A kitömött galamb

H2L-nek

Apám ágya fölött a falon egy ágon ülő kitömött galamb, megérintem a tollait, porosak. Borsónyi fekete üvegszeme van, csúnya.

Apám ágya magas és keskeny, kényelmetlennek látszik. Soha nem feküdtem még benne. A barna bársonyborítású matracon hosszú bemélyedés, apám hátának emléke.

Leveszem a cipőm, lehúzom a nadrágom, felmászom az ágyra. Nyikorog a súlyom alatt,

Felülök, felemelem az ágy lábvégénél lévő összehajtott gyapjúpokrócot, belém villan, hogy ezt még apám fogta össze, megrázom, a takaró kibomlik, magamra húzom, visszafekszem.

A takaró meleg, savanykás gyapjúszag szivárog belőle.

Lehunyom a szemem.

Apám mindig égő kislámpával aludt. Nappal is, éjszaka is. Úgy, hogy a lámpa az arcába világított.

Csukott szemmel kinyúlok, megkeresem a kislámpa drótját. Megfogom, az ujjaim felkúsznak rajta, megkeresem a kapcsolót.

Felkapcsolom a lámpát.

A szemhéjam mögött narancsszínű, vörös, zöld fények lobbannak.

Nem mozdulok, a szemhéjamon érzem a lámpa melegét.

Apám délutánonként mindig savanyú cukrot szopogatva aludt.

Benyúlok a kispárna alá, megkeresem a barna papírzacskót.

Beletúrok, a cukrok összetapadtak, két ujjal leválasztok egyet a többiről.

A számba teszem, szopogatni kezdem, a cukor a fogaimnak koccan, érzem, hogy ragadós érdessége kemény simasággá olvad a nyelvemen.

Málnaízű, émelyítően édes.

Fekszem, megmozdulok, az egyik talpam az ágy lábvégének nyomódik, az ágy nyikorogva és recsegve meginog, attól félek, mindjárt szétesik alattam.

Arra gondolok. Apám minden délután és minden éjjel így aludt.

Lehetetlen így aludni.

Még erősebben lehunyom a szemem. Fekszem, nem mozdulok.

Nem tudom mennyi idő telhetett el.

Felnyúlok, leoltom a lámpát. Kinyitom a szemem, felnézek.

Fölöttem a galamb, a galamb fölött a plafonon színes fények vibrálnak, halványulnak, kékülnek, szürkülnek. Olyan a plafon, mintha felhős ég lenne, mintha a galamb otthona lenne. Nézem, próbálok nem hunyorogni, ahogy a szemem elfutja a könny, az égen a felhők lassan megindulnak, úsznak, mintha finoman fújná őket a szél.

H2L-nek

Vasárnap délután van.

Pöttyös labda pattog az aszfalton, a puffanások csattogó visszhangot vernek a tömbházak között.

A fiú, aki a labdát pattogtatja, kilencéves lehet, minden pattanásnál hangosan számol, nyolcszáznyolcvannyolc, nyolcszáznyolcvankilenc, nyolcszázkilencven, ezer.

Amikor ezerhez ér, abbahagyja, megfogja a labdát, megpróbálja a mutatóujján körbepörgetni, nem sikerül.

A fiú megint pattogtatni kezdi a labdát, most bal kézzel, megint számol közben, egy-kettő-három, aztán már száznál tart, kétszáznál, háromszáznál.

A puffanások most mintha még hangosabbak lennének, döngve csattognak az épületek között.

Az egyik földszinti ablak kinyílik, egy férfi hajol ki: – Misike, hagy abba! – kiáltja oda a fiúnak –, hagyd abba, hallod.

Misike nem hagyja abba. A labda pattog, Misike számol.

Egyszer csak kiüti valaki a kezéből a labdát.

Misike felnéz, a szája sírásra görbül.

A férfi áll előtte, az, amelyik az előbb kiabált.

Lehajol, felemeli a labdát. – Megmondtam, hogy hagyd abba – mondja –, nem értesz magyarul?

Misike nem válaszol, a labdát nézi.

– Olyan hülye vagy te is, mint az apád – mondja a férfi, a zsebébe nyúl, egy bicskát vesz elő, kipattintja. – Kivágom a labdád, ha nem hagyod abba – mondja, a labdához tartja a kés hegyét.

Misike a kést nézi, megszólal. – Abbahagyom – mondja. – Megígérem.

A féri odadobja neki a labdát, elkattintja a kést, elmegy.

Misike a labdát fogja, megpróbálja megpördíteni az ujján, megint nem sikerül.

Forgatja, egy darabig fogja, aztán megint pattogtatni kezdi, de most nem számol, csak hármat pattant, aztán leállítja, hátralép, nekifut, teljes erőből nekirúgja a labdát a férfi ablakának.

Az ablak betörik, zuhognak az üvegszilánkok, bentről csörömpölés és káromkodás hallatszik.

Misike elmosolyodik: – Maga hülye – kiáltja, elfordul, futni kezd.

