Bár soha ne ismertem volna meg, bár sohase néztem volna tengerkék szemébe, akkor talán…, de már késő. Nem térhettem ki előle, az ösvényem kellős közepébe fútta a kora nyári forgószél. Nem is magyarázkodom tovább, megpillantottam, és halálosan beleszerettem.

Emlékszem, hogyne emlékeznék, a gulyáslevest főzte éppen. Füstös, viseltes kondérjáról lesírt, hogy nem holmi kempingező városi nyápic, hanem amolyan csizmás, csípőnadrágos, cserzett bőrű puszták fia. Bugyborékolt a jó paprikás hús, duzzatag illata csűrcsavargózott a gyér növények sóhajtozó tüskebokrai között, és a lemenő nap tojássárgáját vérnaranccsá verve elenyészett a vörös hegyek horpadt árnyékában. A férfi nem látta, hogy nézem, kedvemre bámulhattam hát. A csizmáján akadt meg a szemem legelőször. Cseppet sem hasonlított apám bokszcsizmájára, melyet ünnepnapokon, a sámlira tett lábán, megköpködött kefével hollófeketére fényesített. Ennek a csizmának hetyke sarkantyúja volt, hegyes orra, hallgatag barna színe és kibeszélhetetlen titka. A titok a sarkantyúból indult, a csőszárú nadrágon mászott felfelé, a nadrágszíj csatján pihent valamicskét, és a kockás ingen lólépésben ugrabugrálva hamar elérte a borostás arc szakszerűen ásott árkait, melyek legszélesebbikén felhajókázva a szem feneketlen kékjében végre búvóhelyre lelt. De én nem hagytam magam, vettem egy nagy levegőt, és csukafejest ugrottam a bizsergető mélységbe.

Négyet kellett már csak aludni ahhoz, hogy megérkezzen az amerikás Pista bácsink, nagyanyám elsőszülött fia. Vártuk, mint a megváltót, aki a menetrend szerinti járattal jön majd, használt amerikai rongyokat és rágógumit hoz nekünk. Óvtuk már előre a széltől is, nemhogy a kígyóktól. Mert hogy is venné az ki magát, futott át rajtam, hogy átrepüli az óceánt minden baj nélkül, aztán egy földhözragadt tanyasi kígyó a szülőanyja házában halálra marja, volt Pista bácsi, nincs Pista bácsi. Küldhetnénk vissza a feleségének a karóráját meg a szivartárcáját, elásnánk magunkat egy életre előtte, így vigyáztunk a férjére, renyhe balkáni népség satöbbi. Nem tagadom, felelősnek éreztem magam Pista bácsink személyes biztonságáért. A kígyóvadászatot másnapra tettük, megjelentünk vagy huszonöten, a legszűkebb család kapákkal, lapátokkal, csákányokkal, villákkal. Nagyanyám irányította a munkálatokat, ősi nyolcasban munkadalokat visítozott, melyekből nekünk kellett kihámoznunk a ránk osztott részfeladatokat. Sikeres vadászat esetén a férfiaknak egy-egy liter bort, az asszonyoknak és a gyerekeknek baracklekvárt ígért, ilyet ő még nem csinált soha, hogy első hó előtt lekvárt bontott volna. De ez most más, a nagyfia jön most haza, édesdrága Pistikéje.

