Az elmúlt években megélénkültek a viták József Attila költői életművének megítéléséről. Nemcsak esztétikai ízlések és értékrendek feszülnek szembe egymással, hanem poétikai (olykor politikai) szempontok, sőt magának az irodalomnak a természetéről vallott felfogások is. A különbözés egyik reprezentatív alkalma volt a közelmúltban Bókay Antal Poétikai formák és létértelmezések József Attila költészetében című akadémiai doktori értekezésének vitája. (Bár a disszertáció ebben a formában nem jelent meg, szövege mégis megismerhető a szerző által publikált két könyvből – mint erről később még lesz szó.) Az alábbiakban az általam írt opponensi vélemény szövegét teszem közzé, néhány helyen rövidítve. A történethez tartozik, hogy korábban az Akadémia Irodalomtudományi Bizottsága engem bízott meg azzal, hogy jelentést tegyek a jelölt habitusáról, s ebben azt javasoltam: fogadja el Bókay Antal pályázatát, és járuljon hozzá a nagydoktori fokozat elnyerését célzó eljárás megindításához. Opponensi véleményemben viszont nem tudtam hasonló támogató javaslattal élni. A látszólagos ellentmondást az oldja fel, hogy másról van szó a kettő esetében. A habitusvizsgálat célja a tudományos életpálya felmérése, s nem volt számomra kétséges, hogy Bókay Antal kitűnő kutató, akinek teljesítményét régóta számon tartják a József Attilával foglalkozó szakirodalomban. Opponenciámban viszont kizárólag a beadott értekezés minősítése volt feladatom, s úgy találtam, hogy e dolgozat mind koncepciójában, mind kidolgozásában kevésbé meggyőző. 2009. november 3-án került sor a hivatalos védésre, ahol éles vita alakult ki a másik opponenssel, Kulcsár Szabó Ernővel is. Utóbb a Doktori Tanács odaítélte Bókay Antalnak a nagydoktori fokozatot.

*

A Poétikai formák és létértelmezések József Attila költészetében címmel benyújtott értekezés¹ tulajdonképpen nem valósítja meg maradéktalanul a szerző által bejelentett célkitűzést: az új József Attila-pályakép ugyanis nem készült el tervezett teljességében, az utolsó korszak alapos bemutatása egyelőre hiányzik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a disszertáció mintegy közbülső állomása a nagyszabású vállalkozásnak. Bókay Antal először egy rövidebb programtanulmányban vázolta fel elgondolását – ez Poétikai beszédmódok József Attila költészetében címmel jelent meg.² Ezt követte előbb a József Attila poétikái című kötet 2004-ben,³ majd a Líra és modernitás – József Attila én-poétikája című kötet 2006-ban.⁴ Már a két könyv szövege is részben átfedi egymást, a benyújtott akadémiai doktori értekezés pedig a kettőt foglalja egybe, néhány kisebb részletben korrigálva az első szövegét, más helyeken pedig még híján a második kötet korrekcióinak.⁵

1. Egyetértek Bókay Antal programtanulmányának kiindulópontjával, miszerint József Attila költői jelentősége abban rejlik, hogy “alig másfél évtizedes költői működése során kiemelkedően sok poétikai stratégiát dolgozott ki (és aztán érvénytelenített egy másikkal). Ezek közül egy-egy is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy egész életre szóló beszédmódként szolgáljon neves kortársainál.”⁶ De már itt is akad egy-két apróság, ami zavar a megfogalmazásban. A költői teljesítmény szerintem nem “stratégiai“ kérdés. Stratégiára ott van szükség, ahol valami ellen harcolni kell, valamilyen ellenállást kell leküzdeni. Elismerem, hogy a műalkotásnak is küzdenie kell az elfogadtatásáért, de ez nem a szerző “stratégiai“ tervezésén múlik. Azt sem hiszem, hogy József Attila érvényteleníteni próbálta volna egyik stratégiáját egy másikkal. Inkább az jellemezte, hogy egy ideig nem élt ezzel vagy azzal a poétikai lehetőséggel, amit korábban kipróbált, s mellyel sikert ért el. De bármikor visszatérhetett hozzá, s nemegyszer meg is tette. Azzal viszont messzemenően egyetértek, hogy József Attila költészete bámulatosan gazdag a különféle verstípusokban – e tekintetben kevés hozzá fogható teljesítmény született a magyar líra történetében.

