Sokat idézett József Attila-sort választott N. Horváth Béla 2008-ban megjelent kismonográfiája címének nyersanyagául. “A líra: logika”, mondja József Attila keltezetlen töredéke; A líra logikája, ígér a költészet, ez esetben József Attila költészetének titkait kutató, mintázatokat feltáró elemzést N. Horváth Béla könyvének címe. Pontosabban: könyvének egyik címe – de erre még később visszatérek.

A líra logikája cím tehát olyan művet sejtet számomra, mely a lírára mint művészeti ágra tekint, és annak sajátosságait kutatja: József Attila lírájának egyedi jellegzetességeit, vonásait igyekszik feltárni. Valószínűleg azonban a kötet címének ilyen olvasata félreértés. A bevezetésből (és a fülszövegből is) azt tudhatjuk meg, N. Horváth Béla monográfiájának célkitűzése úgy tekinteni végig az életművön, hogy a középpontban a művek elemzése áll, ide sorolva az értekező prózai és publicisztikai írásokat is, vagyis az életmű, a költészet vizsgálatába szervesen beépítve ezek elemzését, ugyanakkor takarékoskodva az életrajzi ismeretek említésével. Ha tehát megpróbálok túllépni a kötet olvasása során tévesnek bizonyult címolvasatomon, A líra logikája inkább olyasfélét takarhat, hogy József Attila gondolkodói munkásságának ismertetésével párhuzamosan új megvilágításban kerül terítékre költészete. A logika tehát itt nem annyira a versek mint műalkotások belső, egyedi szervezőelveire vonatkozik, mint inkább József Attila költészetének gondolatiságát, az egyes versek hátterében meghúzódó elvi, esztétikai megfontolások feltérképezését fedi. Mégis kicsit szerencsétlennek érzem a címválasztást, a benne rejlő félreértés lehetősége miatt. Annál is inkább, mert éppen ezt a sort már másik szerző is választotta József Attila költészetével foglalkozó kötete címéül. Török Gábor 1968-ban megjelent, valóban kizárólag versszövegeket elemző kötetének adta A líra: logika címet.

Az Akadémiai Kiadó Nemzeti Klasszikusok sorozata, melynek harmadik tagjaként a monográfia napvilágot látott, bár nem kifejezetten szép, de határozottan igényes kötésű, barátságos formátumú könyvekből áll. Jelen kötet barátságos mivoltát csak fokozza a szerző bevezetőben olvasható ígérete: “Ebben a munkában arra vállalkozom, hogy azt a József Attilát rajzoljam meg, aki az én szívemben »elidőz«” s akit szeretek (14). Különösen olyan alkotó esetében, mint József Attila, akinek kapcsán a szakirodalom apadni nem akaró áramát 1975 óta bibliográfia sem igyekezett összefoglalni, szinte mindig időszerű egy új monográfia megjelenése, mely a mindenkori frissebb kutatások és elemzések eredményeit is figyelembe véve vázol fel új képet (költőről és) művéről. N. Horváth Béla 2000-ben (József Attila, 1905-1937) egy karcsúbb kötet keretei között már kísérletet tett erre, az ő szavaival élve: “születtek már kismonográfiák is József Attiláról az elmúlt évtizedekben, amelyek a biográfiáról szerzett addigi ismereteket, s az életmű akkori értelmezéseit foglalták össze. Ez [a 2000-es] a könyv ugyancsak erre vállalkozik: a szerteágazó szakirodalomból leszűrhető mai József Attila-képünket kívánja megrajzolni”(5). 2008-ban A líra logikája című kötet hasonló célt tűz ki maga elé, azzal az eltéréssel, hogy a jelen kötet esetében a szerző hangsúlyozza az életrajz háttérbeszorításának szándékát. Ahogy a fülszövegben is olvashatjuk: “az irodalmi mű esztétikáját, poétikáját, a műalkotás autonómiáját tekinti az olvasás, az értelmezés alapjául”.

