Az egyik hallgatója azzal lep meg, hogy leginkább a professzor páratlan nyelvismeretét, nyelvi műveltségét csodálja. Ezt egy botanikusról talán nem is gondolná az ember. Latinul a gimnáziumban tanult nyolc évig, beszél olaszul is, meséli a fiú, állítólag olasz keresztanyja volt, németül szinte az óvodától kezdve tanult, franciából, angolból érettségizett. A spanyolt később, negyvenévesen sajátította el. A botanikai latint máig ő tanítja a Pécsi Egyetemen, és spanyolul Mexikóban. Olykor idegenforgalmi csoportokat kalauzol Itáliában, sőt, amint egy pálos szerzetestől hallom, néhány esztendeje ő vezette a rend zarándokútját Rómában. Tudom, hogy tíznél is több növényt neveztek el róla, az egyik – történetesen egy kissé fallikus dinnyekaktusz – képe kint lóg a professzor szobájában. Dékánságának idejéről pedig azt hallottam, hogy az első hetekben végigjárta az összes tanszéket, mindenkiről följegyezte a fontosabb tudnivalókat, majd mindezt meg is tanulta. Attól fogva, ha valakivel találkozott, rendre megkérdezte, az illető hogy áll azzal a dologgal, amit az első beszélgetésük során megemlített. Hol tart például a disszertációjával, mi a helyzet a gyerekekkel, ment-e előre a kutatás satöbbi.

A történetek főszereplője, Borhidi Attila akadémikus 1932. június 28-án született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a ciszterek budai Szent Imre Gimnáziumában végezte, 1950-ben érettségizett. Biológusként az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Természettudományi Karán 1955-ben fejezte be tanulmányait. A végzéstől egészen 1977-ig a Növényrendszertani Intézet munkatársa volt ugyanott. Közben, 1969–70 illetve 1974–76 között részt vett a Kubai Tudományos Akadémia Botanikai Kutatóintézetének megszervezésében. 1978-tól ’89-ig igazgatóhelyettesként működött az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetében Vácrátóton, 1988-tól a Pécsi Tudományegyetem Növénytani Tanszékén lett tanszékvezető egyetemi tanár. Nevéhez fűződik az egyetemi szintű biológus tanárképzés beindítása. 1989-től két esztendő alatt a Tanárképző Kar dékánjaként létrehozta az önálló Természettudományi Kart, amelynek 1992-től első dékánja is volt. 1997-től az MTA imént említett intézetének igazgatójává nevezték ki, egészen 2002-ig ott is működött. Félezret jóval meghaladó számú szakközlemény és kéttucatnyinál több könyv szerzője vagy társszerzője. Fő kutatási területei: a növényrendszertan, az ökológia, a növényföldrajz, és a környezetvédelem. Kidolgozta a hazai növényvilág szociálismagatartás-típusait. Nevéhez fűződik a zárvatermő növények rendszerezésére és osztályozására kialakított, róla elnevezett Borhidi-rendszer (1993), és az új, molekuláris genetikai alapú fejlődéstörténeti rendszer kidolgozása (2007). 1992-től kutatja Mexikó flóráját. Több mint félezer virágos növényfajt fedezett fel.

Ami a tudományos előrehaladást illeti, 1958-ban doktorált, 1964-ben kandidált, 1976-tól nagydoktor. A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Jávorka Sándor-díjas, a Lengyel Tudományos Akadémia elismerésének, a Szafer Emlékéremnek birtokosa, Szent-Györgyi Albert- és Széchenyi-díjas. Társadalmi megbízatásai közül csak néhány: az Európai Botanikus Kertek Szövetségének elnöke, az MBT Botanikai Szakosztályának korábbi elnöke, a Kubai Botanikai Társaság tiszteletbeli tagja, az Országos Környezetvédelmi Tanács tagja, a Magyar Akkreditációs Bizottság Környezettudományi Szakbizottságának társelnöke, az MTA Botanikai Bizottságának elnöke, a londoni Linné társaság tagja, és még kolléga is: az Acta Botanica Hungarica főszerkesztője. Nős, felesége Thúry Zsuzsanna. Három leánygyermeke van, Enikő (1960), Zsuzsánka (1968) és Katinka (1971).

