„Mihelyt kimondunk valamit, sajátos módon megfosztjuk értékétől. Azt hisszük, a mélység mélyébe merültünk alá, s amikor újra felbukkanunk, sápadt ujjunk hegyén a vízcsepp nem hasonlít többé a tengerre, amelyből származik. […] és a sötétség mélyén mégis változatlanul fénylik a kincs."

Az utolsó estén, amikor együtt dolgoztunk, jó másfél órás diktálás után pihenésképp kiültünk a lakás kis teraszára, amely a belső udvarra és egy nagy társasházra néz. A ház gyönyörű, talán a századfordulón épült, és hatalmas gesztenyefa áll előtte. Péter ott ült a június végi, alkonyati napsütésben, és elmesélte, mennyire szereti nézni a színek, a ház élénk, meleg narancsvöröse és a gesztenyefa levelének vidám zöldje vagy éppen vattacukor-fehérségű virága közötti kontrasztot.

Csupán egy félmondat volt a pihenő végén, utána ballagtunk vissza dolgozni.

Balassa Pétertől mindenekfelett tanulni lehetett, még akkor is, ha ez neki nem állt szándékában vagy éppenséggel tiltakozott ellene. Sok minden más között a kontraszt az egyik dolog, amit megtanultam tőle – hogy a dolgok közötti összefüggésre és a köztük feszülő ellentétre milyen fontos odafigyelni. Hogy a kontraszt valahol mély közös-ségről beszél. Az együttes munka során, miközben készült a szöveg, a benne megformált és szinte azonnal végleges formájukban megszülető mondatokból is a dolgok kontrasztos mivolta, az egymás mellé tett ellentétek érdekelték. Meg lehetett tanulni tőle, hogy miképpen lehet a töredékes, hibás, felsorakozó részletekből összerakni az Egészet, miközben az ember megengedéssel viseltetik eme hibák iránt, sőt hibásságukban és tökéletességbeli hiányukban leli meg értéküket. A hibák által a Tökéletes ellenében létrejött kontraszt volt a lényeg, ahogyan ő maga is magában hordozta a világ sokféle ellentétét, amelyek mégis valamiféle mérhetetlen harmóniában egyesültek és tükröződtek vissza a lényében. Észrevételeiből, ironikus megjegyzéseiből meg lehetett tanulni, hogy mindig érdemes rákérdezni a dolgok színére és fonákjára egyaránt, észrevenni a gyémántban az apró karcolást, és tudni, hogy a karcolás bizonyos esetekben értékesebb a gyémántnál. A hibaérték esztétikájának megfogalmazója volt. A konvencionális, kényelmes értékek néha előjelet váltottak nála, de minden megnyilvánulása alfája és ómegája állandóan égető szeretet- és igazságkeresése volt. Meg lehetett tanulni tőle azt, hogy a humor létfontosságú lehet bizonyos pillanatokban; hogy a szavakkal behatárolt világot néha a tekintet súlya egyszerűen megsemmisíti. Hogy sohasem szabad megszűnni a szó legnemesebb értelmében véve kíváncsinak lenni, és hogy a szellemi nyitottság, mondhatni, alapvető létfeltétel. Hogy az emberi működés és egymás közötti közlekedés nem megy anélkül, hogy az ember ne adja oda magát a másiknak szívvel-lélekkel.

Tanulni lehetett abból, ahogy felnézett egy könyvből, a szemüvege felett.

Ahogy elharapott egy félmondatot.

Ahogy hallgatta Monteverdit.

Ahogy nevetett, hol dörmögve, hol kirobbanóan.

Ahogy diktálás közben fel-alá járkált, majd hirtelen megállt.

Ahogy a munka utáni közös vacsorák beszélgetései kanyarogtak, hármasban, Jutkával.

Abból, ahogy elbúcsúzott.

Az a tény, hogy már nincs közöttünk, nem jelenti az általa képviselt tudás elsajátításának lehetetlenségét. Nagyon sok tanulnivaló maradt hátra tőle. Már csak azt kellene megtanulni, hogyan megy mindez Nélküle.