H2L-nek

Az ikrek a trafik előtt állnak. A mikulást várják, vagyis a nagyapjukat. A mikulás ajándékért ment be a trafikba, ott veszi mindig a szaloncukrokat meg a rágókat, amiket a gyerekeknek osztogat.

Egyszerre mindig csak egy keveset, annyit, ami kijön a pénzből, amit az emberek a mikulássapkába dobnak.

A műsort sokat gyakorolták, már Márton-napon elkezdték a próbákat, de megérte, minden szépen működik.

A nagyapjuk karácsonyi dalokat játszik a szájharmonikán, közben édességet osztogat, az ikrek kis krampuszok, cigánykerekeznek, táncolnak, énekelnek, amikor nagyapa abbahagyja, ők viszik körbe a mikulássapkát az adományoknak.

Nagyapa most a szokottnál tovább van bent a trafikban, amikor kijön, egy kis kutyát vezet pórázon.

Az ikrek ismerik a kutyát, a trafikosé.

Nagyapa azt mondja, változtatnak egy kicsit a műsoron, felspilázzák. Beveszik a kutyát is, az mennyire fog tetszeni az embereknek. Nagyapa szeme csillog, a lehelete pálinkaszagú. Egy nagy, piros zsebkendőt vesz elő, olyan anyagból van mint, az ikrek ruhája meg mint a mikulásruha, ráteríti a kutyára, cukorspárgával szépen rácsomózza.

Mindenki a kutyát nézi, az ikrekkel alig törődik valaki.

Nagyokat ugranak, még gyorsabban cigánykerekeznek, de mégis mindenki csak a kutyát nézi.

A sapkát is a kutya viszi körbe, a szájával megfogja a szélét és úgy. Az emberek nagyon sok pénzt dobnak bele, tapsolnak.

Nagyapa megint bemegy a trafikba, kint hagyja az ikrekkel a kutyát.

Az ikrek a kutyát nézik.

Az egyik lehajol, leveszi róla a pórázt.

A másik odalép, kiveszi a testvére kezéből a pórázt, a kutya oldalára húz.

– Rossz kutya! – kiáltják mind a ketten. – Takarodj innen!

A kutya behúzza a farkát, nem akar menni, az egyik iker a farkára lép: – Rossz kutya – kiáltja.

– Menj innen – kiáltja a másik.

A kutya a trafikra néz, aztán szaladni kezd végig az utcán, a kirakatok visszatükrözik és megsokszorozzák, aztán eltűnik az utca végén.

Az ikrek összenéznek, mosolyognak, az egyik összegyűri a pórázt, feldobja a trafik tetejére.

Állnak, a trafik ajtaját nézik, várják vissza a nagyapjukat.

H2L-nek

A busz nem megy be a faluba, kint állt meg, még a helységnévtábla előtt. Rajtam kívül más nem száll le. Az aszfaltutat szétmarta az idő, emberfejnyi aszfaltgöröngyök állnak ki belőle, látszik, hogy súlyosak, egyikbe belerúgok, ropogva és csikorogva csúszik vagy fél métert, a súlyától fáj a bokám.

Furcsán esik a járás, más így járni, mint a sétálón, el is felejtettem, hogy mennyire. Odamehetek, ahova akarok. Először Nagymama büféjébe akarok menni, nagyon rég nem jártam ott. Aztán majd kimegyek a temetőbe is, de először a büfé.

Beérek az épületek közé, megyek, a házakat nézem, sok minden nem változott. A kutyák már nem ismernek, megugatnak, nem törődöm vele.

A büfé redőnyén már nem maradt festék, a cégtáblán a felirat se olvasható, majdnem egészen lekopott róla Nagymama neve, elborítja a rozsda. A redőny alján a nagy lakat is rozsdás, de azért tart, megrázom, nem enged.

Tudom hol van a kulcs, kiveszem a térdfalból a téglát, benyúlok mögötte a lyukba, kihúzom a kulcscsomót, az is rozsdás, megkeresem a lakatkulcsot, annyi rajta a rozsda, hogy félek, beletörik a zárba, óvatosan fordítom el, a lakat kinyílik.

A redőnyt nehéz feltolni, de sikerül.

A büfé ajtaja nyikorog, ahogy kinyitom, bent por van, a fémasztalok és a fémszékek nincsenek már meg, a bárpult sincs a helyén.

A konyha nem egészen üres, a sarokba tolt asztalon fém keverőtál, termosz, szifon, bádog teáskanna, kávéfőző, tejszínes kanna.

Ezüstös por borít mindent, az asztalt nézem, eszembe jut a palacsinta íze.

Bent mindennap megpróbáltam elképzelni és sose sikerült, most ránézek a keverőtálra és a szodászifonra, és máris érzem.

Látom nagymama kezét, ahogy tartja a tálat, hallom, ahogy a szóda belespriccel a liszt és tojás keverékébe, azt is, ahogy a kézi habverő dolgozik a sűrű masszában és időnként meg-meg csúszik a fémen.

Megtelik az orrom a forró olaj és a sülő tészta szagával, a felcsavart palacsinta olajos síkossága jut eszembe, az, amikor a nyelvemre szalad a redői közül a cseresznyelekvár.

