(piros füzet, pesti garzon: az elbeszélés nehézségei)

Van egy kis, piros füzetem, nagyon csúnya, népszerű üdítőital-gyártó cég szponzorált vele (nem a kritikusi tevékenységemért), nemrég találtam az íróasztal alatt egy étkezőasztalként is fungáló, viharvert kartondobozban, amit mindeddig nem pakoltam ki az évad eleji lakásvásárlás óta (hatodik lakhelyemre költözöm be), tudja meg az olvasó is, ha már szubjektív az évadértékelés, ami itt következni fog, hogy: garzon, 32 nm, Budapest szíve. A piros füzet és a pesti garzon két külön dolog, de a későbbiek szempontjából egyformán jelentőségük lesz, azért is hozom őket játékba jó előre. Az előbbibe pár hete jegyzetelem a színházi előadások alatt megszülető gondolataimat, és itt az időhatározó a nyomatékos mondatrész, mert azelőtt nem jegyzeteltem, vagy csak a színházjegy hátára, ami még a legjobb eset, mert egyértelműsíti, hogy melyik előadásra vonatkozik az aktuális macskakaparás, vagy fecnikre, ezért ülök itt most egy viszonylag áttekinthetetlen cédulahalom közepén, illetve részben alatta, az ominózus asztal mellett; a pesti garzon pedig nyilvánvaló utalás a figyelmes olvasó számára, hogy a kritikuskollégák zöméhez hasonlóan a nemzet fővárosa az én lakóhelyem is, tehát vidéki színházba viszonylag ritkán jutok el, legalábbis ritkábban, mint budapestibe. Szám szerint negyvenkétszer tavaly szeptember óta, és ebben a negyvenkettőben nincsen csalás, vagyis budapesti vendégjáték, de csak azért nincsen, mert mire lehetne, és a szám bőven ötven fölé kúszna (hála a Rivalda Fesztiválnak, leánykori nevén Vidéki Színházak Találkozója), ez a cikk már nyomdába kerül. A negyvenkettő nem nagy szám, de nem is kicsi, tekintsük tehát közepesnek, ha jóindulatú vagyok (magammal), akkor azt mondom: a vidéki színházi kínálat negyedrésze, tehát ebből az alapállásból inkább részleges általánosságok fogalmazhatók meg, mintsem teljesek, inkább tökéletlenek, mintsem tökéletesek. Például hogy: majdnem mindenki népszínházat csinál vidéken, miközben nincs is definiálva, hogy mi az a népszínház, illetve milyen is az a népszínház, amit megmutatni óhajtanak, szóval hajlamos volnék némely színházakat a koncepciótlanság vádjával illetni, de mindjárt vissza is vonni a vádat, mert úgy kell nyilatkoznom, hogy teljes évadot sehol sem láttam vidéken, csak nagyjából teljeset, ami pedig azt jelenti, hogy több-kevesebb hosszú és tanulságos évad után mindenféle előítéletek alakulnak-alakultak színházakkal, színdarabokkal, színészekkel, rendezőkkel, tervezőkkel és a fentiek sajátságos variációival kapcsolatban, értük, mellettünk és ellenük, és nagyjából (másképpen: szubjektíve) teljesnek ítélem meg azt az évadot, amelyben mindent láttam, ami érdekelt (a többit meg eléggé el nem ítélhető módon elképzelem). Megjegyzem, van esély az előítéletek módosítására, mert egyrészt az ember különböző okokból elvetődik olyan előadásokra is, melyeket előzőleg nem sokra taksált (volna), másrészt pedig ha egy-egy szavahihető kolléga dicsérően nyilatkozik egy-egy nem szerethetőnek prognosztizált produkcióról, akkor a produkció meg van mentve legalább annyira, hogy megnézzük, s ebből az következik, hogy igen fontos a hírverés, s hogy színházanként legyen legalább egy és évadonként lehetőleg más-más kritikus, aki kedveli azt, ami ott történik. Rám nézve pedig következik még az a felismerés, hogy nemcsak írok, olvasok is színkritikát, mert ez is az évad(om)hoz tartozik.

