“Nekem még van szülőházam. A gyerekeimnek már csak a pécsi klinikát tudom megmutatni”. Ezekkel a sorokkal kezdi Tüskés Tibor az 1998-ban megjelent Gyönyörű magyar tengerke című esszégyűjteményét. Amikor először olvastam, még nem ismertem a szerzőt, de az jutott eszembe, hogy itt az ideje, hogy elébe álljak, s azt mondjam neki: pontosan ezt érzem én is. Később kiderült, hogy rosszul olvastam az egyik szót. Mert nem szülőhazám szerepel a szövegben, ahogy én olvastam, hanem szülőházam. Amikor végül 2006-ban személyesen is találkozhattunk, hamar kiderült, hogy a kettő gyakorlatilag egy. Tüskés Tibor, akárcsak jómagam, szülőhazájának tekinti a Balatont. Egy helyen azt írja róla, hogy “szülőföldem és tulajdonom”. Egy másik írásában pedig meg is magyarázza: “Akinek a Balaton a szülőföldje… nem tud elszakadni a nagy víztől, s ha később távol kerül is tőle, keresi az alkalmat, hogy ismét megálljon és gyökeret eresszen a partján”. Keresztury Dezső Balaton című könyvéről 1960-ban, a Somogyi Írásban publikált kritikájában pedig egyenesen kimondja, amit én is érzek a tó partján, amikor vissza-visszatérek oda: “Csak az érzés lett forróbb: ez az én hazám”. Erre utal egyébiránt ennek az írásnak a címe is, amelyet Kisfaludy Károly azonos című verse alapján még maga Tüskés Tibor választott nem sokkal a halála előtt.

2008 őszén, amikor Tüskés Tibor megkért, hogy az akkortájt megjelent, Fodor Andrással folytatott levelezésének első kötetét mutassam be a pécsi Várkonyi Könyvtárban, próbáltam összeszedni, hogy mi is kapcsol minket egymáshoz, ami miatt rám gondolt. A következőkre jutottam: somogyi volt, mint én. A Balaton mellett született, ahogy jómagam is. Családjában sok volt a vasutas, akárcsak az enyémben. Pécsett élt, tanított, irodalmi lapot szerkesztett. Pontosan ugyanúgy, ahogy én is. Mindene volt az irodalom. Nekem is. Egy ilyen felsorolás után – gondoltam –, nem csoda, ha összekeveredtek életeink, még akkor sem, ha korát tekintve az apám lehetett volna. Bizonyos értelemben az is volt. Hadd “sajátítsam ki” ennek a gondolatsornak az erejéig azt a néhány sort, amit ő maga vetett papírra Az exponált időben Várkonyi Nándorról: “Míg a vérszerinti apákkal többnyire konfliktusba kerülnek a fiak, a szellemi apákat felhőtlenül lehet tisztelni és szeretni. Számomra Várkonyi Nándor ilyen pót-apa, szellemi szülő, igéző példa, követésre méltó törvény, magasra állított mérce volt”.

Később került a kezembe a Hitel egyik 1994-es száma, amelyben Az elsüllyedt ház című írására bukkantam. Ebben a Balatonról írt, s vallomásnak is beillő soraival szembesülve, végképp meggyőződtem róla, hogy “egy vérből valók vagyunk”. “A Balaton nekem az esztendő tizenkét hónapjában Balaton. Nemcsak egynyári vendége voltam a tónak. Egész évben hozott ide vonat. Ismerem a tó arcát télen, amikor jégpáncél fedi, ismerem rezzenéstelen, tükörsima felületét ősszel, amikor vörös és rozsdabarna színek vibrálnak a levegőben, láttam tavasszal, hideg szélben, és láttam nyári kánikulában, visongó meztelen emberfürtökkel népes partját. Űzött ide félelem és öröm, jöttem szívbéli keserűséggel és kicsorduló boldogsággal. Vártam és elbocsátottam vendéget. Kerestem itt pihenést és csöndet a város zaja helyett. Találtam itt alkalmat a munkára, témát az írásra. Éreztem az elvégzett munka jókedvét, és rám tört betegség, allergia, epegörcs, lumbágó. Hozott ide baráti autó, és kerültem innét kórházba. Itt ért apám halálának híre, és kaptam jó hírt rejtő táviratot. Volt itt születésnapi ünneplés, karácsonyfa-díszítés, és volt kirobbanó indulat, félelem és megszégyenülés”.

Olyan ez, mint egy szerelmi vallomás. Tüskés Tibor azonban valóban balatoni volt minden porcikájában. Még akkor is, ha életéből mindössze hat évet élt a nagy tó partján. Az első hatot. Ez a hat év azonban egy életre meghatározónak bizonyult. Móricz Zsigmond az Életem regénye című könyvében azt írta, hogy “ami az ember életében később fontossá lesz, többnyire a gyerekkor és az ifjúság éveiben dől el”. Gyergyai Albert ugyanezt fogalmazta meg, amikor azt mondta, hogy “az emberi személyiség kiformálódása szempontjából a gyermekkor fontosabb, mint az érett férfikor alkotó évei”. Elgondolkoztató kijelentések. Tüskés Tibor esetében azonban tökéletesen állnak. Ő ugyanis Balatonszántódon született 1930. június 30-án, s minthogy édesapja vasutas volt, szülőházának a 119/a jelzésű vasúti őrházat nevezhette. Ez a ház a rajta levő számmal még sokszor visszatér életművében, akárcsak maga a nagy tó, a Balaton is.

