Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka (2002) és A hullócsillag éve (2005) után ismét epikus kötettel jelentkezett, ezúttal hosszabb-rövidebb prózai írásait, a könyv önmeghatározása szerint novelláit adta közre. Sokoldalú, gazdag rétegzettségű, a kortárs magyar irodalom legjelentősebbjei között számon tartott költői munkássága a regények mellett így új műfajjal egészül ki. A kötet mindazonáltal nem jelent merész újítást, elmozdulást: a novellák nagyon szorosan kapcsolódnak a korábbi regényekhez, sőt a 2006-ban megjelent, elsősorban a korábbi életmű legjavát összegyűjtő verseskötet, a Visszaút az időben utolsó, az 1998 és 2005 között keletkezett hat verséhez is. A folytonosság szerencsére más tekintetben is fennmarad – A Hold a hetedik házban kiváló, jelentős, sokszoros újraolvasásra késztető, egyaránt világos karakterű és sok meglepetést tartogató kötet, az utóbbi évek valóban fontos irodalmi teljesítménye.

Az új novellák leginkább A hullócsillag évével rokoníthatók, de az első regény egyes törekvései is megfigyelhetők néhány elbeszélésben. A teljes élettörténet katartikus végigfűzése és a sorsdöntőnek tűnő felismerések villanásszerű megjelenítése már A kígyó árnyékában is nagyon fontos volt, ugyanakkor a legelső regény barokkosra stilizált, töretlenül lírai nyelve a három évvel később megjelent regényben már a köznyelvhez közeledett, annak ellenére is, hogy alaptónusában és egyes szuggesztív részletekben alapvetően megőrizte a versekből ismerős érzéki költőiségét. Ez a finom, jól felismerhető nyelv olyan világot írt le A hullócsillag évében, amely az új novellák közös világával összetéveszthetetlenül egyivású. Ugyanaz a szürkeség, szeretetlenség, szellemi és anyagi szegénység, céltalanság, perspektíva nélküliség, megalkuvás, beszűkültség, önáltatás hatja át a novellák szereplőinek életét. Rakovszky a regényhez hasonlóan a novellákban sem ítéli el, nézi le vagy siratja meg ezt a világot: a tárgyilagossághoz és a szolidaritáshoz azonban új színként járul az irónia. Az utóbbi évek költeményei és a novellák között pedig tematikus érintkezés figyelhető meg, ilyen például az anya-gyermek viszony, az öregség, a kulturális lepusztultság kietlenségének problematizálása.

A fő kérdés persze az, hogy a novellák miben hoznak mégiscsak változást a korábbi kötetekhez képest. Magától értetődő, mégis lényeges, hogy Rakovszky Zsuzsa prózai munkássága kilenc írással gazdagodott, ily módon immár nem túlzás Rakovszky prózai életművéről beszélnünk. Ráadásul az eddigi próza irányvonala, karaktere is markánsabbá vált: mint jeleztem, úgy tűnik, A hullócsillag éve tendenciája erősödött fel. Másfelől az a kérdés is felmerül, hogy mi az, amire Rakovszky novellái sajátosan képesek. Jóllehet a kötet darabjai különböző terjedelműek, a legrövidebb szöveg nincs tizenöt oldal, míg a csaknem százoldalas írás, Az ismeretlen tényező akár kisregényként is felfogható, a legtöbb novella átlagosan körülbelül negyven oldalt tesz ki: vajon a legutóbbi regényhez hasonló problematikák miként jelenhetnek meg jóval rövidebb szövegekben? A kötet nagyon érdekes poétikai megoldásokat talál arra, hogy kiaknázza a novella – egyébiránt meglehetősen meghatározatlan – műfaji lehetőségeit: elsősorban a metaforikus címekről, a nyitott befejezésről, a polifonikusságról és a csattanós zárlatokról szeretnék majd szólni.

