Tolnai Ottónak

Éjfél körül ér a vonatunk Zágrábba. Itt mindig rengetegen szállnak fel. Elfáradtunk a melegtől, aludni szeretnénk, és – mint mindig – most is reménykedünk, hogy az a sok ember idén már nem a mi vonatunkkal akar majd utazni. A zsúfolt peront látva azonban működésbe lendül bennünk valami felháborodással vegyes “jogos” önvédelem: alvást színlelünk, hogy ne foglalják el a szemközti üléseket, ahova már feltettük a lábunkat, és nagyszerűen bevackoltuk magunkat. Az újonnan felszállók időnként benéznek a kupéba, egy darabig tiszteletben tartják megrendezett nyugalmunkat, de aztán előbb-utóbb megelégeli valaki, bejön, felkapcsolja a villanyt, és jelzi: itt, éppen ebben a fülkében szeretne leülni, pontosan oda, ahol most a lábunk van. Lepakolunk, és – most már dafke – próbálunk tovább aludni, de mire éppen sikerülne, mindig történik valami (újra jön a kalauz, egyik útitársunk kimegy vécére).

Egyre jobban fázunk. Zágrábtól két mozdonyt kap a szerelvény: egyet előre, és egy másikat a végére. A Diesel-füst szép lassan rátapad a bőrünkre és a plüssülések jellegzetes izzadságszagával beivódik a ruhánkba.

*

A félálomban töltött éjszaka után a szürkület lényegében tapintatosan szoktat hozzá bennünket egy más világhoz: a Dinári-hegység kősivatagában igen sokszor csak sínpárnyi szűk párkányon fut a vonat. Rejtélyes, hogy egy-egy állomásnál hol van a település, ahonnan az emberek jönnek, vagy ahova vonatunkról leszállva reggel hazatérnek. Ismeretlen logika szerint zajlik az élet. A hosszabb-rövidebb alagutakban bedugul a fülünk, még a felhúzott ablakon át is bejön a füst, újabb réteg telepszik az arcunkra, kezünkre.

(Később hálókocsiban utazva mindez majd sokkal nyugalmasabb, bizonyos értelemben “privátabb” élménnyé válik.)

*

Szinte a testünkben érezzük, amikor megkönnyebbül a szerelvény, és onnantól kezdve már lefelé megyünk. Nő a lendület. Egyszer csak meglátjuk valahol, az egyik állomás előtt az első pálmafát. Mintha lenne egy láthatatlan vonal, amitől kezdve hirtelen kicserélődik a növényzet: az ismerős fákat, bokrokat felváltják az ismeretlen szubtrópusi fajok. Elhagyjuk a titokzatos nevű Knint.

Egyre többen állnak a reggeli vonatablakban és figyelik, mikor pillantják meg a tengert. Majdnem mindenki dohányzik, és egy fura, itthonról ismeretlen, szúrós aromájú dohányfüst beszűrődik a kupéba is. (Később ezt a Ronhill márkájú cigarettával sikerül azonosítanom.) Reggelizünk: otthonról hozott, vastag húsú zöldpaprikát eszünk a szendvicshez.

*

A tenger – minden várakozás ellenére is – szinte észrevétlenül épül be a képbe. Egyszer csak ott van. Kezdetben nem nyilvánvaló, alig lehet megkülönböztetni a hajnali párás égtől. A Split környéki ipari létesítmények határozottan ellensúlyozzák – vagy inkább leépítik – a tenger-romantikát. Gépek, por, gaz, elhanyagoltság, de mindebben nagyon intenzív emberi jelenlét. Mintha csak reggel lenne minden ennyire kiábrándítóan csúnya, mintha a kertek alatt, valami hátsó úton érkeznénk Diocletianus városába. Végül az utolsó alagúton is átjutva befutunk a monarchiás hangulatú spliti pályaudvarra. Meleg reggel, éledező város, szemben a hajóállomáson óriási kompok. A peronon ott sorakoznak a kétkerekű, kézzel tolt csomagszállító kordék.

Később sokszor jöttem repülővel is. Egészen más élmény. A tenger felett leszállásra készülő gép, amint “keresi” (legalábbis utasként így érzi az ember) a kaštelai repülőteret, vagy ahogy nemegyszer több kört is leír az öböl felett, mintha “nem találná” azt a résnyi leszállópályát, amire a tenger felől ereszkedhet, és emiatt a vízen akarna landolni.