Ez rögtön elvezet minket az első kérdéses ponthoz. A kötettel kapcsolatban a legfőbb problémám a szerző által érvényesített szempontok tisztázatlansága, és e szempontok közül az egyik az életrajz kérdése. A fülszöveg mellett a bevezető és az ismertetések is kiemelik, hogy N. Horváth Béla elemzése műközpontú, eltekint az életrajztól, attól szinte függetlenül tárgyalja az életművet. A kötet olvasása során ez számomra nem tűnt ilyen egyértelműnek. Az a benyomásom, hogy a monográfia álláspontja életrajzi események és művek kapcsolatáról nem elég kidolgozott. Már a bevezető erre vonatkozó szavaiban is ilyesféle tisztázatlanságot érzek, mikor a szerző egyrészt fontosnak tartja kiemelni, hogy könyve “– mint fejezetcímei is mutatják – az életmű, a korpusz alakulását, változását mutatja meg a művek tükrében”, s hogy “az alkotást nem tekint[i] sem biográfiai, sem lélektani, orvosi dokumentumnak”, ugyanakkor leszögezi, “hogy a József Attila-i életsors, a lélek és test harmóniája és szenvedéstörténete materializálódott verssé, szövegtestté”. Miközben “[a]z irodalmi mű esztétikáját tekint[i] olvasási gyakorlat[a] alapjául, mintegy a műalkotás autonóm voltát rendszerszerűségében, nyelvi vitalitásában és virtuális tárgyiasságában” (kiemelés tőlem – B. B.), azt is leszögezi, “nem hisz[i], hogy az eszmetörténeti, filozófiai, mélylélektani kontextus nem járulna hozzá a szöveg, az alkotás alkotás voltának jobb megismeréséhez. A referenciák nem a kód feloldását, a szöveg poétikumának rejtjelezett kulcsát jelentik a mai elemzők számára, hanem a szöveg keletkezésének koordinátáit” (13). Bár érteni vélem a szerző álláspontját, a megfogalmazásban tisztázatlanságot érzek, és az itt felmerülő gyanút a szöveg számos pontja alátámasztani látszik.

A fejezetcímek gyakran életrajzi mozzanatot neveznek meg (A Vágó Márta-szerelem; Élettársa a mozgalomban: Szántó Judit; Az újraélt gyermeklét; József Attila betegsége; Flóra-szerelem), ami nem felel meg a szerző fent idézett kijelentésének, miszerint a fejezetcímek is azt mutatnák, hogy a művek tükrében mutatja be az életmű változását; és a műelemzés alapjának “a műalkotás autonóm voltát” tekintő gyakorlatnak sem. Ugyanakkor a bevezetőben felvázolt koncepció meg is engedi ezt, ismét példával szolgálva az imént említett elméleti tisztázatlanságra, hiszen azt is mondja, hogy a kötet “[n]em szakítja el a poézist az életművet létrehozó költő József Attilától és a személyes létében megmutatkozó József Attilától” (13). (Bár az már nem világos számomra, miféle szembenállást takar a “költő József Attila” – “személyes létében megmutatkozó József Attila”.) Az alábbi idézetek azonban még kevésbé fogadhatóak el egy a műalkotást szigorúan önmagáért vizsgáló alapállásból.

A [Szól a szája szólítatlan…] N. Horváth Béla szerint “stilizáltságában is megrendítő fohásza egy szenvedő embernek” (462). Itt az az érzésem, mintha József Attiláért kéne hogy fájjon a szerző szerint a szívünk, és magát a költeményt félre kéne söpörnünk, mintegy elhúzni a stilizáltság fátylát az igazi szenvedés arca elől. Az utolsó versekről szólva szintén a stilizáción túllépni akarván szól: “A számadás, a búcsúzás egy összetört lélek poétikai stilizációktól mentes emberi gesztusa” (471).