Ebben az évadban nem a Jelenkornak kell először számot adnom arról, mi zajlik a hazai színpadokon, az évad első felében a Kortárs Drámafesztiválon részt vevő külföldi kollégák tették fel az örök kérdést: melyek a kétezres évek magyar színházának (új) trendjei, akkor és ott azt találtam mondani: a legfontosabb trend, hogy nincsenek trendek – ami nem is az én frappáns gondolatom, hanem egy Aleks Sierz nevű angolé, aki ezt válaszolta, amikor a fenti kérdést a brit színházzal kapcsolatosan szegeztem neki Pozsonyban. még tavaly. Később revideáltam az álláspontomat a magyar trendekkel kapcsolatban, és azt állapítottam meg, hogy igenis vannak, mégpedig a következők: 1. a művészszínházi és a szórakoztató színházi törekvések közötti kényes egyensúly megtalálása; 2. a művészszínház látszatának fenntartása a valójában kizárólagos szórakoztató színházi játékmód mellett; 3. a leplezetlen és kizárólagos szórakoztató színházi előadások uralkodása.

Különösen vidéken érzékelhető az iménti hármas irányú szignifikáns elmozdulás, amire két magyarázatot is tudok, egy külsőt és egy belsőt, egy környezetit és egy emberit, egy nehezen és egy könnyen kiküszöbölhetőt: a gazdasági világválságot egyfelől, valamint az alkotói lustaságot, önhittséget és – ha megköveznek is érte – a tehetségtelenség szülte alkalmatlanságot másfelől, ami nem okvetlenül alkotói alkalmatlanság, hanem pusztán színházvezetői, de vidéki műhelyek tönkretételéhez éppen elegendő. Viszont még mindig a legkisebb baj, mert szakmai érvek mentén történő igazgatói-művészeti vezetői kinevezésekkel orvosolható volna, mint ahogyan persze nem orvosolják. Szakmai bizottságok vannak, mert a demokráciában így működik a kiválasztás rendszere, a szakmai bizottságok javaslatain alapuló döntések azonban már ritkábban valósulnak meg (a meritokráciáról esetleg ha fél füllel hallottunk). Jó hír viszont, hogy az elmúlt évek párhuzamos történetei – Kaposvár, Kecskemét, Szeged, Szolnok – után sem törődünk bele, hogy így zajlanak a vezetői kinevezések, a zalaegerszegi igazgatóváltásból például botrány lett és országos felháborodás, azután persze a szakmai bizottság javaslatát figyelmen kívül hagyó döntés, melyet az utóbbi évtized leglohasztóbb évadterve követett a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, de szót se többet a hervasztó kispolitikáról.

