K. D.: - Milyennek láttad a színházi mezőnyt a válogatás idején?

F. M.: - Nem volt erős az évad. Egyébként csak tizenegy hónap terméséből válogathattam.

- Nem, menet közben derült ki. Olyan érzéseim voltak, hogy ennél azért többet tud a magyar színház. Jobb évadokban erőteljesebb előadások is születnek, de a tizenegy hónap viszonylag pontosan reprezentálta a színházi életet. Gyengébb évad után talán erősebb jön, de nem várható minőségi ugrás. Van egy erős középmezőny, vannak nézhető előadások, de keresni kell a megrázó színházi élményt.

- Nekik vannak tartalékaik, például remek színészeik, akiket kevesen ismernek. De nem látom az átjárást a függetlenek és a kőszínházak között. Ha valakit szerződtetnek alternatív színházból, nem nagyon tudnak mit kezdeni vele. Odatűzik a nevét a kalapjuk mellé. Péterfy Bori izgalmasabb színésznő egy alternatív stúdióban, mint a Nemzetiben.

- Sokféle törekvés látszik, de a színház mint műfaj kevéssé érdekes. Nem tudja, mit akar, és én se tudom, mit várjak tőle. Egyik pillanatban azt szeretné, hogy legyenek jól felismerhető vidéki központjai Nyíregyházától Kecskemétig. Ám fennáll a veszély, hogy „aládolgoznak" a közönségnek, s előbb-utóbb magyar nótákat kezdenek el énekelni a színházakban. S van másfajta veszély is: majd mi itt a fővárosban megmondjuk, mi a trendi. Nem lehet csodát várni a nagy társulatoktól. Nem tudom, mit kellene csinálni, hogy csoda történjen… Most a szimfonikus zene a „húzóágazat". Nincs pezsgés a színházban, többé-kevésbé megmerevedtek a formák, amelyeket egyre nehezebben tudnak kitölteni a nagy társulatok. Nem igazán eredetiek a megújítási kísérletek sem, vagy megbuknak a társulatok ellenállásán. Látom például az igyekezetet a Nemzetiben: ki akarják használni a hatalmas, új épületet, a modern színpadtechnikát, valamiért mégsem sikerülnek az előadások. Sokan szeretik az Úri murit, s mondják, milyen jól játszik benne Stohl András. De hát az egy nótázós előadás, s azt élvezik, hogy nótáznak benne.

- Amennyire egy átlagember képben lehet. Igazából most se vagyok nagyon képben, nem ismerem a fő erővonalakat.

- Nem. Azt gondoltam, legyen az a felkérők dilemmája, felelőssége, hogy a megfelelő embert választják-e válogatónak. Annyit tudtam, hogy lelkiismeretesen el fogom végezni a munkát. A válogatás lényege, hogy nem olyan ember válogat, aki nagyon képben van, aki pontosan tudja, ki a barát, ki az ellenség. Hanem olyan, aki friss szemmel néz az előadásokra, a társulatokra.

- Van ennek egy szabálya. A nagy társulatok két előadást jelölhettek, az alternatívok egyet. A jelölést beküldték a Magyar Színházi Társasághoz. Ezeket az előadásokat természetesen kötelező volt megnézni. De bármi mást is nézhettem. Például a Katona József Színház nem jelölt egyetlen előadást sem.

- Nem tudom. Én kaptam egy listát a jelölt előadásokról, s eldönthettem, mikor, hova akarok menni. Összeállítottunk egy műsortervet, és jártam a színházakat.

- Százhúszat, százharmincat.

- A jelölteket mind megnéztem, és sok előadást ajánlottak még, akár privát is. Mondjuk, ajánlották, hogy érdemes megnézni a kaposvári Oidipusz királyt. Tényleg érdemes volt, bár végül nem került föl a listára. Az ember elindul és próbálja becsülettel nézni az előadásokat. Végül is nincs egyedül, Vajda Márta, a Magyar Színházi Társaság ügyvezető titkára segített az egyeztetésben.

- A független, egyszemélyi válogatás éppen azért érdekes, mert nem érzi úgy az ember, hogy összegzik a színházi kritikákat a POSZT-on. Most megváltozott a játékszabály, ezután kritikus is részt vesz a válogató testületben. Nyilván súlyosabban esik latba a szavazata, mint a civileké. Úgy látszik, erős volt a kritikusi lobbi, vagy túl nagy nyomás nehezedett a POSZT-ra, hiszen minden évben elhangzott, hogy ezer sebből vérzik az egyszemélyi válogatás.

- Igen, de igazán nagy botrányok, tévedések eddig se voltak.