A kezdeti módszermegjelölésnek még inkább ellentmondanak azok az esetek, mikor az elemző a versek szövegéből az életrajzra vonatkozó következtetéseket von le. Az alábbi példákban mintha éppen hogy “biográfiai, […] lélektani, orvosi dokumentumnak” tekintené a költeményeket. “A Rapaport-analízis kudarca után a költőnek szüksége volt egy új analitikusra, amint az Eszméletből és az utána következő versekből ez látható” – olvashatjuk A Nagyon fáj költészete című fejezet elején (343). Az Ódáról szólva így fogalmaz: “a »Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szivem« neurotikus szimptómája” (281), és “[a]z 1935-ös szonettek arról a belső átalakulásról tanúskodnak, amelynek szimptomatikus rajzát az 1934-es anyaversek vázolták fel először” (348). “A betegség szimptómái azok a drámai hangok, amiket a Kiáltozás megszólaltat” (407). “[A]z 1935–36-os versek nem egyszerűen a befelé fordulásról, a tudatalatti megértésének szándékáról vallanak, hanem a betegségről is” (413–414), és “[a]z Edit-versek eksztázisa jelzi a betegség manifesztációját” (418). 1937 tavasza pedig “[a] szerelem legboldogabb szakasza […], s nem csak Flóra visszaemlékezése, hanem a versek tanúsága szerint is” (433). Határeset, hogy a Költőnk és kora halálképzetének “képi és szentenciális összefoglalása a verszáró mondat: »Alkonyúl«. Nem a vers tárgyszerűségében vagy temporalitásában, hanem az én léttörténetében” (462).

Itt térnék vissza a könyv címének kérdéséhez. A borítón ugyanis mintha két egymáshoz képest rendezetlen cím lenne látható: egyrészt az, amit eddig címként emlegettem, A líra logikája, másrészt, jóval nagyobb betűkkel szedve: József Attila. Vagyis mintha már a borítóról leolvasható volna a kötetben bujkáló, imént bemutatott dilemma: költészetéről szól-e a kötet, vagy a költőről, József Attiláról. Azt gondolom, mind a két megközelítés elfogadható volna, sőt akár egy köteten belül is megférhetnek, mind a kettő széles körű gyakorlatnak örvend napjainkban is, ízlés (meggyőződés) kérdése volna tehát annak jegyében kritizálni a kötetet, hogy valamelyik megközelítés elvárásainak nem felel meg. Én itt most ilyen jellegű fejtegetésbe nem szeretnék kezdeni; amit nehezményezek, az a monográfia álláspontjának tisztázatlansága, miközben a bevezető kitér a kérdésre, sőt markáns állításokat fogalmaz meg azzal kapcsolatban, amik azonban nehezen egyeztethetőek össze egyrészt egymással, másrészt a kötet tartalmával.

Függetlenül az életrajzhoz való viszonytól, olykor meglepő, hogy egy-egy fejezetcím alatt milyen tartalommal találkozunk. A IV. fejezet címe például A tiszta költészet ideája, ennek első alfejezete A tiszta költészet poétikája (63-89). Ennek az alfejezetnek azonban alcíme is van: A Vágó Márta-szerelem, ami rögtön el is bizonytalanítja az olvasót, csakúgy, mint a kötet címe(i) tehették volna: miről is lesz akkor szó, poétikáról-e, vagy József Attila Vágó Mártához fűződő szerelméről. A “tiszta költészet ideája” hat oldal után kerül először említésre, miután tájékozódhattunk a “szerelmesek kapcsolatá”-nak és a szerelem kudarcának rövid történetéről.

A XIII. fejezet, A Nagyon fáj költészete első alfejezete Az újraélt gyermeklét (343–348). Ebben a fejezetben részletesen megismerkedhetünk József Attila akkori analitikusa, Gyömrői Edit pályájának alakulásával, olvashatunk viszontagságos éveiről, hogy miként került Otto Fenichelhez kezelésre, majd tananalízisre, hároméves analitikusképzéséről, hogy kik és milyen kérdéseket tettek föl neki a felvételi beszélgetésén 1933-ban a Német Pszichoanalitikai Társaságba való jelentkezésekor, valamint például Fenichel emigrációban folytatott levelezéséről. A fejezet második felében azután három, tematikájában a gyermekkorhoz kapcsolódó vers ismertetése követi egymást: Ajtót nyitok, Temetés után, Altató. Az első kettő arról “tanúskodik”, hogy “[a] mély identikus válság, s benne a gyermekkor, a saját gyermekkor újraidézésének traumatikus élménye átnyúlik 1935 első hónapjaira is” (346), az Altató “vadakat terelő juhász”-ának képe pedig “olyan tett [eredménye], amely mögött érezhetjük azt a küzdelmet is, ahogy az analízisben részt vevő ember megpróbálja vadságait megérteni, megszelídíteni” (348).