Az igazi kérdés persze az, hogy milyen “poétikai stratégiák”-ról van szó, s ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz. Bókay szerint négyet lehet elkülöníteni József Attila életművében: “Először szimbolikus beszédmódban kezdett írni, majd ezt metonimikus-avantgárd poétika követte. Harmadik periódusa tárgyias költészet, amely egy sajátos metonimikus mechanizmust épít fel, a tárgy és a szubjektum homológiájára épül, de a metonímiát vagy metaforikus, vagy allegorikus gesztus kerekíti le. Végül a vallomásos beszédmód vált uralkodóvá, és ebben meghatározó szerepet játszik a tárgyias költészetben is felbukkanó allegória.”⁷ E koncepció kérdések egész sorát veti fel.

Pályakezdése éveiben József Attila nemcsak Ady és a Nyugat szimbolista technikáját igyekezett elsajátítani, hanem a Füst Milán-féle szereplírának és Kassák avantgárd poétikájának újításait is. 1924 elején egymás mellett írt Szabó Lőrincet követő szabad verset (Nem én kiáltok) és Erdélyi Józsefhez kapcsolódó szegényember-verseket. Félelmetes imitáló képessége volt. A két korai kötete anyagából össze lehet állítani egy kis magyar líratörténetet, melyben Petőfitől és Arany Jánostól Adyn, Kosztolányin és Juhász Gyulán át Babitsig, Füst Milánig és Kassák Lajosig mindenki képviselve van. De akkor miért csak a szimbolistát és az avantgárdot emeli ki Bókay? Erdélyi újnépiessége nem létezett? S mit ért “metonimikus-avantgárd poétikán”? Hiszen sokféle avantgárd poétika létezik. Az expresszionista-nietzschei Tanításokra gondol? Vagy az Oly friss… típusú versek dadaista-ízű megoldásaira? Vagy a költő konstruktivista kísérleteire? És a Medáliák hova tartozik? Metonimikus? Tárgyias? A Tiszazug tárgyias lenne? Miben áll a Reggeli fény vallomásossága?

De éppen a válaszra váró kérdések tették izgalmassá számomra Bókay Antal vállalkozását, s nagy érdeklődéssel vártam a részletes kidolgozást. Hiszen az ördög a részletekben lakik. Egy programtanulmány kényszerű vázlatossága nem engedi meg az árnyalt kifejtést. Várakozásomat csak fokozta, hogy a példaképpen bemutatott verselemzés, a Füst értelmezése – tömörsége ellenére – érdekes és meggyőző volt. Az is kiderült, hogy nem csupán egy új korszakolási javaslatról van szó, hanem arról is, hogy az életmű költészettörténeti pozícióját ezután másképpen kell látnunk. Bókay bevallott célja, hogy József Attila költészetében olyan fordulatokat mutasson ki, amelyek párhuzamba állíthatók a kortárs nyugat-európai líra irányváltásaival, sőt részben megelőzik-megelőlegezik azokat.

2. A József Attila poétikái című kötet (melynek szövege – utaltam rá – része a benyújtott disszertációnak) mindenekelőtt azzal okozott számomra csalódást, hogy adós maradt a koncepció alapos kidolgozásával és bizonyításával. Mindössze két vers, a Téli éjszaka és A hetedik kap részletesebb elemzést, a többi példának választott művet csak érintőlegesen vagy vázlatosan értelmezi a könyv. Illetve még egy szöveg kap – ha nem is minden összetevőjére kiterjedő, de viszonylag – kidolgozott bemutatást, a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben, melyet Bókay Antal néhány más értelmezőhöz hasonlóan versként olvas. A posztmodern irodalomra hivatkozva “szabaddá” nyilvánítja s kitágítja a költészet fogalmának meghatározását – mindenekelőtt az általa “hagyományos”-nak, “akadémikus”-nak nevezett felfogáshoz képest.⁸ De minthogy nem akar teljesen eltekinteni a pszichoanalitikus szöveg sajátszerűségétől, mint ahogy azt a Szabad-ötletek szürrealista versként értelmezői teszik, olyan – legalább annyira talányos, mint amennyire dialektikus – megállapításhoz jut el, mely szerint “a Szabad-ötletek valóban nem vers, hanem kísérlet egy poszttárgyias költészet kialakítására”.⁹ Tehát nem vers, hanem költői kísérlet. Az ehhez hasonló megfogalmazás- és gondolkodásbeli tisztázatlanságok azok, amelyeken egy magamfajta “hagyományos” olvasó szükségképpen fennakad.

A bevezető fejezet részletesebben kifejti a programtanulmányban csak vázlatosan jelzett módszertani megfontolásokat. Új elem, hogy Bókay a maga poétikai szempontú megközelítésével csatlakozni kíván a 2000-ben megtartott miskolci konferencia József Attila “újraolvasását” sürgető célkitűzéséhez, s ezzel állást foglal abban az elméleti-szakmai vitában, amely e konferenciát követően robbant ki. József Attila költészettörténeti jelentőségét ő is úgy próbálja meg átmenteni, illetve megerősíteni napjaink posztmodernnek tudott horizontjában, hogy a költő életművének legalább egy részét “késő modern”-ként értelmezi, szemben azzal a ma is élő értekező hagyománnyal, amely a 20. századi modernség reprezentatív teljesítményét látja benne.

