egy palahniuk-regényben már rég műsorozunk a benzinkút olajraktárában. a seftes holmik között, amik kamionokról esnek le olykor meglehetős mennyiségben. Mondjuk, papírtörlők, celofán, facsipesz, mosogatószer zsugorban, vagy bármi, ártatlan dolgok. amikről alig hinnéd, hogy becstelenség tapad hozzájuk. és most gurulnának szanaszét, csúsznának, szóródnának széjjel, borulnának vagy szolgálnának támasztékul, ahogy az emberi testek, egy férfié meg egy nőé, dulakodnak, követelik a maguk légköbmétereit. az az olajraktár rég nem látott olajat, annak épült, az van az ajtón, tahoma 18, ezüstszínnel behúzott műanyag lapon, fekete betűk bemélyedve. nem gravírozva, hanem úgy marva, hogy minden vonalnak igazi mélysége legyen, hogy az az érzésed támad, inkább kifelé állnak azok a betűk. hogy hegyvonulatok, nem árkok.

tudod, a szemnek mindegy, nem az lát. észlel, kiszúr, az értelmezést lepasszolja. a szemünk a hibás, nem akar felelősséget vállalni azért, amit észrevesz; kussol, hagyja az agynak, hogy találjon ki valamit arra, ami szem elé került, az meg, mint az ostoba főnök, valami nagy baromságot talál ki, utasítja azonnal a szájat, hogy az ejtse ki gyorsan a hangsort vagy a kezet, gépeljen betűket azonnal. vagy csend marad, se hang, se betű – ilyenkor az agy mérlegel. mondjuk, ha kém vagy, biztonsági őr, betörő vagy magándetektív: akkor nem pofázol egyből, nem is gépelsz, nehogy nyoma maradjon. néma vagy, mint a hal. a szemed látta, az agyad raktározza. küldi a hátsó szobába, a kamrába, a füstölőbe, akármi sötét, árnyékos és hűvös, talán nyirkos szegletébe a fejednek. előkaparod majd onnan, ha itt az ideje. de nem most, most csak megjegyzed. szóval az agy simán fordít, ami háttér, az előtér, ami befelé, az ki. van erre kísérlet, hogy a percepciórendszere az embernek hogyan működik. fura kísérlet, és alighanem az ebben jártasak számára inkább afféle tudományos közhely, valami észak-amerikai vizsgálat, úgy emlékszem. ahol széles utak, mint nálunk a folyók, futnak a semmibe. szóval a homorú arcot domborúnak látjuk, azaz érzékeljük. ám ha legyet kell elhessenteni arról az orról, amely befelé néz, ám kifelé állónak látjuk, képesek vagyunk rá: belenyúlunk az arcba. nem okoz gondot, kételyt, nem őrülünk meg közben, nem hasad szét a tudatunk, még csak nem is csodálkozunk. egyszerűen lecsapjuk a legyet.

szóval, ha nem velem történt volna, na pláne, ha most, ebben a pillanatban nem én ütögetném a billentyűket, nos, akkor talán megnézhettem volna a tahoma 18-as feliratot, igazán közelről. ha nem dohogna benned az állandó azonosításvágy, hogy amit singularis egynek írok, az neked én vagyok, ha nem rekedek meg ebben a rohadt köztességben: hogy persze, írok, írhatok, de nem bújhatok el, valahogy csak ismersz, és akkor minden első személy kirajzolja neked az arcomat, pluralisban meg egy egész rockzenekarét. te meg egyből odarendezed, és méregetsz gyanúsan: ha velem történt, akkor azért, ha nem történt meg, akkor azért. szemétnek tartasz az egyik oldalon, hazugnak a másikon. és nem hagyhatom, hogy egyedül harcolj meg ezzel. hogy az agyad ilyen könnyedén verjen át. hogy hülyén halj meg.