A Gyömrői életét tárgyaló oldalakhoz hasonló meglepetést okozott az V. fejezetben a Bartha Miklós Társaság történetének ismertetése közben a Németh László húszas évek végi gondolkodásának szentelt bekezdés (103–104). Annál is inkább, hiszen a szerző külön megjegyzi “[a]z ekkortájt a [Lackó Miklós kifejezésével élve] »visszaszabódezsősödés« időszakát élő Németh nem tagja a barthás mozgalomnak” (104, kiemelés tőlem – B. B.). Ezt a Németh Lászlóról szóló szakaszt József Attilához sem köti a szerző (explicit formában legalábbis nem).

De elég az első (azaz a II.) fejezetig lapoznunk. A pályakezdés című fejezet így kezdődik: “A modern magyar költészet meghatározó jelentőségű alkotója 1905. április 11-én Budapest Ferencváros kerületében, a Gát utca 3. számú házban született” (15). A tisztán életrajzi bevezető a fejezet elején nem nyúlik hosszúra, öt oldal után “a költői szárnypróba” körülményeiről olvashatunk. Mégsem szerencsés, hogy épp közvetlenül A pályakezdés címmegjelölés alatt a születésről olvashatunk: akaratlanul is felmerül a kérdés, milyen pálya is kezdődött meg ekkor. (Nem beszélve arról, hogy a következő bekezdés kezdő mondata: “Pőcze Borbála és Iosifu Aron Budapesten ismerkedett meg” (15). Vagyis a “pálya” még korábbi előzményeihez vezet minket.)

A fejezetcímek és tartalmuk között fennálló tisztázatlan viszony a kézikönyvszerű használatot sem teszi zökkenőmentessé – ami pedig egy monográfia esetében könnyen adódó igény.

A zökkenőmentes használatot más körülmények is akadályozzák. Annak ellenére, hogy egy ilyen terjedelmű műben óhatatlanul benne maradnak sajtóhibák és apróbb tévedések, most mégis hadd essen ezekről is néhány szó: a pontatlanságok ugyanis egyrészről alkalmanként jócskán megnehezítik a továbbolvasni óhajtó dolgát, másrészről olykor a szöveg szavahihetőségét kockáztatják. Van, amikor a hivatkozott szöveghelyen nem található meg az, amit gondolatmenetében N. Horváth felhasznál, máskor pedig az nem egyértelmű, megállapításának melyik aspektusa származik az idézett szerzőtől, és mit tesz ő maga hozzá. Az előbbi esetekben általában néhány oldalnyi tévedésről, egy-egy leütésnyi elírásról van csak szó, a továbbolvasást mégis nehézkesebbé teszi. Pálfi Ágnes 83. oldalon hivatkozott írása például nem a Parnasszus 2005/4 számában, hanem a 2005/1-ben jelent meg; a Szabolcsi Miklóstól a 81. oldalon idézett gondolat nem az Érik a fény című kötetben, hanem a “Kemény a menny” címűben található; a 421. oldalon említett rák és rág szavak a Szabad-ötletek jegyzékében a “Miért fáj ma is” kötet 439. és nem 437. oldalán találhatóak meg egyszerre; Szilágyi Péternek a 275. oldal egyik lábjegyzetében hivatkozott műve a megjelölt oldalon (69.) nem tesz említést az Ódáról, ahogy azt a lábjegyzet helye sejtetné; Tverdota György Kerülő utak című tanulmánya pedig biztosan nem szerepel a Kortárs 2005/4 57–30. oldalán (60; az írás az 57–68. oldalon olvasható).

