Ágoston Zoltán: – Kivételes munkabírású, fegyelmezett emberként tartanak számon az ismerőseid. Az érzelmeidet nem szokásod megosztani a nyilvánossággal. Elmondod-e most, hogyan gondolsz az öregségre?

Tüskés Tibor: – Minden bizonnyal a jelenségek érzelmi megítélése nem hiányzik belőlem. Van érzékem az örömre, a gyászra, a keserűségre, a meghatottságra. Az indulat – bár próbálom fékezni magamat – elragad néha. De nem szeretem a színpadias hangot, a teátrális mozdulatokat, a keresett ünnepélyességet. Ismerem és megértem a színházat, a színészeket, a pódium világát, csábítását. Ismerem az idős színészt, aki pályája végén a direktorhoz fordul: szeretné jutalomjátékként eljátszani, még egyszer, utoljára eljátszani élete nagy szerepálmát. Emlékezem Beniamino Gigli, az olasz tenor Bécsben adott búcsúhangversenyére, amelyet a Magyar Rádió is közvetített, és még pécsi, József utcai társbérleti lakásunkban hallgattam egy öreg, zöld varázsszemes Orion készüléken. Karmesterekről is hallani, hogy utolsó dirigálásuk után látványosan leteszik a pálcát… Különös módon a képzőművészeket és írókat nem érinti meg ez a színpadias gesztus, a visszavonulás. Ők az utolsó pillanatig dolgoznak. Hogy környezetemben megismert példákat idézzek: Takáts Gyulának új verseskötete kilencvenhat éves korában, halála előtt egy évvel jelent meg. Csorba Győző betegágyán született versei Csikorgó címmel láttak napvilágot. Emlékezem, Martyn Ferenc utolsó rajzain balettozó lányok mozdulatait örökítette meg. Reich Károlytól hallottam: életörömöt kifejező szép, tiszta, erotikus lapjai, a telt idomú nőket ábrázoló rajzai kórházban, egy műtét után készültek. Lossonczy Tamás festőművész augusztusban volt százöt éves. Ma is fáradhatatlanul alkot, rajzol, dolgozik…^**

– Ezek a példák valóban nagyszerűek, s egészen addig követhetőek, amíg a test és a szellem erre lehetőséget ad…

– Meg kell cáfolni magamat. Miért kellene nekem olyannak lenni, mint amilyen X. vagy Y.? Az utolsó pillanatig a tollat fogni, az írógépet kopogtatni? Hajlok a búcsúelőadást tartó színész, a pálcát elhajító karmester példájára. Az elmúlt évben olyan események történtek velem, amelyeknek hatására megszületett bennem a döntés: búcsút mondok a betűnek, az írásnak. “Stílusosan” a könyvhét szombatján, Budapesten, a Vörösmarty téren tört rám a baj. Dedikálás közben észrevettem, hogy nem jól látok. Ott tartózkodó barátom, mikrobiológus, azt tanácsolta, azonnal szemészhez forduljak, nyomáspróbát kérjek. Másnap, vasárnap már a pécsi négyszáz ágyas klinika szemészeti ügyeletén jelentkeztem. A vizsgálatot végző orvosnő az ambulánslapon írásban adott véleménye: nem szemészeti, optikai problémáim vannak, “javasolt neurológus kolléga felkeresése”. Így kerültem a pécsi neurológiai klinikára, a Rét utca kettőbe.

– A Rét utcát a pécsiek gyakran emlegetik, de leginkább metaforikus értelemben. Miközben az intézményről valószínűleg kevés ismerettel rendelkeznek.

– Amióta, jó tizenöt éve feleségemmel a Hullám fürdőbe járunk úszni, minden reggel autóval az idegklinika részben vasrácsos, részben rács nélküli ablakai alatt, a magas téglakerítéssel körülvett épület mellett haladunk el. A pécsi köznyelvben a Rét utca kettőnek fenyegető jelentése van. “Majd betesznek a Rét utca kettőbe…” “Te is a Rét utca kettőbe való vagy…” “Várnak rád a Rét utca kettőben…” Holott a klinika bejáratánál olvasható tábla szürke alapra búzavirágkék betűkkel írt szövege szerint a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának három különböző intézménye működik az épületben: az Idegsebészeti Klinika (igazgató dr. Dóczi Tamás), a Neurológiai Klinika (igazgató dr. Komoly Sámuel) és a Pszichiátriai Klinika (igazgató dr. Fekete Sándor). Továbbá a Rét utca kettő alatt van a különféle vizsgálatokat végző, önálló Pécsi Diagnosztikai Központ Kft. Én a Neurológiai Klinika második emeletére, a hetes kórterembe kerültem, dr. Pfund Zoltán adjunktus keze alá.

