Furcsa, de nem emlékszem rá, mit éreztem, amikor Dani papa búcsút vett tőlem, és magamra hagyott öreganyámnál – elég sietősen búcsúzkodott, nemigen állhatták egymást a “swarzgelb” vénasszonnyal. Igaz, korábban is megesett, hogy hosszabb-rövidebb időt nagyanyám házában töltöttem, de utolsó találkozásunk s e mostani közé beékelődött az a néhány esztendős “cigányélet”, ahogy nagyanyám nevezte, és most, megkopott és kinőtt ruhámban igencsak furcsa madárijesztő lehettem, ahogy ott álltam a festett bőrrel bevont székek, megfeketedett arcképek és aranyozott porcelán csecsebecsékkel zsúfolt vitrinek között. Ennek tulajdonítottam azt a furcsa, hideg, latolgató pillantást, amellyel öreganyám végigmért – szólni, igaz, nem szólt semmit, csak eléggé ridegen üdvözölt, majd szólt a cselédnek, hogy mutassa meg a szobámat, s azzal elbocsátott, mondván, késő van már, s majd másnap beszélgetünk.

Már nem tudom, hogyan töltöttem az első éjszakát nagyanyám házánál – csak gyanítom, hogy alighanem álomba sírhattam magam. Sok jóra nem számítottam, de arra, ami történt, arra mégsem.

Másnap reggel első pillantásom az ágy melletti széken heverő, csinosan összehajtogatott ruhadarabokra esett – eleinte fel se fogtam, mit látok, mindössze annyit érzékeltem az egészből, hogy azok a holmik ott nem az enyémek, nem azok, amelyeket előző este levetettem. Különben nemigen törődtem a dologgal, hanem megint a fal felé fordultam, hogy szundítsak még egy sort a jó melegben – mert öreganyámnál legalább meleg volt, míg nevelőmnél bizony még a fűteni való fával is spórolnunk kellett –, majd kisvártatva arra ébredtem, hogy öreganyám komornája ott áll az ágyam mellett – nagydarab, idősebb nő volt, erős csontú és hideg szürke szemű –, kezében amaz ismeretlen ruhadarabok egyikével.

– Későn van! – mondta, ahogy álomtól dagadt szemmel, hunyorogva felnéztem rá. – Tessék felöltözni! Már várják odalenn a reggelinél!

És felém nyújtogatta a fura ruhadarabokat.

Megráztam a fejem, hogy kimenjen belőle az álom.

– Ezek nem az én ruháim! – mondtam felháborodva. – Hová tették az én holmimat?

A hideg szempárban kegyetlen nevetés bujkált: láttam, hogy ha bosszankodik is, azért igazából remekül mulat rajtam.

– Amiben idehozták? – kérdezte gorombán. – Az nincsen már meg. Az asszonyom úgy rendelkezett, hogy azt hajítsuk a tűzre: ki tudja, miféle férgeket hurcolt volna be vele különben.

Erre már fölültem mérgemben.

– Nem igaz! – kiáltottam. – A ruhám ócska volt ugyan, de tiszta! Dani papa mindig rendesen mosott ránk! (Mert hát csakugyan: mostanában, amikor már nemhogy cselédre, de még mosónére sem igen futotta, nevelőm többnyire maga mosott ránk, hogy ezzel is kímélje fejfájós Laurájának nemcsak képletes, hanem valóságos értelemben is igen érzékeny szívét, amely a legkisebb erőfeszítéstől is azonnal túlságosan szaporán kezdett verni.)

A komorna előtt alighanem megjelenhetett Dani papa képe, amint éppen valami bodros női ruhadarabot dörgöl nagy buzgón a mosószappannal, és ezt igen mulatságosnak találhatta, mert egy pillanatra az ölébe eresztette a kezét, benne azzal a fura, fodros valamivel, és megint azzal a derűs, kegyetlen mosollyal nézett rám.

– Na mindegy, akárhogyan is, a régi ruhája nincsen már meg! – szólalt meg aztán, és kicsit elnevette magát. – Tessék csak szépen fölvenni ezt az újat, és jönni reggelizni, de gyorsan ám, mert már várják!

