Szent borzadály lett úrrá a színházi szakma nem csekély részén és a színibírálók jó néhányán, amikor bő egy esztendővel ezelőtt napvilágra került, hogy a zeneesztéta, zenekritikus Fáy Miklós lesz a 2010-es Pécsi Országos Színházi Találkozó válogatója. Mit keres az elefánt a porcelánboltban? – kérdezték erről is, arról is mindazok, akik – zenés színházi tájékozottságának feltehető túlsúlya, a médiumokban való felemás szereplése és kendőzetlen stílusa miatt – nem Fáyt vélték a legalkalmasabbnak a feladatra (tudva persze, hogy a mai magyar színház a legkevésbé sem porcelánbolt). Amikor aztán nyilvánosságot kapott a válogatás eredménye, a bizakodók és a kétkedők egyként azt állapíthatták meg – egyfelől –, hogy a szakember, becsületesen és öntörvényűen végezve dolgát, döntően a kőszínházainkban kevésbé általános, inkább az alternativitás vonzásában keletkezett produkcióknak, a nem szövegcentrikus, kísérletező, többségükben kritikai-ironikus tendenciájú előadásoknak, az innovációs színházi formanyelvnek biztosított zöld utat. Másfelől viszont mintha egy-egy ponton botfülűnek mutatkozott volna, s a nagyjából evidensnek tetsző érték helyett a kisebb horderejű, konzervatívabb színrevitelre mondott igent. Hét nagyszínpadi választása közül, némi meglepetésre, csak kettő eredt a fővárosból, ezek egyikének, a Máté Gábor rendezte Bernard Shaw-színműnek, A hős és a csokoládékatonának a POSZT-ton történő prezentálásától azonban a Katona József Színház elzárkózott, nem indokolva különösebben (legalábbis a szélesebb nyilvánosság előtt nem), mi lehet döntésük hátterében. Talán az, ami sokak nemtetszését kiváltotta: hogy Fáy a Katona másik, jelentékenyebb Máté-rendezésére, Weöres Sándor A kétfejű fenevad című darabjára érzéketlen maradt? (S az ottani Ödön von Horváth-premierre, Zsámbéki Gábor kitűnő munkájára, a Mesél a bécsi erdőre ugyancsak.)

A POSZT válogatói az elmúlt esztendőkben jobbára éltek azokkal az érvelési, indoklási lehetőségekkel, amelyeket a sajtó kínált számukra (a 2005-ös POSZT-ra válogató Karsai György terjedelmes munkanaplója, a Volt egyszer egy szezon például így vált valóságos évadtükörré a Színház című lapban). Ám a szakma felkentje voltaképp nem tartozik beszámolni arról, mit miért szemelt ki vagy hagyott el a programból. (Jövőre, visszatérve a régebbi gyakorlathoz, nem egy, hanem három fő válogat majd, triójukban egy kritikus lesz.) Különösen akkor nem, ha döntése összességében aligha támadható (vagy semmivel sem támadhatóbb, mint a korábbi esztendőkben az elődeié), és súlypontjai is kitűnnek. Az utólagos „súgások" sem nyomnak sokat a latban (a Nemzeti Színház negligálása, ezen belül a Rába Roland-rendezés, a Mein Kampf [Tábori György] elhagyása stratégiai hiba volt, akár stiláris, akár tematikai oldalról mérlegeljük stb.). Magán a rendezvényen, a POSZT-on múlik immár, hogy alkotók és nézők, viták és díjak mit hoznak ki az előadások seregszemléjéből.

Fáy Miklós lajstroma kelthetett meglepetést, megütközést, de azért nem az ilyesfajta szubjektív mozzanatok szokták mellbe vágni a színházcsinálókat és színházbarátokat. Az igazgatói pályázatok annál inkább, hiszen társulatok sorsáról (legalább fél évtizedéről, művészi, erkölcsi, ideológiai, anyagi pozicionálásáról) döntenek a kinevezések. A most lezáruló szezon folyamán észlelt, gyökerükben jobbára politikai-közéleti természetű vezetőválasztási anomáliákat, döntéshozatali buktatókat és bukfenceket jelen írás mégsem kívánja kommentálni, mivel írója idegenkedik a borsó falra hányásától.

Szólni kell viszont arról, hogy két nyugállományú és két aktív színigazgató a legutóbbi hónapokat beárnyékoló elhunyta a főhajtás pillanataiban módot adott a nem is rövid távú emlékezésre, visszatekintésre és a szinkrón helyzetelemzésre. Az eltávozottak közül hárman Kossuth-díjasok voltak, a negyedikről A Nemzet Színészei közösségének nevében egyikük elmondta: szégyellik, hogy épp ők nem terjesztették fel Kossuth-díjra azt, aki A Nemzet Színésze cím megvalósulásáért is oly sokat fáradozott. A hosszabb ideje nyugdíjas éveit töltő Ádám Ottó és Szilágyi Dezső halála a személyesség történelmében is pontot tett az általuk egykor sokáig vezetett színházak (a Madách Színház, illetve a – mai nevén – Budapest Bábszínház) történetének már tudottan lezárult fejezeteire: a nekrológok enyhe nosztalgiával idézték a hajdani „aranykorok" emlékeit, a napjainkra eltűnőben levő, „régi vágású" vezetői kvalitásokat.

