„…ha mindezt elérem még a 30. életévem elérése előtt, akkor valóban meg lehetek elégedve magammal. Az isaszegi borbély fia, akinek atyja 6 elemit, az anyja 4-et járt, mégiscsak 4 nyelvet beszélő diplomás ember, s ha nem is lesz soha igazán az a nagy ember, akinek gyerekkora óta készül, színvonalban mégiscsak eredmény, amit elért."

(1963. május 2.)

A Ruszt Józseffel folytatott egyik utolsó beszélgetésünk során, 2005 tavaszán – amikor már készült arra a bizonyos utolsó operációra, amelyről az orvosok tulajdonképpen lebeszélték (s amely aztán az életébe is került), de inkább vállalta a veszélyes műtétet, mint hogy légszomjjal küszködve éljen még pár hónapig, én pedig külföldre készültem, tehát mindketten tudtuk, hogy ez afféle búcsúbeszélgetés lesz –, Zalaegerszegen egy kérdésemre válaszolva elmondta, hogy volt egy pont az életében, s ez a hatvanas évek közepére-végére esett, amikor hirtelen úgy érezte, nincs tovább, telítődött: az a hatalmas erőfeszítés, amellyel megpróbálta elsajátítani azt a felhalmozott tudást, amelyet egyszerű származása miatt a szülői házban nem kaphatott meg készen, és (korántsem a felsorolás teljességével és nem is kronológiailag rendbe szedve) mindenekelőtt Thomas Mann, Toscanini, Furtwängler, Bruno Walter, Lukács György, Sztanyiszlavszkij, Bartók, Beethoven, Richard Wagner, Richard Strauss, József Attila, Rilke, és végül, de nem elhanyagolhatóan Grotowski, Penderecki – ezek a különben óriási nevek, melyek meghatározó hatással voltak esztétikájára és ars poeticájára (s nemcsak az övére) – egyben le is zárták kulturális horizontját, mert ez már olyan hatalmas ugrás volt az isaszegi borbély fia számára, hogy a továbbiakra nem maradt elegendő fogékonyság, nyitottság a 60-as és 70-es 80-as évek költői, írói megújulásának befogadására – Ottlik, Mészöly, Mándy, Pilinszky, Petri, Weöres, Tandori, Kurtág, Ligeti, Esterházy vagy Krasznahorkai ebbe a világba, ebbe a gondolkodásmódba már nem igazán fértek bele, helyettük inkább Sarkadi, Németh László, illetve a régiek közül Katona József, Madách ragadták meg archaikus mintákat kereső képzeletét. Thomas Mannal ellentétben például Musil (vagy Kafka) vagy T. S. Eliot vagy James Joyce világirodalmi jelentősége nem volt egészen érthető a számára. Ha olvasott is tőlük ezt-azt, nem érzékelte különösségüket, nem került hatásuk alá, illetve elfogadta az ellenük akár polgári, akár marxista oldalról megfogalmazott kritikát. Talán Nádas Péter Emlékiratok könyve volt a kivétel, de ez is inkább mint számára személyesen fontos, kvázi a Thomas Mann-i hagyományt folytató, de nem teljes terjedelmében feldolgozható olvasmányélmény. Rendezett ugyan Genet-t is (a Cselédeket) az Egyetemi Színpadon, nagy sikerrel, de magát a darabot rendkívül problematikusnak tartotta. Amikor Halász Péter darabját, A pokol nyolcadik körét rendezte ugyanott, akkor erősen a friss Grotowski-élmény hatása alatt dolgozott. Túl sok jelentős kortárs darabot nem is igen rendezett később, vagy ha igen, nem túl jelentőseket, vagy nem olyan helyen, ahol nagy hatást fejthetett volna ki velük (Spirót, Nádast, Bereményit nem, Örkényt, Kornist Mihályt, Márton Lászlót egyszer-egyszer igen).