A keverőtálat nézem, a szódásszifon oldalán az apró hegeket.

Tizenegy éve, hét hónapja, egy hete és két napja jártam itt utoljára. Innen vittek el, Nagymama büféjéből.

Rendesek voltak, hagyták, hogy végigegyem a búcsúpalacsintát. Hagyták, hogy elbúcsúzzak Nagymamától.

Kinyúlok, megfogom a kávéfőzőt, felemelem, az ujjaimra ezüstös por tapad. Felnyitom a fedelét, beleszagolok, tudom, hogy a kavargó ezüstös por alatt ott lesz még benne a kávé illata.

Kint kisüt a nap, a tárgyak az asztalon felragyognak, hűvös, ezüstös csillogásukat nézem, kicsit émelygek, a palacsinta ízére gondolok.

H2L-nek

Az első cseresznyéket gyertyaviaszból és körömlakkból gyúrta, ahogy kibukkantak az ujjai közül, maga is megdöbbent azon, hogy mennyire úgy néznek ki, mint az igaziak. Az asztalra tette őket, nézte, hogy mit csinált. Olyan tökéletesek lettek, hogy összefutott a szájában a nyál.

Szárat is csinált nekik, rézdrótból, viaszból, megint csak körömlakkból. Ahogy az ujjai rásodorták a viaszt a drótra, ágat képzelt a szár végéhez, fát az ághoz, fát és leveleket. Ahogy megint az asztalra tette a viaszcseresznyét, azt gondolta, hogy ezt igazából nem is ő csinálta, hanem csak átnyúlt egy lyukon egy viaszvilágba, és leszedte egy viaszfáról.

Körbejárta az asztalt, nézte a viaszgyümölcsöket, a viaszfára gondolt, a viaszvilágra, arra, hogy mi lehet még ott.

Elővett egy nagy viasztömböt, betette az olvasztóedénybe, aztán megint a cseresznyékre nézett, és inkább mégse kapcsolta be a kisrezsót.

Leült a fotelbe, töltött magának egy pohár bort, olvasni próbált. De a cseresznyék nem hagyták nyugodni. Nem tudott rendesen a mondatokra figyelni, folyton az asztalra nézett, hogy ott vannak-e még, ugyanolyanok-e még.

Becsukta a könyvet, felállt, megint visszament az asztalhoz. Az jutott eszébe, hogy mi lenne, ha egy kistányérra tenné a viaszgyümölcsöket. Elővett egy kék szélű porcelán kistányért, rátett egy cseresznyét. Ahogy ránézett, hirtelen olyan félelem fogta el, hogy lesöpörte a kistányért az asztalról, a kistányér két darabra törött, a cseresznyére esett, úgyhogy a szétnyomott gyümölcs nem látszott, csak a szára vége állt ki.

Úgy seperte fel a szemétlapátra, hogy közben vigyázott, ne forduljanak meg a tányér szilánkjai.

A kuka előtt megállt, azt gondolta, nem tudná elviselni a tudatot, hogy a széttört tányér és a szétnyomott viaszgyümölcs itt van vele a házban. Kiment inkább az udvari kukához, abba öntötte bele.

Visszamenet a házba, a gyümölcsök még mindig ott voltak az asztalon, pontosan úgy, ahogy hagyta őket, úgy érezte, hogy valami nyugtalanító erő árad belőlük, ami majd viasszá változtatja az asztalt, a padlót, a szőnyeget, mindent. Hülyeség, gondolta, aztán az jutott eszébe, hogy behunyt szemmel talán meg merné fogni, és szét merné nyomni, és vissza merné gyúrni egyszerű viasszá a gyümölcsöket.

Elképzelte az érzést, érezte, hogy megpuhul és átmelegszik a kezében a viasz, de ez most nem megnyugtató volt, hanem félelmetes, mintha a tenyere is megolvadt és elformátlanodott volna, a csuklója is, a keze is, az egész teste.

Megrázta magát, összekulcsolt kézzel masszírozta a két tenyerét, a viaszgyümölcsöket nézte.

Elfordult, bement a nappaliba, levette a polcról a dominós fadobozt, kiszórta belőle a dominókat, visszament a konyhába, nagy levegőt vett, rácsapta a cseresznyékre a dobozt. Nagyon óvatosan húzta el az asztal széléig, úgy, mintha egy pohár lenne, ami alatt mérges pók van, aztán ahogy az asztal széléhez ért, rácsúsztatta a dobozra a fedelét.

Csak amikor rákattintotta a kallantyút, akkor vette észre, hogy egész idő alatt nem merte kifújni a levegőt.

Felemelte a dobozt, óvatosan bevitte a nappaliba, a kisasztalra tette, a viaszra gondolt.

Olvasni próbált, de még mindig nem tudott figyelni.

Megint felállt, kiment a konyhába, behozta a körömlakkot, lecsavarta a kupakját, aztán a lakkal három szót írt a dobozra.

A lakk megfolyt, de a szöveg olvasható maradt, tudta, csak akkor fog végleg megnyugodni, ha fel is olvassa magának.

“Ezek nem gyümölcsök.”