Amikor majd’ felrobbantam attól, hogy semmi sem történik, hogy nincsenek haverok, se suli, hanem kibírhatatlan, izzadságszagú augusztus, fogtam magam, és Óhegy egyik végéből, a sörgyár kapujától átszaladtam Újhegyre, a bányatóhoz, meg vissza. Már a saroknál csatakos volt a trikóm, a gatyám, és a szemöldökömön is csorgott a csípős veríték. Az úttest jobb szélén haladtam, meg-megborzongva az autókból kicsapó, forró benzingőzben, aztán az újhegyi bányagödörnél egy csavaros üvegből felhajtottam a meglangyosodott vizet. Legközelebb már csak otthon estem a konyhai csapnak.

A tévé lehalkítva duruzsolt a kanapé előtt. Prücsök egészen rá volt tapadva, óriási szemeket meresztett a paradicsomok közül; egy még az ujjai közt, hogy az épekhez tegye, a tálba. Letelepedtem a heverőre, a húgom mellé. Átfeszítettem a combomat, és néztem, ahogy ugrál a kimerültségtől, mintha nem is az enyém volna, hanem valaki egész más rángatná, ahogy neki tetszik.

– Előbb vedd le azt a csuromvizes sortot!

Apa a háló küszöbén ácsorgott, épp akkor ébredhetett fel, de biztosan nem az érkezésemre, mert olyan csendben léptem be a szobába, akár egy kísértet. Az ajtófélfába kapaszkodott, arcán az alvástól kisimultak a barázdák, de sápadt volt, a hangja élettelen. A tévében női sikoly hallatszott, Prücsök elnyerítette magát egy poénon. Sikerült úgy elmennem Apa mellett, hogy ne érjek hozzá. Elképzeltem, hogy papírfigura, és ha csak egy ujjal is meglökném, olyan könnyedén esne hátra, ahogy a függöny lebben, amikor a huzat beletép.

Lábujjhegyen jártam-keltem a nagyszobában, a tévéről levettem a hangot, úgy próbáltam követni a reggeli matinéban a rajzfilmeket. Apa a műtét óta akár tízig is elaludt, csak a délelőtti dokumentumfilm vége felé ült a reggelihez. Anya homloka ott fehérlett a konyhában a hegynyi borsóhüvely fölött, kavargatta a kifejtett borsókat a tálban, igazgatta az abroszt a telefon alatt. Az asztal túlfelén ott volt a kávéscsésze, két szem gyógyszer, a kistányéron leborítva a kalács, egy vajdarab. Anya keze lustán pihent a borsós tálban már egy ideje, nézett maga elé, az abroszra. A film ott pergett előttem, de valahogy nem fogtam föl igazán, csak a vége felé, a feliratoknál tértem magamhoz, akkor is csak azért, mert az orrom eldugult. Éreztem, hogy lassan megtelek, elnehezülök, mégis tisztán hallom a házsoron túl a busz kanyarodását és Prücsök motozását a vécében. És ezekre a zajokra bent, a fejemben valami nevetésféle felelt, egyhangú és gépies, olyanfajta konzervnevetéshez hasonló, amilyet a sorozatokban lehet hallani. Pedig tudtam, hogy Apa mindjárt előjön a szobából, Anya és Prücsök is megjelenik, de nem lépik át a küszöböt, csak megállnak az ajtóban, és néznek minket, Apát és engem, néznek filmszakadásig.

Zoli bácsi tudott csak nevetni Apán, tele szájjal, felvont szemöldökkel. Mellkasán ott kunkorodott a fehér elefántagyar. Az elutazása előtti estén az én nyakamba is felkötötte, egészen a köldökömnél himbálódzott, lehúzott a súlya. Azt mondta, szólítsam Zolinak. Akkor talán nekem is adta volna az elefántagyart. Persze, hogy ki akartam próbálni. Nem az agyart, a tegeződést. Anya nem engedte egyiket sem. Zoli bácsi megvonta a vállát, és visszaakasztotta az agyart a saját nyakába. Megígérte, hogy amint megvan a multivitamin, hozza Apának, hogy hamar erőre kapjon, és ne kelljen megint kórházba vinni. Ajánlkoztam, legjobb volna, ha engem küldenének érte. Mennék gondolkodás nélkül, de kikötném, hogy utána visszautazom, ott akarok lakni Zoli bácsinál, az új bécsi lakásában. Törölném a festékes padlóját, mosnám az ecseteket, aztán kapnék egy kis állványt vászonnal, és én is híres lennék. Híresebb, mint ő.