Balatonszántód nevezetű település egyébként ma már nem is létezik. A falu nem tűnt el, csak a nevét állították vissza időközben az eredeti Szántód elnevezésre. Amikor Tüskés Tibor 1930-ban megszületett, még a Balatonszántód elnevezést használták. Így bizonyos értelemben ma már irodalomtörténeti nevezetesség ez a régebbi elnevezés, ami azóta számos irodalmi lexikonba is így került bejegyzésre. Bonyolítja a helyzetet, hogy Tüskés Tibort a szomszédos Zamárdiban keresztelték meg, ahol a szertartást végző pap elírta a nevét. Ha ugyanis jobban megnézzük az anyakönyvet, felfedezhetjük, hogy 1930. június 30-i születéssel csak egy bizonyos “Füstös” Tibor van bejegyezve az anyakönyvbe, Tüskés nincs. Az embernek kezd olyan érzése támadni, mintha valami titokzatos krimibe keveredett volna, vagy mintha Tüskés Tibor nem is létezett volna. Pedig létezett, ezt tanúsíthatom. Időközben – 1990 és 1997 között – Szántódot közigazgatásilag Zamárdihoz csatolták. Erre az időre esett (1995), hogy az egyesített település Tüskés Tibort díszpolgárává választotta. A sors iróniája, hogy azóta Szántód és Zamárdi újra különvált. Így aztán a történet végképp összekeveredni látszik, hiszen Tüskés Tibor nem ott díszpolgár, ahol annak kellene lennie, olyan helyen született, amely nem is létezik, s nem az a keresztelési neve, mint a családjának. De mit számít mindez akkor, amikor életének tanúsága, a Balatonhoz való kitartó ragaszkodása teszi Tüskés Tibort nem egy település, hanem az egész Balaton díszpolgárává.

Amint fentebb már említettem, mindössze hatéves koráig élt a Balaton partján, akkor ugyanis családja Nagykanizsára költözött. Ez a hat év mégis olyan meghatározó volt számára, hogy mindig hálával gondolt vissza ezekre az évekre. Korábban idézett könyvének előszavában a következőket írta: “…áldom a sorsomat, hogy a gyönyörű magyar tengerke partján láttam meg a napot”. Még 2008 szeptemberében is a következőket írta bele a szántódi könyvtáros, Maurer Teodóra vendégkönyvébe: “Szülő, szülőház, szülőföld – ezek az értékek Szántódhoz kötnek engemet 1930. június óta – feledhetetlenül, s jó erre emlékezni annyi év után”.

1960-ban Balatonfüreden zajlott a dunántúli írók tanácskozása, ahol Tüskés Tibor néhány barátjával elhatározta, hogy a Balaton ne pusztán nyaralóhely legyen a számukra, hanem eszmetársakként is kösse össze őket. Ezért szervezték meg többek között Szakonyi Károllyal, Kis Dénessel, Kertész Ákossal a következő év nyarán Györökön, Bertha Bulcsuék házában, azt a saját balatoni írótalálkozót, aminek aztán a későbbiekben sajnos nem lett folytatása, ám a Balaton irodalomtörténete szempontjából mégis érdekes adalék lehet.

Bertha Bulcsu egyébként a Meztelen a király című portré-könyvében, a Tüskés Tiborral készített beszélgetés közben fel is emlegeti ezt a balatoni találkozót: “Öt író együtt víkendezik vagy nyaral? Ma már ez hihetetlennek látszik, szinte bizarrnak… Pedig itt vannak a képek, agyba-főbe fényképeztük egymást, s ha jól emlékszem, egy Balaton-térkép vizébe a nevünket is odakanyarítottuk valamennyien…” Ugyanennek a beszélgetésnek a végén aztán megidéz egy különös eseményt, amely Tüskés Tibor balatoni kötődésének egyik érdekes, egyedi szertartásokkal tűzdelt szokását, de valójában az ember és a természet kapcsolatát örökíti meg. Ebben a rövid kis részletben Bertha életszerűen mutatja be, hogy a táj, a múzsák és a történelem mellett, a Balaton természetesen a pihenés, a fürdés, a csónakázás és a horgászat helye is volt Tüskés Tibor számára. A tanár, az író, a szerkesztő helyett a szerepek nélküli ember jelenik meg itt: “…eszembe jutott egy régi ősz. Nem is olyan régi. Egy ősz, Tüskés feleségestől meghívott Fenyvesre horgászni. Borongós, szeles idő volt. A Nagy-berek furcsa erdejében fácánok kakatoltak egész délelőtt és egész délután. A Nagyárok hínaras vizében horgásztunk. Mi keszegre, Tüskés Tibor csukára. Mi délután négyig fogtunk vagy harminc darab keszeget, Tüskés semmit. Mégsem váltott át keszegre. Várta, egyre várta a mesebeli csukáját. Már szürkült, amikor horgára akadt a ragadozó. – Gyere, csuka! Csukácska! Csukácska! – kiáltozott Tüskés, s a halat a saját feje felett a sarjúba repítette boldogságában. A halakat megsütöttük, és megettük.”