– Volt-e valamiféle tapasztalatod erről a helyről korábbi életed során?

– Az épület belülről sem volt ismeretlen a számomra. Művészettörténeti és irodalomtörténeti emlékeim vannak róla. A Janus Pannonius Múzeum Művészettörténeti Osztályán egyszer végiglapoztam Martyn Ferenc Journal 50 című, mintegy háromszáz lapot magába foglaló rajzsorozatát. Martyn ide járt rajzolni. A sorozat több lapja a pécsi pszichiátriai klinikán készült. Több férfifej, a rács mögé zárt síró férfi, öt síró férfi fej, öt fej rács mögött. Itt került kapcsolatba dr. Jakab Irén orvosnővel. Az elmebetegek rajzairól és festményeiről írott, 1956-ban megjelent könyvének Martyn volt a művészeti tanácsadója. (Iréne Jakab: Dessins et peintures des aliénés. Conseils artistiques: François Martyn. Akadémiai Kiadó, Bp., 1956. Német nyelven is!) Sajnos a művészettörténészek sehol nem beszélnek Martynnak erről a tevékenységéről.

De az épületben személyesen is jártam. A Jelenkor indulásakor jelentkezett a lapnál Sík Mihály. Baranyai származású, tehetséges fiatalember volt, 1959 és 1965 között egy ciklusnyi versét közölte a folyóirat, de történt vele valami, szelleme megroppant, és a pécsi idegklinika zárt osztályára került. Itt látogattam meg, és látogatta Makay Ida is, aki kapcsolatukról még évek múlva is lírai hangú versekben vallott. Sík Mihály később Szegedre került, 1966-ban és 1969-ben még a Tiszatájban kritikát írt Káldi János, Bárdosi Németh János és Lajta Kálmán egy-egy kötetéről. Aztán elveszett az irodalom számára, és fiatalon meghalt.

1953-ban kezdtem a Janus Pannonius Gimnáziumban tanítani. Egy év múlva a pesti egyetemről jött az iskola tanári karába Stetka Éva magyar-francia szakos tanárnő. Az egyetemen nem találkoztunk, de a gimnáziumban kollégák lettünk. Doktori disszertációját Paul Claudelről írta. Évának előbb a Vigiliában, majd más lapokban, például a pécsi “második” Dunántúlban is szép versei jelentek meg. De tanárnak nem vált be. Kócosan járt, megállt az utcán a hirdetőoszlop előtt, és a Marseillest dúdolta. Kármán Istvánról, a losonci jurátusról az egyik osztályban öt órát beszélt, de Solohov regényének, az Új barázdát szánt az ekének méltatását elhagyta. Diákjai karácsonyra fésűvel ajándékozták meg. Egyik tanárnő kollégájánál lakott pici albérleti szobában. Szállásadója hozta-vitte a híreket róla az iskolába. Első verseskötete, Az ébredés partjáig 1958 karácsonyára jelent meg, a Szépirodalmi Kiadónál. A szép, modern, szürrealisztikus verseket tartalmazó kötetről az egyik korai kritikámat a Jelenkor 1959. évi 1. számában róla írtam. Akkor még nem én szerkesztettem a lapot, a rovatvezető csak a vita-rovatban és csillag alatti megjegyzéssel bátorkodott közölni. “Írását a szerző eredetileg recenziónak szánta. Minthogy azonban kritika formájában lényegében az ún. modernizmus kérdéséhez szól hozzá, megállapításai pedig eléggé problematikusak, a recenziót Vita-rovatunkban közöljük.”

Éva nem sokáig viselte el igazgatónk vegzálását, akinek elve és metódusa a bolsevik megoldás volt: mindig csak egyetlen kollégát kell kipellengérezni, ütni; a bírálat, a támadás, az osztályharc, a szalámitaktika féken tartja, megfélemlíti a többieket is. Stetka Évát előbb áthelyezték a Nagy Lajos Gimnázium esti tagozatára, majd elhagyta Pécset, hazaköltözött Debrecenbe, ahol egy ideig az egyetem könyvtárában dolgozott.