– De hiszen ez leánynak való ruha! – kiáltottam elhűlve, amikor a kezembe nyomta azt a fodros micsodát, és elkaptam a kezem, mintha tüzes vashoz érintettem volna. – Hogy képzeli, hogy én ezt fölveszem?

– Miért, mit várt? – Megint olyan gúnyosan, kegyetlenül mosolygott, miközben elkapta a csuklómat, és húzni kezdett maga felé, gondolom, hogy erővel lerángassa rólam a hálóruhát. – Na, ne bolondoskodjék már, tessék szépen felöltözni! – szólt rám türelmetlenül, és el nem eresztette volna a csuklómat. – Ó, a kis pokolfajzat! – szisszent föl a kezét rázogatva, aztán a szeméhez emelte, és a fogaim nyomát vizsgálgatta rajta. – Megálljon, megmondom a bárónénak! Majd ő móresre tanítja! – kiáltotta kivörösödött arccal, azzal sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Úgy öt perc múlva visszajött.

– Azt üzeni a méltóságos báróné, amíg föl nem veszi az új ruháját, s le nem jön benne, nincs reggeli! Se ebéd, se vacsora! – közölte dölyfösen, azzal megint megfordult és kiment.

– Arra várhattok! – dünnyögtem magamban. A falnak fordultam, megpróbáltam újra elaludni, de nem bírtam: nagyon éhes voltam.

– Azért sem, azért sem! – sziszegtem a párnámba. Már délre járt, az éhség vadmacskakarmokkal marcangolta a bensőmet. Nyílt az ajtó: öreganyám nézett be rajta.

– No hát, még mindig nem tértél eszedre? – kérdezte nem is haragosan, inkább kissé mulatva. Megkeményítettem magam, összeharaptam a fogam, és csak a kezemmel intettem, hogy nem, még mindig nem tértem eszemre. Mire öreganyám szó nélkül visszahúzódott, és betette maga mögött az ajtót.

Azt reméltem, megpróbál majd a lelkemre beszélni, egyezkedni velem, és én is megmondhatom neki a magamét, pedig tudhattam volna, hogy nem így lesz. Hagyta, főjek saját levemben, és jól számított. Ahogy az éhség egyre jobban gyötört, kezdtem vitába szállni önnönmagammal, jobban mondva esendő, testi részem igyekezett erővel a maga oldalára állítani berzenkedő lelkemet:

– Ugyan, minek makacskodsz? – susogta a kísértő. – Minek dacolsz ezzel a bolond vénasszonnyal? Mi bajod lesz belőle, ha engedsz neki, hadd legyen úgy, ahogy kívánja? Attól még nem változik semmi: ha hazamégy, ott majd újra úgy öltözködhetsz, ahogyan kedved tartja!

De azért még eltartott vacsoraidőig, amíg beadtam a derekam, és ügyetlenül magamra öltöttem azokat a visszataszító ruhadarabokat.

Öreganyám éppen patience-ot rakosgatott egy kis kerek asztalkán. Amikor beléptem, fölnézett a kártyalapokból.

– Na lám! – mondta, és szemügyre vett. – Egészen csinos a fruska! De azért bálba majd csak akkor visszük, ha a haja is megnőtt egy kicsit. Meg ha megtanult egy kissé kecsesebben mozogni! Hogy jársz te, Mein Gott! – csóválta a fejét. – Mint valami karikalábú huszár, aki nem szokta a gyalogjárást! Na, majd a táncmester kezelésbe vesz! Apád ugyan rosszul tette, hogy rád hagyta, menj a magad feje után, sőt még lovat is adott alád… – Elnevette magát, nyilván ráébredt, milyen kettős értelme van annak, amit mondott. – De sebaj: most majd egykettő helyreütjük a csorbát! Egészen rendes kis fehérszemélyt faragunk belőled!

– Belőlem ugyan nem! – fakadtam ki szenvedélyesen. – Adjon ennem: azt ígérte, ha fölveszem ezt a maskarát, akkor ad ennem! A többi nem érdekel!

– Már miért lenne maskara? – kérdé öreganyám inkább csodálkozva, mintsem bosszúsan. – Csinos, módis holmi: más leány örülne neki!

– Csakhogy én nem vagyok leány! – törtem ki hevesen.

– Nem-e? – nézett rám felvont szemöldökkel. – Pedig én úgy nézem!

