(zárótánc)

 

a rádióból mintha órákkal később is

ugyanazt hallotta volna. ebben az idegen

városban nem múlt az idő. föl-alá járkált

a könyvekkel telerakott szobában, amelyet

ezekre az utolsó napokra barátai neki

rendeztek be, néha megállt az ablak előtt,

a falak piszkosak voltak, a festék tenyérnyi

darabokra repedt szét. úgy érezte, menekülnie

kell innen. az utcán ismeretlen emberek után

szegődött, kereste a tömeget, hogy szagolja

és érintse a testeket, mintha tájképeket

járt volna be ujjaival, élő tájakat, ahová

sosem jut el.

 

*

 

a bőr hőmérséklete tagról tagra más.

a leghűvösebb a kar, a legmelegebb

a comb és a lágyék találkozásának

helye. a sima, hűvös felület megnyugtat.

ha csak a formákat igyekeznénk birtokba

venni, ennek nem lenne szerepe. de ahhoz,

hogy a tagok élő tájjá változzanak,

a hőnek meg kell mutatkoznia, keringenie,

áramlania kell egy másik testen keresztül.

 

*

 

az idegen város mint egy test, mely

szakadatlanul fűti magát. egyre forróbbak

benne a gyerekkor, egy szétesett

zárótánc emlékei. csak aki nem

figyel oda, az hallja meg a mozdulatok

alatt a tébolyító metronóm-ketyegést.

 

*

 

mahler zenéje rückert dalaiból. erős,

öregedő férfihang egészen közelről:

„ich bin der welt abhanden gekommen",

elveszített a világ, nem fog már kezeivel,

„sie mag wohl glauben, ich sei gestorben".

 

*

 

de a város odakint él. azt mondani,

jó ez, míg a szobát ideges topogás,

járkálás, motyogás tölti meg,

egy korai, ingását kibírhatatlanul

lassan lecsendesítő pillanatban.

 

*

 

vinni, cipelni a fájdalomtestet naphosszat,

leülni néha egy karosszékbe, zenét sem

hallgatva többé, nézni a bádoggal szegett

háztetőkön a napfény bizonytalan

ragyogását, várni a szétszóratást,

várni a SZÉTSZÓRATÁST.