A Magyar Színházat – részint különféle halogatások, időhúzások folytán egészen a 2009-es év végéig – irányító Iglódi István kidőlése a vezetési és színvonalproblémák szőnyeg alá söprésének rossz gyakorlatára, majd az „evidens" utódlás dilemmáira figyelmeztetett. A színház felújításába éppen belekezdő kaposvári direktor, Schwajda György korai, váratlan halála egy ellentmondásos személyiségű és ténykedésű, de tagadhatatlanul formátumos, markáns színházvezetőt ragadott ki a mindennapi tennivalók sűrűjéből. Azt az embert, aki tető alá hozta az építészeti elegyessége (és szimbolikus üzeneteinek zavarossága), akusztikai hitványsága és egyéb okok miatt folyamatosan kárhoztatott Nemzetit, a Nemzeti Színház több mint másfél évszázad eltelte utáni első állandó saját hajlékát. A „bár ne tette volna!", a „bár ne így tette volna!", vagy akár az „ő legalább megtette!" álláspontjai nyilván nem a gyász heteiben ütközhetnek. A magyar színháztörténetnek még gondolkodnia, írnia kell a Nemzeti-faktumról. Az is a megoszló nézetek, ambivalens állásfoglalások jele és a majdani disputák előjele lehet, hogy Schwajdát, az írót és rendezőt a búcsúztatáskor szokásos mértéken felül túldicsérték, a nagypolitika legprominensebb képviselőinek egyikétől és a terjedelmes levelet küldő rendező-barát Anatolij Vasziljevtől kezdve az elhunyt közreműködésével készült művészeti folyóiraton át a napilapok és kulturális portálok sajtómunkásaiig oly sokan. Ez a hangvétel apologetikus folytatást és kíméletlen bírálatot is előlegezhet.

Schwajda – Szolnokkal, a Művész Színházzal, a Nemzetivel, Kaposvárral – kétségtelenül fontos szereplője lesz a jövőben megírandó színháztörténeti összegzéseknek, melyek a 20. századból a 21. századba vezető évtizedeket dolgozzák fel. Kaposvár pedig ma nyílt seb, nyitott probléma – a magyar színház közelmúltjának egyik legfontosabb, úttörő társulata helyén. Kaposvár színházáról – s nem csupán az igazgatói székről – körültekintően, jól dönteni a fenntartó egyetemi (az egyetemen színházi képzést is folytató) város, a megye, az egész színházi céh, általában a magyar kulturális élet közös feladata, felelőssége.

*

A 2009–2010-es évaddal párhuzamosan futó időszakban a színházi sajtó legfontosabb budapesti vonatkozású publikációjának a Színház 2010. márciusi számában közzétett összeállítás bizonyult. Venczel Sándor A Főváros színházai a közgazdász szemével alcímű írásában közölt fontos számszerű tényeket, eredményességi adatokat Benchmarking 2008 című tanulmánya hasábjain, Ugrai István és Zsedényi Balázs pedig Az eltűnt idő nyomában haladt színházról színházra: A Főváros színházai a kritikus szemével megfigyelve, értékelve körvonalazódtak. Ez utóbbi áttekintésből a belső címeket, az összegző megállapításokat segítségül híva lássuk, Ugrai és Zsedényi szerint milyen jellemzőkkel bírnak azok a társulatok, amelyek az alább majd részletesebben tárgyalandó évad bemutatóit produkálták.

A Katona József Színház mint „A tükör" áll a szemle élén. Progresszív, vezető szerepének és kvalitásainak nyomatékosítása mellett a szerzőpáros a gondokat is szóvá teszi. Összegezve úgy látják: az újabban jelentős változásokat megélt kiváló műhely „rendszere eléggé zárt, gyakran elhangzó vád ellenük az »elitizmus« és az »esztétizálás«, ami ugyan egészében véve nem igaz, ám a sokszor túlzottan méltányos kritikai-szakmai reakciók sem feltétlenül segítenek túllépni ezeken a jelenségeken". Másodikként a Radnóti Színházat „Tét nélkül" címke alatt, harmadikként az Új Színházat „Mintha kalapból húznák ki" jeligére írja le a tanulmány, mindkettőnél az önmeghatározás tévesztésének nevezve a (deklarált) művészszínházi karaktert, mivel „Nem tudni, mit szeretne a Radnóti", és az Új Színház „eldöntetlen, formátlan, alaktalan". „Az avantgárd látogatása" indítást a József Attila Színház a korábbi és az új Zsótér Sándor-rendezés (Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása; William Shakespeare: Hamlet) befogadása (és stúdiója, az Aluljáró egyes törekvései) folytán vívta ki. A Vígszínház a „Színtelenül" bélyege alá sorolódott, a Centrál Színház a „Brandépítés" logója alá. A Budapesti Operettszínház „Az emelőgép": „Stilárisan egységes, populáris nyelvezetű, elsősorban musicalszínház, ami pulzáló érzelmi tölteteket csomagol egyszerű papírba, mindent a hatásnak rendel alá, maximálisan kihasználja a trendet és a divatot, és technikai szempontból érzékenyen reagál a közönség elvárásaira". A szétválóban levő Madách Színház és Örkény István Színház (a volt Madách Kamara) a „2 in 1" bilétát kapta. Ezen belül a Madách jelölője „A Webber-ház", az Örkény tagje az „Apátlanul" (egyik előadásának címével utalva arra, hogy „a határozottan kortárs és mindig karakteres hangütés", „a többféle színházi nyelv" részben eklektikus, tapogatózó, publikumkereső próbálgatásában „még sok a tartalék"). „Szelepbe merevedve": nem is lenne könnyű kitalálni, hogy ez a Mikroszkóp Színpad (megcsontosodott szerepe szerint a kabaréműfaj mondhatni egyetlen szelepe). Az utolsó fejezet összegzése nem sok kecsegtetőt sorjáztat általánosságban. Az igazgatói pályázatok kikezdhetőségét, a „hitbizományokat" ugyancsak felemlítő Ugrai és Zsedényi szerint „konzekvens, a bennünket körülvevő világra való érvényes reakciókat illetően művészi koncepciója, összetett motivációkra épülő társadalomképe mindössze két teátrumnak (Katona, Örkény) van". Továbbá: „A színházak jellemzően teljesen figyelmen kívül hagyják a nézőnevelést, elégnek vélik e célra a műsorpolitikát".