– De én meg érzem, hogy nem vagyok az! – kiáltottam.

– Hát én meg látom, hogy az vagy! – zárta le öreganyám a vitát. Erre már nem szóltam vissza, csak tagadólag ráztam a fejem. Öreganyám összecsukta a legyezőformán széthúzott kártyalapokat, amelyeket a kezében tartott, s megveregette maga mellett a szófát, hogy üljek oda. Húzódozva engedelmeskedtem.

– Hát aztán miért is nem akarsz te leányka lenni? – kérdezte komolyan és nyájasan, de mégis úgy, mintha egy önfejű, kicsiny gyermekhez beszélne. – Hát nem szeretnél szép ruhákban járni? Bálba menni, ahol a táncosaid egymás kezéből kapkodnának? Nekem volt olyan táncosom – mondta elrévedezve, és az arca egy pillanatra olyan lett, mint egy fiatal leányé –, aki a Duna jegén vergődött át a pesti partra, a Redutba, ahol a bál volt, jégzajláskor – csakhogy énvelem táncolhasson!

– Én – feleltem, mert most, hogy ilyen kedvesen beszélt hozzám, reménykedni kezdtem, hogy talán mégis meg tudom értetni magamat vele –, az szeretnék lenni, aki átkel a jégen, nem pedig az, akiért átkelnek!

Öreganyám bosszúsan ráncolta a homlokát.

– És háborúba is akarsz menni, ahol kezed-lábad ellövik, s talán még a fogad is otthagyod, akár a férfiak? – kérdezte már emeltebb hangon.

– Igen, igen! – vágtam rá hevesen. – Háborúba menni, tanulni, világot látni, kóborolni, ahogy kedvem tartja – mindent akarok!

– Csakhogy – mondta öreganyám, s közben fölvette és szórakozottan kevergette a kártyapaklit, amit az imént, jöttömre lerakott –, nem azt kell tennünk, amihez kedvünk van, hanem azt, ami a kötelességünk! És hogy mi a kötelességünk, azt onnét tudjuk, hogy a Jóisten minek teremtett bennünket, s hová helyezett ebben a világban! Szép is lenne – folytatta bosszúsan, és szórakozottan ütögette a térdét a kártyacsomaggal –, ha mindenki maga mondaná meg, hogy ő mi szeretne lenni! Te akarnád megmondani a Jóistennek, hogy milyennek kellett volna teremtenie? Ha Ő azt várná tőled, hogy úgy öltözködjél, és viselkedjél, mint valami lovászfiú, akkor annak is teremtett volna! Minden dolog az, ami – folytatta, és szigorú szemmel nézett rám, én pedig elrémültem, mert valami rendíthetetlen konokság nézett rám azokból a szigorú, ősöreg szemekből –, mégpedig az, aminek a Jóisten teremtette! Az asztal asztal, a macska macska – pillantott le az asztallábhoz törleszkedő, szemrehányóan miákoló állatra. – Hiába is akarnám eldönteni, hogy ez az asztal itt holnaptól egy cserép virág vagy hogy ez az állat igazából egy igásló, mert megvan a maguk valósága, és az nem engedelmeskedik az én szeszélyemnek. El kell fogadni mindent annak, ami, annak, aminek a Teremtőnk alkotta – tette hozzá szelíden, de szigorúan –, és ki vagy te, éppen te, egy ilyen kis setrekata, hogy szembeszegüljél az Ő akaratával?

– Igen – mondtam hirtelen felvillanyozódva, mert megszoktam, hogy vitába szálljak nevelőmmel, s hogy ő meghajlik érveim előtt, ha meggyőzőnek találja őket –, a dolgokat Isten teremtette, de Ádám nevezte el őket a saját esze szerint – az is benne van a Bibliában! És különben is – kaptam vérszemet, mert mintha ettől egy kicsit meghőkölt volna –, ha az Isten valami mást akar tőlem, miért oltott azzal éppen ellenkező vágyakat a szívembe?

De öreganyám ezen csak mosolygott.