Valamikor a hetvenes években levelet kaptam tőle. Korábban úgy hallottam, Stetka Éva édesapját a háború után valamilyen politikai váddal elítélték, és a börtönben halt meg. Lánya ebbe nem tudott belenyugodni. Levelében arról írt: tudomása szerint édesapját a pécsi idegklinikán kezelik, és arra kért, menjek el a klinika igazgatójához, tudakoljam meg, és adjak hírt apja állapotáról. Bár a kérés valódiságában erősen kételkedtem, de nem tehettem mást, fölkerestem a klinika akkori igazgatóját, dr. Pálffy György – ma emeritus – professzorát. Furcsa találkozásunk volt a szobájában. Előadtam kérésemet, és éreztem, különös szemmel néz rám a professzor úr. Komolyan beszélek? Miért vagyok itt? A klinikán soha nem tartották nyilván Stetka Éva édesapját. Arra gondoltam, remélem, nem engem tekint elmebetegnek.

A harmadik találkozásom a klinika épületében eléggé szokatlan körülmények között zajlott. A Janus Pannonius Gimnáziumban a szóbeli érettségi vizsgák folytak. Az egyik, vidékről bejáró diákot, amikor a vizsgára autóval hozták, baleset érte, a mentő az idegklinikára hozta. Mi legyen a lány sorsa? Igazgatónőnk huszáros döntést hozott. Az érettségiztető vizsgabizottság öt tanár tagja délután két órakor kivonult a pécsi idegklinikára. A lányt magas hordágyon kitolták a folyosóra, mi körbeálltuk, tételt húzattunk vele, és formálisan levizsgáztattuk. Az eset még egy mozzanatára emlékezem. Akkor világosodott meg előttem igazgatónőnk hajdani úri származása. Amikor eljöttünk az épületből, Juci néni a portásfülkéhez lépett, és a csokornyakkendős, láthatóan úri modorú, ám deklasszált portás kedves ismerősnek kijáró kézcsókját fogadta.

– Említetted Martyn rajzsorozatát, és hogy művészeti szakértője volt egy kötetnek, amely az elmebetegek képalkotásával foglalkozott. Tudsz-e arról, hogy az intézetben mások is megfordultak efféle céllal vagy épp valamelyik beteg után maradt figyelemreméltó hagyaték?

– Tudomásom szerint a pécsi pszichiátrián a státus megalkotása során diagnosztikai, illetve terápiás célból rajzoltatnak is a betegekkel. Ezeket a rajzokat bizonyára összegyűjtik, leltározzák és tárolják. 1975 januárjában zajlott a pesti akadémián Fülep Lajos emlékülése. Én is ott voltam, Fodor András is. Ezen az emlékülésen hangzott el például Illyés Gyula Az eligazító című, Fülepről szóló kitűnő esszéje. Az emlékülésen Weöres Sándor rögtönzött felszólalásában szóvá tette, hogy tudomása szerint a pécsi múzeumban egy a hajdani pécsi idegklinikán kezelt kiváló, de ismeretlen festő nagy értékű képei is megtalálhatók, de “hagyatéka a padláson porosodik a múzeum jóvoltából”. A kérdésről Fodor Andrással 1978-ban levelet váltottunk, de se ő, se én nem emlékeztünk már a Weöres által citált férfi nevére. A közelmúltban aztán némi utánjárással, Hárs Éva pécsi művészettörténész információi nyomán megtudtam a festő nevét: Kellermann Emilnek hívták, és azt a tényt is, hogy hagyatékát – bár az sosem szerepelt kiállításon – ma is őrzi a múzeum. Egyébként Kellermann Emil nevével Weöres Sándor Csöngén, 1945. július 24-én kelt, Fülep Lajosnak Zengővárkonyba írt levelében egy felsorolásban találkoztam. Weöres még a háború befejezése előtt Pécsett ismerkedhetett meg Kellermann Emillel, mert most azt írja: “Kérem Professzor Urat, ha tud valamit Wiesenberg Kláriról [Martyn Ferenc felesége], Berger Ottiról [Louis Berger francia művészettörténész lánya, aki Magyarországra került], Kellermann Emilről és hozzátartozóikról: írja meg nekem; róluk ősz óta [Weöres a deportálásukra céloz] nem hallottam semmit.”