A rák–rág rímpárral azonban nemcsak az a probléma, hogy nem a megjelölt oldalon található, hanem az is, hogy más kontextusban szerepel, mint ahogy N. Horváth Béla említi. A Thomas Mann üdvözlése elemzésekor zárójelek között ejt el ezzel kapcsolatban egy megjegyzést: “A rák-rág tekinthető rímkényszernek is, de a Szabad-ötletek mamával kapcsolatos képzete ugyanerre a hangzáskettősségre épül” (421). A megjelölt szöveghelyen azonban számomra nem világos, mily módon köthető a szópár a Mamához (a Thomas Mann üdvözlésének adott szakaszához viszont annál könnyebben kapcsolható): “Halotti Beszéd / Kosztolányi verse / ő is rákos / Hatvany Bertalannal rákos előételt ettem / jobb volna, ha rákom volna / a hisztéria is rák az emberen, a bánat rág az emberen” (439). (A két szó ezen az egy helyen szerepel együtt a Szabad-ötletek jegyzékében.)

Szilágyi Péter kötetében a fent említett helyen A polifonikus versek című rész kezdődik, amelyben olyan verseket tárgyal, mint a Külvárosi éj, A téli éjszaka, A város peremén, és ezek között elemzi az Ódát is. Itt, a fejezet első oldalán expresszionista szabadverseknek nevezi a polifonikus verseket, melyeket így jellemez: “formai lényege: a perioditást elvető expresszionista szabadvers kereteibe kényszeríteni a hagyományos építésű egyes sorokat” (69). Az Óda sorainak ritmusképleteit hosszú oldalakon át elemzi, ebből három oldalt szentel a harmadik résznek, részletes ritmikai elemzéssel, nem világos tehát számomra, N. Horváth pontosan mivel vitatkozik jegyzetében, mikor így fogalmaz: “Szilágyi Péter az expresszionista szabadvers kereteit érzi a szétfeszülő ritmusban, de a 4-10-11-6-os sorok ahhoz képest eléggé szabályos rendszert alkotnak” (275). Restellem leírni, de nem találom a harmadik szakaszban az “eléggé szabályos rendszert” alkotó “4-10-11-6-os sorok”-at sem.

A tartalmi tévedést is magában foglaló pontatlanság, azt hiszem, nem jellemző a kötet hivatkozásaira, ám sajnálatos, hogy mégis benne maradt egy-egy ilyen, mert ezek veszélyeztethetik a szerző állításainak hitelességét.

Ha már a hivatkozások okozta kellemetlenségeknél tartunk, itt említeném meg azt is, hogy kérdéses számomra, pontosan mit is fed le a körülbelül háromszázharminc tételnyi Irodalom. Szerepelnek benne ugyanis olyan írások, melyekre nem hivatkozik a monográfia szövege, miközben idézett tanulmányok kimaradtak belőle. (Kimarad például Gajdó Ágnes 444. oldalon hivatkozott írása, Török Gábortól viszont három cím is szerepel, annak ellenére, hogy a névmutató tanúsága szerint csak egyszer hivatkozik rá – bár a Névmutató ugyancsak részlegesen fedi csak le a kötetben említett nevek helyeit. Hasonlóan az Irodalomhoz, olykor olyan oldalszámokat is sorol egyes nevek mellett, mely oldalakon azok nem kerülnek említésre, kimaradnak azonban belőle olyan oldalszámok, ahol az adott szerzőtől például idézet szerepel.)

Alapvető tisztázatlanság még a kötetben, azt hiszem, az olvasóközönség kérdése. Korábbi kismonográfiája előszavában N. Horváth Béla egyértelműen kijelöli, kiknek szánja művét: “[a] középiskolások, egyetemisták, akiknek ez a könyv elsősorban íródott […]” (5), A líra logikája azonban nem ad ilyen egyértelmű meghatározást. A monográfia számos olyan szakmai kérdéssel foglalkozik, s olyan nyelvet használva, mely egyértelműen nem laikus közönségnek szól, a bevezetőjében olvasható témamegjelölés – “A szakirodalomra, a József Attila-kutatók, a kollégáim munkáira is hagyatkozva azt a József Attilát szeretném elemzéseimmel megmutatni az olvasónak, akit szeretek és akit (meg)ismerni és (meg)szeretni ajánlok fiatal és érettebb olvasónak egyaránt” (14) –, viszont mintha főleg a József Attilát még kevéssé ismerőket célozná: akik előtte állnak a költő megismerésének és megszeretésének. Nagyon nehéz célt tűz így ki maga elé a szerző: egyrészt a szakirodalom történeti változásait és sokszínű álláspontjait jól összeválogatott példákkal, hitelesen bemutatni, ugyanakkor az értekező próza és a költészet egészét a maga alakulásának folyamatában – és mindezt úgy, hogy a József Attilát még alig ismerő olvasó számára is érdekes legyen, sőt, hogy elvezesse őt a költő műveinek olvasásához.