Bókay álláspontja radikális szakítást jelent a saját korábbi József Attila-tanulmányaiban követett értelmezésstratégiával és elemzéstechnikával is. Eleinte, kandidátusi disszertációjának megírása idején még a “világkép” volt kedvelt kulcsfogalma, szemléletét Lukács György kései esztétikája befolyásolta leginkább. A nyolcvanas években kezdett alaposabban megismerkedni a pszichoanalízis szakkérdéseivel, de sokáig csak annak ismeretelméleti dimenziója érdekelte igazán. Ezt követően fordult figyelme a hermeneutika irodalomtörténeti hasznosítása és általában az irodalomtudomány újabb irányzatainak interpretációs lehetőségei felé. Műértelmezéseiben ugyanakkor – különös módon – csaknem kizárólag a lélektani szempont játszott meghatározó szerepet.¹⁰

Lehet, hogy tévedek, mindenesetre az amerikai dekonstrukcióval való találkozásában látom az újabb fordulópontot Bókay pályáján. A 2002-es Dekonstrukció és filológia – egy ironikus visszafordulás elméleti hátteréről című előadása¹¹ már új tájékozódásának legfontosabb elméleti premisszáit foglalja össze. A modern és posztmodern irodalomelméleti irányzatok paradigmatikus rendjének mintája és a dekonstrukciós értelmezéstechnika látszik a két legfőbb ihlető forrásnak, ahonnan Bókay inspirációt kaphatott a József Attila poétikái című könyve megírásához. De merőben más úton halad, mint például a József Attila-interpretációt hozzá hasonlóan átfordítani kívánó Kulcsár Szabó Ernő. Bókay Antal gondolkodására most is meghatározó hatást gyakorol a pszichoanalízis – méghozzá annak már az újabb, lacani szakasza. Mindez persze (nekem legalább úgy tűnik) nem csupán előnyökkel jár. Bókay felfogásában ugyanis a tudománytörténeti folyamat némiképp önjáró gépezetként jelenik meg, s nem annyira kérdésekre sarkall, mint inkább válaszokat kínál az irodalom értelmezői számára.

A József Attila poétikái című könyv bevezető eszmefuttatása nem a József Attila-irodalom kétségei és megoldatlanságai felől keresi és találja meg az utat a modern világköltészet nyugat-európai és amerikai teoretikusaihoz, hanem éppen fordítva jár el: Hugo Friedrich, Charles Altieri, Jonathan Culler és mások megfigyeléseit tekinti olyan korszerű elméleti kiindulópontnak, amely mintegy garantálja az újszerű látásmódot, illetve rendezőelvet József Attila költészetének poétikai jellemzéséhez, fejlődéstörténeti besorolásához. Nyilván valamennyi hivatkozott tekintély esetében mérlegre lehetne és kellene tenni, hogy mennyire tekinthető ma irányadó véleménynek (úgy vélem, hogy Hugo Friedrich 1956-ban megjelent könyve fölött például jócskán eljárt az idő). Nagyobb gondot jelent, hogy a nyugat-európai vagy az észak-amerikai líra fejlődéséről alkotott koncepciók érvényessége nem feltétlenül terjeszthető ki más égtájak költészettörténeti sajátosságainak leírására.

Nem sokkal Bókay könyvének megjelenése után Szegedy-Maszák Mihály tette szóvá, hogy ebben olyan értelmező kategóriákkal próbálja meg leírni a költői teljesítményt, amelyek eredetileg a nem magyar nyelvű irodalmak leírására szolgáltak, s így nincsenek – nem is lehetnek – tekintettel az életmű egészére, megvilágítatlanul hagynak jelentős verseket, amelyek nyilvánvaló módon a belső magyar fejlődéstől, például az újnépies irányzattól merítettek ösztönzést.¹² Messzemenően egyetértek Szegedy-Maszák kritikai észrevételével, megtoldva azzal, hogy ezek a terminusok nemcsak a magyar irodalom jelenségeire vonatkoztatva tűnnek erőltetettnek, hanem a magyar értekező nyelv kontextusában is.