– Az említetteken túl jártál-e a Rét utca kettőben a későbbiekben látogatóként közeli ismerősnél, barátnál?

– Csorba Győzőnek már a hetvenes évek közepéről vannak negatív egészségügyi tapasztalatai. Erről tudósít az Észrevételek (1976) című kötet Görbék-ciklusának első darabja, az ironikus Röntgen-felvétel. Aztán az is eszembe jut, amikor Csorba Győző feküdt itt, a klinikán, és meglátogattam. Győző innét is verseket hozott magával a Szavak bolyhai (1988) ironikus darabjait (Kórház után, Klinikai töredékek) és a Szemközt vele (1991) több megrendítő vallomását (Kórház-ablakból, Férfi-kórterem). Már élete utolsó évében volt, amikor Fodor András éppen Pécsett járt, és őt is elhívtam magammal, látogassuk meg Győzőt a klinikán. Ők akkor találkoztak utoljára. Bandi Facies Hippocratica címmel verset írt erről a találkozásról. “Az intenzív osztályon / fekszik az ablak mellett. / Megbénult szegény Győző / korábban ép baloldala is. / Csontritkulásnak mondják / az új kórokozót” – így kezdődik a vers, melyet ezekkel a szavakkal fejez be: “Jól megnézem a tehetetlenségre / kárhoztatott, a soktudón / ráncos-bölcs ujjakat. / Hogyan is írta Aranyról? / Megcsókolnám most már, / megcsókolnám / a kezét is.”

– Az elmondottak alapján te magad, betegként nem is lépted át az intézet küszöbét?

– Aztán 1996-ban én is az idegklinika sebészeti osztályára kerültem. Addig-addig panaszkodtam a visszatérő, meg-megismétlődő lumbágóra, amíg elkerülhetetlen lett a gerincműtét. Azóta a gerincfájdalmakra a legjobb orvosságot a rendszeres úszásban találtam meg.

– Most viszont egészen más a panaszod, amin az úszás nem segít…

– A kettőslátásról mint testi bajról korábban semmit sem hallottam. Mindenesetre a hétköznapi életben eléggé kellemetlen akadály. Egyetlen előnye van: a csinos nőket duplázva látod… A neurológiai klinikán tíz napot töltöttem. Infúzióval szteroidokat csepegtettek belém. Aztán gyógyszeres terápiára váltottunk… Volt orvos, aki három hónapnyi gyógyulási időt ígért, volt, aki elhúzódó kezelésre készített föl. A diagnosztikai központban, majd a négyszáz ágyas klinikán százféle – persze túlzok – vizsgálatot végeztek el rajtam. Egy idő után a javulás némi jelét tapasztaltam. Karnyújtásnyi távolságban elég jól látok, egy levelezőlapnyi felületen kézzel írni is tudok. De azon túl a két szem alkotta kép nem áll össze. Az írógép használatáról lemondtam. Ha hosszabb levelet kell írnom, szerencsére van a lakásban egy öreg számítógép, feleségem azon ír, tudok neki diktálni.

– A mostani klinikai kezelés idejéből származó tapasztalataid a legfrissebbek. Milyenek ezek az új benyomások?

– Egy kórházi szoba, egy klinikai kórterem metszet a társadalomból. Hárman feküdtünk a szobában. Szomszédomat az egyik baranyai üdülőhelyről hozták be hozzátartozói. Erős, testes, 106 kilós férfi volt. Nehezen mozgott. Kezelésre, vérének megforgatására a négyszáz ágyas klinikára vitték át. Fiatalkorában bányász volt, ma nyugdíjas, a régi, fényes szeptemberi bányásznapokra emlékezett. “Amikor a hűségpénzeket kaptuk, a Nádorban három napig mulattunk… Autóbuszokkal vittek bennünket kirándulni az országba, Zalakarosra, Egerbe.” Az első vizit alkalmával azt mondta az orvosnak: “Ebben az évben már ötödször vagyok itt. Január kivételével minden hónapban. Dokikám, arra kérem – fordult az orvoshoz –, adjanak nekem végre valamilyen más terápiát. Nem számít, van egy-két milcsim, nem sajnálnám rá… Gyógyítsanak meg…” Kíváncsi voltam, honnan volna neki egy-két milcsije a gyógyuláshoz? Az üdülőhelynek abban az utcájában, ahol lakik, ősztől tavaszig ő vigyáz a közeli városban élő nyaralótulajdonosok házaira. Ősszel avart söpör, télen havat lapátol. Persze, ha betörést észlel, rendőrt hív. Hány felügyeletet kívánó nyaraló van az utcájában? Mennyi adózatlan forintot tesz zsebre évente egy-egy városi nyaralótulajdonos nyugalmáért?