- Egyértelműen a szűkösségről. A kamaraprodukciók közül előbb lett meg a hét kiválasztott, bár két határon túli előadás is bekerült. A nagyszínházi mezőnybe a Katona visszalépése után az utolsó pillanatban csúszott be az egri Maya, ami február 26-i bemutató volt. Bár nyugodt a lelkiismeretem, tudom, hogy vannak vitatható pontjai a nagyszínházi válogatásnak. Épphogy csak meglett a hét.

- Hát igen. Kaposváron láttam az Oidipusz királyt, A nők iskoláját, A padlást. Az Oidipusz állt legközelebb a bekerüléshez; kifejezetten jól sikerült előadás. Csak hát egy beválogatott produkcióban harmóniában kell lenni a darabnak, a szereplőknek, a rendezésnek. Úgy láttam, nem tudták jól kiosztani a címszerepet, Oidipusz figurája nem volt elég érdekes.

- Láttad a Naphosszat a fákon című előadást?

- Láttam, persze. Egy rossz darabot próbáltak óriási energiákkal feljavítani. Fantasztikus élmény volt Törőcsik Mari jelenléte. Nemcsak a felé áradó szeretet, hanem a tudása, ahogy megtanulta azt az óriási szerepet. Idős színészek gyakran küszködnek a szöveg megtanulásával, s akkor, lám, valaki megmutatja, hogy mennyit bír.

- Ez igaz, de meg sem fordult a fejemben, hogy – Vasziljev ide vagy oda – a Naphosszat a fákon nyerő produkció lehetne… A vígszínházi előadásokról sem gondoltam, hogy méltó módon reprezentálhatnák a mai színházi törekvéseket. Zavaros állapotban van a Vígszínház. Az Othello három főszerepére vendégszínészt hívtak. Akkor miért is választották ezt a darabot? Nem értem a vezetés logikáját.

- Lehet, vagy versenyhelyzetbe akarja hozni a hatalmas társulatot. De attól végképp igyekeztem távol tartani magam, hogy ki mit miért csinál. Azt néztem, ami a színpadon van. Esélytelennek bizonyult a vígszínházi Játék a kastélyban is, Tornyi Ildikó minden megnyilvánulását hamisnak éreztem. Igazi örömet Lukács Sándor okozott, aki egy viszonylag kis szerepet fenomenálisan oldott meg. De hát egy színészért nem lehet beválogatni egy előadást.

- Próbálok harmóniát fölfedezni, egységben látni a rendezést, a színészi játékot és a darabot. Nagyon szeretem a jó színészeket. Kőszínházakban ma már ritkán találkozol nagy színészekkel. Vannak páran, nem sokan. Jordán Tamás, Törőcsik Mari, Sinkó László valamiféle régi típusú, nagy színjátszást művelnek. Előadást lehet építeni rájuk, a puszta jelenlétükkel képesek megemelni a játékot. Jó darabot, jó rendezővel, jó színészekkel látni, az a nagy találat.

- A kecskeméti tapasztalatok után viszonylag kellemes meglepetés volt Szász János rendezése, a Boldogtalanok, de az Oidipusz gyermekei közelített a katasztrófához.

- Nem, nem.

- Az Úri muri bizonyos szempontból ügyesen megoldott előadás, de tökéletes ellentéte mindannak, amit Móricz elgondolt. Csörgheő Csulit állítják a középpontba az alkotók mint pozitív, élni tudó, bővérű magyar embert, holott Szakhmáry Zoltán lenne az igazi hős, aki egyedül próbál valami jót létrehozni. Nehéz lehetett áthidalni a darab és a regény különbségeit. Móricz biztosan nem úgy képzelte, hogy van egy Csörgheő Csuli típusú mokány magyar, s abban a világban így kell tudni élni. S lehet, hogy a Nemzetinek rossz az akusztikája, mégis, miért van az, hogy Stohl minden hangját hallani, a többiekét meg nem. Sőt, mintha még föl is tekernék az erősítőt, amikor megszólal. A harsány előadásba tökéletesen beleillik a Stohl-féle harsány színjátszás.

- Pont az a közönségsiker oka, hogy így ki van forgatva a darab. Sokat nótáznak az előadásban, s látni lehet egy erős színészi alakítást. Adunk valamit a közönségnek, hogy egy pillanatra se jusson eszébe az, amiről a darabnak szólnia kéne. A mulatós, harsány vonulatot erősíti föl a rendezés, Bezerédi Zoltán alkata, ízlése szerint.

- Teljes tanácstalanságot éreztem az Orpheusz alászállt nézve. Eldöntetlennek tűnt, miért ezt a darabot játsszák, s mit akarnak vele. Mintha csak Udvaros Dorottyának szerettek volna méltó szerepet találni, amit aztán nem igazolt az előadás. Az Ármány és szerelmet még a MüPában láttam; a sok jó ötlet egy idő után elfáradt és elszállt a levegőbe. Mintha előbb kezdték volna megrendezni, mint végigolvasni a darabot.