Kissé mintha tartana a rá váró néhány órától, fölkérésemre erősen szabódik. Még beszélgetésünk elején is tesz egy kísérletet, figyelmembe ajánlja a Levelek a tudás fájáról című kötetet. Az ott megszólaló, hívő professzorok között jelen van ő is. Biztat, talán írnám ki onnan mindazt, ami érdekel. Aztán mégis beszédbe elegyedünk, és valahogy a fölmenőkre terelődik a szó.

Borhidi Attila: – Apám zseniális technikai érzékkel megáldott szakember volt, de nem mehetett egyetemre, mert a családot akkoriban dobták át Szlovákiából. 1920-at írtunk. Felsőipari iskolát végzett, az volt az álma, hogy a fiai majd többre viszik.

Sz. Koncz István: – Édesapja mivel foglalkozott egyébként?

– A Fővárosi Vízművek anyaggazdálkodási osztályának vezetője volt. Édesanyám pedig az Egyesült Izzónál volt munkás. Az izzószálakat forrasztotta be a körtékbe. Ronda, aprólékos munka lehetett. Utóbb, amikor férjhez ment, és jöttünk egymás után az öcsémmel, velünk, a fiúkkal foglalkozott. Elég szerény körülmények között éltünk. A nagynénéim áldozatvállalásának köszönhettem, hogy olyan középiskolába kerültem, tudniillik a budai ciszterekhez, ahol tandíjat kellett fizetni.

– Ezek szerint a nagynénjei gyermektelenek voltak.

– Nagyon érdekesen alakult az életük, ezen már én is sokszor elgondolkodtam. Ugyanis a szüleinknél, mindkét ágon, hét-hét testvér volt. És ebből a két hatalmas családból csak három gyerek született. Valószínűleg a meghurcoltatások sora magyarázza ezt. Édesanyámék a fölmenők között Tolna megyei birtokosokat mondhattak magukénak, de aztán valami örökösödési pörben kihúzták alóluk a földet. A fővárosba már szinte nincstelenekként kerültek. A szegény lányok pedig nehezen keltek el, már akkoriban is.

A gimnáziumban a tanáraink rengeteg figyelmet fordítottak a nevelésünkre. Arra ösztökéltek, hogy ismerjük meg önmagunkat. Próbáljuk ki, mérjük föl a képességeinket lehetőleg minél többféle dologban. Az ülésrendet évente változtatták, és úgy ültették egymás mellé a párokat, hogy mindketten tanulhassanak valamit a másiktól. Engem például egy időben egy olyan, utóbb barátommá lett fiú mellé ültettek, akikűnél az idős szülők miatt az otthoni légkör nem volt elég szeretetteli és családias. Nálunk nagyon is az volt. Tőlük viszont a műveltség magas fokát lehetett elsajátítani. Ez a padtársam Márffy Ödön unokaöccse volt, általa lett kedvenc költőm Ady Endre. Talán az irodalmi hatás következtében kezdtem el írogatni. Elég jól ment, az önképzőkörben bátorítottak, hogy ezt a pályát kellene választanom. Eredetileg tehát írónak készültem. Tizenhat éves koromban beszéltem erről először apámmal. Mindez a fordulat évében, 1948-ban történt. Apám szemszögéből nézve az írók helyzete – még Németh Lászlóé vagy Illyés Gyuláé is – meglehetősen bizonytalannak tűnt. Az újjáépítés évei a műszaki értelmiségieknek kedveztek. Ezért is ajánlotta fel, hogy ha bármilyen mérnöki pályát kinézek magamnak, finanszírozza az egyetemi tanulmányaimat. És mindezek mellett, ha tehetséges vagyok, írhatok, természetesen. Gondolkodtam a dolgon, de tekintettel arra, hogy az egyik szememre meglehetősen rövidlátó vagyok, hiányzott a műszaki rajzhoz szükséges térlátásom, csak olyan pályát választhattam, ahol keveset kell rajzolni. Kinéztem tehát a vegyészetet. Érdekelt a dolog amúgy, az osztálytársaim között akadt, aki otthoni, kis laboratóriumában kísérletezgetett. Apám is komolyan vette az elhatározásomat, és a Vízművek könyvtárából hazahozta Gróh Általános és szervetlen kémia tankönyvét. Fogtam magam, és megtanultam. Ugyanis én is komolyan veszek mindent, amit csinálok. A Műegyetemre már úgy mentem volna felvételizni, hogy az elsőéves anyagból a szigorlatra is készen álltam.