A cikk konklúziója – kérdéssor: „Vajon kinek az érdeke, hogy látszatműveltség uralkodjék a társadalomban, s a nézőt ne az ismeret alkalmazására, abból önálló következtetés leszűrésére, hanem csupán a szereplőkre és szövegre koncentráló felületes időtöltésre invitálják? Meddig visel el egy komplett szakma szinte mindent, meddig megy el »kompromisszumokban« az úgynevezett »túlélés« érdekében? S mikor jutunk el oda, hogy például egy ilyen írás kapcsán az olvasó nem feltételez reflexszerűen szövevényes érdekharcokat a háttérben, hanem normálisan gondolkodva annak értékeli, ami: véleménynek kilenc fővárosi színház művészeti állapotáról?" (A sorból azért hiányzik két meghatározó budapesti együttes, a Nemzeti Színház és a Budapesti Kamaraszínház, továbbá számos más alkotóközösség – köztük a befogadó jellegű, de saját produkciókat is létrehozó Thália Színház –, mert az előbbi kettő s a többi sem határozható meg a főváros színházaként, a fenntartás üzemszerűségét: irányítást, költségeket stb. tekintve. Nem feledhető, hogy Színház című folyóirat lapjain olvasható két közelítés, a gazdasági és művészeti szemügyre vétel csak a maga kettősségében rajzol összetettebb képet.)

Nyilván nincs egyetlen társulat sem, amelyik a saját működésének (vagy akár a másik társulatnak) fenti leírását maradéktalanul elfogadná. Egyén és közösség a bírálatot nem szívesen igenli, az elismerést rendre kevesli. Akadnak vitatható, sommás pontok a budapesti színházpanorámában. Például a Víg indokolatlanul mostoha besorolást, az igazgatói működését ott nemrég kezdő Eszenyi Enikő kevés megértést és türelmet kapott. Még akkor is, ha idei megaprodukcióik (Othello; Hegedűs a háztetőn – mindkettő rendezője Eszenyi; A varázsfuvola – rendező: Marton László) legfeljebb részlegesen váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A Pesti Színházban viszont bejött Kamondi Zoltán rendezése (a Mindent anyámról, Pedro Almodóvar filmjét újrafogalmazva), úgy is, mint a műsorról mostanában levett, sikeres David Eldridge-féle átdolgozás, Eszenyi-rendezés (Az ünnep) virtuális utód-darabja.

Akárhogy is, nem csupán e publikációk, hanem az egész színházi szaksajtó hosszú évek óta hangoztatott nézete, hogy a magyar színház, a magyar színházművészet összességében nem magas színvonalú, az önazonosság, az érdekérvényesítés, a közös érdekképviselet, a szakmai morál számos problémájával egyelőre kilátástalanul és megosztottan küzd, és sem művészi önképzése, sem a közönséggel való, alakított kapcsolattartása nem megfelelő. Maga a POSZT, valamint színházi fesztiváljaink, találkozóink rendszere és színvonala is sűrű bírálat tárgya, főleg közép-európai összevetésben (tehát számunkra nem utolérhetetlen mintákra hivatkozva). Ezeknek a jogos észrevételeknek az elemzésére jelen körkép ismét csak nem vállalkozhat. Mindenesetre szembe kell nézni a szokott kelepce paradoxonával: a magyar színház általánosságban (budapesti és vidéki, sőt – megfelelő tájékozódással és óvatossággal – határon túli műhelyeit is figyelembe véve) súlyos bírálatokat von magára, egyes produkciók viszont, bennük maradandó rendezői és kiemelkedő színészi, tervezői teljesítményekkel, lehetnek európai mércével mérve is kiválóak.

Színháztörténetileg maradandó előadást a 2009–2010-es évad folyamán a budapesti színpadokon nem láttam, néhány szívderítő kvalitású, masszívan kompakt, részértékeiben, távlataiban ígéretes bemutatót szerencsére igen.

*

Merő véletlenség, hogy számomra egy-egy „medencés előadással" kezdődött és végződött az a nyolc-kilenc hónapnyi időszak, melynek premierjei közül néhányról (mintegy 80–90 új produkció ismeretében) beszámolhatok. Előbb a szentendrei szabadtéri változatban, majd az ettől kevéssé különböző kőszínházi megvalósításban (Nemzeti Színház, rendező: Alföldi Róbert) néztem meg a Bánk bán – juniort, melynek díszlet-előterében a színpad teljes szélességét elfoglaló üvegkád húzódik, hogy színészek és tárgyak úszkálhassanak, fulladozzanak, lebegjenek benne, a jelképi hívásoknak és a szokatlan látványnak engedve a nyolcvancentis vízben. Április végén a nevében is „vizes" Bárka tűzte műsorára – vendégrendező, a Sepsiszentgyörgyről nem először Budapestre látogató, és (emlékezzünk az Örkény Színház Élektrájára) nagyobb mennyiségű vizet a kulisszák közt nem először alkalmazó Bocsárdi László színrevitelében – Luigi Pirandello Nem tudni, hogyan című darabját. Ennek stúdiószínházi díszletében a dúsan terített asztal alól váratlanul egy átlátszó falú műanyag stander tűnik elő. Vízében – hal az akváriumban – egy ember kényelmesen elnyúlhat, foroghat, megmerülhet. Mivel a Mucsi Zoltán játszotta, őrültnek vélt, kényelmetlen és konvenciórobbantó férfit (aki sajnos messze van a pirandellói Negyedik Henrik-kalibertől), Romeo Daddi grófot végül a medencében puffantja le – a célpont nem kis megkönnyebbülésére! – a felszarvazott Giorgio Vanzi tengerésztiszt, a hatalmas akvárium fala ki is lyukad, s mindaddig spriccel belőle a víz, amíg a nyomokat eltüntetni akaró családi-baráti közösség be nem tömi a golyó ütötte rést, s vissza nem helyezi a stander és a hulla fölé a jótékonyan takaró asztalt. Immár nekiláthatnak sült szárnyast falatozni.