Hanem a világválság komolyan befolyásolta az életünket, nincs pénz kultúrára sem az állam kincstárában, sem a polgárok zsebében, és ennek koncepcionális, műsorpolitikai következményei is vannak: „a helyzet a színházakat választás elé állítja: vagy megfutnak, azaz elmennek szórakoztató irányba, vagy továbbra is a valóságról fognak beszélni, arról, ami körülvesz minket" (Zsámbéki Gábor); „hozzászólnak a társadalomhoz, amelyben élünk" (Mácsai Pál),¹ miközben a jó szándékot az empátia jegyében egy pillanatra sem kérdőjelezzük meg, valószínűleg mindenki olyan színházat akar, amely valamiképpen jót tesz az emberekkel, például élni segít (a Miskolci Nemzeti Színház és a Vígszínház egyaránt e szlogent tűzte zászlajára), csak hát nem mindegy, hogyan. Az-e a cél, hogy gondunkat-bajunkat elfeledjük arra a két-három órára, amit a színházban töltünk, vagy éppenséggel az, hogy szembenézzünk a problémákkal, esetleg még valamiféle kiútkeresésre is kísérletet tegyünk, és az előadások többsége – e tekintetben egyre megy, vidék vagy Budapest –, persze az előbbire apellál, ami kétségtelenül a könnyebb, de egyúttal a felelőtlenebb megoldás, miközben a színházak többsége csak-csak próbálkozik mondani valamit a mának. Világos, hogy paradoxon ez, és abból ered, hogy sok helyen egy a városnak és a világnak szóló előadással letudják a komolykodást, hogy azután ettől teljesen függetlenül szórakoztassanak, lásd a fenti 2. számú trendet. Ezzel megkapta a magáét a szépművészet, egyúttal népszínházat is csináltak, vagyis színházat a népnek. Kacaj, ajtócsapkodás, tapsorkán, és mindezek okán jelentik ki képzett, literátus, úgynevezett művészemberek, hogy erre van a közönségnek igénye, holott náluk jobban senki nem tudja, hogy a vidéki közönség többnyire azt eszi, amit eléraknak („Arra hamar rájöttem Magyarországon, hogy vidéken könnyű megtölteni a nézőteret" – mondja például a debreceni színházigazgató, Vidnyánszky Attila),² mert nem válogathat. Másrészt a közönséget nevelni és félrenevelni egyaránt lehet, mondok két ellentétes és végletes példát: Zsótér Sándor és Horváth Csaba munkáit nagyobb problémák nélkül vette be az angyalföldi József Attila Színház közönségének gyomra, a szolnoki Szigligeti Színház honlapján viszont öles betűk hirdetik: nézői kérésre tűzik újra műsorra az igazgató rendezte Csókos asszonyt, valamint kíváncsiságot és nyitottságot kérnek egy olyan – egyébként „Mi a Siker oldalán állunk!" szlogennel beharangozott – évadhoz, amelynek a legkockázatosabb-leginnovatívabb darabja Bródy Sándor A tanítónője.³

Azt gondolom, Szolnok valóban véglet, maga a rossz példa, a leglesújtóbb művészi állapotban lévő színház széles e hazában, és módfelett aggasztónak találom, amikor a modellértékűen, a szakmai elvárásokat és a közönségigényeket egyformán kielégítve, egységesen magas színvonalon működő debreceni Csokonai Színház igazgatója, a fent már idézett Vidnyánszky (és azért citálom ismét őt, mert nemigen készülnek fajsúlyos interjúk a fajsúlyos színházcsinálókkal és/vagy -vezetőkkel) úgy nyilatkozik, hogy: „Nem a szívem csücske ez a fajta [ti. a szolnoki – MR] színházcsinálás, de semmiképpen sem mondanék ennyire lesújtó véleményt róluk. Imádja őket a közönség, őket ez hitelesíti". Azért találom aggasztónak ezt a kijelentést, mert hajlamos vagyok megalkuvásnak olvasni a politikai szekértáborok befolyásával kapcsolatban, még ha Réczei Tamás kecskeméti művészeti vezető szíves közléséből tudom is, hogy a színházi szakmán belül nem oly nagyok a távolságok, mint, mondjuk, a kritikusok és a színházi alkotók között.

És valóban van átjárás innen oda és onnan ide, és különösen Kecskemétre, ahol Szász János Három nővére nyitotta az évadot, majd a szezon második felében a Kaposváron az évad talán legjobb előadását megrendező Rusznyák Gábor állította színpadra a Szentivánéji álmot – ez utóbbi a sikerületlenebb, noha az előbbi is hanyag lyukaktól ékes. Ezek mellett Vladislav Troickij izgalmas Gogol-mixtúrája, a Gogol. Utóirat., valamint Réczei művészeti vezető Plazmája és A maratonfutók tiszteletkört futnak című előadása a művészszínházi vonal. A másik öt bemutató a szórakoztató irányt képviseli, két gyerekelőadás teszi teljessé az évadot, amelynek összképe elsősorban azért nem igazán lehangoló, mert a társulat fiatalabb tagjai csempésznek bele némi ragyogást, és különben is igen méltánylandó törekvése a Cseke Péter vezette teátrumnak, hogy törődni próbál az ifjú színészekkel, ezt bizonyítja az idei évadban első alkalommal megrendezett Szín-Tár, melyen három ország öt magyar nyelvű színművészeti egyeteme mutatkozott be néhány előadással. Ráadásul, ha onnan szemlélem a dolgot, hogy Kecskemét – némi eufemizmussal és a politikai korrektség jegyében – Szolnokhoz hasonló indulású színház, magyarán politikai alapon nevezték ki a vezetését, akkor szinte valóságos Kánaán.