– Te még gyermek vagy – mondta –, és nem tudod, milyen az ember… Hogy mi mindenre képes vágyakozni és milyen összevissza: egyvalamire és annak az ellenkezőjére is! Ha pedig megkapta, amire vágyott, milyen hamar megcsömörlik tőle, és máris valami más után kezd szaladni! Ezért adott nekünk, esendő embereknek, Isten törvényt: hogy ne lidércláng után futkossunk teljes életünkben, hanem azt tegyük, ami helyes, akár kedvünkre való az a dolog, akár nem – mondta végül, és öreg, foltos kezével megpróbált végigsimítani a hajamon, mert látta, mennyire elkeserített azzal, amit mondott, de én elkaptam a fejemet.

– Ha ez így van – kiáltottam rekedten, telve daccal és bosszúszomjjal –, akkor én nem is akarok tovább élni!

Öreganyám felvonta a szemöldökét, alsó ajkát szorosan beszippantotta, és egy darabig szótlanul nézett maga elé, láthatólag azon gondolkodott, mit feleljen erre.

– No lám, hát olyanok vagyunk, mint az oktalan kisgyermekek! – szólalt meg végül, és mintha nem is hozzám, hanem ahhoz a rizsporos hajú, festett képmáshoz intézte volna a szavait, amelyik ott lógott a szemközti falon, mintha azzal tanácskozott volna, hogy mitévő legyen velem. – Azt képzeljük, az élet is olyan, mint az ozsonna, amelyet a jó Kati szakácsné készít számunkra: ha nem ízlik, visszaküldjük, másikat kérünk! Hát nem, kedves onokám! – fordult most hirtelen felém komoly, szigorú arccal. – Az életben nem lehet válogatni, hogy ez kell, az nem kell, ezt akarom, azt nem akarom: úgy kell elfogadni, ahogy van!

– Miért kellene? – sziszegtem leszegett állal, s csak a szemem sarkából lestem föl rá. – Engem senki sem kérdezett meg, hogy akarok-e erre a világra jönni?

Öreganyám megcsóválta a fejét.

– Hát itt bizony igen nagy a baj! – mormogta ismét csak a rizsporos hajú képmásnak, és rá-rábiccentett öreg fejével a tulajdon szavaira. – Az a két hőbörödött (apámat és nevelőmet értette ezalatt) telitömték a csitri fejét mindenféle aufklérista bolondsággal! No hát ide nézz, onokám! – beszélt most már egyenesen hozzám, és kiteregette előttem az asztallapon a kezében tartott kártyalapokat. – Látod, én sokszor nagy egyedülségemben – mert Ninon nénéddel nemigen lehet értelmes szót váltani! – sokszor órák hosszat ezzel az együgyű kártyajátékkal szórakozom. Igen egyszerű játék: annyiból áll, hogy hármasával leemelgetem a pakliról a lapokat, s ami a legfelül van, azt ide kirakhatom az asztalra, ha éppen odaillik: kettesre hármast, pirosra feketét, és így tovább. Csakhogy sokszor megesik, hogy az a lap, amire éppen szükségem lenne, sehogyan sem akar legfelülre kerülni. Látod, most például a kőr dáma van legfelül, amikor pedig nekem a pikk királyra lenne szükségem, különben nem boldogulok. Mit gondolsz, ha én most megpróbálnám elhitetni magammal, hogy ez itt igazából a pikk király… teszem azt, nem néznék egészen oda, csak úgy a szemem sarkából –, és onnantól kezdve már menne minden, mint a karikacsapás – ugyan miféle játék lenne az? – kérdezte erősen megnyomva a szavakat, és nagyon komolyan, jelentőségteljesen nézett rám.

– Nem értem, miért mondja ezt nekem! – vágtam oda haragosan. Nagyanyám hosszan, fürkészően nézett az arcomba.

