A látvány útja

 

Sóváradi Valériának

Műteremlátogatás

A fenyőfák közt besüt a decemberi nap,

de csak félve, mert itt a fényről

mond ítéletet minden kép.

Persze nem kéne nyugtalankodnia,

mert nem róla, a nappali, a természetes,

a fehér, a szivárványból összegyúrt,

a bárkinek egyformán jutó,

a szelíd és mindent átható fényről,

hanem az ember eszkábálta,

sötétség-szuvasító, gyengeelméjű

fényről szól az enyhe, felfüggesztett

ítélet. Kék és éjvörös a vásznon.

Neonfény habja, elvérző sötét

nevetséges haláltusája, amit úgy

ünnepel a fénnyel fölszerelt,

mint korábban, téli hajnalokon,

a disznóvágást. A fénnyel fölszereltet,

aki a fénnyel gyurmázik, gügyög, itt

most tetten éri a fegyvertelen sötét

(a csend látványa). Leülök egy fotelba

és nézem. A ház előtt kutya hever.

A csészémben kihűl a tea, de ha

hozzáér a számhoz, ivásnak mondható.

 

Reggel a galériában

A januári reggel fényei kint: hajnalszürke,

autóezüst, zajkék, üveghalvány.

A képek már a helyükön, a helyek

már a képek alatt. Mossák az ablakot,

a szemközti palota felújított romja

bebámul a festmények pirosára, kékjére,

mélyzöldjére. A vak pillantású ház,

kezében az Erzsébet híd fehér botjával

sorolja: képbordó, képbarna, rajzfehér.

Nem pontos, de egy vaktól mit is lehet

várni. Én a szemüvegem miatt nem

látom jól a színeket, meg a szemem miatt,

a nyelv a szavak festékestubusai miatt.

Persze próbálok belőlük ezt-azt kikeverni,

de zavarba is jönnék, ha nem lehetne a nyelv

korlátaira hivatkozni. Azok a drága korlátok,

mászókák, üres terek, fénytelen utak,

ahol tévelygünk, és ahol nincs senki,

egy senki van ott, nem látszik, ez jó, itt a nyelv

előz be a látványhoz képest, pedig festménnyel

mindent el lehet… és szavakkal is mindent…

Ott van valami, ahol nem is várnánk, ahol nem

volt, nem lesz, most sincs, de látható.