Ám a jellegzetes poétikai megoldások tárgyalása előtt önként adódik a kérdés, hogy mennyire egységes a kötet? Mi az, ami összekapcsolja a novellákat? Úgy vélem, a szövegeket elsősorban az köti össze, hogy valamennyi arra kérdez rá – nemritkán a szereplők kifejtett szólamaival –, hogy az élet vajon valóban olyan prózai-e, mint amilyennek mutatkozik? Hogy valóban folytonos vesződségből, lecsúszottságból, téblábolásból áll-e, hogy tényleg nem történik-e semmi, vagy ha igen, akkor valami rossz, általában a legrosszabb? A szereplők szavaival: igaz-e, hogy “folyamatosan megy minden lefele”, hogy “sohasem sikerül semmi”, hogy “ha valami nem javul, akkor romlik”, hogy “ez nem élet”, hogy az ember a legritkább pillanatokban érzi úgy, hogy valóban él? Első olvasásra a válasz az, hogy igen, mindez így van, kérlelhetetlenül. A kapcsolatról kapcsolatra sodródó nők, a provincializmus langymelegében berendezkedő családok, a túlórázásban elhasználódó anyák, az érzelmileg bármikor és bármeddig zsarolható figurák, a végsőkig naiv jótevők, a betegek, a vénlányok, a bénult elégedettségbe menekülők, a kiszolgáltatott kamaszok, az ezotériába menekülők, vagyis a novellák szereplői mintha egész életükkel azt mondanák: igen, ez a valóság, a látszólagos, valójában érdektelen különbségek ellenére ez van. Ám ha figyelmesen olvassuk a szövegeket, talán mégsem ilyen egyszerű és hervasztó a helyzet. Gyakran éppen a legunalmasabban banális és elkeserítően kiábrándító helyzetekről derül ki, hogy mégsem biztosan sorsszerűek és elkerülhetetlenek: a szükségszerű nyomorúság valószínű nyomorúsággá változik, és már ez sem kevés. Helyenként, ha csak pillanatokra is, de felcsillan a valódi remény. Egyes novellák pedig alternatívát ígérnek: egyáltalán nem fájdalommentes, de hiteles és bátran vállalható életlehetőségeket.

Szintén összekapcsolja a novellákat, hogy az elmúlt ötven-hatvan év Magyarországán játszódnak. Nagyon érdekes, hogy az írások tanúsága szerint nincs igazán lényeges különbség aközött, hogy a hatvanas években vagy napjainkban zajlanak-e az események. Nem mintha mindez közömbös volna, de az alapvető életproblémák a jelek szerint a mindenkori emberi viszonyokon múlnak, amelyek kísértetiesen állandónak bizonyulnak. Ezzel összefüggésben a konkrét történelmi-politikai társadalomkritika sem elsőrendű. A kötet azt sugallja, hogy az emberi élet igazi nehézségei univerzálisak, ha úgy tetszik, nem “magyar”, hanem emberi problémák. Jóllehet a politika és az etika, a konkrét társadalom és az emberi viszonyrendszer soha sem választható el egymástól véglegesen, Rakovszkyt mégis inkább eredendően az etikai vagy akár metafizikai problémák foglalkoztatják, nem pedig a politikaiak. Így volt ez az ötvenes évek Magyarországán játszódó A hullócsillag évében is: bár a nyomorúság, a szellemi kietlenség, a kiszolgáltatottság és a kompromisszumok keserűsége kétségkívül a szocializmuson alapult, de legalább ennyire világosnak tűnt, hogy a politikai körülmények csupán a mindenkor lehetséges veszélyeket és gondokat konkretizálják, és ennyiben csupán politikai úton nem megoldhatók.

A könnyen azonosítható kor és hely miatt a kötetet realistának nevezném, méghozzá mikrorealistának. Ezen azt is értem, hogy a novellák általában hétköznapi, kisszerű dolgokat tárgyalnak, nincs bennük semmi rendkívüli, kalandos, nagyszabású. Ez leginkább a szereplők jelleméből és sorsából fakad: a főszereplők – többnyire nők – sodródnak, képtelenek irányítani életüket, ami leginkább akkor derül ki, amikor megpróbálják kezükbe venni sorsukat. A svédek című novella anya szereplője, aki egyedül neveli a kislányát, és a kiábrándítóan igénytelen szocializmusban szellemi, pezsgő, eleven élet után vágyik, kénytelen rádöbbeni, hogy a jobb és értelmesebb élet fenntartásának eszközéül szolgáló értelmetlen munka idővel felőrli őt, Az álom című novella “hőse” alól akkor csúszik ki a talaj, amikor elhatározza, hogy a beteg és akarnok apjának és a férjének egyaránt meg fog felelni, a Kalkutta liegt am Ganges… női szereplője úgy tör ki prózai magányából, hogy egy még prózaibb házasságba menekül, és a sort folytathatnánk az utolsó novelláig, a Mája fátyláig, amelyben a szereplők problémái végül megoldódnak, de rögtön kiderül, hogy a megoldások még keservesebb helyzetekhez vezetnek. Az erős, az életüket valóban irányítani tudó mellékszereplők – többnyire férfiak – pedig végtelenül önzők és reménytelenül szűklátókörűek.