*

Dél van vagy kora délután, zavartalan napsütés. A hajó oldalán hosszú lépcsőt bocsátanak le. Az éjszakai vonatúttól, a spliti kávétól és a fedélzetén eltöltött kétórányi utazástól kissé kábán támolygunk az amúgy is eléggé instabilnak tűnő szerkezeten. Most vagyok életemben először Hvaron. Szieszta idején érkezünk: a kikötői emberek pillanatok alatt eltűnnek vagy behúzódnak az árnyékba, a komp pedig azonnal indul tovább. Mire felveszem a hátizsákot, társaim már messze járnak, lemaradva megyek utánuk. “Sziget, ez egy sziget” – máig emlékszem, ez jár a fejemben. Meg az, hogy van-e különbség szárazföld és sziget között, vagyis hogy az összes szárazföld lényegében nem sziget-e. Hogy igazában a tenger van, és amit még megenged. A többiek lendületesen mennek, nem várnak rám, átvágnak a téren, egy romos gótikus palota melletti sikátorban elindulnak fölfelé.

Egyedül állok a főtéren, szemben a székesegyház, minden teljesen szürreális: a fények, az arányok, a hangok. Hirtelen valami kimondhatatlan boldogság fog el, hogy ezt láthattam. Hogy van ilyen szépség a világban, és hogy én ezt most megpillanthattam.

*

Máskor néhány nappal egy nagy erdőtűz után érkezünk Stari Gradba. Már lehet ugyan az alagúton át közlekedni, de a Hvarba vivő út mentén a hegyoldalban még füstölgő fatörzseket látunk.

Egy-két évvel ezelőtt meg azt vettük észre, hogy az Amphora Szálló mögötti hegyoldalból elindul egy füstcsík. Később sietős helikopterek tartanak abba az irányba. Mire délután visszaérünk a városba, az emberek már kint állnak az utcán, szemük elé emelt kézzel hunyorogva kémlelik a nyugati égboltot. És mint törékeny, érintésre azonnal szétporladó gyászszalagok ereszkednek le mindenre a pernyecsíkok.

*

Itt figyeltem fel a mészkőre. Hvaron ebből épült az egész óváros: az épületek, a lépcsők, a kövezet. Minden. A mészkő árnyalatai követik a napszakok, az időjárás váltakozásait. Nem egyszerűen visszatükrözik, hanem reagálnak rá. Az átmelegedett mészkő feletti levegőréteg furcsa vibrálását vettem észre először, és úszás után a partról hazafelé menet azt éreztem, egyszerre visszaadja és elveszi a test körvonalait, de mégis valami sajátos biztonságot is ad, megnyugtat és elrendez. Reggel szürkésbarna árnyalata van, délben fehér. Más esőben, és akkor is más, amikor a nyaralás végén a hajnali hajóra vár az ember, hogy hazautazzon.

Sok évvel később a mészkő tette igen gyorsan otthonossá számomra Jeruzsálemet. Mintha Hvarban lennék…

*

A hvari bencés nővérek monostora – samostanja – óriási, fallal körülvett terület az óvárosban. A nővérek – talán betegség vagy közeli családtag halálesetét leszámítva – lényegében nem lépnek ki a kapun. Általában van valaki, aki rendszeresen bevásárol nekik, intézi “kinti” ügyeiket. A fal mögött hatalmas zöldséges kerteket művelnek, az egyik belső udvar alatt jókora betonciszterna, ahová egész évben gyűjtik az esővizet az öntözéshez. A zöldséget a szállodáknak adják el. Tévéjük nincs. Este a vacsora után meghallgatják a Vatikáni Rádió horvát nyelvű adását, aztán egy órát beszélgetnek a kertben.

Emlékszem, még a Tito-időkben nem engedtek fizetni a szállásért, hanem elküldtek a valutaboltba, hogy vegyünk cigarettát. Először kicsit megütközve vittük a több kartonnyi Marlborót és Camelt, de aztán kiderült, hogy ezzel “fizetnek” azoknak a férfiaknak, akik a ház körül ezt-azt szoktak segíteni, és akik a pénzt nem fogadnák el, de örülnek a “nyugati” cigarettának.