Különösen szerencsétlennek találom a centrális szerepet játszó szelf kifejezést, amelynek indoklása következő könyvére, a Líra és modernitás – József Attila én-poétikája című kötetre maradt. Itt Bókay Antal arra hivatkozik, hogy a “szelf” fogalmával a személy teljességét kívánja megkülönböztetni a személy egy bizonyos funkcióját jelölő “én”-től.¹³ A pszichoanalitikus különbségtevés természetesen helyénvaló minden olyan típusú leírásnál, ahol a freudi ős-én és felettes én fogalma is működésbe lép (bár még ekkor is fölvethető, hogy miért nem alkalmasabb a teljes személy jelölésére a személyiség terminusa, mint a “szelf”). Csak hát a József Attila poétikái című könyv túlnyomó részében egyáltalán nem merül fel az én pszichoanalitikus szerkezete – következésképp Bókay magától értetődően használja egymás mellett, felváltva a “szelf” és az “én” szavakat. Újabb könyvében megpróbálkozik a “szelf” magyarításával, “Önén”-nek nevezi el.¹⁴ Figyelemre méltó, hogy a föltehetően korábbi disszertáció szövegében ehelyett is az “én” szó szerepel.¹⁵

Hasonlóképp problematikusnak tűnik számomra, hogy a könyvek, illetve az értekezés fogalomkészlete korántsem egységes. A programtanulmány nyelve még szigorúan egynemű volt, a költői beszédmódok, illetve stratégiák tipológiája koherens rendszert ígért. A József Attila poétikái című kötetben már csak a tartalomjegyzék őrzi az egységet. A szövegek elemzésében igen eltérő eredetű és szempontú kategóriák és megközelítésmódok keverednek egymással. Például a Klárisok esetében a motívumvizsgálat helyenként az impresszionista műkritikára emlékeztető értelmezésbe csap át, s veszedelmes közelségbe kerül a Bókay által radikálisan elutasított referenciális leíráshoz: “Az illatos test párhuzamává válik a bűzös bárányganéj, a kellemes kláris pedig az undorító tapintású békafejjel áll párhuzamba. Talán ilyen minden erotikus vágy, és ezt pontosan tudja az olvasó, hisz nem találja visszataszítónak az első szakaszt. […] Ebben lép tovább a következő kép… A vágy vándorútján közelebb kerül céljához: az asszociáció egyszerre lett kozmikusabb és konkrétabb.”¹⁶ A vers szövegében egyáltalán nem esik szó illatos testről, sem a bárányganéj bűzéről.

Jóllehet az első könyvnek már a címe is József Attila poétikáinak bemutatását ígéri, nem igazán él a hagyományos és a modern poétikák által kínált lehetőségekkel. Kivéve néhány unalomig használt kategóriapárt, mint a metaforikus-metonimikus és a szimbolikus-allegorikus kettőse. Alighanem a beszédhelyzetek érdeklik leginkább Bókayt s az, ahogy a szubjektum és a tárgy korrelátuma más-más alakzatot ölt bennük. A “létértelmezés” problémája mindenekelőtt az én és a tárgyiasság jelenlétének arányát és súlyát jelenti számára – azaz egyszerre képi és szemléleti kérdés. Csak az a baj, hogy sem a poétikai, sem a lételméleti szemponthoz nem rendelődik egységes, jól áttekinthető fogalomháló. A Téli éjszaka és A hetedik elemzése elsősorban metafizikai, pontosabban metafizikai színezetű kategóriákkal történik, míg a kései pályaszakasz művei inkább pszichoanalitikus megvilágítást kapnak. Természetesen nem kifogásolom a pszichoanalitikus megközelítést, sőt olyan szövegek esetében, mint a Szabad-ötletek jegyzéke, egyenesen ezt tartom adekvátnak. Csak hát el kellene dönteni, hogy hol és meddig tart érvényessége, hiszen például a hermeneutika szubjektumfogalma és Freud személyiségfelfogása nem ugyanazt a létdimenziót kívánja leírni – az ismeretelméleti szerepük között fennálló (Ricoeur, de Man és mások által megállapított) hasonlóság ellenére sem.

“Talán ez a modern lét költői önartikulációja, a tiszta forma, ahogy a lélek és a világ tárgyiasságában önnön létére ébred. Létezik tehát valami abszolútum, egy végső formaállapot, mely tárgyi természetű, és kimondja, kifejezi a létet. A »nyelv beszél« állítja Heidegger, az mond ki minket, nem mi mondjuk ki, és használjuk. A lét beszél. Sőt, mint később József Attila e gondolatot továbbépítve írja: »a lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd«, a lét maga a táj lüktetése, az örök, elmúlástól mentes és ennek következtében értelemmentes ritmus a lét. A forma, a logika az, ami beszél, a struktúra, a törvény a »tiszta beszéd«. De ez az alapvető törvény nem rendelkezik törvényadóval, nem szimbolikus természetű, hanem adja magát, fennáll. Mégis foglalkozni kell vele, mert a lét maga nem tudja megtalálni ezt a lényeget, a dadogást analitikus kritika alá kell vetni”.¹⁸