Az ablak melletti társam, aki jó pár évvel fiatalabb volt nálam, az első percekben letegezett. A nővérek Sanyi bácsinak szólították. Ujjain három, csillogó aranygyűrű, csuklóján, nyakában aranylánc. Fiatalkorában kék parolinos ávós volt, majd eléggé magas állású, sima katonatisztként vonult nyugdíjba. Csurgón járt iskolába, Bertók Lászlót ismerte, egy régi versét könyv nélkül idézte. Ő is írt valaha verseket. Nem tódított. Neve szerepel Bertók László dokumentum-könyvében, a Priuszban: “Örültem azért is, mert 1955. április 17-én bemutatott a Somogyi Néplap. Egyszerre közölte három versemet, életrajzi vallomásomat, sőt csurgói iskola- és költőtársam, G. S. hozzám írt versét is.” Sőt ma is ír verseket: egy Kádár János-ellenes versét akarta megmutatni. Szerencsére mondhattam: “Sajnálom, nem látok, nem tudok olvasni.” Sokat utazott külföldön, járt a nyugat-európai országokban, volt Amerikában. Az utazásait megörökítő fényképalbumot a klinikára is magával hozta, és a csinosabb nővéreknek, akik az ágya szélére ültek, szívesen megmutatta. Az egyik nap egy szigorlatozó orvostanhallgató nőt vezettek az ágyamhoz, tanára rajtam, az én státusom elemzésével vizsgáztatta. Amikor a hölgy elment, Sanyi bácsi hozzám fordult: “Lány vagy asszony volt a vendége?” “Nem néztem a kezét, van-e rajta karikagyűrű” – feleltem. – “Miért?” – kérdeztem. – “Líbiába készülök egy kéthetes repülőúttal – mondta Sanyi bácsi. – Jó lenne, ha betegkísérőnek egy fiatal nőt elvihetnék magammal. Természetesen minden költségét állnám…”

Van még egy történetem. Az egyik délután a kórtermek előtti köves, hűvös folyón sétálva, látogatóra várva egy idősebb és egy fiatalabb férfira lettem figyelmes. Talán apa és fia voltak. Megállítottak egy fehér köpenyes fiatal, szemüveges orvost, és leckéztetni kezdték: “Megmondom magának mi a kötelessége… Fölháborító, hogy még ma is… Igenis, tudnia kellett volna… Van hely, ahol panaszt fogok tenni…” Ennyit hallottam, ennyi is elég volt, hogy elszégyelljem magamat. Nem akartam fültanúja lenni annak, amikor a beteg szembefordul azzal, akitől segítséget kellene remélnie. Besomfordáltam a kórterembe, ahol az ágyam volt.

– A konkrét történeteken túl hogyan ítéled meg az egészségügyet általánosságban?

– Az egészségügy az a terület, amellyel valamilyen módon mindenki kapcsolatba kerül. Minden ember vagy beteg volt, vagy ma is beteg, vagy előbb-utóbb az lesz. A magyar egészségügy tele van feszültséggel. Feszültséggel a társadalombiztosítási alap és a gyógyítás szempontjai, az orvosok és a beteg, a minisztérium és a kórházak, a klinikák és a családorvosok, a vezetők és a beosztottak, az orvosok és a gyógyszerészek között. Nem szeretnék a hazai egészségügy kérdésében senki fogadatlan prókátora lenni. Csak a különféle betegségek és műtétek alkalmával, a különféle kórházakban és klinikákon szerzett saját tapasztalataimat szeretném összefoglalni, és másokkal – talán némi haszonnal – megosztani. Az egyik tanulság: engem annyi baj és veszedelem ellenére, ami ért, mind ez ideig az Úristen kegyelme és az orvostudomány, az áldozatos lelkű, hivatásuknak élő, segítőkész orvosok mentettek meg, tartottak életben. A másik tanulság: tudom, lehetnek orvosi hibák, mulasztások, vannak egészségügyi intézmények elleni perek. De ha valaha bármi váratlan vagy előre kiszámítható baj érne, környezetem soha ne próbálja az engem kezelő és gyógyító orvosokat ezért okolni, hibáztatni, elmarasztalni. Minden egészségügyi dolgozónak, a klinikát vezető professzoroktól a hőmérőző ápolónőkig hálás vagyok munkájáért.