*

A bencés nővérek kis múzeumában külön rész foglalkozik a csipkével: az agávé rostjaiból horgolt csipke igazában egészen addig nem tudta felkelteni az érdeklődésemet, míg Tolnai Ottó ámulatával nem találkoztam. Azóta úgy nézem mindenhol a letört, felszakított agávélevelekből kilógó rostokat, mint amikből a hvari nővérek hamarosan csipkét horgolnak Tolnai Ottónak. És azt is látom, hogy ezt a csipkét este a Vatikáni Rádió meghallgatása után készítik a lugas alatt. Minden este más veszi kezébe a finom horgolótűket, de az is lehet, hogy két orvosi fecskendő van a nővérek kezében, és horgolják azt a kis vagy nagy terítőt, amit aztán nem lehet majd másra használni, mint hogy megcsodáljuk, s hogy üveg alatt óvjuk a portól. “Akkor inkább ne készüljön el soha” – mondanám Ottónak. “Beszélgessenek csak, én ráérek, itt vagyok a legjobb helyen” – mondanám.

*

Alojzija Budrović apátnő zavarba ejtően egyszerű, ugyanakkor hallatlanul arisztokratikus jelenség. Mindig úgy képzeltem, hogy valamelyik gazdag dalmát család lányaként lép be a kolostorba, de az első pillanattól komolyan gondolja. Kitűnően beszél németül, franciául. Sok éven át mosolyogva jön elő, ha megérkezünk. Mindannyiszor ugyanaz a figyelmes mosoly és nagyvonalúság, csak a test fogy el mögüle. Az az ember érzése, hogy tud mindent, ami a városban történik. Minden lényegeset. A balkáni háború után talán ő az egyetlen a nővérek között, akiben nincs indulat, csak megrendültség.

*

A főtéren óriási hangzavar: divatbemutató, Heineken-sörfesztivál. Folynak az előkészületek, a samostanba minden felhallatszik. Ülünk a vendégház teraszán, nem kevés önsajnálattal arról beszélünk, hogy megint nem fogunk aludni. Hangszórópróba: erős rockzene, olyannyira, hogy belerezegnek az ablakok. A szokásos időben a nővérek épületszárnyából felhangzik a Vatikáni Rádió jól ismert szignálja: “Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat…”

*

Idáig is gyanakodtak, mert az orosz alapján megértek ezt-azt, és mindig azonnal észreveszik, hogy már nem kell fordítani; de most, hogy megmondom dédapám nevét, nem hiszik el a nővérek, hogy nem tudok horvátul.

Micsoda kemény nyelv ez. Már nem a samostan vendégházában lakunk, amikor egyik éjszaka valamelyik szomszédos teraszon népes asztaltársaság mulat. Helybeliek. Hallgatjuk őket és nem tudjuk eldönteni, hogy veszekszenek-e vagy csak beszélgetnek.

Tolnai Ottó verse jut eszembe homályosan, amit hazaérve sokáig hiába keresek, de egyik kötetében sem találok meg. Évek múlva egészen véletlenül bukkanok rá a Versek könyvében (még jelző is van annál az oldalnál):

*

II. János Pál pápa 2003-as horvátországi látogatása után a Jadrolinija hajótársaság szinte valamennyi járatán megjelenik az óriási méretű reklámposzter, amint a pápa beszáll a Jadrolinija hajójába. Valahogyan ez a kép jut eszembe, amikor olvasom, hogy a pápa merénylője, Ali Agca harminc év raboskodás után idén januárban kiszabadulva a börtönből a nagyon katolikus Horvátországban szeretne letelepedni, hogy újraírja a Bibliát és kijavítsa a benne lévő hibákat.

*

A panzió tulajdonosának felesége francia nő. Vacsora után arról mesél, hogy az őslakosok többsége a turizmusból él, hogy nyáron rengeteget dolgoznak, de mire a szezon véget ér, teljesen kiürülnek. Meg kell őket óvni a tétlenségtől – mondja –, mert az őszi-téli hónapokban igen nehezen tudnak mit kezdeni magukkal. Az iskolában újabban egy csomó “hasznos időtöltést” tanítanak a kicsiknek, hogy aztán ne unatkozzanak.