Az idézett novella a kötet másik erényére is rámutat, amely szintén Rakovszky mikrorealizmusának lényeges alkotóeleme: az életkorok pszichológiai és egzisztenciális dramatizálására gondolok. Rakovszky bámulatos érzékkel jeleníti meg az életkorból fakadó lélektani helyzeteket, és az életkornak a személyiség egészét meghatározó karakterét. Ez a vonatkozás számos költemény mellett már a regényekben is fontos volt: A kígyó árnyékának olvasói bizonyára emlékeznek Orsolya magányos, mégis az egész korábbi életét elevenen hordozó, megrendítő öregségére, A hullócsillag éve Piroskájától pedig nagyon sokat tanulhatunk – újra megtanulhatunk – a gyerekkorról. A Hold a hetedik házban szintén nagyszerű felismerésekkel szolgál: A svédek kislány szereplője Piroskát idézi fel, a kisgyermekben élő kiszolgáltatottság, a legelemibb ragaszkodás és szeretet, az önfeledtség és a mély figyelem, a nyitottság és a megmerevítő csalódottság szép egységét. A Kalkutta liegt am Ganges… tizenhárom éves serdülője már sokkal gyanakvóbb, józanabb, de nem kevésbé érzékeny és kiszolgáltatott. De a könyvben a fiatal felnőtt lét, a félénk időskor, a szenilis öregség, az ereje teljében lévő, de roppant módon fenyegetett középkorúság éppúgy megjelenik. S mivel egyes novellák szereplői egész életpályákat futnak be, az idő múlásának dinamikájával és formáló hatásával szintén szembesülhet az olvasó. Nagyszerű, ahogy Rakovszky pontosan, fegyelmezetten, komoly empátiával és hatásos megelevenítő erővel mutatja be az életkorokat a novellák egyénített figuráin keresztül.

Jóllehet a kötetet az említett okokból (mikro)realistának neveztem, szólni szeretnék a novellák olyan poétikai megoldásairól is, amelyek a szövegek megalkotottságáról, kifejezetten irodalmias jellegéről tanúskodnak (természetesen a szöveg valószerűségét is irodalmi eszközök biztosítják, ám olyan eszközök, amelyek nem hívják fel magukra a figyelmet, hanem a világszerűséget szolgálják). Úgy vélem, ezek a megoldások nem mellékesek a novellák értelmezésére nézve. Ilyen poétikai sajátosság a novellák metaforikus címhasználata. A címek mindig az egyes novella valamelyik mozzanatára vonatkoznak, és hangsúlyos, egyszerre előrejelző és összefoglaló szerepüknél fogva az adott mozzanat jelentését a novella egészére kiterjesztik. Mivel ilyenkor a szöveg egészét értelmezzük egyetlen elem jelentésén keresztül, a szöveg egésze többértelművé válik. Például A Hold a hetedik házban és a Kalkutta liegt am Ganges… címe egy-egy olyan sláger sora, amelyet a novella szereplői hallgatnak. Felvetődik a kérdés, hogy a címmé emelt sláger a megjelenített történet kisszerűségét, banalitását fejezi-e ki, vagy ironikus tehetetlenséget jelent, netán a reményt csillantja fel, hogy a szürkeségen, élettelenségen, nyűglődésen kívül mégiscsak létezik valami ép és boldogító, olyasmi, amit egy rongyos vagy ügyetlen sláger mégiscsak felvillant. Hasonlóképpen többértelműen interpretálja a novellát A zebrapinty címének madár figurája is, amely alapján a történet egészét, de akár a szereplők helyzetét és sorsát is értelmezhetjük. Ugyanígy szerepet játszik a legtöbb novella zárlata is, amelyben szintén egy-egy elem tér vissza a szövegek végén, és így egyszerre összefoglalja és amolyan csattanóként lezárja a novellákat. Egyes novellák ugyanakkor más szempontból éppenséggel nyitottan fejeződnek be, sajátos polifonikusságot kölcsönözve az írásoknak. Most csak egyetlen példán szeretném bemutatni a szóban forgó nyitott befejezést és polifonikusságot, a novella egyúttal a metaforikus címadást és a csattanós lezárást is szemléltetheti.