A színpadon mindig érdekes és problematikus díszletvíz nem eléggé indokolt játszatása ellenére Alföldi munkája jó nyitánya volt az évadnak. A négy őselem egyike inkább erőteljes asszociációs sugalmazása és képi szokatlansága, tartalmas esetlegessége révén, mintsem funkcionalitása által töltötte be küldetését. A Katona József-dráma címéhez toldott junior jelző a csupa fiatalból, friss diplomás vagy diploma előtt álló színészből verbuvált csapatra és a sok mai, dübörgő zenével tarkított feldolgozás legoptimálisabb nézőrétegére is utalhatott. Az Alföldi vezetése alatt nívósan és sokszínűen teljesítő Nemzeti – mely józanul bekalkulálja, hogy egyes kísérletibb produkciói gyorsan lekerülnek a repertoárról (Alföldi ambíciózus munkája, a Botho Strauss-darab, A park is alig bírt ki egy évet, de nem ez volt a legrövidebb széria) –, a köztudatban ma is az ország No. 1 színháza nem vádolható azzal, hogy ne tenne sokat a közönség megnyeréséért, az ízlés formálásáért. Színházpedagógiai aspektusból is nagyra értékelhető a Képzett társítások beszélgetéssorozat művészeti ágak közötti stafétázása, a Tízparancsolat pontjaira írott kortárs magyar pályázati drámák egyelőre felolvasószínházi megjelenítésének elindítása, az épület közösségi terében képzőművészeti projekteknek otthont adó kezdeményezés, sőt az enyhén extrém plakatírozás is, amellyel a színház a produkcióit hirdeti (többek között a kardot nyelő cirkuszista Lear király: Kulka János fényképével, Gothár Péter ellentmondásosan nagyszabású rendezése esetében).

Aligha Alföldi ötletét átvéve, de – a jó öreg beavató színház örökében is – feltűntek más „junior" jellegű, elsősorban fiatalokat invitáló előadások. Ezek sorából logikai, szcenikai hepehupáival is kimagaslott Zsótér Sándor extravagáns, mozgásszínházi arzenált bevető Shakespeare-rendezése a József Attilában, melyet bízvást lehetett volna Hamlet – juniornak titulálni. Junior-ügyben hosszú esztendők óta Vidovszky György teszi a legtöbbet. A Karinthy Színházba telepített Móricz Zsigmond-adaptációja, a minden konvenciójától megfosztott – s diákszínészekkel megvalósított – Árvácska vonzó színfoltja volt az évadnak merőben új, absztrakt értelmezési impulzusaival. A mostanában felparázslott irodalomtörténeti Móricz redivivushoz pedig (a Nemzeti Csuli-muri felé sikló, Bezerédi Zoltán rendezte Úri murijával együtt) izzó szellemi gyúanyag.

Bocsárdi Pirandellója viszont kudarc az inkább bal- és félsikerek között hajózó, s nem az igazi sikerektől hangos Bárkában. Jellegzetes példája annak – ez e falak között nem először fordul elő, noha akadtak termékeny találkozások –, hogy még tehetséges és tapasztalt vendégrendező sem igen teljesíthet magas szinten meghívói színpadán, ha az általa beszélt játéknyelv és a keze alá kapott színészek színházi kultúrája nem hangolódik össze. Összehangolódásnak a Nem tudni, hogyan valóság és látszat dilemmáit laposan feszegető interpretálásában kevés nyoma mutatkozott. Bizonyára nem a Bartha József díszletébe oktalanul bevont medence és több köbméter víz miatt, bár a folyékony közeg szinte megfagyasztotta a félrevitt játékot – benne és körülötte. Legfeljebb a megtisztuláshoz (és a darabban távolról mormoló tenger-archetoposzhoz) lehetett társítani a kád minióceánját. A medence- és vízhasználat sok nehézkességgel járó alkalmi fogás maradt.

A Bárka évadát, közelmúltját érő szigorú fogalmazást enyhítheti, hogy jobbára itt valósult meg Gergye Krisztián egy kevéske vizet ugyancsak nem nélkülöző táncszínházi-mozgásszínházi vállalkozása, Nádas Péter Trilógiája két részének (Találkozás; Temetés) összefüggő, egymásra épülő, test- és zenecentrikus tolmácsolása (a társuló játszóhely a MU Színház). Érzékeny és felkavaró laboratóriumi munka, mely az első résszel (Takarítás) nem tudott mit kezdeni, a másik kettőt viszont átáramoltatta a szerep(lő)többszörözés értelmezői metódusán, a fiziológiai dominancia primátusa ellenére a spirituális vonatkozásokat sem rekesztve ki az érzéki-muzikális lételsajátítás tragikumának e soha még tökéletesen el nem játszott költői darabjaiból. Színészkínzó próbatétel, de komplex színész- és nézőiskola is ez a feldolgozás.

Úgy adódott, hogy április legvégén még egy vízben gazdag premiernek lehettünk (ebben az esetben jókedvű, felszabadult) tanúi. Ascher Tamás Marivaux-t prezentált a Katona József Színház deszkáin. A szerelem diadala télikertjében likas ereszről, csövekből ömlik, hordóba-vödörbe csepeg, kannában pimpósodik az e helyiségben mindent okkal átható, éltető víz. Láthatunk meztelen (férfi)fürdőzést, vízililiomos mélyedésbe történő beletoccsanást. A víz nem követel magának többet, mint ami a szörcsögésben, zuhogásban, loccsanásban megilleti. A rendező ténykedése nyomán hibátlan arányossággal áll össze a lenge, életközeli példázat, melynek végén a diadal – a győzelemdrámák újabb kori, szkeptikus közelítésének megfelelően – nem túl súlyos vereséget jelent.