Pont úgy ment el a kép, mint amikor vihar van, vagy az antennát a tetőn babrálja valaki. A távirányító a fotelba csapódott, éppen mellém, el is talált volna, ha nem moccanok egyet, az izomlázas combomat nyomkodva. Apa a küszöbön állt, párnásra duzzadt szemmel.

– Állj fel – mondta rekedten. – Állj fel onnan, és gyere ide.

– Minek?

– Azért, mert ülve nem tudlak tisztességesen felpofozni.

Elfordította a fejét, és kibámult az ablakon, amíg elé nem értem. Akkor hirtelen képen törölt, legalábbis megpróbálta. Jócskán elvétette a könnyen bemérhető arcfelületet, a tenyere így is nagyot csattant rajtam. Az orrom bizseregni kezdett, azt hittem, leszakad, egyszerűen leoldódik a helyéről, akár egy bohóckellék. A szusz belém szorult, aztán véres taknyot tüsszögtem szanaszét a szőnyegre, a ruháimra.

– Nem lehetett volna máshová ütni? – szaladt be most már Anya egy csomag zsebkendővel. – Orron vágod, amikor tele van szénanáthával?

– Hát hova kellett volna? – fortyant fel Apa. – Ekkora fiúnak nem üthetek a seggére. Máskor ne bagózzon.

Visszavonult az ágyába, és hozzá se nyúlt a reggelihez.

Délután adásszünet volt, csak öt felé kezdték a műsort. Végre megismételték azt a régi filmet, amit még tavaly láttunk, és aminek a zenéje elől Prücsök a párna alá dugja a fejét. Szirénázással kezdődik, aztán egy tompa puffanás jön, vagy inkább egy mély kiáltás. Aztán megint ugyanez, elölről. A film címét nehezen tanultam meg, de azért csak megjegyeztem, hogy a Jóval kezdődik, és ahol a Jót említik, ott szóba kerül a Rossz is, a Csúf pedig az, amitől félni kell, mint a kiabálás vagy a süket csönd, vagy az a tompa dobbanás a filmzenében, amit hallva engem is elfog a nyugtalanság, a mehetnék. Prücsök azt mondja, álmodott is ezzel a hanggal, de akkor inkább köhögésnek tűnt. Egy birkanyáj bolyongott a sötét erdőben, a juhász meg, aki hiába próbálta összeterelni az állatokat, néha a botjára támaszkodott, és megköszörülte a torkát. Nem kiabált, hanem köhögött. Pedig kiáltott volna, csak nem tudott. Prücsök szerint ez sokkal rosszabb.

– Hát ezt sem ejtették a fejére, ezt a Tejfölt – jegyezte meg Anya. A szökést aznap háromszor is bejelentette a kábeltévé. Tejfölt még akkor sikerült lecsukni, amikor a buszon késelésbe keveredett, de két hétnél tovább a fogdában sem ült a babérjain. Azelőtt hétről hétre hallottunk viselt dolgairól, a verekedésekről, a legendás szökésekről, melyek híre hamarabb jutott el Óhegyre, mint hogy mennyire ment föl a buszjegy ára, vagy hogy melyik boltos kapott kiwit.

Felkapaszkodtam az ablakpárkányra, és amilyen lassan csak tudtam, végigpásztáztam a környéket. A repedésekkel barázdált betonúton egy biciklis tartott hazafelé. Mögötte a víztorony-park festékkel összefújt kőfala magasodott a házsor végén. A parkban még egyszer sem jártam, csak Ricsi mesélt róla néha, hogy egész erdő nőtt ott bent, a víztorony körül, és hogy a halomba hordott szemét között kóborkutyák marakodnak. Kinyitottam az ablakot. A szél sem fújt már, csak a korán bekapcsolt utcalámpa zizegett az út másik oldalán. Megrázott a tüsszögés egyszer, még egyszer. A fejemet beütöttem az ablakkilincsbe. Befogtam az orromat, de akkor meg belülről éreztem a szaggatást, mintha valaki ki akarna törni belőlem, és tomboló, tehetetlen dühében ide-oda taszigálna.