Amikor azt írom, hogy igen fontos évad az idei kaposvári, már tudom, hogy Schwajda György meghalt, de a két dolognak, az igazgató halálának és az én kijelentésemnek nincs egymáshoz köze. Akkor is ezt mondanám, ha Schwajda, akit sok mindenért nagyra tartok, kevesebb mindenért kevesebbre, még élne, és még azt is kijelenteném nagy hevületemben, hogy az egyik legérdekfeszítőbb teljesítmény a Csiky Gergely Színházé az idén. Egyrészt az Anatolij Vasziljev–Törőcsik Mari páros meghívásával, másrészt azzal a hibrid évadtervvel, amely 2009-ben és 2010-ben az egykor legendás somogyi színházban megvalósult, az előbbiről később, érdemei szerint külön szólok, az utóbbiról most: szinte mindegyik fontos kaposvári rendező színpadra állított egy-egy előadást az évadban: Babarczy László, Keszég László, Mohácsi János, Réthly Attila, Rusznyák Gábor és Znamenák István, de micsoda dolog, hogy egy Znamenák-rendezésben a három főszerepet vendég játssza Kaposváron (persze nemcsak ebben az előadásban, nemcsak Kaposváron furcsa ez), és micsoda dolog, hogy miközben a nagyszínpadon dübörög a West Side Story (rendező: Román Sándor, és még csak idézőjelbe se teszik ezt a „rendező"-t), az előadás zajai beszűrődnek a stúdióba, bele az Oidipusz királyba, amit úgynevezett (én nevezem úgy) régi kaposváriak játszanak, és ami szintén külön említést érdemelne, ha már Vasziljev rendezését kiemeljük. De mégiscsak folytatom ezt a mondatot, ahogyan Rusznyák Gábor is, aki immár nemcsak nagyon fontos fiatal rendező, hanem nagyon fontos rendező, folytatja a kaposvári hagyományokat ezzel a hallatlanul értékes, kortalan, rituális, hétköznapi, emberléptékű előadással, amelyben a színészek és a közönség között folyó játéké a főszerep. Itt nem állom meg, hogy a POSZT-szelektor Fáy Miklóst elő ne vegyem, ha csupán azért is, mert éppen a színészi alakítások fajsúlyosságát hiányolja a produkcióból, pedig a héroszból hirtelen kisemberré töpörödő, remek Kocsis Pál színészi kvalitásaihoz ebben az előadásban sem fér semmiféle kétség, és attól fontos és attól erős ez az előadás, hogy Kocsis formátumához fölér a társulat, vagy a társulatéhoz Kocsis. A színészi játék tekintetében máshonnan fogalmazódik a Vasziljev rendezte Naphosszat a fákon-előadás, amelyben éppen úgy nem érdekel a lapos alapsztori, ahogy, felteszem, Vasziljevet se igen érdekelte, sokkal jobban foglalkoztat az, ahogyan eszközként működnek a színészek a rendezői kézben. Úgy veszem észre, hogy a játszók eltüntetnek minden mesterkéltséget, mintha természetes légzésüket kellene követniük, és szünetet tartani akár mondat vagy szótag közepén, és mindeközben értelmezni a szövegáradatot, ami tényleg és valóban jelentéktelen, ettől nem lesz az előadás abszolút átütő, de számomra mindenképpen revelatív, mert először látom a gyakorlatban, amit mindeddig csak papíron.　„Amikor beülök a nézőtérre, kivételes személyiséget akarok látni",4 vagyis személyt, nem pedig szerepalakot, Törőcsik Marit, Gubás Gabit, Kocsis Pált (megint) és Nyári Oszkárt ezúttal, Törőcsiket nagy visszatérőként, a túloldalról, egészen elképesztő emberi-művészi erővel létezni a színpadon (és ugyanez az önazonosság süt majd róla hónapokkal később a Nemzeti Színházban, az itt részletesen budapesti volta miatt nem tárgyalt Mein Kampfban, az egy csapásra fontos rendezővé vált Rába Roland dirigálásában, egy felhőtlen és egyben gyomorszorító estén, amelyen bizonyos George Tabori – született Tábori György – végleg megérkezik a magyar színpadokra.)