*

Rövidülnek az előadások. Budapesten legalábbis, és ebben a szezonban szembeszökően. Szünet nélküli 70–100 perc alatt bonyolódtak le olyan monumentális színművek is, mint a Hamlet, Musset Lorenzacciója, az említett Marivaux- és Pirandello-mű, s egy regiment, természetétől fogva kurtább szabású, első blikkre azért szünetet mégis feltételező produkció, s persze azok az estek, amelyeket alkatilag eleve az egyórás időtartam körüli szerkezetre és ehhez igazodó nézői türelemre komponáltak alkotóik. A rövidülés, rövidítés – mint időtakarékosság, időnyerés – korjelenség; ismeretes, hogy a drámatörténet linearitásában is kimutatható az egyes periódusok uralkodó színműtípusainak strukturális, terjedelmi tömörödése. A jelen vizuális és akusztikus kultúrája erősen mutat ebbe az irányba; nem mindig a jótékony, fokozó sűrítés érdekében. Elképzelhető azonban, hogy többről és kevesebbről van szó a színházakban, mintsem a tendenciák akart-akaratlan érzékeléséről, átvételéről. Többről: új, komprimáltabb befogadási trendek és automatizmusok próbálgatásáról, a hosszas szöveg fennhatóságának megnyirbálásáról, újfajta jelnyelvek vizsgázásáról. S kevesebbről: a spórolás, az olcsóbban kiállítható produkció kényszeréről. Persze percszám és esztétikai minőség között nincs képletekbe fogható összefüggés.

Saját kontúrjuk példaszerű kitöltésével érték el irigylendő intenzitásukat Ágens tervezett trilógiájának eddig megvalósult szekvenciái a MU Színházban. 2009–2010-ben a hármasság misztikáját még teltebben kiaknázó, az iróniafokot is srófoló második stáció, a Fatum, az ontológiai-antropológiai tehetetlenség kiváltotta indulat freccsenésének, megszelídítő levezetésének, megértésének és megértetésének kemény, poétiko-eklektikus parabolája volt soron. Talán nem elképzelhetetlen, hogy a harmadik egység elkészülése után a három darab egy estén is műsorra kerüljön (amiként Gergyéék is játsszák olykor-olykor – egy óra szünettel – egymás után a Találkozást és a Temetést). Igaz, akkor már elég hosszú mutatvány kerekedne a három rövid etűdből.

A rövid előadások, noha a kőszínházi műsorrend egy részét is bekebelezték, főleg az alternativitás menedékhelyeiről adtak hírt magukról. A friss színházi formációk között – a KoMa és mások mellett – máris vezető szerepre törő Szputnyik Hajózási Társaság (a MU-ban) az egykori dühös fiatal, John Arden Élnek, mint a disznók című, már nem fiatal, de változatlanul dühös (1958-ban íródott) drámáját szorította hatvanöt percbe (rendező: Göttinger Pál). A terjedőben levő „üldögélős", lecsupaszított interpretálásból a nagyobbrészt ifjú színészek kiülték, kibeszélték, amit a társadalmi beilleszkedés zavarairól, a kasztkonfrontációk többoldalú rasszizmusának elkerülhetetlenségéről ki lehetett beszélni. A publikum körében szinte osztatlan rokonszenvet keltő előadás egyik internetes fórumozója Terhes Sándor törzsfő- (és tengerész-) alakítása kapcsán azt tudatta, milyen öröm számára a „krétakör érzés" újraélése, a tegnapi színházmodell és játékeszme viszontlátása. A Krétakör Színház felbomlása valóban erős nyomot hagyott a fővárosi színházi térképen: kitépte egy fontos darabkáját. A Krétakör-szellemiség azonban – még esik szó róla – részben túléli önmagát.

Podmaniczky Szilárd újabb abszurdoid játéka (Albert Einstein paprikáskrumpli, RS9 Színház, rendező: Dobay Dezső) a magas és a plebejus színházi kultúra rokonságát is tanúsította. Vallai Péter és Csuja Imre (a Beckettre várva után már másodszor) bizonyította, milyen zavartalanul képesek beilleszkedni (a Vígből, illetve az Örkényből érkezve) a kicsiny pinceszínház működésének másfajta és mostohább viszonyai közé. A színházterem a Rumbach Sebestyén utca 9. mélyén csupán egy sufni. Nem dehonesztáló a kifejezés. A Katona József Színház (mely a Kamrában a specifikus ötletű szakmai-történelmi öntükrözést, a Notóriusok sorozatot idén zárta le) Sufni elnevezésű legkisebb játszóhelyén Fekete Ernő pompás (bár szerencsétlen című) egyórás Weöres Sándor-kaleidoszkópját mutatta be (Mennyekbe vágtató prolibusz). Ezzel A kétfejű fenevad című Weöres-tragikomédiát – épp Feketével az egyik főszerepben – végre autentikusan színre vivő társulat a „rímhívó" nagyszabású premierre a monoszínpad másként szép csengésű felelő rímével duplázott rá. A két spektákulum (Feketéé is szcenírozott versösszeállítás, líraszínház) lényegi különbségei alól kihallik Weöres Sándor vidor-virgonc katasztrofizmusának utánozhatatlan hangja. A (dráma)költő e két előadás által elnyeri, amit óhajtott (a számos kiadást megért Egybegyűjtött írások előszavában, a Köszöntésben): „A negyven évnél hamarább elérkező 3. évezrednek küldöm könyvemet. […] [Az utókor] Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a birkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és gátakat farag belőlem: még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rám fogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok". Fekete Ernő régóta érlelt vállalkozása is, A kétfejű fenevad pedig különösen (például militáns-minapi jelmezvilágával) a 3. évezredi tudatra van kihegyezve. 3. évezred? Mi az? Tíz év telt el belőle, kilencszázkilencven esztendő még ezután következik. A Katona József Színház e két újdonsága a múltból sejteti meg a most a jelenben időző, kevéssé virágos jövőt, nem véve el a kedvet, nem vonva el a nyitottságot attól, ami a homályból előbontakozva majdan következhet, következik.