– Kanyarodjunk el most már eddigi fő témánktól. Levelezésed Fodor Andrással példátlan a mai korban. Mostanra az olvasóközönség is megismerhette ennek terjedelmét, részleteit. Miért érezted úgy, hogy ezt a maga teljességében meg kell jelentetni, és elégedett vagy-e a fogadtatással?

– A közelmúltban megjelent a Fodor András–Tüskés Tibor-levelezés harmadik kötete. Ezzel teljessé vált levelezésünk kiadása… A tárgyakhoz való viszony alapján alighanem az emberek két csoportba sorolhatók. Vannak a megőrző és vannak az eldobó típusú személyek. A környezetemben megismert művészek közül Martyn Ferenc jellegzetesen eldobó típusú alkotó volt. Hiába levelezett Hamvas Bélával, Kállai Ernővel, Takáts Gyulával, Rabinovszky Máriusszal és másokkal, nem maradt utána egyetlen hozzá írt levél. Ha ma kapott egy levelet Somlyó Györgytől, amelyben a költő az általa szerkesztett Arion című folyóirat számára grafikát kért, akkor Martyn a levelet megfordította, és a papír tiszta oldalára üzenetet fogalmazott Tatán élő feleségének, dr. Földi Margitnak. Nos, én inkább megőrző típusú ember vagyok. Ötven éven át megőriztem, és két költözés alkalmával magammal cipeltem azt az ötven doboznyi levelet, amelyet életemben kaptam. Akkor vetődött föl a Fodor Andrással folytatott levelezésünk kiadása, amikor az ötven doboz anyagát átadtam a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának. Fodor András Pesten, én vidéken, Pécsett éltem. 1959-től Fodor András haláláig, 1997-ig mintegy ezerszáz levelet váltottunk. Úgy gondolom, a kritika – például Tarján Tamás igényes elemzése a Jelenkorban – fölismerte ennek a levelezésnek az értékét. Egyrészt dokumentuma két ember személyes kapcsolatának, egy barátság történetének, azaz “levélregény”. Másrészt tükre egy elmúlt, immár történeti korszaknak, az elmúlt évtizedek irodalompolitikai, könyvkiadói, folyóiratszerkesztési viszonyainak. A kortárs magyar irodalomban a számomra legrokonszenvesebb, hozzám lélekben és szemléletben legközelebb álló folyóirat-szerkesztőnek Ilia Mihályt, a Tiszatáj volt főszerkesztőjét, a nagy levelezőt és szerkesztőt vallom. Ő írta a közelmúltban: “A Fodor-Tüskés levelezést olvasom, irodalomtörténetet olvasok. Az egykori manipulált sajtó és folyóiratok ellenőrzése miatt az irodalom igazi történése a levelezésben van, ennek ismerete nélkül csonka a korszakról való tudás. Fodor Bandi jó szervező volt, mert mindenre figyelt, reflektált. Tájékozottsága lenyűgöző volt, tudta, hogy az irodalom ebben a személyes szerkezetben is él. Látom, hogy a te gondjaidban is jó segítő és jó inspirátor volt.”

– A levelezéskötetek kiadása után is számos publikációd látott napvilágot, rendíthetetlenül dolgoztál, amíg az egészséged engedte.