Ha már Rusznyákot és Rábát kiemeltem, szólnom kell egy harmadik fontos, egyre izgalmasabb rendezőről, Koltai M. Gáborról, és az ő ürügyén említek meg két végvárat, Nyíregyházát és Zalaegerszeget, melyek nemcsak a tekintetben követnek hasonló modellt, hogy Koltai M.-et rendszeresen hívják vendégszerepelni, de, mondjuk, a színházról és annak funkciójáról alkotott képük is hasonlónak látszik, noha félő, hogy Zalaegerszeg esetében mindez múlt időbe kerül, bárcsak ne kerülne. A két színház célja: azokhoz szólni, akik akkor és ott és úgy élnek Zalában és Szabolcs-Szatmár-Beregben. Koltai M. kortárs magyar (szabolcsi) valóságra alkalmazott-értelmezett nyíregyházi Tizenkét dühös embere tavalyi, ezért hallgatok róla, nem úgy a színháznévadó, százharminc éve született Móricz Zsigmond ürügyén bemutatott három új magyar egyfelvonásosról, melyek egyetlen előadásban, Móricz 2009 címmel láthatók, s amelyekkel nem protokolláris főhajtásra, hanem a Móricz szelleme előtti színházi tisztelgésre tett sikeres kísérletet a Móricz Zsigmond Színház. És akkor még az évad slusszpoénjáról, a Forgács Péter rendezte Hát akkor itt fogunk élni! című produkcióról is szólni kell, amely Thornton Wilder A mi kis városunk című művének átirata, adaptációja, utánérzése (?). A Wilder-darab (amelyet pont húsz éve játszottak Nyíregyházán) okán, ürügyén, miatt – Forgács Péter, Faragó Zsuzsa és a társulat ízlése szerint, à la kortárs Nyíregyháza, Wilder alapszituációját megtartva, nevezhetném akár revünek, de a szeretet dicséretének, a józan, értelmes, lehetőség szerint teljes életre való talán szentimentális, de biztosan giccsmentes felszólításnak, hibátlan, energikus, szívtől-lélektől izzó professzionális társulati összmunkának. Feltett szándékom volt, hogy nem írom le egyik színész nevét sem, mert akkor mindegyikét kellene. Szalma Noémiét mégis le kell írnom. Ő azt a szerepet játssza, amelyik Wildernél a narrátor, itt, mondjuk, konferanszié, porondmester, színházi serpa, és civilséget játszik, néző is meg játszó is, tehát velünk is van meg ellenünk is, nehéz feladat, de megoldja, mert bizalmi viszonyt épít fel és tart fenn a közönséggel.