*

Ki szerezte az évad meglepetését? Ha ilyesfajta díjat, címet lehetne odaítélni valahol, jómagam feltétlenül Rába Rolandra szavaznék. A Krétakör a Nemzetiben landolt színésze vitte magával a Schilling Árpád mellett töltött időszak tapasztalatait. Nem is egy, de gyors egymásutánban két rendezésre kapott lehetőséget debütálásként. Mindkettőt mesterien oldotta meg. Tábori György Mein Kampfját remekül, Myka Myllyaho Pánikját igen színvonalasan. Utóbbiban beugrással a három egyenrangú főszerep egyikét is átvette. Előadás-szervezése a két különféleképpen érdes, horzsoló témát feldobva egyként lehetővé tette, hogy ifjútörök kíméletlenséggel járjon el az elemzésben, de taktikusabb legyen a jelenetek felfűzésében és a színészvezetésben. A neonáci veszedelemre a prenáci anekdota-színművel hívta fel a figyelmet (Tabori/Tábori ifjonc Hitlere még egy jóságos öreg zsidó, Herzl védőszárnyai alatt ismerkedik a nagybetűs Élettel), a finn kortárs kommerszgyanús sikerdarabjában pedig rátalált arra, hogy a társadalmi nehézkedésektől szinte teljesen függetlenül az egyén képes „saját erőből" hadat üzenni önmagának. Feltűnő – átfogó rendezői elképzelésekre, a rendezőben élő-munkáló szellemi térre vall –, hogy Rába a két elütő (ugyancsak rövid, szünet nélküli) darabot egymásba úszó díszletek közé helyezte (tervező: Daróczi Sándor), realitás és teatralitás gyümölcsözően dezorganikus keverésével. A két rendezői jeles mellé írjuk oda: Rába Roland egyike azoknak, akik a kuszált Lear királyban is mesterien abszolválták szerepüket (Edmundként ő sugározta a delejes jegességet, amelyre e látomásos és kavart leariádának talán a legnagyobb szüksége volt, vagy lehetett volna).

A Mein Kampfot rendezve Rába ragyogó játszótársakra lelt a Nemzetit elárasztó fiatal színészek egy csoportjában, továbbá a Herzlt alakító Sinkó Lászlóban és a Halál asszonyt csodásan éltető, a színpadot súlyos betegsége után (itt is és a kaposvári Vasziljev-rendezés – Marguerite Duras: Naphoszat a fákon – hőseként is) újra magáévá hódító Törőcsik Mariban. Sinkó csipkézőn nagyvonalú becserkésző technikával, kifürkészhetetlen fájdalmas mosollyal ismét közel jutott emlékezetesen önistenítő-önsanyargató Thomas Bernhard-i kóklerkomédiás-figurájának, A színházcsinálónak a klasszisához. (E színműnek a Stúdió „K"-ban a Pokoli kamaradarabok ciklusos programját – valószínűleg quadrológiáját – megvalósító Tamási Zoltán is nekigyürkőzött színészként, rendezőként, dramaturgként, tervezőként, azonban ez az „egyórás" nem sikerült igazán jól, már az első harmada táján kifulladt: összeroppantotta a még oly szuverén feladathalmozót is.) Törőcsik már-már testtelen jelenléte kápráztató megfelelés a Halál-szerepnek – annyi életerővel és bölcsességgel, hogy az maga a halhatatlanság, az elpusztíthatatlanság. Ezzel olyan nélkülözhetetlen ellenpontozó szólam lépett a Mein Kampfba, melyet valószínűleg csakis a fiatalok gyűrűjétől övezett Törőcsik libbenthetett a fekete komédia színpadára.

Társulatként a Katona József Színház két előadásának szereplőgárdája nyújtotta a legjobbat. A kétfejű fenevadban ugyan a főszereplő Bornemissza Ambrus deákot adó Kovács Lehel sajnálatos balesete után kevéssel még nem egészen volt szinkronban saját képességeivel, Ónodi Eszter, Fekete Ernő, Szacsvay László, Bán János, Kocsis Gergely és a többiek annál inkább. Zsámbéki Gábor Brecht- és Kabaré-asszociációkat is alkalmazva színre állított Ödön von Horváthjából, a Mesél a bécsi erdőből hónapok múltán egyértelműen az együttes emlékezetes. Az összjáték. Egészen más (és sajátszerű: „mozis", „kis képkivágatos", „bábparavános") körülmények között szintén játékharmóniájával tűnt ki az Örkény István Színházba Bagossy László által plántált másik von Horváth-alkotás, a Kasimir és Karoline személyzete (azzal a külön érdekességgel, hogy a pars pro toto elv alapján majdnem mindig csak testük egy része látható, így rész szerint kell játszaniuk). Szántó Judit hívta rá fel elsőként a figyelmet, hogy ugrásszerűen megnőtt a szélsőjobb veszély társadalmi fenyegetését tárgyazó premierek száma. A két Ödön von Horváth-értelmezés és a Mein Kampf mellett az ide sorolódó bemutatók közül ne maradjon említetlenül a Stúdió „K" Szeredás András készítette és Fodor Tamás rendezte Euripidész- (Bakkhánsnők-) adaptációja, a Téboly Thébában sem, mely korán rákapcsolt utazósebességére, nem gyorsított – de célt ért.

