalon, és az aszapok szedték össze, egyszer pedig belőtt az istállóba, ahonnan dühös nyerítés volt a válasz; a magyar tiszttartó gyorsan kinyittatta a szemközti palotaépület két üvegablakát, mielőtt Arszlán berúgja őket. Szegény magyar akkor még nem tudta, hogy mi vár azokra az ablakokra.

– Allah, a nappal és az éjszaka megalkotója nevében, aki teremtette az ég sátorának esztergályosait és az összes dzsinneket! – hörögte Ali izzadtan, mikor az egyik parasztkölyök az oldalsó falra pattintva elvitte mellette a labdát, utánanyúlt, elkaszálta a lábát, a gyerek csúszott a földön, Márton pap fújta a kanásztülköt, a szörnyű drégelyi helyőrség pedig borzalmas átkokat szórt rá a falakról. A beglerbég akkor elővett egy aranyat, és felküldte Mártonhoz. A Rác Gyurkó egyre többet ütközött a nagydarab, szőke német zsoldossal, már nagyon gyűlölte, de bántani nem merte, mert akkor a pap kiállította volna, Veli bég térden rúgta Szondit, hogy az ettől kezdve sántított, ő is kifizette a büntetést, aztán a falnak lökte a másik parasztgyereket, és akkor a pap kiállította Velit, erre a helyére lejött a gyilokjáróról egy hatalmas janicsár, és az még egyszer a falnak lökte a parasztgyereket, a katona helyett a pasa fizette ki a büntetést, de aztán Zoltai úgy rúgta bokán a janicsárt, hogy ki kellett cserélni egy másik janicsárra, ám ekkor a parasztfiúk már féltek, nem mertek az oszmánok kapuja elé befutni, védekezéskor pedig inkább kitértek, mint védekeztek, úgyhogy Gyurkó hamarosan besodort egy labdát a magyarok kapujába a kapussal együtt, de az nem volt szabálytalan, majd maga a pasa rúgott be egy lepattanó labdát, öt-négy volt, és mindenki nézett a pap felé az órára, már alig volt benne homok, ráadásul a németnél volt a labda, az odagurította Zoltainak, Zoltai vissza, látszott, hogy mit akarnak, azt akarták, hogy vége legyen, és győzzenek, a német hátra Szondinak, Gyurkó, mint egy őrült rohangált közöttük, Szondi Zoltainak, az a németnek, közben a janicsár megint fellökte a magyar kamaszfiút, erre a kölyöknek az apja, aki tapasztalt és öreg orvvadász volt, a gyilokjárón megfeszítette az íját, és mellbe lőtte a janicsárt, és akkor, akkor Gyurkó elvesztette minden maradék józanságát, nekirohant a német zsoldosnak, fellökte, és csavart egyet a fején, roppant a nyakcsigolya, Gyurkó felugrott, vezette a labdát, a pap úgy megdöbbent, hogy tülkölni sem tudott, csak hányta magára a keresztet, a rác előrántott egy rövid olasz tőrt a bakancsa szárából, és beledöfte Szondi térdébe, pont abba, amelyikre sántított, aztán berúgta mellette a labdát, kikotorta a kapuból, és megint berúgta, de akkor már puskagolyók csapódtak mellette a kőfalba, a janicsárok kardot rántottak, és összeakaszkodtak a magyarokkal, és bizonyosan az idő is lejárt, de ezt senki nem tudta, mert az óra összetört.

– Győztünk, győztünk, hat-öt – ordította Arszlán bég és a többi oszmán, csak Ali nem, ő próbált feljutni a katonáihoz, de azok közül sokat lelődöztek a szemközti gyilokjáróról meg a rondelláról, a maradékot pedig lassacskán mind egy szálig levágta a túlerőben lévő helyőrség, a zenészeket véresre verték és átdobálták a mellvéden, Ali pasát, Veli béget, Arszlán béget, Dzsoni agát is megverték, aztán bezárták, Gyurkót megkötözték és ütötték, ütötték.

– Mi győztünk, te hitetlen kandisznó – mondta Ali.

– Mi győztünk, te herélt ártány – válaszolta György.

Szondi felhozatta a pincéből a pasát, hogy megmondja neki a sorsát: levágatja a fejét, és kidobja a serege közepébe, de hamar elszállt a dühe, inkább szomorú volt, és a könnyei potyogtak a fájdalomtól. Ágyban feküdt, a lábán vastag, átvérzett pólya; arra gondolt, hogy ezzel a lábával már soha nem fog se labdát rúgni, se lóra szállni.

– Ezzel a lábammal már nem fogok se labdába rúgni, se lóra szállni.

Már Ali beglerbég sem dühöngött, inkább szégyenkezett.

– Azért lóra még ülhetsz. Majd a szolgáid felsegítenek rá – óvatosan megnyalta felrepedt száját. – De most üzenj ki Dervis bégnek, hogy élek, mielőtt elrontja a váradat mindannyiunkkal együtt.