- Azt nem láttam. Nem volt jelölve, s a bemutató idején a szolnoki Bánk bánt néztem.

- Óhatatlanul. Májusban nem nagyon voltak bemutatók, a nyári hónapok pedig kiestek. Ennyi volt ebben, sokkal többet nem képes egy ember teljesíteni. Nem tudtam rendesen végignézni a határon túli színházakat. Sokszor csak DVD-t láttam, mert, mondjuk, leesett a hó, és nem lehetett megközelíteni a városokat.

- Nem, dehogy, ezek új élmények.

- A Katona József Színházból A hős és a csokoládékatona című előadást jelölted a POSZT-ra, ám a társulat visszalépett azzal az indokkal, hogy más bemutatóik jobban reprezentálják a színház művészeti törekvéseit. Mit gondolsz erről?

- Meg tudom érteni. Egyrészt mégiscsak ostoba nyilatkozatot tettem, amikor a válogatás bejelentése után azt mondtam, hogy a kiválasztott előadást nem tartom nagyon jól sikerültnek. Nagyon nem kellett volna ezt mondani. Ha kiválaszt valamit az ember, ahhoz tartsa magát. Ha a nyilatkozatomra reagáltak fokozott érzékenységgel, nehéz lenne azt mondani, hogy nem volt igazuk. Ha más darabot tartottak fontosnak, akkor megint a válogatás problémájánál vagyunk. De épp az a lényege ennek a válogatási szisztémának, hogy ne a színház döntse el, mit tart fontosnak vagy sikeresnek, hanem valaki más, aki kívülről jött. Feltételezem, a Katona a Mesél a bécsi erdőt vagy A kétfejű fenevadat látta volna szívesebben a POSZT-on. Az előbbi harsányságát nem nagyon szerettem, bár nagyon szép egyéni teljesítményeket láttam az előadásban, például Elek Ferencét. De nem kötött le annyira, mint A hős és a csokoládékatona. Shaw mondanivalója már rég közhelyszerű, de a technikáját, a darabírói ügyességét nagyon tudtam értékelni. A kétfejű fenevad pedig mintha csak Pécsre, a POSZT-ra, a kulturális főváros számára készült volna.

- Weöres a pécsi színház felkérésére írta, és sokszor elhangzik benne Pécs neve. Utólag arra gondoltam, valamiféle gesztus is lehetett a darabválasztásban, amellett, hogy a színház meg akarta mutatni, az inkább könyvdrámaként ismert mű színpadon is megél. Hát nekem nem élt meg. Igen jól végezték el a színészek az iszonyatos munkát, de a nem színházszerű darabot nem sikerült színházszerűvé varázsolni. Persze vannak az előadásban húsz percek, fél órák, mikor mindezt elfelejtem.

- Természetesen nem értünk egyet. Az egyik legnagyobb magyar dráma, A kétfejű fenevad nem színházszerű? Hát akkor mi az?

- Vannak nagy magyar drámák, amelyek nehezen adaptálhatók. Ilyen A kétfejű fenevad is. Kezdve a szóhasználatával, a helyesírási problematikájával. Gondolom, a színre vivők is tudják, hogy soha nem mondták „sidó"-nak vagy „Susanná"-nak a darabbeli szavakat.

- Arra hoztam ezt példának, hogy A kétfejű fenevad régies helyesírást használó könyvdráma… Értem én, mért mondják így. Jósika is Jósikának van írva, de Józsikának ejtik. Jól mutatja ez, milyen nyelvi nehézségek vannak a darabban.

- Végül is úgy ítélted meg, hogy A hős és a csokoládékatona magasabb színvonalú produkció, mint a Mesél a bécsi erdő vagy A kétfejű fenevad.

- Tulajdonképpen igen. Én nem akarok se darabot írni, se színházban szerepelni; közönségnek érzem magam. Nekem azt kellett mérlegelni, hogy nézőként melyik előadáson éreztem legjobban magam. Ez A hős és a csokoládékatona volt. De harcolni azért nem akartam az előadásért. Azt kell mondjam, hogy megkönnyebbültem, amikor a Katona visszalépett.

- Nem volt még rá precedens, hogy egy POSZT-ra beválogatott előadást visszavont volna a színház. S persze Pécsett látható lesz A kétfejű fenevad.

- Amit nagyon szerencsésnek tartok. Meggyőződésem, hogy nagyon jó előadást fognak prezentálni. A közönség jár a legjobban.

- Igen. Jól is néznénk ki, ha nem lehetne kritizálni a válogatást.