Hozzá kell persze tenni, hogy amikor rendezett, vagyis rendezés közben, a próbán, mindig, még legfáradtabb időszakaiban is megmutatkozott zseniális mivolta: voltaképpen ebben az improvizatívan reagáló médium-szerepben volt leginkább önmaga, s nem teoretikus munkáiban. A próba szünetében, vagy más helyzetekben tudott olyanokat mondani, amivel lehetett nem egyetérteni, de amikor próbált, megszállta az igazság szelleme, és nem volt tekintettel semmire, semmilyen hatalomra, semmilyen tekintélyre, még önmagára sem. Az előtte álló színészekre koncentrált, őket akarta elvarázsolni, rájuk akart hatást gyakorolni – és persze a próba közönségére: szeretett valakinek rendezni, aki ott ül a nézőtéren (ez a valaki néha én voltam, de naplójában számos ilyen esetet rögzít: a rendezés egyfajta színészi alakítássá változott ilyenkor, imponálni akart annak, aki őt munka közben figyelte). Számomra egész életművéből a próbái jelentették és jelentik mindmáig a legmaradandóbb élményt. A 60-as évek végére megszületett és kikristályosodott markáns, mindenkiétől különböző gondolkodásmódja, amely leginkább egyfajta színészpedagógia és a rituális színház, illetve az opera esztétikájának összekapcsolása volt a színházi realitások figyelembevételével, egyfajta hibridforma. A tragikus ebben az, hogy a kikristályosodás egybeesett az Egyetemi Színpadról való kiűzetésével, ami mondvacsinált ürüggyel ’69 tavaszán következett be, s ez – csak most értettem meg, a 60-as évek Naplóját végigolvasva – olyan hatalmas törést okozott pályáján (ha ez a törés a kívülállók számára nem is volt rögtön észlelhető, mert jól leplezett törés és megtorpanás volt), amit soha nem tudott kiheverni és feldolgozni. A Ruszt-mitológia lényegében összekapcsolódott híres Egyetemi Színpad-i rendezéseivel, a neve egyet jelentett az Universitas virágkorával, és ’69-ben, Naplója tanúsága szerint, eljutott – és korántsem véletlenül ebben az úgynevezett amatőr (ma inkább alternatívot, függetlent mondanánk) közegben – egyfajta nagy szintézis küszöbére.

Ez adja ennek a Naplónak a feszültségét. A kinyitásnak, kinyílásnak és a bezárulásnak, bezárkózásnak tragikus dualitása. („Még mindig öt évvel fiatalabb és éretlenebb vagyok koromnál és végzettségemnél. Még most sem tudom igazán, hogy ki vagyok. Még nem találkoztam önmagammal" – írja 26 évesen a Naplóba 1963. július 24-én.) Természetesen van olyan elmélet, amely szerint az ember személyisége hétéves korára teljesen kialakul, s minden utána szerzett tapasztalat csak ennek az alaknak a kifejlését segíti elő. És van olyan elmélet is, amelyik időben későbbre tolja ezt a határvonalat. Ruszt életművében is megfigyelhetők a megújulásra való folytonos törekvés jegyei, ami abban is tetten érhető, milyen nagyszerű színészpedagógus volt, és milyen szívesen dolgozott fiatal, kialakulatlanabb, nem feltétlenül országos hírű színészekkel (ez alól csupán Gábor Miklós volt az egyszeri kivétel, és utóbb, a pálya utolsó szakaszában Gálffi László), akiket rendezései során gyakran mint a Mario és a varázsló hipnotizőre formált, gyúrt és alakított sajátos és összetéveszthetetlen stílusú rendezései egyik fontos alkotóelemévé. A vele való együttműködés valójában nem igényelt valódi szellemi közösséget, párbeszédet a színészek részéről – és az igazán nagy téteket, a megszülető nagyformát is figyelembe véve, Ruszt virágkora (vagyis hetvenes évekbeli rendezései, az úgynevezett kecskeméti korszak, vagy utóbb a Független Színpadon végzett tevékenysége, netán a zalaegerszegi színházalapítás), a kitűnő, izgalmas, nagyszerű előadások egész sora sem rejtheti el a tényt, hogy Ruszt lényegi és feloldhatatlan marginalizáltsága, periférikussága a magyar színházi életben korántsem csupán ennek a színházi életnek a hibájából következett be, és különböző szellemi szövetségekből való kimaradása nem csupán a magyar színházi élet strukturális problémáinak, az állami finanszírozásnak és az ezzel összefüggő, értékrendet is folyamatosan torzító állami- és pártirányításnak a következménye, hanem a személyiségében mélyen gyökerező kettősséggel is összefügg. Ennek különleges dokumentuma ez a hatalmas naplófolyam, amelyet Ruszt a haláláig gondozott, javítgatott, és utólag beillesztette életének fontos dokumentumait, leveleket, cikkeket, nagyszámú és rendkívül komoly szépirodalmi és tudományos művekből készült egyetemi színvonalú jegyzeteit és kivonatait, számozta és újraszámozta az oldalakat, gondosan vigyázott a kéziratra, és utólag – ez külön datált széljegyzeteiből, beleírásaiból kiderül – használta is saját élete rejtélyének vagy rejtvényének megértéséhez. („Van bennem valami ősállat és valami rafináltan kifinomult arisztokrata. Ez a kettő néha lehetetlen konfliktusban van egymással, de ha sikerül elérnem, hogy teljesen váltogatva, hol egyik, hol másik domináljon – azt hiszem, ezt nevezik tehetségnek" – írja 1963. november 16-án.) Nemcsak öndokumentálás volt ez, nemcsak számvetés, hanem alakuló világnézete újra és újra megtörténő összegzésének – vagy inkább rajtakapásának, fölfedezésének – kísérlete egyúttal.