Ezt az emlékképet egyébiránt Tüskés felesége, Nagy Anna is megerősítette, amikor Tibor horgászási szokásairól mesélt nekem. Tüskés, amikor csak tehette, a maga által bambuszból farigcsált, dróttal és spárgával összefogott horgászbotjaival, kötött, pomponos sapkájában, nagy, fekete, csatos aktatáskájával indult a berekre, a Határárokhoz csukát fogni. Nem törődött az öltözékén és különös felszerelésén csodálkozva szájukat tátó nyaralókkal, ment, hajtotta valami ösztönös láz. Szenvedélyes “csukavadász” volt egész életében. Olyan volt ez számára, mint a morfium. Teljesen lázba jött, eluralkodott rajta a vadászszenvedély. Órákat volt képes üldögélni az előre megtisztított terepen, hogy elfogja az “intelligens” halat, – ahogy ő nevezte –, a csukát, amit egyenesen vetélytársnak tekintett. S ha ez sikerült, egész kis győzelmi táncot lejtett, becézve, énekelve éltette a sikert s a hármas horgon himbálódzó halat.

Ő maga abban a bizonyos Bertha Bulcsu-féle beszélgetésben a következőképpen magyarázta ezt: “S a szellemi munkában megfáradt idegeket legjobb egy másik izgalommal pihentetni: a csuka rablására várni nyáron, Fenyvesen a Határárokban… A halak világa olyan, mintha az ember a túlvilággal lenne összekötve egy vékony zsinórral. Amit a halász, vadász érez, olyasmi, mint amikor az ember gyatya nélkül fürdik a Balatonban, vagy amit a réz érez, amikor ötvözik…”

Amikor ezt olvastam, a túlvilági hasonlat nagyon szíven ütött. Kevesen tudják ugyanis, hogy Tüskés Tibor életének utolsó esztendejében naplót vezetett. A 2009. február 23-i bejegyzésnél a következőre bukkantam: “F. Bandi utoljára közölt naplójában (1975-1979) azokat az éveket nézegetem, amelyek még egybeesnek levelezésünkkel. Rálapozok a kanizsai szerzői estem reflexiójára (azt érzékelte, amire levelem fölkészítette), és egy a fia, János számára Fenyvesen szervezett horgászat történetét beszéli el (sírásig kacagom magamat a hiteles leíráson, a disznóbőr, ósdi aktatáska, a WC-papirostól az ollóig leltározott fölszerelés leírásán)”.

Ilyen fontos volt számára ez a történet, s a köré képződött emlékek, érzések, hogy még utolsó feljegyzéseiben is megemlítette? Megvallom, én nagyon örültem neki, mert ebben a kis történetben fedeztem fel Tüskés Tibor és a Balaton közötti kapcsolat legemberibb vonását. Ezek után rákerestem Fodor András naplójában is az idézett részre. Íme: “1978. VIII. 21. Hétfő. Balatonfenyves. Ma én viszem át Jánost Tüskés Tiborhoz, ki csukázással biztatta a fiút. Csakugyan, alighogy elolvasta Martyn művészeti írásairól fogalmazott lektori jelentésemet, máris átvedlik horgásszá, fejébe húzza a kötött sapkát, kézbe adja ötvenes évekbeli ócska sertésbőr aktatáskáját, melyben a horgászathoz szükséges eszközök vannak: WC-papírtól az ollóig, s három horgászbottal nekivágunk a bereknek. Nem is rossz kint lenni a nagy fűben, az árok vadonában. Utoljára is a kanálisparton fogtam a kezemben horgásznyelet, valamikor 39 évvel ezelőtt, Zoltán bátyám társaságában. Három kishal akad a horgomra – s tanúi vagyunk a Bertha Bulcsu megírta lázas idegességnek, ahogy Tibor megörül a csukának: összevissza ugrál, abszolút zalaiasan beszél. Valóban ilyenkor izzadja ki magából a mérges nedveket.”

Játék volt ez, felnőtt játék, amelynek a szórakozáson túl “szakrális” célja is volt: a karácsonyi vacsora. Tüskésék asztaláról szenteste ugyanis sohasem hiányozhatott a csuka, amely akkor ízlett igazán, ha saját történet fonódott köré.