Nem vagyok benne biztos, hogy a József Attilát megismerni szándékozók számára a kötet olvasmányos. N. Horváth Béla sok esetben úgy hivatkozik más szerzők vagy “a szakirodalom” álláspontjára, hogy azt nem fejti ki még kulcsszavakban sem, vagyis nem tudja meg az olvasó, mit állít (olykor azt sem pontosan, hogy egyáltalán mivel kapcsolatban) az adott írás, és így az azt nem ismerő olvasó számára az egész gondolatmenet követhetősége forog kockán. Miközben a szerző lenyűgözően széles körből válogatja a hivatkozott tanulmányokat, köteteket, és azokon a pontokon is kísértésbe viszi olvasóját a továbbolvasásra, ahol egyértelműen érthető az épp hivatkozott gondolat, szerencsésebb volna, ha ez csak motiváló, de nem kényszerítő hatásként volna jelen, vagyis ha a monográfia szövege minden pontján megállna a saját lábán, a kötet egymagában olvasható lenne. Mivel egy “viszonylag rövid terjedelmű monográfiában” – ahogyan a szerző a bevezetőben a kötetet meghatározza (12) – nem juthat hely az összes ilyen részlet kifejtésére, talán érdemes lett volna inkább az említésre kerülő ötletek körét szűkíteni annak érdekében, hogy a könyv így egészként működhessen.

A nehéz döntéseket magával hozó szigorúbb válogatás hiányának eredménye lehet a kötetben gyakran érezhető leltárszerűség. A továbbiakban ennek különböző megnyilvánulásaira hozok példákat. Olykor egy-egy említésre kerülő téma, gondolat egyáltalán nem kapcsolódik szervesen az adott gondolatmenethez. Előfordul, hogy egy gondolat vagy műcím egyetlen mondat erejéig bukkan csak fel, és nem tudjuk meg, hogyan viszonyul az addig említettekhez, csak annyit, hogy “külön is említendő”, “persze nem feledhető”, “érdekes párhuzam”. Ezek a szöveghelyek mintha explicit módon is megjelenítenék a leltározó jellegű teljességre törekvés szándékát a szövegben. Máshol ez inkább csak a szerkesztésben, az egyes témák kifejtettségében nyilvánul meg.

Sok verselemzés nem kidolgozott, kerek egész, hanem mintha igyekezne összefogni a versekkel kapcsolatos “tudnivalókat”: amit N. Horváth Béla saját maga érdekesnek talál velük kapcsolatban, és amit az eddigi szakirodalomból fontosnak tart megemlíteni, de anélkül, hogy az összefoglalt tudást megpróbálná a versre alkalmazva értelmezni, összességében tekinteni az összegyűjtött információkra. Nemcsak az egyes versek elemzésében, hanem a verselemzések egymásutánjában is ugyanez a törekvés nyilvánul meg: sokszor gyors egymásutánban tekint végig egy sor versen, mindegyikről egy-két megállapítást vagy életrajzi körülményt említve, de valójában semmit el nem árulva például arról, érdekesek-e, alkalmasint szépek-e, megismerésre érdemesek-e az adott költemények, és főleg nem arról, miért. Ezeknél a részeknél éreztem leginkább, hogy a kezdeti célkitűzésének nem tesz eleget a kötet: egy ilyen lajstrom aligha mutatja meg a szerethető költőt, a szerethető életművet.