Hasonló bizalmi viszonyt színész és nézője között leglátványosabban a zalaegerszegi színház A revizorjának bemutatóján venni észre az évadban, amikor Farkas Ignác színművész kiáll a színpadra, és kiáltványt olvas fel, beszámol arról, milyen játékot űzött a politika ővelük, miként akar a nyakukra ültetni valakit a nagyvárosból, jé, pont, mint A revizorban. Végül is mindegy, Pétervár vagy Budapest, a közönség állva tapsol, szereti az ő színészeit, akik minőséget tettek le a lába elé évtizedekig, a színészek közül, akik akkor a sírás határán állnak a színpadon, ma már sokan nem tagjai a Hevesi Sándor Színház társulatának, noha az új igazgató szerződést ajánlott nekik is, és ez tetszik nekem, ez a fajta karakánság. A lényeg most mégsem ez, hanem hogy a művészeti vezetői hattyúdalát A revizorral előadó Bagó Bertalan a való élettel keresett és talált kapcsolatot, arra reflektált, ami Zalaegerszegen történik, a közönség pedig megértette, vette a lapot. Ha az ember megkérdezi őket, tessék mondani, mit röhögnek, magunkon röhögünk, válaszolják, ennél igazibb, hasznosabb és hatékonyabb színház nincsen. Évekkel ezelőtt egy interjúban Bagó minden második mondata az volt: gondolkodni és gondolkodtatni, erre szokott rá a zalaegerszegi közönség, és adja isten, hogy az új direktúra ne szoktassa le róla. És most kanyarodunk vissza a bekezdés elején emlegetett Koltai M. Gáborhoz, aki talán a legpontosabb elemző a mai magyar színházban, ez emeli őt magasan az átlag fölé (állandó dramaturgja, alkotótársa Sediánszky Nóra), erről tanúskodik a Stúdió „K"-ban színpadra állított A Danton-ügy című munkája, és a zalaegerszegi stúdiószínházként működő művelődési házban megrendezett Füst Milán-darab is, a Boldogtalanok, amiből az alkotók mindent kihoztak, ami a műben benne van, sőt még ennél is többet. Koltai M. és Sediánszky változata Szent Pál Szeretethimnuszát toldja hozzá a szövegtesthez, amivel egyértelműsíti értelmezésük origóját, miközben az előadás ennek a kornak tart tükröt, amelyben élünk, ráadásul egy-egy fontos, nagy alakításhoz segíti Tánczos Adriennt és a szerephagyománynál jócskán korosabb, éppen ezért nagyszerű Farkas Ignácot.

Formálódóban van a nyugati határszélen egy másik professzionális, profilt kialakítani szándékozó kőszínház, melyet Jordán Tamás gründolt és kommandíroz Szombathelyen, s amely első teljes évadán van túl, ennyiből pedig általánosítani nemigen lehet, legyen tehát megelőlegezett bizalom, amikor azt mondom: a Weöres Sándor Színház is a városról és a városnak törekszik szólni, olykor esetleg határfeszegető-határátlépő produkciókkal. Jordán, úgy fest, komolyan gondolja, hogy a színház agora, közösségi tér, egyedülállóan dicséretes például a Szakmák színháza projekt, melynek keretében nem kifejezetten kedvelt hivatásokat népszerűsítenek színházi eszközökkel a fiatalok körében, és tulajdonképpen az előadástermés sem rossz, ha talán a kommersz irányba mozdul is inkább. A Valló Péter rendezte Liliom Szabó Győző és Csonka Szilvia jutalomjátéka, az Anconai szerelmesek (rendező: Béres Attila) és a Függönyt fel! (Még egyszer hátulról) (rendező: Jordán Tamás) a hagyományosabb szórakoztató vonalat képviseli, ám Dömötör Tamás ismét sajátos, progresszív, filmes-színházi előadással állt elő. S még ha az Orwell Állatfarmja mentén létrejött Farm Bt. a tavalyi Dömötör-rendezés, a Szerelmes Balázs hibájával-problémájával küzd is, és az előadás alapötlete nagyon hamar kiürül, a vizualitás inkább a felszínen, mintsem mélységeiben támogatja meg a produkciót, azért előremutató színház, mondanám, hogy irányadó, de a következő évadtól Dömötör nem tagja a társulatnak, semmi harag, semmi botrány, egyszerűen nem így képzelte a rendet, ösztönösen lázad az üzemszerű színházcsinálás kényszere ellen, kívánom, maradjon így, és szülessen a fiatal alkotó keze nyomán az egykori Kamara Savariához hasonló autonóm, független műhely. Nekünk, pártatlan színházba járóknak végül is mindegy, milyen keretek között születik a jó színház, amilyen, mondjuk, Jeles Andrásé, és amelyik ezúttal épp Szombathelyen, a színinövendékek prezentálásban kel életre, A nevető ember címmel. A Kamra-beli, azonos című előadással való bárminemű egyezés egyáltalán nem a véletlen műve, noha e vasi produkció mégsem remake, mert más kortárs szövegrészleteket emel át ebbe az előadásba, mint tizenöt évvel ezelőtt a Katona produkciójába, bár a súlypont ugyanott, korunkon, azon belül is a művészet kilátásairól való kiábrándító és megrendítő látlelet prezentálásán van.