Úsztam, úsztam a boldogságban, hogy ilyen csodát sodort elém a parlagi szél. Míg a többiek bent esznek-isznak, és ünneplik a ragyogó homlokú Pista bácsinkat, nem is sejtik, hogy nekem milyen emberfeletti örömben van részem. A világ, az elképzelhetetlenül izgalmas amerikai világ tárult elém hatalmas, színes fényképeken. Tátott szájjal bámultam a sok földi jót, amikor a forgószél egyszerre stílust váltott, és lágyan belelapozott a magazinba, kihajtva elém egy magányos lovast, egy igézően jóképű cigarettázó férfit. Szemében a természetben töltött vijjogó hangú, farkasüvöltéses éjszakák tapasztalata, álla gödrében a hétországon túli akarat borsószemének rejtekhelye, kézfeje csontos-lapos hátán a napfény és a szél pecsétje. Meg kellene gyorsan nőnöm, néztem a csipke térdzoknimra, az lenne a legegyszerűbb, ha még ma megnőnék. Nem tudtam uralkodni magamon, barbár módon kitéptem a lapot a magazinból és kicsipkedtem a maradék lapfoszlányokat. Aztán megbántam. A tanyán rajtam kívül senkinek sem jutna eszébe oldalszámokat böngészgetni, nyugtattam magam, nekem is csak azért, mert ludas vagyok. De biztos, ami biztos, meggyűrtem az oldalakat a lapszámozásnál, ilyen apró dolgokon szokott elcsúszni az ember. Az ember igen, de én nem fogok, gondoltam. Ültem a kiserdőben a kedvenc tuskómon, bogarak hozták-vitték életük parányi terhét, máskor akadályt állítottam nekik száraz gallyakból, de most nem érdekeltek. Egy terv fogant meg bennem, egy nagyszabású terv, melyet nem kétséges, bátor segítőmmel, a titokzatos amerikai vándorral fogok végrehajtani.

Nagyanyám alig hitt a szemének, amikor a nagy, fekete autó helyett orvvadász fiát pillantotta meg a dűlőn mezítláb bandukolva közeledni. Az előzetesből könyörögte ki magát, állítólag egy vaddisznóagyart ígért a rajparancsnoknak, így hát két rendőrt adtak mellé, és elengedték a sajnálatosan tragikus esemény hírére. Hozni kellett a plusz két terítéket, a két rendőr szájtátva hallgatta Pista bácsink emigrációs kalandjait. Az egyikőjük Pista bácsi minden mondatát elismételte, elé téve a “jó, nem”-et. Így jöttek ki olyan mondatok, hogy jó, nem, majd megfagytunk a fronton, illetve, a jó, nem, a háromszáz férőhelyes hajón mentünk ezerötszázan, és még a vihar is beütött. Nagyanyám meg sírt a boldogságtól, hogy így mind a tíz gyermeke élőben, együtt, és az unokák is, nahát, egyik szebb, mint a másik. És valószínűleg a szíve nem fogja kibírni ezt a nagy örömet, még jó is egy kicsit, hogy a másik kígyó miatt lehet aggódni, mert az vissza fog jönni, és ki fogja követelni a magáét, de meglátja, most az egyszer nem menekül majd. Merthogy csak az egyiket sikerült kibeleznie a családnak, a bőre ott száradt a kerítésen, tényleg piros volt a hasa, vagy inkább lángvörös, ilyen kígyót még nem láttak a régi öregek sem, ez nem szimpla kecskekígyó, az már hétszentség. Biztos valami madár hozhatta a begyében egy másik földrészről, és itt, jó helyet látván, kiöklendezte, a kígyó meg, ugye, valami csoda folytán feléledt, és gazdagítja az egyébként is sokszínű vegetációt. És persze, ami egyszer megtörténik, az elvileg többször is megtörténhet, hadarta nagyanyám, egy másik madár meg a másik kígyót hozta ide véletlenül, a két kígyó egymásra talált, itt a vége, fuss el véle. Zárkaviselt nagybátyám gondozatlan bajusza alatt vigyorgott, ő kiválóan ismeri az állatok viselkedéstanát, az erdőben két hurok elhelyezése között Konrád Lorenzet olvasott, és meglepő egyezést látott a világhírű természettudós és az ő gondolkodása között, mindenekelőtt azt, hogy mindkettejüket az állatok szenvedélyes szeretete vezérli. A kígyó okosabb, mint ti így együttvéve, mutatott ránk, nem lesz bolond visszajönni oda, ahol a párját megnyúztátok. Ezt a mondatot csak a két rendőr találta sértőnek, mert nekik még nem volt szerencséjük kígyóhajszában, de nekünk, nekünk sajnos igen.