Tejföl első letartóztatásáról nyáron hallottunk, amikor az utakon meg a fák tövében fehér szöszök gomolyogtak, és a házak előtt halmokban álltak a törött lábú székek, a szakadozott, sápatag bútorok. Akkor találtam Prücsök zseblámpáját is, a buszmegállónál. Hosszában meg volt repedve, de világított, még elem is volt benne. A lomok közepén, tigrismintás fotelban kövér, mezítlábas alak terpeszkedett. Csak akkor nézett fel, amikor kapcsolgatni kezdtem a gombot. Egy vécépapír-guriga pattant a hátam közepén, aztán ahogy futni kezdtem, jött a másik, lepattant a bokámról, az ember meg csak sziszegett rám, mintha valami patkánnyal lenne dolga. Átgázoltam a bokáig érő színes képregénylapokon, és a víztorony-park fala mellett végigcaplatva a szokott tempómban hazaértem. Tejfölt akkor kapták el, állítólag a buszsofőr behúzott neki egyet, és rácsukta a buszt, újságolta Anya. Aztán jöttek az újságírók, és lefilmezték. A házat átjárta az émelyítő, kozmás gyümölcsillat. Anya a szomszédból kölcsönkapott kondér mellett álldogált éppen, felemelte a fedőt, megkóstolta a lekvárt. Apa varratait aznap szedték ki, alig egy órája hozta meg a taxi. Prücsök titkolózva lerángatott a párkányról, kezembe nyomott egy tűzforró, újságpapírba csavart üveget, aztán a mutatóujját pisszegve a szája elé kapta, és a nevetéstől pukkadozva rohant a szobába. Utánaszaladtam, át a nappalin, és a seprűnyéllel kipeckelt ágyneműtartóba, szorosan az övé mellé tettem az üvegemet. Anya már mögöttünk toporgott, félrelökte Prücsköt, ő is besuvasztotta a lekvárosüvegét, és kacagva már futott is vissza a konyhába. Odakint eleredt az eső, Anya meg belekezdett egy dalba, jó hamisan. Az ágyneműtartó egyre telt, most már Prücsök is énekelt és nevetett, egyedül neki volt szép hangja, és Anya most nem mondta, hogy csönd, halkan legyünk. Apa a fal felé fordulva, mélyen aludt, csupasz hátáról lecsúszott a takaró.

Prücsköt nem volt nehéz rábeszélni, hogy velem jöjjön a víztorony körüli erdőbe. Álmában is a zseblámpáját szorongatta a párna alatt, azzal együtt mozdult, és dörzsölgette meg bután a szemét, amikor keltegettem. Ahogy a házból kiléptünk, nem is volt szükség a fényére, mivel a sötét már oszladozott, és az utcalámpák is égtek.

– De miért éppen nálunk aludt? – kérdezte Prücsök fátyolos szemmel, gyorsan lépkedve a tornacipőjében, meg abban a szitára koptatott nadrágban, amit magára rángatott.

– Nyilván bemászott az ablakon. Aki menekül, ott alszik, ahol tud.

– Volt használt edény a mosogatóban?

– Hogy lehetsz ennyire hülye? – csattantam föl, most már biztos távolban a háztól. – Milyen betolakodó reggelizne meg, mielőtt továbbáll? Tejfölt nem ejtették a fejére.

Prücsök előbb ért a falhoz, a lámpát zsebre vágta, és máris azon volt, hogy biztos fogást keressen az időjárás vájta réseken.

– Ja, ez ilyen magas? – grimaszolt kényeskedve, pedig nyár elején még fára is mászott velem. Igaz, akkor még cérnavékony volt, most meg, akár egy körte, jól kipárnásodott, főleg lent. Végül is nekirugaszkodott, ügyesen rakosgatva a lábait, mint egy bogár. Éppen akkor értem fel, amikor ő odaát jajgatva leérkezett.

– Rendben vagy? – suttogtam, és lent megláttam a húgomat, amint a földön ülve a mellét dörzsölgeti, a pizsamán keresztül az egyik kis szedercsücsköt tapogatja óvatosan.

– Megyünk már? – kiabált rám türelmetlenül, elfeledve, hogy egészen eddig visszatartottuk a hangunkat, hiszen Tejföl itt lehet valahol, a sűrűben.