Talán ezek a “szeánszok” is hozzájárultak ahhoz az elhatározáshoz, hogy nemcsak alkalmi vendég, hanem nyaralótulajdonos akart lenni a nagy víz partján. Így történhetett, hogy 1961-ben vásárolt egy üres telket Balatonfenyvesen, amelyre hamarosan kis épületet húzott – gugyeszt, ahogy ő nevezte –, amelyet azonban sohasem pusztán nyári laknak tekintett. A Tavasz utcai ház, bár 1990 óta már nem a család tulajdona, még most is magán viseli Tüskés Tibor három évtizedes alkotó jelenlétét. Ő tervezte a házat, ő ültette a kertbe a fákat, ő tette egyre komfortosabbá, lakhatóbbá az épületet.

A nyaraló kapcsán talán érdekes lehet az a Balatonalmádiban néhány évig megjelenő Új Balaton című folyóirat is, amelynek Tüskés Tibor a kezdetektől munkatársa volt, s amelyikben több publikációja mellett, a 2003. márciusi számban Tiszteletadás Kotsis Iván építésznek címmel jelent meg írása. Ebben egy hajdan volt műegyetemi tanár 1935-ben kiadott Balatoni telekfelosztási, építési szabályrendeletek és azok magyarázata című könyvét, annak is a balatoni nyaralókról szóló fejezetét ismerteti, dicséri. S bár a cikkből kiderül, hogy a könyvet Tüskés a saját nyaralójának tervezésekor még nem ismerte, mégis hasznosnak tartaná, “ha minden új balatoni «honfoglaló» kézbe vehetné az ismereteknek és tudnivalóknak azt a gyűjteményét, amely a telekvásárlástól a nyaraló tervezésén át annak berendezéséig baráti tanácsaival eligazítaná”. Szinte látom magam előtt, ahogy a könyv olvasása és az ismertető megírása közben saját nyaralójának paramétereivel veti össze a Kotsis által leírtakat. Kotsis azt írta ebben a könyvében, hogy ha valaki a Balaton mellett telektulajdonos lesz, ültessen el egy fát. Ezt Tüskés Tibor nem pusztán megfogadta, hanem a következő kiegészítéssel látta el: “Fát kell ültetni, mert egy elültetett fa, az nemcsak a homokot köti meg, hanem megköti azt is, aki a fát elülteti”. Őt ez a jelképes fa valóban és egy életre megkötötte. Nem pusztán Fenyveshez, hanem magához a tóhoz, a Balatonhoz is.

Vajon mit éreznek ennek a mindenre nyitott nyaralótulajdonos elődnek három évtizedes jelenlétéből az új tulajdonosok? Tudják-e egyáltalán, hogy ki mindenki fordult meg ebben az egyszerű Balaton-parti házikóban? Tartok tőle, hogy nem. Pedig Tüskés Tibor életművében különösen jelentős helyet foglal el ez a ház, a Balaton és annak környéke. S bár a következő sorokat Szántódról írta az 1979-es keltezésű Zalamente, Somogyország című könyvében, mégis úgy éreztem, a fenyvesi ház kapcsán is idézhető, hiszen Tüskés Tibor magát is balatoni “honfoglalónak” tartotta: “Mit köszönhetek Szántódnak, a Balatonnak, szülőföldemnek? Azt, hogy kinyitotta szememet a szépség befogadására. A vizet nézni kell. A víz az állandó mozgás, változás, maga az élet. Udvarunkból az apátsági templom két öklelő szarvát láttam. Milyen pompásan megválasztott helyen áll a templom! Épületnek, tájnak, ember alkotta falaknak és természetnek milyen remek összhangja valósul meg itt! A víz évszakonként, sőt óránként változtatja arcát. Szép a hajnali tükörsima Balaton, szép az őszi, ködöt pipáló víz, szép a jégpáncélba öltözött tó. A víz él és éltet. Munkát és élelmet ad. Halászok, hajósok kötötték hozzá életüket. A közlekedés, az építkezés, a nyaralók ellátása állandó munkát kíván. Érdeklődésem gyökerei ide nyúlnak vissza; hogy később táj és ember, környezet és település viszonyát, egymásra hatását kerestem és próbáltam megragadni írásban is, azt a szántódi éveknek köszönhetem”.

Szántódhoz való kötődésének szép példája, ahogy úgymond “visszatalált” szülőfalujába az utóbbi évtizedekben. A déli part című könyvében (1968), saját elmondása szerint, abból próbált valamit törleszteni, amit neki Szántód adott. Érdemes megemlíteni továbbá a Szántódi Füzetek VI. kötetét, amelyet Szántód az irodalomban címmel (1981) szintén ő írt, akárcsak az 1989-es kiadású Szántódpuszta című útikönyvet. Talán mérföldkőnek mondható az a 2007-ben napvilágot látott Szántód című községtörténeti kötet, amelyet a Zamárditól való önállósulás 10. évfordulójára jelentetett meg a település. Az igényes, 240 oldalas tanulmánykötetben nagy szerepet kapott Tüskés Tibor is, aki 60 oldalnyi terjedelemben ismertette a természeti környezetet, a település múltját, a rév történetét és az irodalmi, képzőművészeti kapcsolódási pontokat. De tartott a faluban író-olvasó találkozót, részt vett a felújított könyvtár megnyitóján, támogatta az intézményt könyvekkel. A hálás helyi közösség pedig mindig szeretettel hívta haza híres szülöttjét.