ott, a benzinkúton akkor azt kérdezem (ezt kérdeztem, majd figyeld, hol távolodik egymástól az, amit írok, az, amit gondolok, az, amit észlelek, hogy percepcióim meg a világ hol érnek össze, hol szalad szét, hogy cselekvő érzékelésem – nevezik ezt akciónak – távol van-e attól, amit percepciórendszerem így vagy úgy kínál: hogyan fognád meg a mellét egy deszkának, bazmeg, a kurva szivacsos szar megint, amit csöcsökké konvertál az agy, és még akkor is azt formálod a kezeddel, napok múltán, és egyre jobban nyitod az ujjaid, ahányszor újrameséled, mint a horgászok a harcsával, csukával, rácponttyal. hogy napról napra nő, fröccstől fröccsig vagy húsz centit, egyik osztástól a másikig (gyakrabban snapszer, ritkábban ulti) harmincat, ha jó a lapjárás, mire vége az esős délutánnak, már nem is bírod elvinni hazáig a meséidet. egyszer aztán úgy döntesz, nem tudod hazavinni többet soha. és akkor nem viszed. lerakod, mint a duna, tudod, hordalék mindenfelé, amerre csak elhaladsz, óriás halak, folyamiak, de mindenképp édesvízieket képzelj, meg női testrészek, ritkán arcok, inkább mellek, combok, romantikusabb napokon bokák – csülköknek nevezi majd a bárdolatlan rendőrnyomozó, amikor zacskóba pakolja –, hajtincsek, vállak, ajkak, kivájt szemek. aztán üvegek, rekeszek üvegeknek, platós kisteherautók, amelyeken rekeszek, amikben üvegek, mindig alkohol, sose sör; aztán halmok: növényi és szintetikus származékok, valahogy úgy, mint a meddőhányókra telepített kókatag akácok. meg szavak, sok, felesleges betűsor, amikből túl sokat tudok, annyira sokat, hogy se kitalálni, se használni nincs kedvem, hogy mindig elhatározom: nem használok több szót, befejeztük, itt álljunk meg. lehet kiszállni, tessék haladni, nyelvet szétvágni, fogakat kiütni, ajkakat összevarrni.)

mondok példát: a folyó kanyarog (ez vagyok én, a folyó), és a maga által lerakott hordalékhegyet kerülgeti. nagy, fehér kupacot sebes porból, mint a süvegcukor a nagyinál, annak akkor, néhány évtizede volt divatja. néha lavina indul, andaxin, xanax gurul a hegy oldalán, lassan mozgó gleccserek néha megszaladnak – barnás-fekete csillogással folyik a csakra-gyanta nagybecsű kristályok alatt; óriás bibék ültetve végig a parton, árnyékuk a folyóra (rám) vetődik. lány szalad a folyóhoz (hozzám), arcát nézi nyugodt víztükörben (bennem), aztán csónakba ül, nagyszerű fiú mellé, folyóvízen (rajtam) veszélyes a szex, arrább, egy lankás kanyarulatnál vetem ki a hullájukat (én), közel a homokos strandhoz, hogy hamar megtalálják, ne bűzölögjenek nekem (nekem).

tudod mit, visszatérek a benzinkúthoz. hogy defektes a kerék, hallani, ahogy sziszeg. és szerszám meg nincsen, honnan is volna, ez egy rockzenekar, bazmeg, nem valami pimp-my-ride-team a béna mtv-ből. hogy ismerem-e a várost, azt kérdezi a kutas lány. én meg, hogy voltam itt párszor, hogy gimis voltam itt egy ideig, és mosolyra húzom a szám. nem félmosolyra, nem sandára, nem róka ravaszsága csillan a szememben közben, ahogy résnyire nyitva van.

tudod, van egy istenverte izombetegség. eleinte semmi nincs, csak apróságok, kisgyerekkorban. nem tudsz fütyülni, nem a megy a lufifújás, féloldalas a mosolyod (persze, ennyire egyszerű asszociációk dobálják elő a sorokat, nehogy megfejts valamit, és irodalmárnak képzeld magad nekem), résnyire nyitva a szemed, ha alszol. aztán elérsz egy kort, éppen felnőtt leszel, és kilencven fokban kinyílnak a lapockáid, többé nem tudod emelni a kezed. a hátadon szárnyak, angyallá válsz. úgy, hogy élsz. de nem sokáig. utána angyal leszel, tényleg. nem kell hozzá a rohadék izomgörcs.