Ki másban is bízhattam volna, mint újdonsült ismerősömben. Amikor jobban megnéztem, fellélegeztem, igen, hogy a fenébe nem vettem ezt észre eddig, hát ő egy kígyóvadász, szakképzett amerikai kígyóvadász. Járja a kietlen sziklás hegységet, és ahol szükség van rá, oda lovagol. Megteszi, amit kell, aztán továbbáll. Egy ilyen férfi puszta látványától egy csapásra elszállnak a nők félelmei, egy ilyen férfi mellett egy csapásra elszállnának a félelmeim, gondoltam. Mert a család férfijai, amikor kimenekült a két kígyó a góré alól, százfelé futottak, a nők szintúgy, nagyanyám vágta le egyik kígyó fejét ezüstfényes kapájával, amivel a muhart irtotta meg a tarackot. A másik kígyó meg belemart orvvadász nagybátyám első feleségébe, aki csak átjött egy csupor mákért, és aztán nem ment többet haza. Dagadni kezdett a lábfeje meg vörösödni, jajgatott szegény, aztán elernyedt a teste, mint egy kiszolgált, varrásai mentén foszladozó, nyakigláb rongybabának. Pedig állítólag éppen a lábába szeretett bele a bácsikám, sőt az a vándorfestő is, aki a bikiniben tormát kapáló asszonytól kért útbaigazítást. Egy gyönyörű asszonyt láttam erre, mondta a nagybátyámnak, amikor az iskolához ért, nem ismeri véletlen? Hogyne ismerném, felelte a nagybátyám, de miért kérdi. Feleségül akarom venni, mondta a festő, ilyen gyönyörű lábú nőt nem láttam még soha. A történet folytatását nem nehéz kitalálni, feleségül is vette, a nagybátyám meg bánatában rászokott az orvvadászatra.

Három napja tartott már az a kollektív családi rettegés, melyet Pista bácsira való tekintettel igyekeztek palástolni, de én láttam, mindent láttam. A férfiak két korty bor között furcsa, kimeresztett szemmel bámulták a plafont, mintha piros pókon akadt volna meg a tekintetük, az asszonyok kacaja ideges színezetet nyert, a gyerekek meg, a gyerekekről ne is beszéljünk, éjszakánként többször felriadtak, zihálva vették a levegőt, és a szülők ágyában kötöttek ki. Mint ahogyan én is. De ennek most egyszerre vége szakadhat! Vakon bíztam kígyóvadászom tekintetében, abban a bizonyos feneketlen kékségben, amelyben nem győztem lubickolni.

Búzavirágok, pipacsok, konkolyok közt lépdeltem, és arra gondoltam, de jó a virágoknak, nem ismerik a félelmet. Aztán meg arra, hogy hamarosan aratás lesz, és nem láttam még egyetlen kaszást sem, aki előrement volna virágcsokrot kötni. Tehát a föld valamennyi élőlénye ismeri a félelmet, csak van, aki nem mutatja, mint például a virágok. Kis rozsmező szaladt nagyanyám háza és a gyér akácos között, középen kígyózó ösvényhíd vitt a házhoz, ahol nagyban folyt a bor, a sör és a beszélgetés. Ledobtam a magazint a pitvarban, és egyszerre három rágógumit is a számba tömtem. Mondták az unokatestvéreim, hogy buborékokat is lehet fújni vele, de én nem hittem, amikor pedig megláttam, azért se fújtam, mert nem tartottam nőiesnek. Hogyan is tehettem volna olyat, ami nem nőies, amikor a világ legférfiasabb férfija szunnyadt kötényzsebemben.

Legalább tíz perc telt el anélkül, hogy láttam volna csizmás, csőnadrágos, cserzett bőrű vadászomat. Egy piros krepppapír-díszt téptem le a falról, megnyálaztam és elkezdtem vele pirosítani a körmömet. Nem bírtam tovább a hiányát, a csirkeólba szöktem, oda úgysem jön utánam senki, gondoltam, és kihajtogattam a lapot. Jaj, még vonzóbb volt, mint előzőleg! Nem is csoda, hogy a jércék körém gyűltek, és lakkozott csőrükkel csipegetni kezdték. Tovább kellett hát állnunk. A tehénólba osontam vele. Ott meg a böglyök próbáltak halálra csipkedni, hogy övék legyen, csakis az övék. Míg én a mérges legyeket öldöstem, a jászolhoz kötött kisboci majdnem szétnyalta rózsaszín, érdes nyelvecskéjével. A vadász a tanya valamennyi lényére mágikus hatást gyakorolt, kotkodácsolt, zümmögött, bőgött utána minden. Csak egyet, egyetlenegyet kellett csobbanni szeme titokzatos, feneketlen kékjében, és rögtön szűkös lett a csirkeól, az istálló, a Kis dűlőtől a Nagy dűlőig eső madárfüttyös, virágénekes világ. És ha hozzávesszük azt, hogy reggelre megszabadít minket a kígyótól, akkor tényleg megütöttem vele a főnyereményt, gondoltam.

