Az irodalomtörténészek többsége igazán csak választott hősük vagy évtizedük iránt érdeklődik. Bármilyen furcsa is más halandók számára, vannak, akik évtizedeken át kutatják egyetlen költő életét és műveit, kapcsolatait és olvasmányait, vagy néhány, ötszáz évvel ezelőtti esztendő irodalomtörténetét, talán az alaposság tudósi erényétől hajtva, talán hogy a maguké mellett egy másik életre is szert tegyenek. És valóban: aki maga is ilyesféle szakmával foglalkozik, tudja, sok-sok év szükséges ahhoz, hogy a kutató megtanulja választott régi korszakának nyelvét és kommunikációs szokásait. S ezek alatt az évek alatt furcsa folyamatok mennek benne végbe: csak szövegeken át ismert emberek vagy közösségek mellett köteleződik el, sajátjának kezd érezni szövegeket, amelyeket nem ő írt, s úgy érzi, felelős e régi szerzőkért és szövegekért, mert talán ő az egyetlen, aki még hallja a hangjukat és méltányolni tudja az igazságukat. Azt hiszem, minden irodalomtörténész ilyen vagy ilyenné válik, még a legszkeptikusabbak is.

Az irodalomtörténészek kisebb része azonban, noha igaz rájuk a fenti jellemzés is, mindeközben új szerzők és szövegek iránt is érdeklődik, elméletek és költemények iránt, talán hogy kiegyensúlyozzák a régi iránti szenvedélyüket az új iránti kíváncsiságukkal, talán hogy ne csak tanulmányozzák, hanem szereplőként meg is éljék az irodalom történetét. A férfi, akiről írok, ilyen irodalomtörténész. Kevesen lehetnek, ha vannak egyáltalán, akiknek kiterjedtebbek az ismeretei a 18. század második és a 19. század első felének magyar irodalmáról, mint Nagy Imrének. A szakmán belül ismert mondás szerint a régi korok irodalomtörténésze mások helyett olvas, nagyrészt olyan szövegeket, amelyeknek évtizedes távolságban ő az egyetlen olvasója, majd beszámol róluk nekünk, e szövegek nem-olvasóinak. S milyen nehéz tanulmányokban életre kelteni, megszólaltatni őket! Nagy Imre tudományos műveiben (például Ágistól Bánkig. A dramaturgia nyelve és a nyelv dramaturgiája című tanulmánykötetében, Iskola és színház. Csokonai vígjátékai és a magyar iskolai komédia című monográfiájában) sok-sok nem olvasott alkotás kel életre, 18. századi iskoladrámák, 19. századi hazafias tragédiák, és ismert, de alig olvasott drámák, A filosofustól a Bánk bánig.

Ám e kiváló drámatörténész, filológus, Bessenyei György nagy regényének, a Tariménes útazásának sajtó alá rendezője és értelmezője, nemcsak a régi, hanem az új irodalomnak is szenvedélyes olvasója. Színház- és könyvkritikáin túl főként kevert műfajú, kísérleti, Bertók Lászlóról és Bertók Lászlóval készült-készített félig tanulmány-, félig beszélgetéskötete tanúskodik erről. Egyetemi kollégáinak gyakran emlegeti, hogy ő hatéves kora óta él abban az épületben, amelyben tanítunk, mert kisgyerekként a Pius-templom melletti egyházi iskolába íratták a szülei, amely ugyanaz az épület, mint amelyben ma a bölcsészkar irodalomtudományi tanszékei működnek. Mindig kiegyensúlyozott írásműveiben is különleges érdeklődéssel fordul a hely szelleme és a folytonosság kérdései felé. Nagy Imre professzor jelenleg egyszerre dolgozik Pécs irodalomtörténetén (nemrég publikálta első kötetét, A magyar Athént) és Katona József műveinek kritikai kiadásán. Olyan embernek látom, aki mindig megadja a módját mindennek: amikor irodalomtörténész elődei emlékének dedikálja a könyveit, amikor kiválasztja a mellényt az öltönyéhez, amikor kapuskesztyűt húz a tanár-diák futballmeccsen. Isten éltesse, tegye mindezt még sok éven át!