*

Amikor strandon egyre-másra látom a férfiak testén ezeket a durva hegeket, csonka végtagokat, azonnal munkahelyi vagy közlekedési balesetre gyanakszom. Ennyi sérült test, miért nem vigyáznak jobban? – okoskodtam. Jó darabig eszembe se jut a háború.

*

A Négy pálma étterem a kikötőben jól érzékelhetően olaszos, franciás ízlésvilágot képvisel. A tulajdonos a régi vendégeket évek múlva is megismeri, grappával kínálja. Figyelmes, készséges, de nem tolakodó. Övé a szomszédos, jóval szélesebb igényeket kiszolgáló bár is, de oda nem szokott átmenni.

A Négy pálma bejáratához kitett étlapot sokan megnézik. Néha azzal szórakozunk, hogy az emberek életkorából, karakteréből, stílusából, öltözködéséből próbáljuk kitalálni, vajon bejönnek-e vagy sem. Néha érnek meglepetések.

*

A kikötő reggel nyugtalan. Az új nap felfokozott várakozást hoz. Egymás után futnak ki a jachtok, megtelnek a kávéházak, mindenki készülődik.

Előbb gyümölcsöt veszünk a piacon, aztán péksüteményt, végül beülünk egy kávéházba. Általában rajtunk is erőt vesz a tevékenységi láz: nehéz beszélgetni, valamit tenni kellene, csak még nincs meg, hogy mit.

Ha rossz idő van, egész más a helyzet: az erős hullámzásban a hajók többsége nem hagyja el a védett kikötőt. A vitorlások legénysége türelmetlenül kémleli az eget, mintha bármelyik pillanatban kisüthetne a nap.

*

A parti sziklák felülete igen sokszor óriási, azonosíthatatlan (emberi vagy állati) test domborulataira emlékeztet. Néha kedved lenne megsimogatni, pedig a víz kimosott már minden puhább anyagot a kövekből: bármivel ütközzék a bőröd, azonnal sebet ejt. Mégis kevés dolog esik jobban, mint elfeküdni ezen a testszerű felszínen, beleigazítani vérzékeny emberi testünket ebbe a kiismerhetetlen anyagszerűségbe, és örülni, hogy megtűr.

*

Gyönyörű este, a dagály most jóval magasabb, mint általában. A szomszéd asztalnál azt magyarázza valaki olaszul (le is rajzolja egy papírszalvétára), hogy ma egybeesik az újhold és a Hold földközelsége. A víz befolyik a kikötői éttermek és kávéházak asztalai alá, ott jár az emberek lába alatt, viszi magával a lerúgott papucsokat, cipőket. Egy régi tiszai kenutúra emlékét idézi fel mindez: mintha most is árvíz közeledne.

*

A ferencesek kicsiny, 16. századi templomában a szentélyrekesztő Stella maris képére valahonnan visszaverődik a tenger csillogása.

A templom előtti kis öböl zajos strandján estére már csak kevesen vannak: néhány kiskamasz ugrál nekifutásból a stégről. Vakítóan szikrázik a víz a mézszerűen sűrű esti fényben. Az összerakott nyugágyak mellett idős házaspár fekszik mozdulatlanul. Az asszony állig magára teríti a törülközőt, a férfi térde kicsit vérzik. Fogják egymás kezét.

*

A régi, kanyargós úton megy a busz Vrborskába. A parttól távolabb is vannak települések: kevés ház, pár utca, itt-ott néhány kecske, sejtszerűen illeszkedő kőfalak. Váratlanul egy szeméttelep mellé érünk. Szélfútta nejlonzacskók fennakadva mindenfelé a környező kis erdő fáin, bokrain. Zavarba ejtő látvány. Aztán – mint valami illetlenséget, valami leleplezően kínos víziót – megpillantjuk a sirályokat, ahogy egymással veszekedve, óriási ricsajt csapva válogatják a szemetet. Ember sehol.

Felértünk a tetőre, ereszkedik a busz Stari Grad felé, pár perc múlva szédítő a szakadék alattunk. Egy komp éppen megérkezik a kikötőbe.