A címadó töredék is csupán egy ilyen sorban kerül említésre, mint “[u]gyancsak ars poetica jellegű és értékű […] töredék” (427), vázlatos, gyors elemzéssel, anélkül, hogy tágabb kontextusban elhelyezné a szerző, és akár az elemzéssel alátámasztaná, akár külön kitérne a címválasztás kérdésére.

Szintén összefügghet azzal, hogy hatalmas anyagot igyekezett viszonylag szűk korlátok közé besűríteni, hogy gyakran nehéznek tűnik a sorok közül kiolvasni, maga a szerző mit is gondol. Ismertetésében Gajdó Ágnes a kötet előnyeként említi, hogy nem vitatkozik az övével ellentétes véleményekkel, és maga a szerző is megemlíti előszavában, hogy a vitát nem tartaná a műfaj kereteibe illőnek. Miután a kötet egyik célkitűzését így határozza meg: “A mű értelmezésének történetiségét is érzékeltetem az olvasóval, amikor a különböző időszakok megközelítéseiből – ideértve a mai, olykor provokatívan újszerű elemzéseket – idézve jelzem a József Attiláról való gondolkodás sokszínűségét”, zárójelek közt jegyzi meg: “Azzal együtt, hogy nem tartom e műfaj keretébe tartozónak az enyémtől eltérő nézetekkel való disputát” (13). A műfaj eszerint a költő kapcsán megjelent irodalom minél szélesebb spektrumú ismertetését kívánja meg, anélkül, hogy az egyes véleményeket egymáshoz képest rendezné, vagy kiemelné a szerző számára meggyőzőnek vagy megalapozatlannak tűnő véleményeket. Ennek a hangsúlyozottan semlegesen maradó hangvételnek látványos megnyilvánulása a József Attila öngyilkosságával kapcsolatos véleményeket összegző szakasz. Miután a szerző bemutatja az utolsó nap írott leveleket, és megállapítja, “[a]z elköszönés szándéka nyilvánvaló” a Bak Róberthez írott levélben, s hogy “[m]ég egyértelműbb a Flórának írott levél mindent lezáró szándéka” (470), a “véletlen baleset teóriáját” valló véleményekről mégis úgy szól, hogy nem utasítja el azokat explicit formában. S hasonlóan jellegzetes példája ennek a hozzáállásnak a Majd… című vers kapcsán megfogalmazott lábjegyzet: “Egyet lehet érteni Tverdota György véleményével, hogy a fő szövegnek tekintett, s a Szép Szó július-augusztusi számában megjelent Majd…-hoz képest teljesebb a változatként ismert [Kiknek adtam a boldogot…]. (Határolt végtelenség, 350.) Ugyanakkor figyelembe kell venni Kulcsár Szabó Ernő meglátását, hogy a három egymást idéző szöveg »túlságosan is eltérő kérdésirányokba illeszkedik«. (Csupasz tekintet = “Mint gondolatjel, vízszintes a tested”, 21.)” (452).

A gyors, kifejtetlen gondolatok körét gazdagítják azok a mondatok, melyekben mintha nem lenne egyértelmű, mit takarnak a sajátos, másfajta, és hasonló kifejezések. Például, ismét a Thomas Mann üdvözlésének elemzéséből hozva példát, “a beszéd funkcióját, rendeltetését is sajátosan értelmezi az »emelvén szívünk a gyásztól a vágyig«” (420) kijelentés esetében azt gondolom, elkelt volna részletesebb kifejtés. Vagy a Nemzett József Áron kapcsán, amiről azt tudjuk meg: “Ez is létösszegzés, ismét egy sajátos logika, stratégia mentén szervezve az élettényeket” (61). Szívesen olvastam volna a sajátos logika bemutatását: miben sajátos, milyen szempontból az. A Szomorúfűzben (“a fiatal költő nyelvi kísérletezésének darabjá”-ban) “[a] “hívesség chiazmusa, a patak-fagy kihegyezett oppozíciója, a “szerencsésebb erdőföldi” falloszképzete másfajta beszédmódba idomul, mint amit a csillagokhoz való fohász képvisel” (49).