Hatalmas ambíciók feszültek a fiatal isaszegi fiúban, aki kisgyerekkorától fogva tudta, hogy művész – „nagy ember" – lesz belőle, és aki hivatalos önéletrajza tanúsága szerint (amelyet egy útlevélkérelemhez csatolt és applikált a naplójába) „az általános iskola befejezése után a Széchenyi István Közgazdasági Technikumba" iratkozott be, tehát nem az ihletre, az intuícióra, az irracionalitásra, a személyes szenvedélyre épülő művészi pályán indult el, hanem ennél biztonságosabb pályát választott, a számok hideg, racionális világában próbált meg eligazodni kishivatalnokként. (Igaz, származása miatt, mint mesélte, máshová nem vették föl.) Pedig kisfiúként szépen rajzolt, bátran szavalt és énekelt (operaénekes lehetett volna, ha gyűlölt-rajongott mestere, Nádasdy Kálmán nem állítja válaszút elé: opera, vagy rendezés), tette mindezt feltűnő tehetséggel – egyúttal társadalmi háttere miatti, a legnagyobb sikerek eufóriája után újra meg újra feltörő önbizalomhiánnyal telve.

Ez a kétség, ez az önbizalomhiány – többek között azért is, mert képtelen volt idegen nyelveket elsajátítani, s ezáltal „európai kapacitássá" válni, mint ahogy 1967. május 14-én írja: „Európai kapacitássá kell fejlesztenem magam, s ez most mindennél fontosabb" – egész életében elkísérte, s néha, mint ilyenkor természetes, viselkedésében ezt kompenzálva az ellenkező végletbe csapott („Ha itt valami új és érdemes dolog megszületik" – írja 1967. május 19-én –, „nem születhetik meg nélkülem! Ez így igaz, és így helyes!"). Alkata megakadályozta abban, hogy olyanokkal építsen ki fenntartható s nem pillanatnyi érdeken alapuló barátságok, tartós szövetségek révén egyenrangú kapcsolatot, akik szellemileg vele egyenrangú társai lehettek volna. S miközben társadalmi kapcsolatai szegényesek maradtak – színházi bürokratákkal, középszerű kollégákkal vívta folyamatosan harcait, vagy pedig, s ez külön fejezetet érdemelne, de nem itt és nem most: személyiségét, választásait döntően befolyásoló homoszexualitása miatt választott magának olyan társakat vagy alkalmi partnereket, akik integrálhatatlanok voltak egy olyan társadalmi kapcsolatrendszerbe, amely előrehaladásához szükséges lett volna.

Az Egyetemi Színpad közönsége elitközönség volt, Ruszt gyakran lajstromozza, kik látogatták előadásait, egy ízben Kondor Béla véleményét megismerve keblét hallatlan büszkeség dagasztja. A társasági élet különben nem volt ínyére, érzéki élete meglehetősen skizofrén módon különvált szellemi életétől, és magányos maradt élete végéig. Ezt azzal próbálta pótolni, hogy falta a könyveket, tömte magába a tudást, mint ahogyan ez a főiskola 1962-es elvégzése után elkezdett naplójából is kiderül. Ebben a már-már bonapartei vagy Julien Sorel-i ambícióban egyszerre van igazi tudásszomj és egy nagyobb, fontosabb, központi szerepre való készülődés, amelynek eléréséhez kész volt megkötni bizonyos (ha úgy tetszik, fausti) alkukat is.