– Az elmúlt év néhány, számomra fontos dolgozat közlését tette lehetővé az irodalmi folyóiratokban. Időrendben haladva: A januári Kortársban jelent meg a Történetek Kodolányi Jánosról című montázs-összeállításom, amelyben az író vajszlói “testvérbarátjának”, Simon Dezsőnek a visszaemlékezését közöltem. Ebből a dolgozatból Kodolányi kettős jubileuma – születésének 110. és halálának 40. évfordulója – alkalmával különlenyomat is készült. A Radnóti-évforduló hívta elő azt a Forrásban megjelent írásomat, amelyben a költővel – pontosabban a műveivel – történt találkozásaimat mondtam el. Az Új Forrásban adtam közre azokat a dokumentumokat, amelyeket a stíluskritikai és tipográfiai, nyomdatechnikai jegyek alapján a fiatal Pilinszky János feltételezett írásainak tartok. Szigorú kritikát írtam a májusi Kortársban Moldova György ormánsági riport- és dokumentum könyvéről. A Tiszatáj közölte Konrád György és a korai Jelenkor kapcsolatát fölelevenítő tanulmányomat. Nem nyerte el tetszésemet az az album, amely Pilinszky János néhány versét és Tandori Dezső hevenyészett rajzait tartalmazta, félresikerült kiadói vállalkozásnak mondtam az Életünk lapjain. Végül ugyancsak a Kortársban látott napvilágot az a közleményem, amelyben Kodolányi János és a volt Baranya megyei alispán, a derék Fischer Béla kapcsolatát idéztem föl tizenhét Kodolányi-levél tükrében. Így a kör bezárult, amivel a kritikusi pályán elindultam, azzal fejeztem is be. Egyik legelső bírálatomat 1958-ban, több mint ötven esztendeje, Kodolányi akkor megjelent új regényéről, a Boldog békeidőkről írtam. És most, félszázad múltán, a Kortársban ugyancsak az ő munkásságát és egyik nemes emberi kapcsolatát méltathattam.

– Amikor azonban a betegség megálljt parancsolt, számodra váratlan helyzet alakult ki azzal, hogy nem dolgozhattál. Hogyan dolgoztad föl ezt?

– A betegség, ami rám tört, ott, a klinikai ágyon, a hetes kórteremben tétlenségre, ugyanakkor elhatározásra is késztetett: egy számomra nagyon fontos kérdést vetett föl bennem. Módot adott arra, hogy végiggondoljam az életemet, azt, amit eddig megvalósítottam, és amit még elvégezhetek: hogyan tovább? Pátosz és színpadiasság nélkül, egyszerűen és tudatosan, önálló döntést hoztam. Búcsút mondok a betűknek, az írásnak, a kívánt és keresett közszerepléseknek, az utazásoknak, a megbízások és fölkérések teljesítésének, az előadásoknak, az olvasó-író találkozásoknak. A belső béke és rend fontosabb lett számomra, mint a világban, az irodalmi életben való jelenlét.

– Maradt-e olyan terved, amit mégis szívesen megvalósítanál, ha módod nyílik rá?

– Még van néhány félbemaradt tervem, halvány reményem, halk elképzelésem. Szeretném fölidézni és megírni személyes emlékeimet Lázár Ervinről és Nagy Gáspárról. Szeretném továbbírni a Pécsi Szemlében egy újabb sorozatban azokat a portrékat, amelyekben egy-egy magyar írónak Pécshez fűződő kapcsolatát idézem föl. Tartozásnak érzem Csorba Győző istenélményének részletes kibontását versei tükrében. Jó volna visszamenni abba az ormánsági faluba, Besencére, ahol 1974-ben jártam, és az akkori állapotokról a Jelenkorban kétrészes dolgozatom jelent meg, és most a kellő tanulságok leszűrésével a település mai arcát szociografikus eszközökkel rögzíteni. Mészöly Miklósról írt, mintegy 12-14 ívnyi, könyvnyi tanulmányom kiadásra vár. Babits Mihállyal szólva: “míg az égi és ninivei hatalmak / engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.” Ám annak a könyvnek a tető alá hozását, amelyet Tüskés Tibor levelesládája címmel terveztem és amely fontosabb személyek hozzám írt leveleit tartalmazná, s amelyhez a gyűjtőmunkát elkezdtem, ismétlem, ennek a kötetnek a megvalósítását már az MTA Irodalomtudományi Intézetében osztályvezetőként dolgozó Gábor fiamra bíztam… Mennyi időm van még? Sok ez a terv vagy kevés a hátralévő napokra? Nem tudom. Remélem, ha most nem, lesz, aki megadja rájuk a lehetőséget máskor… Minden bizonnyal az örökkévalóságban lesz időm, hogy minden tervem megvalósuljon.

* A beszélgetés 2009 nyarán készült. (A szerk.)

^{** 2009. november 3-án meghalt. (A szerk.)}