Ez a novella A véletlen, amely öt idős korba jutó barátnő történetét beszéli el egyikük, Lola élettörténetén keresztül. A szöveg elbeszélője az egyik barátnő, aki beszámol Lola hányatott, bár nem rendkívüli sorsán. Elhibázott házasság, a korábbi jegyesség miatti őrlődés, kitörési kísérletek, szülés, az éppen csak elhagyott férj agyvérzése és halála, majd a bezáruló és lassacskán végleg elsötétülő öregkor szegélyezik Lola életútját. A különböző szerepeket alakító barátnők – ki az emancipáció élharcosa, ki az aggodalmas és óvatos bizalmas – már fiatalon is eltérően ítélik meg Lola életének alakulását (a novella e különbségek miatt megmosolyogtatóan ironikus), és Lola halálakor is más-más módon értelmezik azt, hogy végül is mi vezetett barátnőjük szomorú végéhez. Helga szerint nehéz sorsa volt, amire Sári így tiltakozik: “– Sorsa? (…) Ti sosem érzitek úgy, mintha lenne valami, nem is tudom, valamiféle erő… amelyik direkte, gonoszságból úgy intézi a dolgokat, hogy nekünk sose sikerüljön semmi? Hogy mindig minden a legrosszabbul alakuljon?” Ám ezt Etel tartja túlzásnak: “– Úgy beszélsz, mint egy gyerek. Nincs semmiféle gonosz hatalom: mindez puszta véletlen”, méghozzá olyan véletlen, amiről senki sem tehet, “a dolgok csak úgy megtörténnek”. Ami Sári szerint még sokkal rosszabb. S a kertbe cigarettázni kisétáló elbeszélő sem nyugszik bele egyik válaszba sem. “Felnéztem az égre: nem volt rajta egyetlen felhő sem, úgy villogtak a téli csillagok, mintha valaki egy marék sót hintett volna szét találomra az égen. Eszembe jutott, hogy olvastam valahol: ez az egész, a fák, a csillagok mind véletlenül jöttek létre, mi magunk is vakon tülekedő és lökdösődő részecskék véletlen találkozásainak a gyümölcsei vagyunk, és valami émelygés fogott el: nem is szívtam végig a cigarettámat”. Lola élettörténetének – sőt általában az emberi életnek – az értelmezése így kérdéses és bizonytalan marad, de az igazi csattanót a novella zárlata jelenti. Amikor a barátnők asztalhoz ülnek és kártyázni kezdenek, a mindig balszerencsés elbeszélőre – szerencséből, véletlenül, sorsszerűen? – “hét ász vigyorgott a kártya-legyezőből”.

Az ilyesfajta nyitott befejezés és polifónia határozottan jellemző még Az ismeretlen tényező, A zebrapinty és a Mája fátyla című novellákra is. Az élet reménytelen prózaiságát firtató kérdésre tehát a novellák bár inkább igent mondanak, ez az igen akár úgy is szólhat, hogy talán, vagy leginkább, vagy alighanem. E bizonytalanságból, kétértelműségből ered a kötetet nagyban meghatározó irónia. Ám a címadó, kötetnyitó novellából másfajta válasz is kiolvasható. A szöveg főszereplője E., aki volt férje temetésére utazik, és a történet jelen idejének keretei között a múltat is megismerjük. E. és férjének kapcsolata és élete sok mindenben ugyanolyan megszokott, ismerős, megtépázott, közhelyes és persze szinte elkerülhetetlennek tűnő, mint a kötet többi szereplőié (és alighanem olvasóié), a novella zárlata mégis mást sugall. Talán E. és férje az egyedüli szereplők a könyvben, akiknek valamikor sikerült maradéktalanul, önzetlenül és kölcsönös életet adóan megnyílniuk egymás számára: és ami ilyenkor történik, az mintha nem múlhatna el végleg, annak mintha ámulatba ejtő tartóssága lenne. Törékeny és fájdalmas tartósság ez, de a legkevésbé sem prózai, és a szerelmes fiatalságuk helyszíneit újra bejáró E. ajándékba kapja az emlékezésben: “E.-re, ahogy az épületet bámulta, hirtelen olyan erővel tört rá az emlékezés, hogy egy pillanatra még az ázott fű szaga is ott volt az orrában, és még a pocsolya hideg nedvességét is érezte a lábfején. Érezte, ahogy dereka nekinyomódik a betonkeverő oldalának, és egy másodperc töredékére mintha Á. száját is ott érezte volna a magáén”.

A novella befejezése ugyanakkor a tünékenységet mutatja be. “Kisütött a nap: elmosódott, vakító foltok gyulladtak a járda mellett parkoló kocsik motorházán. Egy csapat galamb robbant elő egy háztető mögül és átrepült az utca fölött: tükörképük egy pillanatig ott lebegett megsokszorozva a tükrös irodaablakokban, árnyékuk elvált tőlük és végiglobogott az épület falán. Aztán eltűntek.” Az olvasónak kell eldöntenie, hogy e tünékenység vajon a kötet iróniájával megegyező módon az emlékezés és a tartósság elbizonytalanítását jelenti-e, vagy ellentételezéssel éppenséggel megerősíti a másik iránti odaadásban tartósan elnyert öröm és értelmesség lehetőségét. Sok múlhat az ilyesfajta olvasói döntésen: sorsdöntő lehet.