Különös, furcsa napló ez – csupán az 1962 és 1969 között írt (gépírt és kézírt) szöveg legalább 1.500 oldalt tesz ki, ám ennek legalább fele tudományos, filozófiai és színháztörténeti könyvek és cikkek kijegyzeteléséből áll. Ruszt a haláláig vezette ezt a naplót, mint ahogy utóbb komoly videoarchívumot is létrehozott (házilagos módszerekkel) a rendszerváltás utáni híradók anyagából, s mint ahogy rendkívül komoly lemezgyűjteményre is szert tett, főleg klasszikus zenéből. Rendszerező, gyűjtő alkat volt, ez volt lényének egyik, mondjuk így, nappali, apollói oldala, a felvilágosítóé, a tanítóé – a másik oldalon a dionüszoszi, a szenvedélyes, a sebzett, a negatív, a depressziós ember, és e két világ szerencsés találkozási pontjainál: a mű.

Ez a szövegválogatás – amelybe, Tucsni András eredeti válogatásának szempontját elfogadva, magam is beszálltam, mivel komplexitását tekintetbe véve a Naplót lehetetlen volna egyetlen, könnyen olvasható és kezelhető terjedelmű könyvben kiadni – bizonyos szférákat, dimenziókat kiemel az életműből, azokra helyezi a hangsúlyt. Ha nem választanánk szét Ruszt rendezői tevékenységét – amely természetesen mélyen összefügg személyes indíttatásaival, legbenső döntéseivel, sőt magánéletével (a két dimenzió egy igazi művész esetében, a leírás komoly sérelme nélkül aligha elválasztható) –, ha ezt nem választanánk el írói és teoretikus munkájától, amelyre ez a jelenlegi kötet koncentrál, s amely szintén mélyen összefügg a Naplóban tapasztalható önvizsgálat rousseau-i hevületű őszinteségével, akkor nehezen kezelhető szöveghalmazt kapnánk. Bár a különböző dimenziók – a rendező, a tanítvány, a mester, a mágus, a csábító, a magányos színházi forradalmár és a megalázó színházi kompromisszumokat folyamatosan megkötő, nehéz anyagi körülmények között élő, és ezért kénytelen-kelletlen sokféle, tehetségéhez méltatlan munkákat elvállaló ember („…Embertelen helyzet. 5 helyen kell dolgoznom azért, hogy 4000 Ft-ot keressek." – 1963. október 26.), a magát agyonhajszoló, idegrendszerét végsőkig kizsákmányoló és huszonéves korától súlyos depressziós rohamokban szenvedő, olykor talán túl sok alkoholt fogyasztó, nyugtatókon és altatókon élő alkotó – nos, ezek a dimenziók szétválaszthatatlanok, e szövegválogatás elsősorban mégis inkább (az életrajz legfontosabb mozzanatain túl) Ruszt életének szellemi, írói, pedagógusi vonatkozásaira koncentrál, és rendezői pályájának kezdő időszakát öleli fel.

A válogatás nehézsége az volt, hogy a Színészmesterség című jegyzetet és a Rekviem című színdarabot jegyző Ruszt ne a tágabb összefüggésekből kiszakítva jelenjen meg, és ezért ez a válogatás már itt is, ha csak jelzésszerűen, de felvázolja a kapcsolatot életrajz és művészi tevékenység egymást tápláló dimenziói között, követi azokat az utakat, átjárókat, az egész titkos gyökérhálózatot, életfilozófiát, amely ezt a kettős, már-már skizoid életformát eredményezte (vagy abból következett). A hatvanas években Ruszt Debrecen és Budapest, a kissé áporodott levegőjű Csokonai Színház és a friss, szabad szellemiségű Egyetemi Színpad között pendlizett folyamatosan. A Napló következő kötete a színházrendező, színészekkel kommunikáló, előadásait (és mások előadásait) levelekben, expozékban elemző Rusztot helyezi majd előtérbe.

Az igazi tehetséget nem kell félteni személyisége sebezhető, esendő oldalainak feltárásától. Ruszt nagy titka, amit – mint e naplójegyzetek tanúsítják – szerencsére nem vitt magával a sírba, épp abban állt, hogy milyen érzékenyen vette saját érzékenysége és érzékisége, hatalmas tudásszomja és sötét bizonytalanságai, démonai és angyalai lüktető, pulzáló jelzéseit. „…hallgatom a híreket, miket mélyemből enszavam hoz", mondja nagyon találóan a költő, és ezt a befelé hallgatózást Jóska, hadd nevezzem így, élete minden pillanatában felsőfokon gyakorolta. Vette és továbbsugározta rendezéseiben, beszélgetéseiben és próbái közben az adást, amely minden művész egyetlen valódi ihlető forrása.