A már említett könyvei mellett feltétlenül említést kell még tennünk további balatoni témájú alkotásairól is, így a Tájak, emberek című (1990) kötetéről, a Szülőföldem, Dunántúl címmel 1980-ban szerkesztett kötetéről, valamint a Párbeszéd a Balatonról című írásáról (1968). Ez utóbbiban Veres Péterrel szállt vitába a Balaton védelmében, amelynek köszönhetően egy újabb balatoni vallomás született meg.

“Veres Péter nem tudja a kiránduló szemével nézni a Balatont, de a kiránduló, a csak testi élvezetet kereső, fürdőző-vitorlázó nép szeme és Veres Péter tekintete mellett alighanem van még egy harmadik látószögre is lehetőség. Annak, aki itt született, a tóvidék, a víz és hegy ölelésében, aki a szülőföldet tiszteli e tájban. Mert megérlelő és fölnevelő bölcsőhely nekem e tájék, ott serdültem föl a tihanyi félszigettel szemben, a szántódi, háromszögként beszögellő parton, azon a vidéken, amely Mészöly Géza egyik vásznáról valamelyik régi magyar papírpénz – talán a tízpengős – hátlapjára is rákerült. S ide, a tóparthoz térek vissza ma is nyaranta pihenni és dolgozni, s néha télen is. Mert nemcsak testileg születtem ott, hanem a szellemem és lelkem, érzéseim és indulataim, gondolataim és vágyaim bölcsője is e táj.”

A Balatonhoz való kötődést vizsgálva, nem szabad figyelmen kívül hagyni a barátokat, írótársakat sem, hiszen a Balaton a háború után a magyar írók fővárosa lett. Fodor András és Fonyód, Takáts Gyula és a Bece-hegy, Németh László és Sajkod, Lipták Gábor és Füred, Bertha Bulcsu és Szepezd, Tatay Sándor és a Badacsony, Kodolányi és Akarattya. A sor folytatható lenne, hiszen a Balatont a művészek is felfedezték maguknak. Márpedig, ha egy táj bekerül a művészetbe, az azt jelenti, hogy annak a helynek van mondanivalója.

Szabó Zoltán Szerelmes földrajz című könyvében a következőképpen fogalmazott: “Aki az anyagról akar megtudni valamit, forduljon a földrajzhoz. Aki a tájak lelkét akarja megismerni, forduljon az irodalomhoz”. Tüskés Tibor mindkettőt akarta. Egész életében a Balaton szerelmese, szószólója maradt. Megfogadva Szabó Zoltán intelmét, mindent tudni akart róla. “Annak, aki jól ismeri Magyarország részeinek képét, tájainak gazdagságát, városainak jellegét, a hazai föld szebb lesz, tágabb lesz, nagyobb lesz, tehát kedvesebb is lesz. Több féltése és több terve fog kapcsolódni ehhez a szóhoz: Magyarország. E több féltés és több terv, több védenivaló és több alkotnivaló elemeiből tevődik össze az, amit a szó legtisztább értelmében nevezhetünk hazafiságnak”. A könyvtárnyi Balaton-irodalomhoz képest éppen azzal hoz újat, hogy nem pusztán adatokat közöl, hanem írásait kibővíti, színezi a maga Balaton-élményeivel.

Ezért írt oly sokat Egry József, Kodolányi János, Keresztury Dezső vagy éppen Martyn Ferenc balatoni kötődéséről. Ezért elemezte a Siófok és Szántód által behatárolt terület irodalmi életét, megemlítve régi korok nagyjait, Pálóczi Horváth Ádámot, Csokonai Vitéz Mihályt, Kazinczy Ferencet, Vas Gerebent, Roboz Istvánt, Eötvös Károlyt, Jókai Mórt, Krúdy Gyulát, Karinthy Frigyest, s a kortársak közül Garai Istvánt, Szapudi Andrást, Iby Andrást stb. Ezért kutatta a helyi folklór, zene, történelem, halászat, méhészet és gazdaság múltját. Ezért írt a berekről, a hajózásról, a vasút szerepéről a déli part fejlődése szempontjából, a különféle balatoni hasznosítási tervekről, Hermann Ottó, Beszédes József munkásságáról. Úgy tűnt, kifogyhatatlan a balatoni témákat illetően. Életművének ez a része (is) felfogható egyfajta szociográfiai, tájmonográfiai, kultúrföldrajzi, néprajzi és irodalomtörténeti gyűjteményként is. A tanár pontossága, pedantériája, a könyvtáros leltározó figyelme, precizitása és az író éleslátása mutatkozik meg minden írásában. Igazi “balatonológus” lett, mint ahogyan egykor Lipták Gábort nevezte A füredi ház című rá emlékező írásában.