Már a forma és a logika vagy a struktúra és a törvény szinonimaként kezelése sem magától értetődő. Az pedig végképp érthetetlen, hogy az abszolútumot miért kell éppen “végső formaállapot”-ként felfogni. A szerző nem veszi a fáradságot, hogy világosan kifejtse, valójában mire gondol, így pedig csak találgathatunk. Kíváncsi lennék arra is, hogy a modern lét hogyan képes költői vagy bármifajta értelmes önartikulációra, ha csupán dadogni képes. Talán még a pszichoanalitikus kritika sem tud ezen segíteni. Nem árt az óvatosság a metaforák, az analógiák és az asszociációk használatában; az értekezés nyelvének el kellene válnia az értelmezett nyelvétől. Tartok attól, hogy az effajta mutatvány valójában az értelmezés látszatát nyújtja az érdemi értelmezés helyett. Rövidre zár és sejtetni próbál ott, ahol árnyalni és pontosítani kellene.

3. Bókay Antal újabb, a Líra és modernitás – József Attila én-poétikája címmel megjelent könyve legalább két fontos vonatkozásban gyökeresen különbözik az elsőtől (ami a kettőt együtt tartalmazó disszertáció szövegét óhatatlanul heterogénná teszi). Egyrészt (helyesen) jóval gyakrabban vállalkozik verselemzésre – voltaképpen műértelmezések sorozatából áll. A rövid versek rövidre fogott vizsgálatát két jelentős költemény, a Tiszta szívvel és a Téli éjszaka nagyszabású interpretációja foglalja keretbe. Másrészt jóval több gondot fordít a szelf-probléma kidolgozására, aminek egyik legszembetűnőbb következménye a pszichoanalitikus fogalmak és összefüggések megnövekedett szerepe. Maga Bókay hangsúlyozza, hogy az egyes jelentés-konstrukciók közti dinamika leírására, illetve általánosabban fogalmazva “a szignifikációs folyamat szemiotikai szintjeinek megragadására” a pszichoanalitikus retorikát tartja legalkalmasabbnak.¹⁹ Nemcsak a második könyv címe (József Attila én-poétikája) jelzi, hogy immár valóban a szelf (változó) pozíciója az alapvető kérdés, hanem az egyes fejezetek címe is.²⁰ A doktori értekezésben is érvényre jut ez a tendencia, bár a címek még nem jelölik.

A bevezető fejezet csaknem szó szerint ismétli az első könyvben találhatót. József Attila “megkülönböztető költői teljesítményé”-nek késő modern tárgyias költészetét tartja,²¹ melynek “sajátos metonimikus mechanizmusát”, “a metaforát metonimikus felülírás alá helyező poétikáját” a költő “jószerével… a semmiből teremtette meg”.²² Az utolsó fejezetet, a tárgyias költészet kiteljesedésének bemutatását (József Attila néhány értekező írása s főként a Téli éjszaka értelmezése segítségével) ugyancsak a korábbi könyvből emeli át. Az újabb kötet igazi újdonságát tematikusan a korábbi pályaszakasz, a tárgyias költészet kialakulásának, “első modelljének” folyamatrajza adja, szemléletileg pedig az az első pillantásra talán meghökkentő beállítás, hogy a tárgyias költészetként leírt és méltatott verskorpusz legfontosabb tényezőjévé az én, illetve a “szelf” lép elő. A pszichoanalitikus összefüggések dominanciája mellett persze ez nem annyira meglepő fejlemény.

Bókay azzal próbálja distancírozni magát a mélylélektani felfogástól, hogy az ő vizsgálódásában “a szöveg, a nyelvileg konstruált szubjektum és egyáltalán nem a valóságos személy struktúrái” játszanak szerepet.²³ Valójában csak a tét más nála, nem a megközelítésmód. A klasszikus pszichoanalitikus olvasat is nyelvi vagy annak analógiájára elképzelt konstrukciókból következtet a szubjektumra. A Bókay által annyira kedvelt Jacques Lacan egyik legfontosabb megállapítása, hogy a tudattalan nem tagolatlan közeg, hanem strukturált, akár egy nyelv. Ugyanakkor más a vizsgálódás tétje: pszichoanalitikus nézőpontból végső soron a személyiség megerősítése a cél, míg a költői szövegeket minden további nélkül ünnepelni lehet az én leépülésének különféle módozataiért.

