Nem elegáns dolog kritikára reagálni (Gömöri György: Sok Herbert, új válogatásban, vitatható megoldásokkal. Jelenkor, 2010/május), mentségemre szóljon, a szóban forgó kritika is nélkülözi az eleganciát. Persze megértem Gömöri Györgyöt, akinek fordításai kimaradtak az általam szerkesztett kötetből – én is úgy bele tudok szerelmesedni egy-egy versfordításomba, hogy még saját későbbi, javított verziómat is idegenkedve olvasom, pláne a másét. Igaz, nekem eszembe sem jutna bírálatot írni egy fordításkötetről, ha értékítéletem ilyen látványosan korrelálna azzal, hogy lefordítottam-e magam is az éppen tárgyalandó verset. Kicsinyes és rosszindulatú kritikájával nem is foglalkoznék – nem kérdezem, miért tartozik “tárgyi tévedéseim” közé két szimpla elütés (két valódi tárgyi tévedés javítását köszönöm), miért “ódzkodnék” a rímes versek fordításától (nem inkább Herbert ódzkodott a rímes versek írásától?), miért “ellensúlyoznám” ravaszul három rímes vers hiányát két másik beválogatásával, miért “laposítanám el” a Cogito úr szörnyetege zárlatát három főnév főnévként való fordításával, olyan apróságokról nem is beszélve, hogy miért kellene Gordon Craiget vagy Beregi Oszkárt megjegyzetelnem egy versben az internet korában, vagy hogy miért nem jellemző az erős dohányos Herbertről egy olyan fotó, amelyen dohányzik. Viszont szükségesnek tartok néhány megjegyzést.

1. A Kalligram Kiadó megkeresett, hogy az évfordulóra készítsek átfogó válogatást Herbert költői életművéből. Teljesen új fordításkötetet szerettek volna; csak kérésemre egyeztek bele, hogy mások kész szövegeit is beválogathassam. Eszem ágában sem volt “sajátos módon és vitatható eszközökkel” (sic!) valamiféle narcisztikus újrafordításokba fogni, amit Gömöri sugall. Az olyan megfogalmazások, mint hogy “gesztusértékűen” közölnék két verset Gimes Románától, illetve “megkegyelmeznék” Nagy Lászlónak, bennem egy ötven évvel ezelőtti beszédmódot idéznek. Én mindössze eleget tettem – nagy örömmel – egy megtisztelő felkérésnek, ragaszkodva ahhoz, hogy a korábbi Herbert-fordítások java is szerepeljen a kötetben. De nem reprezentatív jelleggel – csupán nem tartottam szükségesnek általam jónak tartott fordításokat újrafordítani.

2. Gömöri “elképesztőnek tartja”, hogy mellőztem Weöres Sándor (általában Gimes Románával együtt jegyzett) átültetéseit. Mielőtt feldühödött tömegek a fejemet vennék, sietve közlöm: ezek a szövegek alapvetően nem Weöres-fordítások. Weöres neve a versek végén csak áruvédjegy, ő ugyanis a nyersfordításokhoz gyakorlatilag hozzá sem nyúlt (Pályi András szíves közlése, de bárki meggyőződhet róla, aki átrágja magát a teljesen költőietlen, sőt nemegyszer zagyva szövegeken). Ennek ellenére “Weörestől” is felvettem volna a kötetbe néhány korrekt fordítást (akárcsak Nagy Lászlótól, aki komolyan vette a munkát, bár a rossz nyersfordításokkal sokszor ő sem boldogult), a jogutód azonban olyan csillagászati jogdíjat kért értük, hogy a kiadó az utolsó pillanatban választás elé állított: vagy egyszerűen kihagyják a könyvből a “Weöres”-verseket, vagy újrafordítom azokat is. Az utóbbi mellett döntöttem.

3. Gömöri Herbert-fordításai közül egyet sem tudtam beválogatni. Vékony kötetében legalább annyi pontatlanságot – félrefordítást, kihagyott sort, ügyetlen megfogalmazást – találtam, mint ő az én négyszáz oldalas válogatásomban, a legfőbb bajom mégsem ez vele. (Sőt filológiai értelemben még mindig hívebb képet ad Herbertről, mint az 1979-es kötet.) Gömöri szövegei – prózák, ahogy kritikai szempontjai is többnyire “prózaiak”. Fordításai hajmeresztően ritmustalanok, a verslogikát nem érti, nyelvi invenciója csekély. Kritikustól nem szokás elvárni, hogy csináljon jobbat, jelen esetben azonban mégiscsak a fordítások hitelesítenék a kritikát. Döntse el az olvasó, melyikünk Herbertjét olvassa szívesebben.