Nem utolsósorban ezért állította össze előbb az általa szerkesztett Jelenkor 1963-as és ’64-es, majd a későbbiekben a szintén általa irányított Somogy 1995-2000 közötti Balaton tematikájú számait is. Ezek a lapszámok nem pusztán a bennük szerzőként jegyzett, s fentebb már többször emlegetett barátok, kor- és pályatársak írásainak minősége miatt érdemel említést, hanem a széles látókörű szerkesztői koncepció miatt is. Az az arányérzék, amellyel a líra és a próza mellett helyet kaptak a kritikák, az úgynevezett “úti- és fürdőlevelek”, írói jelentések, tudományos dolgozatok, műelemzések, visszaemlékezések, naplójegyzetek, eladdig sehol sem publikált, kiadatlan vallomások, beszélgetések, mind-mind rá vallottak. Az a bámulatos nyitottság, amellyel az őt körülvevő világot szemlélte, az a szomjas kíváncsiság, s megszégyenítő munkabírás, ahogy szinte rávetette magát a következő feladatra, már önmagában is morális állásfoglalást jelentett. A kiadványokon úgy hagyta rajta személyiségének nyomait, hogy tulajdonképpen nem is írt ezekbe a lapszámokba egy-egy szerkesztői jegyzeten kívül semmit. Zsávolya Zoltán szavaival élve, “kétség sem fér hozzá, hogy Tüskés Tibor személyes intézménnyé vált”, aki képes volt mások írásain keresztül is a saját szemével láttatni a Balatont.

A Somogy 1998-as balatoni számának szerkesztői jegyzete, legalábbis egy rövid részlete idekívánkozik: “Aki pihenni jön a tó mellé, annak a Balaton a tiszta víz, horgászparadicsom, aranyhíd. Aki belőle él, annak kiadó szoba, Zimmer frei, valuta, munkaalkalom. Aki folyóiratot szerkeszt, annak számvetés, emlékezés, gondolat, eszme, szembenézés. Kik emelték a művészetbe? Kik írtak róla verset? Kik festették meg színeit és fényeit? Kik éltek és haltak partjain? Még akkor, amikor Adriánk volt, Hunfalvy János a múlt század derekán «gyönyörű magyar tengerkének» nevezte. A tengertől azóta országhatárok választanak el. De a Balaton megmaradt nekünk. Ezért talán még a korábbinál is jobban kellene védeni, oltalmazni, ismerni és szeretni. Már évekkel ezelőtt azt hittem, kimerült a róla való beszéd, elfogyott a ráfordítható szó és festék. Aztán rádöbbentem, a mindenkori jelen továbbírja a tó történetét. […] Azokhoz fordulunk bizalommal, akiknek a Balaton ma is több, mint puszta pénzforrás vagy pénzköltési lehetőség. Azokhoz szólunk, akiknek a Balaton jelkép: örömeink és veszteségeink, boldogságunk és fájdalmunk metaforája”.

Itt érdemes megemlíteni, hogy Tüskés Tibor akkor is kapcsolatban maradt a Balatonnal, amikor már nyaralója sem volt a tó partján. Illyés szavait idézhetnénk, aki azt vallotta a szülőföldről, hogy bár “földem nincs e tájon egy bokoraljnyi, de az író e földből él bennem, e föld hajdani látványából”. Ezzel az idegsejtekben továbbélő szülőföld-élménnyel találkozhatunk Tüskésnél is, akinek számtalan déli parti településsel megmaradt, újjáéledt vagy éppen kialakult a kapcsolata. A következő felsorolásban a már többször idézett és nyilvánvalóan legfontosabb kötődést, Szántódot, most külön, még egyszer nem említem.

Tüskés Tibor részese volt a szárszói költészet ünnepe sorozatnak, egészen a kezdetektől, több alkalommal is. Ezt példázza az a 2007-ben, a 20. találkozóra megjelentetett kiadvány is, amelyben Tüskés Tibor neve, kézírása, levele több helyen is szerepel. Szárszóról egyébiránt Triptichon című kötetében majd húszoldalnyi “jegyzetet” közöl, amelyben a helyi József Attila-kultusz nyomait kutatja és tárja fel.

De lehetne említeni a Fonyódi Helikon ünnepségeket is, amelyek afféle költőtalálkozóként, irodalmi tanácskozásként funkcionáltak majd két évtizeden keresztül, 1980 és 2002 között. A Simon Ottó és Fodor András által megálmodott és Takáts Gyula által “megkeresztelt” találkozókat eredetileg kis létszámú tanácskozásra tervezték, végül a magyarországi irodalmi folyóiratok főszerkesztőinek seregszemléjévé vált. A találkozókon természetesen rendre ott volt Tüskés Tibor is, amit jól bizonyítanak azok az írások, amik a tanácskozás után megjelentetett antológiákban olvashatóak.