Talán a Tiszta szívvel értelmezése lehet a legjobb példa erre. A hagyományos felfogás szerint a versben megnyilatkozó én végletes választ ad végletes helyzetére, s a dacos, hetyke hangon való megszólalás valójában kilátástalanságot, kétségbeesettséget próbál ellensúlyozni. Bókay viszont úgy találja, hogy az én nem elszenvedi elkülönülését, a közösségből történt kiszakadását, hanem tudatosan választja; a “harmadnapja nem eszek” állítás sem kényszerű megfosztottságot, éhezést jelöl, hanem önként vállalt böjtöt, kiállást.²⁵ Egyfelől tehát a környezetét tudatosan elutasító személyiséget látja a vers első felét jellemző negatív önjellemzés mögött (“Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám, / se bölcsőm, se szemfedőm, / se csókom, se szeretőm.”).²⁶ Másfelől viszont – minthogy mégiscsak radikális és sorozatos negatív önmeghatározásról van szó – egyfajta hiányra, űrre következtet a személyesség mélyén.²⁷ Julia Kristevára hivatkozva, valójában a pszichoanalitikus hagyományhoz kapcsolódva a preödipális elszakadás stádiumát leíró “primer narcisztikus identitás“ állapotát felelteti meg a Tiszta szívvel énje pozíciójának.²⁸

Itt álljunk meg egy pillanatig. Foglaljuk össze Bókay gondolatmenetét. Előbb a helyzetét elszenvedő én-koncepcióval szemben felállít egy helyzetét tudatosan választó én-koncepciót. Majd a következő lépésben megfosztja ezt az ént öntudatosságától, hiszen egy archaikus, primitív én-állapottal azonosítja, amely előtte van mindannak, ami az én később kialakuló identitását, a szociális térben való önmeghatározását jelenti. Másszóval a Tiszta szívvel énjét lényegében csökkentett képességűnek nyilvánítja, aki nem tudja magát a közösség részeként azonosítani. Bókay megközelítésében a Tiszta szívvel énje még mélyebb, még kivédhetetlenebb kényszerűség kiszolgáltatottja, mint a mű hagyományos értelmezői szerint. Nem a társadalom löki a perifériára, hanem saját alul fejlett pszichikuma.²⁹

Lehet, hogy a vigasztalan diagnózist próbálja árnyalni (vagy elfedni) a “szelf” fogalom a maga többrétegű struktúrájával, melyben valahol az alsó fertályban ott lapul az ödipális, metaforikus én előtti ősállapot traumáját elszenvedő, csak metonimikusan érzékel(tet)hető “primer narcisztikus identitás”. Hiszen azt olvassuk: “A tagadás ebben a pozícióban a szelf belső, elfojtott rétegének megérintése, a nem jelölésen, elutasításon keresztüli jelölése. A Tiszta szívvel tagadó modalitásában elmondott metonimikus háló azt jelzi, hogy a tradíció és a környezet adottjain és az átélt élményeken túl egy olyan személyiségkonstrukció található, amely tárgyias (valamiféle belső tárgy jelenléte), de prefogalmi, talán energia, erő természetű, ugyanakkor alapvetően megszabja a szelf artikulációjának, újraépítésének a kereteit.”³⁰

Ha igaz lenne ez, akkor is alapos indoklást igényelne, hogy minek alapján következtethetünk ennek a prefogalmi energiának a létezésére és meghatározó szerepére. Egyáltalán milyen személyiségkonstrukció az, amely “túl” van a tapasztalaton (az átélt élményeken) és a szocializációs erőtéren (a tradíció és a környezet “adottjain”)?³¹ A megválaszolatlanul maradó legnagyobb talány persze az: miért éppen az archaikus-primitív én-tudat (vagy az én-tudat archaikus-primitív rétege) az, aminek a késő modern költészet nagyszerű megújulását köszönhetjük? Sajnos mindez kifejtetlen (és bizonyítatlan) marad. A Líra és modernitás – József Attila én-poétikája címet viselő könyv (s egyúttal a disszertáció is) érvek helyett sokszor beéri körben forgó, talányos állításokkal.

A példaversnek választott Tiszta szívvel értelmezését a könyv a következő módon foglalja össze és terjeszti ki érvényét a korszak többi versére:

“A Tiszta szívvel-ben József Attila rálel egy mély (és az apafigurákkal, a szimbolikussal szemben igen következetesen képviselt) megjelölt tartalmai segítségével vetítővászonként működő tagadásgesztusra, mögötte, benne egy elfelejthetetlen ritmikára (ezért tiltakozik a versesség feladásának követelménye ellen), egy következetesen képviselt metonimitásra, azaz egy olyan újfajta konstruáltságra, amely ugyanakkor stabilizálhatatlan, mindig folyamatában van, mindig újratermelődik. Ezt a szétomló, fluktuáló és ismételten újraszerveződő, alapvetően nyelvi-tárgyias szelfet kutatja költészetében. Ennek a szelfnek sokkal inkább kerete, formája van, és nem tartalma, valami struktúra, de szubjektív struktúra, melyet újra meg újra fel kell öltöztetni, róla nem mint valamiről, hanem mint a valami létrejöttének módjáról lehet beszélni. És József Attila költészetének ez a rendkívüli újdonsága: az öltöztetési lehetőségek keresése, a belső, rendezetlen rend állandó újraírásának eltérő lehetőségei.”³³