– Nekünk már végünk, te gyalázatos hitszegő.

– Nem vagyok hitszegő, megesküdtem, és állom a szavam. Vesztettetek, a Padisahé a vár, és ti mehettek, amerre akartok.

– Hogyan győztetek, pogányok? Megöltétek az emberemet, megszúrtatok engem magamat, szabálytalanság után voltak a találatok.

– Nem jelzett az igazlátó, tehát folyhatott a játék, a rác szabályosan rúgta a gólokat, mi győztünk.

– Úgy-e, kappan basa? Ha nem jelzett az igazlátó, akkor vége sincs a mérkőzésnek, mert nem volt dobszó sem. Akkor mégsem győztetek.

– A dobszóra ne legyen gondod, majd lesz dobszó odakint, ha nem engedsz el hamar, György dizdár. Miféle dolog, hogy megvereted a Próféta utódának kormányzóját? Bezáratod a szandzsákbégeket? Levágatod a vendégségbe jött vitézeket, agyoncsapatod a zenészeket?

György homlokán verítékcseppek csorogtak. Ali is elhallgatott.

– Mi lesz most már velünk, kormányzó uram? Ha kivégeztetlek, szétlövitek a várat, megöltök mindenkit. Ha elengedlek, akkor is szétlövitek a várat és megöltök mindenkit. Nekem már végem. Jobb lesz, ha megöletlek.

Megint hallgattak, Szondi szaporán szedte a levegőt, kint morajlott a tábor, a falakról néha el-elsütötték a szakállas ágyúkat, de Ali és György tudták, hogy hiába, mert az oszmánok még lőtávolon kívül vannak, Dervis bég majd éjszaka tölteti meg a kasokat, és állítja be mögéjük az ágyúkat.

– Ali pasám, hallgass ide! Ha kiengedlek, megtennél-e nekem valamit?

A beglerbég nem szólt, György szuszogott, aztán Ali azt mondta:

– Ha kiengedsz, akkor én is elengedlek. Pedig veszítettetek.

– Győztünk. De ha mégsem vonultok el, és megöltök, azt se bánom. Belőlem ember már úgysem lesz. Csak egyet kérek tőled. Küldj valakit Nyitrára. Keresse meg Sótonyi Anna asszonyt. Adja oda neki a levelem.

Ali gondolkodott, gondolkodott; a seregéből senki nem látta a mérkőzést, akik igen, azok meghaltak, a bégjei és a rác fenevad pedig azt fogják mondani, amit ő; nyalogatta a szája szélét, tapogatta a feldagadt fejét, aztán döntött:

– Megfogadom, Szondi György, hogy elküldöm a leveledet annak az asszonynak. És azt is, hogy megüzenem Zólyomba Teuffel generálisnak, hogy ti győztetek.

– Mennyire győztünk? – kérdezte Szondi.

– 5:4-re.

– 5:2-re.

– 5:3-ra. És az ökörbőr labdámat, kérem vissza.

Így hát megegyeztek 5:3-ban, Szondi papirost, lúdtollat, tintát és viaszt hozatott, megírta a levelet Sótonyi Annának és lepecsételte; 5:1-et írt bele, és még a szerelmet.

Ali pasa az inge alá rejtette a levelet, véres szájához, majd feldagadt homlokához emelte két ujját és indult. Veli bég, Arszlán bég és Dzsoni aga lópokrócban vitte a rác tizedest, a két magyar fiú ment velük.

Ali még aznap futárt küldött Nyitrára és Zólyomba. A pecsétes levelet odaadatta a szép Sótonyi Annának, a városban pedig elhíreszteltette, hogy a magyarok veszítettek 6:5-re de nem tartották a szavukat, hát ő úgy ment be a várba, ahogy mehetett.

Éjszaka a falaktól kétszázötven rőfnyire kasok mögé állíttatta a tizenkét ágyúját, reggeltől lövetett, szegény Zoltait betemette a leomló kaputorony, délután rohamot is vezényelt, de azt még visszaverték, akkor tovább lövetett egészen estig és még az éjszaka is, aztán másnap délutánig, közben Szondi megölette a lovait, levitette az ágyát a romos kaputoronyhoz, imádkozott, felült, és kardot fogott a kezébe.

Mikor a janicsárok átmásztak az omladékon, levágták a fejét, ahogy az szokás volt, és ami elgurult a nagy kavarodásban, de a pasa a labdájával együtt megkerestette, szépen visszavarratta a testre a vargamesterével, és Márton pappal tisztességgel eltemettette. A temetés közben arra gondolt, hogy ez az ember hogy elcsavarta mellette a labdát. Aztán a sírnál az egész hadsereg előtt elmondta az al-Fátiha imát Szondi Györgyért, az ökörbőr labdát pedig a parasztkölyköknek adta.