Pista bácsink jól evett. Megéhezett szegény a hosszú repülőúton. A két rendőr nem akarta elhinni neki, hogy a gépen annyit ihat az ember ingyen, amennyit bír. Az pedig végképp lehetetlennek tűnt számukra, hogy jobbnál jobb, csábos mosolyú nő megfelelő csípőbedobással tálcán hozza mindezt. Pista bácsink, bár gentleman kinézetűre kupálódott, a tányérjáról az utolsó szem morzsát is kivadászta. Az évek hosszú során kreatívabbnál kreatívabb üldözéses technikákat dolgozott ki a morzsák után, melyeket most élőben, sztereóban, álmélkodva szemlélhettünk. A hadifogságban kétszer is majdnem éhen haltunk, magyarázta, nekem csak így esik jól. Persze megbocsátottuk neki a morzsákat, az amerikai akcentust, a harminc nélküle töltött évet, és azt, hogy három hét után szedi a cókmókját, felszáll az égbe, hazarepül, itt hagy minket a Kis dűlő és a Nagy dűlő közé épített szélfútta házacskáinkban. Feltéve persze, ha nem marja halálra a kígyó. De hát nem marja, gondoltam, holnap reggelre halott lesz a fenevadja, a kígyóvadászom elbánik vele.

Ne féljetek, ne féljetek, mondogattam a testvéreimnek hazafelé menet, amikor a szél a csupasz lábszárunkhoz fútta az éles muharleveleket, ne féljetek, nem bánt senkit a kígyó. Tényleg nem bánthatott már senkit. Éppen haláltusáját vívta Pista bácsink szobájában, miután elkövette élete legszörnyűségesebb, legtragikusabb baklövését.

Nyugodtan telt az éjszaka nálunk, nem úgy, mint nagyanyáméknál. A két rendőr holtrészegre itta magát, de előtte még célba lövő versenyt rendeztek a kertben egy viharlámpa fényénél. Telelövöldözték ólommal az almákat és körtéket. A pitvar karos lócáján dőltek el, egyik jobbra, másik balra, úgy néztek ki, mint két lekonyult, sötétkék tulipán. Nagybátyám pedig kapva kapott az alkalmon, egy őzzel, három nyúllal és két fácánkakassal tért hajnalban haza. Hát ezt meg hogy csináltad, kisfiam, kérdezte nagyanyám. Jövet bekéredzkedtem az erdőbe szükségre, felelte, és közben összedobtam pár hurkot. Nagyanyám “mért éppen most”-jára csak annyit felelt, hogy nem tehet róla, őt hívja az erdő, mennie kell. Miközben ők a kamrában nyúztak és kopasztottak, az édesdeden alvó Pista bácsink hálószobájának magas küszöbén átküszködte magát a piros hasú veszedelem. Háromszor is nekiindult a szúette magaslatnak, de csak negyedszerre sikerült átevickélődnie rajta. Az éjszaka tette-e vagy micsoda, egész egyszerűen nem volt formában.

Egy kicsit meggyűrődött a vadász éjszaka, a fejem alá kerülhetett, mert reggel arra ébredtem, hogy valami hűsíti az arcom. A felkelő nap a csipkefüggöny nagy lyukú mintáján át éppen a szemembe sütött, megfordultam, és lágy mozdulatokkal életre cirógattam. Ahogy simogattam a lapot, már ujjaim begyével is éreztem, hogy megvan, sikerült neki, amit ígért. Persze, hogy sikerült, huncut félmosoly domborodott arcán, amely tegnap este még nem volt ott, és a cigaretta is átkerült egyik szája sarkából a másikba. Énekelni, táncolni kezdtem, fodros hálóingemben pörögtem, és néztem magam a nagy faragott falitükörben. Én voltam a világ legboldogabb és legszabadabb kisgyermeke. Örültem a madárcsicsergéses reggelnek, az ólban a teheneknek, a friss fehér fénynek, a gőzölgő kakaónak, még jobban anyámnak, apámnak, de legjobban Neki.