Nem kívánom e súlyos dilemmát eldönteni. Sőt nehezményezem, hogy az értekezés megterhel vele. De semmiképp sem szeretném, ha úgy tűnne föl, hogy az általam idézett szövegrészeket csupán szerencsétlen megfogalmazásuk miatt kifogásolom. Ennél azért jóval többről van szó. A szöveg retorikus nyomása, az állítások folyamatos ismétlése-sulykolása nem ellensúlyozhatja a gondolati koherencia hiányát.

4. Bókay koncepciójának perspektivikus rövidülésében kétfelé válik a magyar költészet. Ha József Attila él negatív önmeghatározással, az metonimikus háló, ha Ady, Babits vagy más, akkor metaforikus. Ha József Attila én-konstrukciójáról van szó, feladja az élménylírát, tárgyias költészetet alkot, új paradigmát teremt, ha viszont a pályatársaiéról, azokban a romantikus vagy a szecessziós-szimbolista költészet túlméretezett én-tudata kísért. Óhatatlanul fölmerül a kérdés a kevésbé elfogult olvasóban: vajon így kell József Attilával megnyeretni a költők mezei futóversenyét?

El lehet tűnődni rajta, hogy például Az eltévedt lovas vagy a Hegeso sírja a hagyományos élménylírát reprezentálja-e. A “szecessziós-szimbolista” jelző vajon egyféleképpen igaz Adyra, Babitsra, Kosztolányira és Füst Milánra? József Attilának pedig éppen négyféle beszédmódja különböztethető meg – se több, se kevesebb? Ha a Tiszta szívvel negatív önjellemzése metonimikusan megkerüli, megnevezetlenül hagyja azt, amit korábban metaforikusan, szimbolikusan megneveztek, s ez volna a késő modernség nagy újítása, mit kezdjünk azzal, hogy a Megfáradt ember című vers énje – hasonló negatív önmeghatározások után – végül nem átallja megnevezni magát? Vagy hova soroljuk az Eszmélet X. versszakát, melynek szövegében ugyancsak egy sor negatív állítás után a szubjektumról ki van mondva, hogy “meglett ember”? Ezek a versek talán kevésbé késő modernek?

Máshol már megírtam, Bókay Antal tipológiai kísérletét azért sem tudom elfogadni, mert az általa megjelölt beszédmódok érvényességét akként tételezi, hogy megteszi őket József Attila egy-egy pályaszakasza uralkodó verstípusának. Például a tárgyias költészet szerinte a szecesssziós-szimbolista és avantgárd beszédmódot felváltva és kiszorítva jelenik meg, elsőként a Nincsen apám se anyám című kötet (1929) új verseiben, s ettől fogva ez dominál ebben a korszakában. Voltaképpen erről szól újabb könyvének nagyobbik része. Csakhogy József Attila költészetét éppen az jellemzi, hogy egyetlen pályaszakaszában sem dominál egyfajta beszédmód. Ezt különben indirekt módon Bókay is alátámasztja, amikor megkerüli, s nem vállalkozik a korszak egyik főművének, a Medáliák ciklusnak az értelmezésére. Ma már általánosan elfogadott nézet a kutatók körében, hogy hihetetlenül gazdag, sokszólamú életműről van szó, melynek egyes szólamai nem föltétlenül konszonánsak egymással.

Az életmű belső tagolását nemcsak az nehezíti meg, hogy különböző verstípusokkal kísérletezett egyazon korszakában, hanem az is, hogy számos jellegzetes verstípusa bukkan fel különböző korszakaiban. Nem egy korai gesztusa köszön vissza később, így például a Tiszta szívvel anarchista-kamaszos lázadó hangja (mint azt már Fejtő Ferenc észrevette) a Születésnapomra játékos-hetyke soraiban, vagy a zsengékben található nosztalgikus múltidézés az 1936. októberi Az a szép, régi asszony című versben, melyről méltán írta Németh G. Béla, hogy a Nyugat impresszionista poétikáját hozza vissza.³⁵ A Flóra-ciklusban található Rejtelmek egy 1928-as, Vágó Mártához írt verstípus (Tedd a kezed, Ringató) kései variánsa. Csak alapos kutatással sikerült tisztázni, hogy nem egy költeményét, amely a kései korszak aurájával rendelkezik, valójában jóval korábban írta. Az Arany című versről Stoll Béla derítette ki, hogy nem 1937-es, mint azt Németh Andor és mások gondolták, hanem föltehetően 1929 végi.³⁶