*

Mi újság a mai magyar dráma körül? Köszöni szépen, jól van. Elsősorban az a (közép)nemzedék, mely utánpótlásáról állandóan gondoskodva, a dramaturgi kartól támogatva a kortárs hazai drámairodalom tekintélyes hányadát szállítja. Manapság nem is annyira a magyar dráma helyzetéről, mint inkább az uralkodóvá lett színpadi nyelvezet helyzetéről kellene meditálnunk. A kettő – dráma és nyelvezet – persze elválaszthatatlan, de a grammatikai-stilisztikai felvértezettségnek, egy beszédmód, tónus általánossá válása miatt olyan esetekben is lehet okunk új magyar drámát tételezni, amelyekben idegen nyelven – régebben vagy manapság – íródott drámai produktum nyeri el magyar színpadra alkalmazott, magyar nyelvű/nyelvi formáját. Meglehetősen bonyolult, nem könnyen áttekinthető jelenségkör ez. Adaptációk bemutatására vállalkozva sokszor még a színházaknak, az alkotóknak is gondot jelent, kinek a szerzőségével jelöljék újdonságukat? Az átdolgozó-rendező Sediánszky Nóra vagy az ős-szerző ifjabb Alexandre Dumas neve álljon-e az új (indíttatásában regény plusz dráma keverék) A kaméliás hölgy alapján készült Kaméliás élén (Thália Színház)? Ki írta a Rakott szeszt: Gárdonyi Géza [A bor], vagy rendező és dramaturgja, Szőcs Artur e. h. és Mátrai Diána e. h. (Ódry Színpad – első részében frenetikus, később lekonyuló rendezővizsga)? A „drámából dráma" kérdéskötegét már 2008-ban könyvben problematizálta Gerold László, bár az Átírás[s]sok[k] nem tért ki az összes példára, lehetőségre, válfajra, és arra sem, mennyiben „sokk" e tendencia. Parti Nagy Lajos a mai amerikai, angol, német felhozatalból, vagy akár Molière-ből magyarra ültetett-átírt-„megstilizált" színművei (a Sírpikniktől a Tartuffe-ig és tovább) ebben a szezonban is tartották magukat, illetve gyarapították számukat, mintául szolgálva más átdolgozóknak és szerzőknek is. A „nyomdafestéket nem tűrő" nyelvi elemekből tíz-tizenöt év leforgása alatt „nyomdafestéket követelők" lettek. S hol van a színpadi nyelv Kukorelly Endre emlegette „egykettedessége", a szóhasználati drasztikum például Sajó László lírájának hangjától, a Dögcédulák kötetének brutális átkaitól, a Születésnapokra című József Attila-felülírás „szabad-ötletességétől"?!

A nyelvi slumosodás rátalált a maga stílművészeire. Terjeszkedik – olykor csupán terpeszkedik – minden irányban. Varró Dániel elkészült és egyben tovább készülő Lear király-fordítása is ékes példa. Esterházy Péter a pillanatnyilag legújabb magyar dráma, az Én vagyok a te (Jelenkor, 2010. 4. szám) elején rákérdeztet – Az Úrral! –: „Vajon van-e mai magyar darab bazmeg nélkül?" S maga a beszélő adja meg azonnal a szellemes választ: „Hát most már nincs." Ez a bazmeg – mely Spiró György Csirkefeje óta nem megy ki a fülünkből – nem is igazi káromkodás, csak a szó kiejtési íráspecsétje, s olyan klasszicizálódott káromkodásjelöléseket folytat, mint az Ottlik-regény, az Iskola a határon „elefes"-e, „mbm"-je.

A 2009–2010-es hazai drámatermésre nem lehet panaszunk. A katalizáló, menedzselő, segítő tevékenység, melyet a Nyílt Fórum tud feladatának, az ösztönző késztetés, melyet az Örkény István Drámaírói Ösztöndíj és egy-két egyéb lehetőség teremt, hosszabb ideje érezteti jótékony hatását. A könyvkiadás sem zárkózott el a drámai műnemtől. 2009-ben jelent meg Térey János immár a bemutatás küszöbén álló Jeremiás avagy Isten hidege című misztériuma, 2010-ben Tasnádi István részint szokatlan játszóhelyeken otthonra talált verses drámáinak gyűjteménye, mely a címadó Fédra Fitneszen kívül az ugyancsak az író rendezte legújabb művet, a Kupidót, valamint az iméntieknél fajsúlyosabbnak tetsző Finitót és Tranzitot foglalja magába. Kész a Nemzeti Színház Tízparancsolat-drámapályázatának nyolc drámája (kettőnek a felkértjei visszaléptek, így „Nyolcparancsolat" várja, hogy valamennyit műsorra tűzzék). A parancsolatos nyolcak egyike, Háy János a Kolibri Színház számára megírta a Völgyhídat, amelyet az évad végén be is mutattak. Megint aktív évet zárt Zalán Tibor (még ha a Vakkacsa tojások a Stúdió „K"-ban nem is szólt akkorát, mint – a Rettentő görög vitéz sikere örökében – remélték). Az új színművek közül Szálinger Balázs Oidipusz gyermekei című aktualizáló kompilációja érkezett és távozott is: a Radnóti Színházban 2009 októberében mutatták be, s a sajnálatosan elbaltázott térkezelésű előadásból 2010 áprilisában már a darabtemetést tartották. A József Attila Színház részleges önkorrekciós törekvéseinek újabb bizonyítékául szolgáló másik friss Szálinger-darab premierje őszre halasztódott. A drámai utóvédben ő ígérkezik az egyik legavatottabb, legihletettebb drámafelelősnek.