– Dehogyis nem érted! – mondta végül. – Hiszen vág az eszed, mint a beretva! De azért megmagyarázom, ha nagyon akarod: az életben sincs ez másképp, mint a kártyában: ha felforgatod a szabályokat, ha kinevezed kettesnek a hármast, királynak a dámát, minden, amit nyersz ezzel, maga is csak afféle súly és komolyság híján való álomkép lesz, a valóságot nem lehet többé megkülönböztetni a puszta képzelgéstől. Mert ugye, elhiszed, hogy én is szívesebben gondolnám magamat húszesztendősnek, mint efféle öreg csontnak? Eljátszhatok éppen a gondolattal, hogyan is lenne, ha megint húszesztendős lehetnék. Csakhogy mit gondolsz, mit szólnának hozzá az emberek, ha azután igazából is úgy kezdeném viselni magamat, mint valami húszesztendős fruska? Ezért aztán szigorúan kiróttam magamra, hogy mindennap el kell töltsek egy pár kínos percet a tükör előtt, hogy az a makacs képzeletem is tudomásul vegye a helyzetet… merthogy az persze kézzel-lábbal kapálózik ellene. Gyere csak! – mondta váratlanul, és gyöngéden megfogta a csuklómat. – Gyere, nézzünk csak bele így együtt a tükörbe!

– Nem! – kiáltottam, és megpróbáltam kirángatni a csuklómat a szorításából, de a kicsiny, öreg kéz váratlanul erősnek bizonyult. – Nem akarom!

– Nocsak! – mondta megjátszott álmélkodással vonva fel a szemöldökét. – Hát aztán miért nem? Talán nem mersz belenézni a tükörbe?

– Merek, csak nem akarok! – vágtam vissza rekedten.

– Úgy? És vajon miért nem? – kérdezte diadalmasan megvillanó szemmel. – Csak nem azért, mert magad is tudod, hogy mit látnál benne? Egy leánykát! Bizony, azt… – bólogatott. – Úgyhogy igazságod van, csakugyan, jobban is teszed, ha nem nézel bele…

Kétségbeesett daccal fölszegtem az állam, és kinyitottam a szemem – nem tudom, mit reméltem, de a látvány, amely elém tárult, legrosszabb félelmeimen is túltett. Egy idegen személy, sápadt, kicsike, eléggé finom vonású, inkább csúf, mint szép, nézett szemközt velem a tükörből, és ezt a személyt én minden porcikájában idegennek éreztem, még csak nem is hasonlított énrám, vagyis hogy arra az alakra, akinek képzelődéseimben láttam magamat. Testemet szinte görcsbe rántotta a tehetetlen düh, és – Zsarnok! – kiáltottam öreganyám arcába, azt remélve, hogy e szörnyű szó hallatán megrendül és jobb belátásra tér, ám öreganyám arcán semmi jelét nem láttam a megrendülésnek, csak mosolygott, szomorúan és kicsit csúfondárosan. Ekkor fölemeltem az öklömet, és teljes erőmből rávágtam a tükörlapra. Kezem nyomán repedések pókhálója támadt a tükrön – egy pillanatig semmi sem moccant, aztán a tükörcserepek hangtalanul leperegtek a vastag szőnyegre, kezemből pedig lüktetve dőlni kezdett a vér.

Öreganyám fura kis hangot adott, félig nevetés volt, félig sóhajtás.

– Na jó! Nem vesződöm én tovább teveled! – szólalt meg végül fakó, fáradt hangon. – Öreg vagyok én már ehhez, hogy megpróbáljam észre téríteni ezt a sok bolondot, akikkel a Jóisten jónak látta próbára tenni a türelmemet! – mondta, és közben csöngetett a komornának. – Még tíz esztendeje talán megpróbáltam volna, de most már belefáradtam… Mind a kettőnknek az lesz a legjobb, ha beadlak Madame C intézetébe, ott majd helyreigazítják a fejedet!

A komorna belépett, és színeskedő álmélkodással nézett a törött tükörre és a kezemre, amelyből a keleti szőnyegre csepegett a vér.

– Hozzon jódtinktúrát meg valami kötszert, Schulze! – utasította nagyanyám a komornát. – Fräulein Schulze majd bekötözi a kezedet, aztán mehetsz vacsorálni! – vetette oda, miközben tenyerét a karfának vetve nehézkesen föltápászkodott a székből.

Avval elindult kifelé a szobából. Utánaszaladtam, vérrel csepegtetve be az ajtóig vezető utat.

– Az meg micsoda? Miféle intézet? – kérdeztem megjátszott hetykeséggel, mert közben a szívem vadul dörömbölt. Valami tömlöcfélét képzeltem el, esetleg bolondokházát, ahol majd bilincsbe verve kell sínylődnöm mindhalálig. Öreganyám megállt s végigmért.