Ne féljetek, ne féljetek, mondtam nagyanyámékhoz menet a testvéreimnek, amikor a reggeli szél a csupasz lábszárunkhoz fútta az éles muharleveleket, nincs már mitől félnetek. Már jól benne voltunk a délelőttben, a bográcsban főtt az egyik őz, a rendőrök hánytak, mint a lakodalmas kutyák, nagyanyám vígballadákat énekelt szabad átköltésben, én meg elérkezettnek láttam az időt. Pista bácsink hálószobájához lopóztam, benéztem a kulcslyukon, és a sárgafölddel felhintett döngölt padlón ott feküdt felfordulva a kígyó. Az éjjeliszekrény keményített terítője hímzett leplet tartott felé, a spaletta keskeny résén bekukucskáló narancssárga fény örök börtönbe zárta.

Az lehetetlen, hogy eddig alszik, mondta nagyanyám az őzpörköltet kóstolgatva, és mint akinek eszébe jutott valami szörnyűséges gondolat, eldobta a kanalat, és eltorzult arccal rohanni kezdett a nagyházba. Nem szóltam semmit, csak vártam, vártam és mosolyogtam.

Kisfiam, drága kicsi fiam, visította nagyanyám a házból, és fuldokolva jajgatott. Egy pillanatra mintha kialudt volna a tűz az őzpörkölt alatt, elhalt a rotyogása. A mellettünk lévő körtefáról a homokba hullott egy agyonlövöldözött zöld körte, orvvadász nagybátyám pedig fekete öltönyben és bordó ingben elindult a temetésre. Kezében gyászzsebkendőt szorongatott, zakója gomblyukában busa fejű fehér szegfűt kócolt a szél. Soha életemben nem láttam még ennyire elegánsnak. Olyan volt, mint egy jóvágású, győztes matador, aki nagyon, de nagyon sajnálja a bikát.

Aztán a nagyház tornácán feltűnt Pista bácsink is pizsamában, kócosan, nyűgösen. Összeölelkezve közelítettek felénk nagyanyámmal, aki hol zokogott, hol kacagott, és mint egy eszelős, összevissza tapogatta fiacskáját, mint a szülőanya, aki csak megbizonyosodni szeretne, megvan-e mindene a kisbabájának.

Megvolt, mindene megvolt, a szépséges délelőttől felcsuklott, és legalább tizenötöt tüsszentett.

Nagyanyám kibelezte a kígyót, egy patkányt vett ki belőle és két muharegeret. A család töviről hegyire végignézte a hasfelmetszést, testvéreim öklendezve jöttek utánam a kiserdőbe. Na, akkor most, sóhajtottam fel és előrukkoltam a titkommal. Peeersze, mondták, hol van az a nagy hős, mutasd. Itt van, ni, tessék, vágtam vissza, és köténykém zsebéből elővettem egy újságpapírt. A bátyám széthajtogatta a lapot, és gúnyosan nevetve elkezdte tépkedni. Hát ez csak egy darab papír, te kis bolond. A patkányméreg ölte meg a kígyót, te, kis hülye, amit nagyanyánk kitett, nem a Marlboro Man. Próbáltam menteni a menthetőt, hogy legalább egy kis darabot visszakapjak belőle, a vállából, a mosolyából, a szeméből, de a cetliket kíméletlenül széthordta a forgószél. Az a forgószél, amely előző nap, lágyan a lábaim elé fújta. Nem maradhattam tovább, elindultam a muharos ösvényen futva hazafelé, sírtam, zokogtam, és láttam, hogy a végtelenbe vesző, ringatózó rozsmezőben valahol egészen távol, ott szökik előlem nevenincs lován egyenes derékkal, cigarettafüstbe burkolózva a Marlboro Man.