S ha már itt tartunk, nem szabad kihagyni a különféle író-konferenciákat, szerte a Balaton partján, vagy éppen a Keszthelyen megrendezett Berzsenyi Társaság-féle helikoni ünnepségeket sem. Mert Tüskés Tibor ment, ha meghívták, előadott, szerepelt, adatokat gyűjtött, leveleket írt, buzdított, tanított. Ez volt az életeleme. S mivel ezen a tájon érintettsége is erősebb volt, soha nem utasította vissza a felkéréseket.

Tiszteletadás a szülőföldnek címmel 1980. május-júniusban kiállítása volt grafikai gyűjteményéből Szántódpusztán. Feladatot vállalt az 1993-tól Siófokon megjelenő, Szapudi András-féle Hazánk című irodalmi folyóirat munkájában, részese volt az ugyancsak Siófokon készült és 2007-ben Matyikó Sebestyén József által szerkesztett Füred antológiájának. Egyetlen alkalmat sem szalasztott el, ha kedves helyéről, a Balatonról írhatott. Ezekben az írásaiban teljes Balaton-képet rajzolt, melyen ott vannak a tájra vonatkozó földrajzi, történelmi, etnográfiai és természetrajzi ismeretek. Nem pusztán madártávlatból közelített, hanem úgymond “színes” prózájával mintegy bejárta a vidéket.

Talán érdemes még azt is megemlíteni, hogy Tüskés Tibor bár a Balaton egészét szerette, mégis a déli part lokálpatriótája volt. Ezt a már említett, A déli part kihívó című, Kaposváron a Somogyi Almanach 10. számaként kiadott, Varga Hajdú István rajzaival díszített kis füzet is jelzi. De megfigyelhető, hogy Tüskés majd minden Balatont elemző könyvéből kiérződik az északi partot túlmagasztaló véleményekkel szembeni ellenérzése. Állandó késztetést érzett írásaiban arra, hogy megvédje a számára szülőföldet jelentő déli part szépségeit, értékeit, jellegzetességeit. Ezt azonban sohasem az északi oldal rovására tette. Mértéktartása és tudása megőrizte őt attól, hogy kritikátlanul elfogult legyen. Nem szembeállított, hanem kiegészített. Nem elhatárolt, hanem összekötött. Ezt azonban nagyon határozottan, a táj értékeit tudatosítva tette. “Tévedés azonban, hogy csak az északi partnak van látványa, a délinek pedig nincs. Hogy az csak egyetlen kék ecsetvonás. Lapos partszegély. Üresség, egyhangúság. Aki északról tekint át és figyelmesen húzza végig tekintetét a déli parton, az ott is meglátja a formák változatosságát, a szintkülönbségeket, a táj gyűrődéseit s – újabban – az ember alkotta formákat. Aligától Szabadiig a víz fölött sárga homokfal húzódik. Siófokon a toronyszállodák szürke betonfogsora harap az égbe. Földvár, Szemes, Lelle, Boglár egy-egy földkupac, biztos tájékozódási pont a vízenjárónak. A fonyódi kettős hegy éppolyan jellegzetes eleme a déli partnak, mint északon a Badacsony. Egry József a Badacsony oldaláról, hátát a hegynek vetve, egy életen át festette a Balatont. Művészete bizonyítja, hogy délre is nyílik kilátás a vízen. […] Mi az, ami a déli part egész hosszában a táj legjellegzetesebb eleme? A jegenyék. A somogyi partra nyíló látványt úgy tagolják, mint a kottát az ütemvonalak. Ők adják a táj ritmusát.”

A fenti idézet csak egy apró szelete annak a kutató szellemnek, amellyel Tüskés Tibor a déli partot vizsgálta. E kutatás legfőbb eredményének azt nevezhetjük, hogy a déli part fogalmát kitágította a hagyományos Aligától Szentgyörgyig tartó vízparti szemléletmóddal szemben egészen a somogyi dombvonulatig. Szemhatára a tó környékének távolabbi vidékeire is kiterjedt. Azt vallotta, hogy ha az ember a déli partot akarja szemlélni, akkor nem pusztán a vízpartot kell kutatásának tárgyául vennie, hanem az attól délre eső Balaton-melléket is, amely földrajzilag, táji és etnikai jellegzetességeit tekintve egységet képez vele, hiszen egykor egészen idáig benyúltak a Balatonnak az öblei és berkei. Ez a majd húsz kilométeres sáv legalább olyan gazdag építészeti, történeti és néprajzi szempontból, mint a sokkal jobban felfedezett, feltárt északi part. Mindemellett arra is volt gondja, hogy bíráljon és javaslatokat tegyen, a jövő Balatonjáról álmodjon

Különösen kedves számomra az Irodalom, képzőművészet, zene és Siófok című mintegy 40 oldalas, alapos és részletes tanulmánya, amely 1989-ben a Siófok, várostörténeti tanulmányok kötetben jelent meg Kanyar József szerkesztésében. Ebben Tüskés nem pusztán Siófoknak a mai értelemben vett szépirodalmi életét vonta vizsgálódási körébe, hanem kitágította a kört földrajzilag a környező településekre, tartalmilag a népköltészetre, oklevelekre, levelekre, emlékiratokra és a publicisztikákra is. Természetesen nem hiányoznak a felsorolásból a képzőművészek, s a XX. században felvirágzó fürdőtelep által vonzott szellemi élet egyéb nagyjai sem, festők, írók, színészek sem. Tüskés azt vallotta, hogy “Siófok történetében benne van a déli part egész múltja”.