- Ha egy rendező hét előadása lett volna a legjobb, akkor azt a hetet válogattam volna be. Igyekeztem az eredeti elvekhez tartani magam, és mellőzni a politikai, az udvariassági vagy a kényelmi szempontokat. Nagyon örülök, hogy bekerült a Maya, ami többrétegű, érdekes és többféle közönséget megszólító zenés előadás. Csak azért nem került be az első körben, mert márciusban láttam, holott február végi bemutató volt. Az Arturo Uiról nehéz lenne vitatkozni, annyira egyben van benne minden. Fődíjra esélyes előadás. A szatmárnémeti Veszett fejsze esetében igyekeztem függetleníteni magam attól, hogy az a hajdani kaposvári előadás remake-je.

- A kontextus nálunk nem számít, hiszen a darabok Pécsre költöznek, pedig majdnem minden határon túli előadásnál fontos, hogy hol játsszák. Szatmárnémeti esetében különösen, ahol felújítás előtt áll a színház. A Három nővér-előadásukban is erős hatása volt, hogy egy romos színházban játszották.

- Zsótér Hamletje nem szerepelt a favoritjaid között?

- Felvillanyozó élmény volt, csak nem tudtam elfogadni, hogy nem profi színész játssza a főszerepet. Hamlet nélkül a legjobb szándékkal se lehet Hamletet játszani.

- Voltak produkciók, amelyeket szerettem, és versenyen kívül szívesen ajánlanám őket mindenkinek. Például a nyíregyházi Hát akkor itt fogunk élnit. Pont azt értékeltem benne, hogy Nyíregyházáról szól, holott Thornton Wilder-darab. Nyíregyházán jó társulat van, több jó előadásukat is láttam, amelyek végül nem fértek be a versenyprogramba.

- Rendezetlennek érzem, nagy erőkkel. Jól vezetett társulat az Örkény Színházé, ott mindenki egy irányba húz, jól választanak darabot, rendezőt. Aki bérletet vesz oda, biztos, hogy jó előadásokat fog látni.

- Nagyon primitív szempontom volt: melyik az az előadás, amelyet szívesen megnéznék még egyszer. Lehet, hogy a zenekritikusi énem inspirált erre. Színházat általában egyszer néz meg az ember, zeneművet többször is meghallgat. Azokat az előadásokat válogattam be, amelyekben harmóniát véltem felfedezni a színészek játéka, a rendezés és a színdarab között. De itt is van kivétel. A Kockavető nem igazán jó darab, ám úgy van megrendezve és eljátszva, hogy nagyon jónak tűnik. Akárcsak az Übü király.

- Debrecenből a Fodrásznőt válogattad be.

- Mert remek színészek játszanak benne. Ez volt az első előadás, amiről azonnal tudtam, na, ez bent van. Szűcs Nelli és Trill Zsolt óriási odaadással játsszák a szerepüket, akárcsak A makrancos hölgyben. Kékre-zöldre verve ott halnak meg a színpadon, mire lemegy a függöny. Olyan színészi intenzitást láttam az előadásban, amit jó újra átélni.

- Milyennek láttad a marosvásárhelyi 20/20-at?

- Kicsit hosszú és a végén szájbarágós, de megvilágosító erejű előadás. Igen jók benne a színészek, fantasztikus a játék soknyelvűsége. Mintha kenun úsznál a Dunán, s hagynád, hogy sodorjon a víz.

- Iszonyatosan nehéz körülmények között, gúzsba kötve dolgoznak. Az ember hajlamos azt hinni, kevés nagy színész játszik a határon túl, s mikor belenyugodna ebbe, egyszer csak látja a szabadkai Kosztolányi Színház kiváló színészlányait. Bár Pesten volna egy ilyen színészpáros, mint Béres Márta és Erdély Andrea. De Komáromban is furcsán jól éreztem magam.

- Kicsit a közönséget kényezteti minden válogatás. Magam is kényelmes közönség vagyok, nem azért megyek színházba, hogy megküzdjek az előadással. Szeretem magam jól érezni a nézőtéren. Olyan előadásokat választottam, amelyeken jól érezheti magát az ember. Néhol ez már-már egyenesen veszedelmes, például a szegedi Háztűznézőnél. Olyan vidámra van hangolva a darab, hogy szinte kezdjük elveszíteni a történetet, más szempontból meg szokatlan, érdekes a produkció. Megragadott, hogy mennyire színházivá tud válni a táncos gondolkodás… Bizonyos szempontból tehát valóban nem reprezentatív a válogatás, hiszen egy gondolat köré épül: színházba járni jó. Jó ott lenni, ez volt a meghatározó élményem.

- Azzal kezdtem, hogy kevés a kiemelkedő produkció. De ugyanilyen kevés a borzalmas is. Az erős középmezőnytől fölfele is, lefele is kicsi az eltérés. De van erő a színházban. Várja, hogy merre mozduljon el. Ha megmozdul, van minek mozdulnia.