hamar kiderül, egy időben voltunk gimnazisták ugyanott: a kutas meg én. nem hiszem, hogy találkoztunk volna, mondom. ő meg, mosoly is, lesütött szem is, hogy miért ne, az is lehet. nem, mondom megint, egy ilyen lányt megjegyeztem volna, és egy ilyen lány megjegyzett volna magának engem is. mi az, hogy ilyen? úgy töltöm meg valami jelentéssel, hogy nézek. a szem csillogása, egy mozdulat, a kezedet kissé emeld, úgy, ahogyan érintenéd, de ne érintsd meg. a hanglejtés meg: diktafon kéne ilyenkor, hogy felmondjam rá neked, gyakorolni tudjad, ha hím vagy. kiszúrni a szándékot, ha nő. a hangoskönyv így nyerne értelmet. a telefonja után kotorászott közben, meg valami cetliért, hogy hívja a szervizt, mert a kerékcserét csak le kellett bonyolítani közben. szőke lány, szőkésbarna legfeljebb, a bőréből ítélve a kézfején. feketére festi a haját, azért a találgatás. azaz következtetés. a mindenképp bizonytalan. az ember megvan, a gumis, tudod. hogy mit mondtál, egy új tranzit. az ábécéig visz a főút, utána ne a centrum felé kanyarodjunk. te vagy a sofőr?, kérdezi, én meg intek, dehogy, a többiek talán ha egyszer jártak itt életükben, a városnak ezen a részén meg egyáltalán nem. jobb, ha nekem mondod, én majd továbbadom. szóval a bolt előtt jobbra, mintha egy ipszilon szárait képzelnéd, mondja. hajaj, ezek már érzelmek, azokat szagolom a levegőben, az ösztönök gyors átalakulását. nem jó jel. ez a kisvárosi liba még szerelmes lesz itt nekem, aztán az olajraktárban szívecskéket rajzol rúzzsal évekig titokban. illatos levélpapír pink borítékban, rúzsfolt a szignó helyett, titoksarok, az összes lányos szarság, amitől herótom volt már gyerekként. most valahogy ezt öklendezi fel a megszűkült, görcsbe ránduló pillanat. nem vágja, hogy én mit akarok. hogy mit akarok én. hogy mibe mennék bele. hogy amibe belemennék, az éppen nem ez a romantikázás. hogy a pillanatba lenni szerelmesnek, vagy a lányba, aki veled szemben áll ott, az kurvára nem ugyanaz. én meg le se szarom ezt a festett szőkét vagy szőkésbarnát, erős közepes, azzal már indul az ösztönök árja, ha nem is pöccre, de tologatni sem kell le-föl a parkolóutcában, hogy induljon. onnan legfeljebb százötven méter, a rákóczi úton. a térkép előtt állunk, ott mutatja mindezt. az ujját húzza végig a vonalakon. nem tudom, merre járunk, de megjegyzem a számokat, neveket, irányokat.

ha amerikában vagy, azokon a hosszú, egyenes, széles, remegő felszínű utakon, amik olyanok, mint a folyók, mint egy ember, aki folyónak képzeli magát. és rakja le folyton a hordalékot, és a torkolata nem jó kikötőnek. akkor a benzinkút olajraktárának fala pontosan ismerné a lapockáim görcsét, ahogy falnak feszített háttal találgatom a hajszínét a kutasnak. akkor a gipszkarton nem ússza meg visszhangos ábránddal, akkor belülről párásodik az ablaktábla. akkor nem fagyoskodsz cigarettával a kézben egy átalakított parasztház előtt, a homlokzatra festve, hogy gumijavító műhely. akkor van értelme a magánynak. akkor van kivel találkoznod a rohadt magányodban mindig.

látod azokat a házakat szanaszét a pusztában, ahogy szeled át az alföldet? a düledező tanyákat az országútról? a néhány fát, amelyek magasodva körülveszik, a kutyákat, ahogy a házak előtt állnak? figyeled, merre bolyongnak a vezetékek, hogyan kapaszkodnak szurkos fapóznák tetejébe? hogy minden egy irányba dől? hogy mindez nem düledezés, hanem dőlés. hogy minden, ami keletkezik, a passzivitásból van? hogy minden szélirányban? majd a szél beporoz, elszállít, megdönt. majd a nap felé fordulnak a napraforgók, leveti subáját kukorica jános. a szél, a jég, a geotropizmus meg a fototropizmus, meg az összes erő az univerzumban, azok viszik a prímet. néha eljátszhatod, hogy a tiéd a létezés csodája. aztán hirtelen vihar kél a magasból, és vége a teraszos romantikának, a pikniknek a tisztáson, a tábortűznek. húzás be a házba, és remegni végig, hogy a jég szarrá ne törje a cserepeket, ha már mint ezer szeplő, lyuggatva a szigetelés a házfalon, megtörve a fazsalugáter. hát olyankor az ösztönök tromfolnak egymásra. és most mondod magadban: az olajraktár ajtaja előtt már érződött a cúg, hogy hirtelen olyan huzat lett, dermesztő hideg. pillanatnyi csönd. a vihar előtt. megnyugodhatsz, nincs az az erekció, amelyet a halálfélelem ne puhítana pironkodó szégyenné. krinolin vagy koktélvirsli. ki vagy szolgáltatva az elemeknek, és azok bármikor lecsaphatnak. az is előjel, ha nincs előjel.

a hídra érünk. a kerék kész, már vagy ötven kilométert jöttünk. figyeled a lusta tiszát? hogyan is bírna el még egy csomó testet: állatét, növényét, emberét, tárgyét, szavakét.