Amikor 17-18 évesen éppen belevetettem magamat a helyi, azaz a siófoki irodalmi életbe, élt Pécsett egy ember, aki az én városomról olyan alapos és kimerítő elemzést tett le az asztalra, hogy azt még most, húsz évvel később is csak pirulva tudom olvasni a számtalan újdonság erejével ható megállapítás láttán. Ilyen volt Tüskés Tibor mindenben. Alapos, precíz s elkötelezett. Elkötelezett az irodalom, a művelődés terén, de legalább ilyen mértékben elkötelezett a Balaton iránt is. Amikor 1988-ban Szülőföldem a Dunántúl címmel Major Sándor filmet készített életútjáról, az egyórás műsorból Tüskés Tibor több mint fél órát szánt a Balatonra. Balatoni jelenettel kezdődik, s az ő javaslatára egy balatoni jelenettel is zárul a film, holott ekkor már több mint három évtizede Pécsett élt. Pécsnek mindössze hét percnyi idő jutott ebből a hatvan percből. Jól jellemzi már önmagában ez az egy mozzanat is azt a kötődést, ami soha sem szűnt meg nála szülőföldjéhez, a Balatonhoz. “A kör bezárul. Az ember visszatér oda, ahonnét elindult. Hogyha a bolyongó Odüsszeusz lelkéből egy darabnyi belém szakadt, akkor megkerestem és megtaláltam a magam Ithakáját. Újra a Balaton mellett vagyunk” – mondja a film végén.

Az az egymásrautaltság és harmónia, amit a gyermekkorban megtapasztal az ember az őt körülvevő természet és az emberi világ kapcsolatát illetően, életre szóló élmény. Ez cseng vissza Tüskés Tibor minden Balatonról szóló vallomásából. Nem csoda hát, ha a Takáts Gyuláról írt Mint fán az évgyűrűk című esszéjében azt a tanulságot vonja le, “hogy két hazája van mindenkinek: a nagyvilág és a szülőföld. S az utóbbi nem kevésbé fontos és szép, mint a másik. Horgony a szülőföld, mely nélkül a tág és messzi óceánokon sem lehet biztonságosan hajózni…”

Mindezt végigolvasva, egyesek talán mondhatják, hogy nem volt mentes az elfogultságtól. Egyéni vonzalmai, ízlése, magánvéleménye túlzottan rányomta a bélyegét arra a képre, amit magában és írásaiban a Balatonról festett. Ágoston Zoltán, a Jelenkor jelenlegi főszerkesztője 2010 januárjában hozzám intézett levelében, amelyben ezt az írást terveztük, formáltuk, próbált óva inteni engem is a túlzott elfogultság veszélyétől. Megjegyezte, hogy nem egyszerű feladat úgy beszélni a saját tájunkról, hogy az ne csak az onnan elszármazottaknak, a ráismerés miatt legyen érdekes, hanem olyan termékeny metszéspontját adja a regionalitásnak és az univerzalitásnak, amelyben mindenki felfedezheti a tájnak azt a kulturális, szellemileg átformáló erejét, amely többek gondolatait is inspirálhatja. Tudtam, hogy igaza van, de azt is tudtam, hogy nem fog sikerülni. Elismerem, elfogult vagyok a Balatonnal, akárcsak Tüskés Tibor volt. “Elfogult vagyok? Csak annyira, hogy tudom: csak a kötődés, a valahová tartozás tehet szabaddá és otthonossá a világban. Szülőház, szülőföld, bölcsőhely – látszólag idejétmúlt, használatból kikopott szavak. Valójában éppen az elidegenedett világ, a kallódó, magányos élet adhatja vissza igazi jelentésüket, tartalmukat. A szülőföldet nem mi választjuk, szerencsés esetben a szülőföld választ minket. Úgy, hogy családot, otthont, anyanyelvet ad, fölnevel, beleköt a világba. Ebben az értelemben egy fővárosi, ötödik kerületi bérház éppúgy lehet szülőföld, mint egy kis falu vagy egy magányos vasúti őrház”. Magam is így érzem. S ha már itt tartunk, hadd áruljak el még valamit: elfogult vagyok Tüskés Tiborral is.

Most, 2010 nyarán, amikor születésének 80. évfordulóját – nélküle – ünnepeljük, Szántód emléktáblával, emlékszobával, könyvbemutatóval, egész napos programsorozattal, s a Községi Könyvtár Tüskés Tibor nevének felvételével tisztelgett nagy szülöttje előtt. Tüskés Tibor szellemében újra a Balaton partjára költözött.