– Mehetünk, hát – álltam fel, és a kezéből átvettem a hátracsapódó gallyat. A túlnőtt bokrok mögött szép, magas, kerek lombú fákat láttunk, de a víztorony felé haladva a növények már ritkásabban nőttek. Prücsök hamar fáradt, egyre lassabban fejtegette szét előttünk az ágakat.

– Nagyon fájt? – kérdezte most halkan, de úgy, hogy nem fordult hátra.

– Micsoda?

– Hát, amikor megütött.

– Nem. Régen sokkal erősebben csinálta.

– Gondoltam is, mert most nem estél el.

Megint gyorsabban haladtunk, mert a bokrok távolabb álltak, és a torony épülete is jobban látszott, az ablakait is meg tudtam már számolni.

– Én láttam a sebét. A varratot.

– El is higgyem? – förmedtem Prücsökre, és majdnem a sarkára léptem. A világért nem fordult volna hátra, hogy lássam az arcát.

– Akkor, amikor Anya az ingét cserélte. Nagy és recés. Még a varratszedés után is.

– Mit dicsekszel? – ripakodtam rá megint.

– Biztos arra ment – szuszogta, és a bokrok tetején túl magasodó torony felé mutatott. – De az is lehet, hogy itt jár a közelben. Halkan menjünk, meg ne halljon, mert a végén túszul ejt minket – fintorgott fontoskodva.

– Akkor fogd szépen be – ajánlottam, elé kerültem, és most én hárítottam az ágakat. Egy egész kicsi faiskolán is átgyalogoltunk. Prücsök ott felzárkózott mellém, nagy bátran csavargatta a fejét, és ahogy belém karolt, édeskés izzadságszaga megcsapta az orromat. Azon járt az eszem, ha Tejföl alakja megmozdul a sűrűben, nekem az egyik fához kell lapulnom, magammal rántva a húgomat is.

A faiskolát bozót kúszta körbe. Egy parkolónál lyukadtunk ki, de legalábbis egy aszfaltnégyzet szélén, ahol három autó helyét jelölték ki a festékcsíkok. Az épület bejárata nyitva állt, egy sámlin összegumizott zsebrádió recsegett. Egy kis öregember békésen jött-ment a házban, kipillantott ránk, és láthatóan nem zavarta, hogy a ritkásan növő bokrok mögül, rejtőzködő pózban lessük őt. Rémlett, hogy talán jártam már itt, háromkerekű biciklin, Apával, vagy alsóban, amikor az osztállyal gyomokat tépkedtünk, és a növényhatározót lapozgatva sétáltunk a fák között.

– A másik oldalon bújhatott el, vagy már tovább is állt – próbálkozott Prücsök, de már fáradtan guggolt a földön. Nem is kémlelte a bozótot, csak engem bámult türelmetlenül.

– Most már menjünk haza. Pisilni kell.

Anya elénk jött az utca végéig, és szótlanul megcsóválta a fejét. Hazafelé előre elképzeltem ezt a fejcsóválást, lemondónak, fáradtnak. Mégsem volt ilyen, inkább csak gyors, kimért, aztán Anya már fordult is, hogy még előttünk beérjen a házba.

– Nézzétek! – ragyogó arccal jött ki a konyhából, és meglengette egyik kezében a multivitaminos dobozt, a másikban meg egy Toblerone csokit.

Zoli bácsi hajnal óta már messze járt, néhány perce még Vecsésről hívta fel Anyát. Neki prémes csizmát is hozott, Prücsöknek és nekem meg egy-egy walkmant. A falhoz támasztva szellőzött a dagadt ágymatrac, Anya nevetve zárta el a fütyülő teafőző alatt a lángot, aztán nagy csomóba gyűrte a lehúzott ágyneműt, és a sarokba dobta. Sok volt a dolgunk, még nem is reggeliztünk, aztán meg elemet kellett keresni a walkmanbe, és ott várt az asztalon a fotóalbum, Zoli bácsi új képeivel. De előbb még valakit meg kellett találnom, valakit, aki minden pillanattal távolabb került tőlem, akit még fel kellett kutatnom, hogy bármibe kerül is, magam felé fordítsam, szóra bírjam őt. Nem Tejfölt, Apát.