József Attila saját nevének versbe foglalása, melyhez korai és kései korszakában egyaránt ragaszkodott – s melyet Bókay magától értetődően tárgyal a szelf késő modern megjelenésmódjaként,³⁷ valójában Kassák aktivista irányzatának az élet és a művészet különbségét eltörölni kívánó törekvésére vezethető vissza, részben pedig a romantikus művész-kultuszra.³⁸

Itt nem tekintem feladatomnak, hogy kettőnk eltérő álláspontját bemutassam. De úgy vélem helyesnek, hogy legalább jelzésszerűen érzékeltessem a magamét is. Opponensi véleményem túlnyomó részében igyekeztem eltekinteni tőle. Hiszen attól még, hogy nem értek egyet az értekezés koncepciójával, Bókay Antal munkáját akár kiváló teljesítménynek tarthatnám.

Szerintem József Attila életművének egyik különleges vonása éppen az, hogy bár igen korán megszólalt saját hangján is, mégsem hagyott fel a jelentősebb kortársait idéző-áthasonító kísérleteivel. Folyamatos kihívásként élte meg a századelő magyar költészetének eredményeit, s ezeket próbálta “felülírni” a maga válaszaival, költői leleményeivel. Talán ezzel függ össze életművének rendkívüli változatossága. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy csaknem valamennyi jelentős műve “egyedi” darab. S ami még különösebb: idővel az egyes versek is radikálisan megváltoztatják arcukat, amikor József Attila úgy dönt, hogy újraírja őket. A Nyár cím alatt voltaképpen nem egy vers három változatát találjuk, hanem három különböző verset, amelyek emlékeztetnek egymásra. József Attila számára a költészet folyamatos teremtő tevékenységet jelentett, ami egy-egy vers esetében nem feltétlenül jut nyugvópontra egy publikált (vagy nem publikált, de teljesnek érzett) szövegváltozat létrejöttével.

Kétségtelen, költészetében akadnak az én jelenlétét és jelentőségét lefokozó tárgyias, illetve újtárgyias versek is. Csakhogy e verstípus korszerűségének és domináns szerepének hangsúlyozása érdekében Bókay kénytelen a tárgyiasság jelentését olyan általánossá és elvonttá szélesíteni, hogy nem tárgyias verseket is ide lehessen sorolni. Az én értelmezésemben a Tiszta szívvel nem tartozik József Attila tárgyias versei közé, sőt hangsúlyozottan én-központú: szinte minden elemében a megnyilatkozó én-re (és képtelen helyzetére) összpontosít. A negatív önmeghatározások merev ellentétbe állítják ugyan az én-t és környezetét, de nem korlátozzák az én érvényesülését, sőt. Az identitás-képzés olyan kiélezett alakzatáról van szó, amikor a személyiség a társadalom ellenében határozza meg magát. A másik véglet (és József Attila képviseleti lírájában bőven van erre is példa), amikor az én úgy találja meg identitását, hogy eggyé válik valamely valóságos vagy virtuális közösséggel. S bizony az egyes szám hiánya ismét arra csábíthatja a felületes értelmezőket, hogy az én leépülését, eltűnését konstatálják.

5. Röviden összegezném álláspontomat. Az értekezés koncepcióját érdekesnek találom, de erősen hiányolom az átgondolt megfogalmazást, a fogalmi háló egyértelmű, pontos kidolgozását. A nyelvi megformálás súlyos anomáliái már csak azért is érthetetlenek számomra, mert a vállalkozás mögött két megjelent kötet áll – tehát bőven lett volna mód és idő nagyobb műgonddal fogalmazni, a stíluson javítani, a fölmerült szakmai kritikákat figyelembe venni.

A megközelítés horizontja széles, a megidézett tekintélyek – így Lacan vagy Kristeva – szellemi súlya nyilvánvaló. Némelykor az volt a benyomásom, hogy Bókay az ő tekintélyüket használja fel a maga merev és rövidre zárt – többnyire analógiákon alapuló – értelmezés-paneljeinek elfogadtatásához. A “primer narcisztikus identitás” fogalmának Kristevát hírbe hozó önkényes alkalmazását hoztam fel példának arra, hogy Bókay miképp keres a maga előzetes elképzeléséhez (a Tiszta szívvel én-leépítő beállítottságát feltételezve) neves referenciát, melynek eredeti értelmét részben át kell alakítania, részben ki kell üresítenie ahhoz, hogy céljának megfeleljen. Arról nem is beszélve, hogy ebben az esetben a József Attila-i életmű kifejezetten poétikai megközelítését ígérő szerző tulajdonképpen egy kvázi-lélektani összefüggésre építi a poétikatörténeti jelentőségűnek kikiáltott fordulatot.