Az egri Gárdonyi Géza Színházat azért hagyom a végére, mert talán Egerbe járok legszívesebben színházba, nem azért, mert relatíve közel van a fővároshoz, hanem mert ez a színház kellemes, huszonegyedik századi atmoszférájú hely, ha tetszik, kortárs, ráadásul friss, izgalmas, minőségi előadásokkal, aki pedig ezért felelős, az Csizmadia Tibor. Született színházigazgató, nem tudom, csak úgy képzelem, hogy kellő diplomáciai és pedagógiai érzékkel, ha még csak közepes rendező volna is, hasznára válna a magyar színháztörténetnek, mert Eger az ő keze alatt fejlődő műhely, igen jó karban lévő, kompakt társulattal, van már például tánctagozatuk is, Barta Dóra vezetésével, és egy másik fontos színházcsináló, a sokáig hontalan Zsótér Sándor is tagja a Gárdonyi Színháznak. Ebből a puszta szerződtetésből pedig máris profitált annyit honi színházi életünk, hogy Zsótér megpróbálkozott az úgynevezett könnyű műfajokkal, amelyek különben rendszerint nehezebbek, mint a már első pillantásra nagynak és komolynak tűnő vállalások. Tavaly Raymond Chandler klasszikus krimijét, az Elkéstél, Terry!-t rendezte az egri deszkákra, az idén pedig pályafutása, ha jól számolom, első operettjét rendezte anyaszínházában, a Fényes–Harmath-alkotópáros Mayáját, és amíg a rendező ki- és befordítja az operettjátszás kliséit, addig a koreográfus, Ladányi Andrea a tervezők, Ambrus Mária és Benedek Mari hathatós közreműködésével ki- és befordítja a klasszikus orosz baletthagyományt. A társulat pedig – különösen Járó Zsuzsa, Ötvös András, Mészáros Máté (és megint: Mészáros Máté) – remekül muzsikál, de nemcsak itt, hanem az évadról évadra vissza-visszatérő Máté Gábor rendezte Csörgess meg! című mobilrevüben (a Katona főrendezőjének kötődése tulajdonképpen nem is meglepő, hiszen az első, a „legendás" Máté-osztályból egész különítmény működik Egerben). Feltételezhető az is, hogy nem sok színház volna Magyarországon, amely ilyen minőségben ki tudná állítani Márton László történelmi drámatrilógiájának népes szereplőtáborát, az viszont egészen bizonyos, hogy olyan mindeddig egy sem volt, amely elég bátor lett volna a nagyszabású drámahármas teljes bemutatásához, Egerben éppen Csizmadia Tibor rendezésében és éppen az idén vált teljessé a trilógia (A nagyratörő, Az állhatatlan, A törött nádszál), tetőzött a színháztörténeti jelentőségű vállalkozás, például ettől és ezért is lesz kedvem a következő évadban is színházba járni, nemcsak Egerbe, és azon leszek, hogy a bizonyos kis piros, nagyon csúnya jegyzetfüzet mielőbb megteljen, cserélhető legyen, az inkriminált papírfecniket pedig ezennel egy nejlondossziéba és onnan, asztalfiókom nem lévén, mondjuk, az ágyneműtartóba vagy a konyhaszekrénybe teszem, reménykedve, hogy a jövő hoz majd fiókos íróasztalt és sok maradandó színházélményt, mert azt érzem, hogy megtörténhet bármi, pozitíve, persze.

Önkényesen elemelt, a dolgozatban kurzívval jelölt kisebb-nagyobb részletek – „a szöveg az övé, noha a mű ezzel együtt sem »saját«" (Parti Nagy Lajos: Molière: Tartuffe) – az előfordulás sorrendjében:

Ottlik Géza: Iskola a határon

Tóth Krisztina: Hajdu blues

Nádasdy Ádám: Az óra

Arany János: A walesi bárdok

Kányádi Sándor: Vannak vidékek

Parti Nagy Lajos: Rókatárgy alkonyatkor

József Attila: Levegőt!

Szabó T. Anna: A mai nap