A középnemzedéket némileg („fölfelé") kiterjesztve, eseményszámba megy, hogy Nádas Péter és Esterházy Péter ugyanegy esztendőben vette fel ismét a drámaírás fonalát. Az újabb drámai mű kreálásától sokáig elzárkózó Nádas Szirénéneke már ugyancsak olvasható könyvben kinyomtatva. Németországi ősbemutatóját Dirk Pilz egy „szépséges és szörnyűséges" szöveg, „posztapokaliptikus, lidércnyomásos panaszének" felzengésének minősítette. Nem könnyű kérdés, melyik hazai színház lehet felkészült az első magyarországi megjelenítésre e Homérosz- (Odüsszeia-) parafrázisból.

S melyik lehet felkészült Esterházyra? Radnóti Zsuzsa szavai szerint „A magyar színház tud spiróul, Parti Nagy-ul, tasnádiul, de nem tud esterházyul". Esterházy Péter nem is egy: két új darabbal jelentkezett. A Bárka nagy elánnal végezte Esterházy-stílustanulmányait (Harminchárom változat Haydn-koponyára – rendező: Göttinger Pál), s a nem lebecsülendő középfokú drámainyelv-vizsgáig jutott. A mai revü, az Én vagyok a te itthoni jövőjéről egyelőre keveset tudunk. Ha megkockáztatjuk – mint e sorok írója egy másik Bárkában, az e címet viselő folyóiratban tette, 2010. 2. szám) –, hogy az Esterházy-drámaszövegek a posztdramatikus dráma legjelentősebb hazai képviseletének – a posztdramatikus szöveg luxusának – is tekinthetők, akkor mindkét új műnek az tenne jót, ha nem egy-egy szívósan érdeklődő, kitüntetett műhely (mint korábban a Víg és a Pesti Színház) nézne szembe színrevitelükkel, hanem három-négy egymással versengő magyar színház.

A drámaírói kar aktivitása jelenleg nem egyensúlyos. A harminc és ötven közötti generáció majdnem mindent visz, az erejük teljében levő valamivel idősebbek minden mozdulására reflektorfény irányul. Egy ideje viszont hiába várunk új darabokat az 1970-es évek nagy generációját ma is reprezentáló, nyolcvan körüli, egyébként tevékeny idősebbektől. Szakonyi Károlytól, Görgey Gábortól, Csurka Istvántól. Kányádi Sándor a könyvhétre kiadja két színművét és két irodalmi forgatókönyvét (Ünnepek háza), sajnos azonban a sajtó alá rendezés közben elállt egy félkész – s mind között a legizgalmasabbnak remélhető – alkotása azonnali befejezésétől.

A nagy kivétel a drámaírók doyenje: Hubay Miklós. Pár évvel ezelőtt elkészült, anyanyelvet, kisebbségi kultúrát, európai emberi jogokat féltő színműve, az Elnémulás után az ikerdarabot, a Pápavárókat is papírra vetette. Egyelőre kéziratban, gondosan bekötött példányban fekszik előttem a szöveg. Büszke vagyok, hogy a várakozástéma, várakozásreménység újabb variánsát, az igehirdető fagylaltárus, az esküvői áldást évtizedes késéssel elnyerő házaspár, az ugyancsak kései megkereszteléstől vizes fejű Botondka és a kis csángó falu más lakóinak drámáját már olvashattam, s jó hírét ez úton is költhetem.

*

Az évad közepe táján egy (idegen nyelven megjelenő) haza periodika többeknek feltette a kérdést: melyik volt (addig) az évad legemlékezetesebb bemutatója? Eltelt ugyan azóta pár hónap, de a magam értékítélete szerint most sem válaszolhatok mást, mint akkor: a Lorenzaccio. Zsótér Sándor rendezését (Maladype Társulat, Thália Színház) láthattuk összesen ezerötszázan, kétezren. Zsótér pályája kezdetétől működő erkölcsi igényessége a közelmúltban mind deklaráltabb erkölcsi felelősségbe fordult. Az aktualizáló, netán politizáló közéletiség továbbra sem jellemző rá – az érzékeny társadalmi figyelem annál inkább; amint az elsőrangú Brecht-értőhöz illik is. Bertolt Brechttől A kivétel és a szabályt már ebben a szellemben vitte színre (egy füst alatt Gorkij Vassza Zseleznovájával) a Nemzetiben (2008–2009-es évad), az Örkény Színház friss Brechtjében pedig (Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése) a címszereplő gengszter (harminc százalék védelmi pénzért) nem csupán Chicago és más amerikai nagyvárosok állítólag veszélyben levő zöldségkereskedőinek ajánlja fel üdvös őrző-óvó szolgálatait, hanem – többek között – Hódmezővásárhely, Pilisborosjenő, Budapest úgymond érintett boltosainak is. A szuverén esztétikai rend, mely Zsótérnál egyfelől a drámaszöveg szó szoros értelmében vett tárgyi-képi jelentésére, „lefordítására" alapozva, másfelől radikális elvonatkoztatások sorozatából hozta létre egyszerre formalista és lírai kottáját, páratlan eredetiségét, mostanában feldúsult a nézőt értő és együtt játszó partner mellett a társadalmi nyilvánosság részesének is tekintő közelítéssel.

Az óriásdrámából kamaradrámává nyesett Lorenzaccio a háziipari kivitelben művelt zsarnokgyilkosság anatómiája, társítva hozzá – eléje és utána – a különféle előzmény- és következménybűnöket. A bemutató látványvilága elvont-konkrét metaforára, irdatlan mennyiségű vörös kesztyűre (és a kesztyűkészítés aktusára) van alapozva. A kesztyűamőbára, kesztyűtengerre, mely vörösen kihullámzik a nézők lába elé is. Az egymásból teremtődő jelenetek apálya-dagálya betölti a játszóhelyet. Nádas Péter nevezetes szavával: mi, nézők, összelélegzünk –, hogy (közösen) kibírjuk az előadás piros vízoszlopának súlya alatt, a vízfenéken.