– Miért a feltételes mód?

– Mert be sem hívtak. Akkoriban, 1950 körül találták ki, hogy a biológia ideológiai tárgy. Azt határozták el, hogy a micsurini-liszenkói biológiát, amely a tudomány területén bebizonyítja a dialektikus materializmus törvényeit, az általános és középiskolákban is tanítani kell. Bevezették tehát a heti négy órát ebből a tantárgyból. Igen ám, de ehhez nem volt elegendő pedagógus. Az orosz nyelvtanárok gyorsított képzése mellett itt is nagy erőket igyekeztek mozgósítani. Így irányítottak át az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. A felvételin azt kérdezték, tudom-e, hogy mi a zuzmó. Na, ennél még a gimnázium ötödik osztályában is többet tanultunk, ott ugyanis már a Mendel-törvényeket is elsajátítottuk. Természetesen fölvettek, és – a ciszterci előzményeknek köszönhetően – természetesen nem kaptam ösztöndíjat. De nem adtam olcsón a bőrömet. Elmentem Lengyel Bélához, aki az általános és szervetlen kémia professzora volt, és elmondtam neki, hogy vegyész akarok lenni. Úgy gondolta, hogy ennek nincs különösebb akadálya. A vegyészek és a biológusok ugyanis együtt hallgatták a kémiát. Lengyel azt javasolta, hogy év végén szigorlatozzam, ha az jól sikerül, aláírja a kérvényemet, és átvesznek vegyésznek. A biztonság kedvéért előbb megnyertem az analitikai versenyt, majd jelesen leszigorlatoztam.

– Végül mégsem váltott.

– Mert végül mégsem tudtam! Lengyel professzor és Hajós dékán urak ugyan aláírták a kérvényemet, de a minisztérium illetékes előadója, Iván Olga – megjegyeztem a nevét, mert végül is neki köszönhetem, hogy biológus lettem – nem járult hozzá. Kérvényemet azzal utasította el, hogy a biológiatanár szakról nem engedélyezhető a lemorzsolódás. Még egyszer mondom, ideológiai szaknak tekintették, és átirányításom rontotta volna a statisztikát. De én továbbra is kitartottam az eredeti célom mellett, és körülnéztem, hogy melyik tanszéken tanítják a legtöbb biokémiát. A növényélettant egy volt ciszterci tanár, Gimesi Nándor vezette. A gimnáziumból ugyan ismertem, de nem tanított. Elpanaszoltam balsorsomat és hogy mindenképpen olyan biológiát szeretnék hallgatni, amiben sok kémia van. Azzal adott át a három tanársegédének, hogy növényélettan ugyan csak harmadévben lesz, de ők biztosan segítenek nekem, az elsőévesnek is. Így is történt. Igen ám, de kis idő elteltével Gimesi Nándort mint klerikális elemet elmozdították, három zseniális tanársegédét (közülük kettő később az akadémia tagja lett) szétszórták az ország három szegletébe, és sportnyelven szólva leigazolták Potapov professzort Leningrádból, aki a húszas évek tyimirjazevi élettanát tanította. Ez az ötvenes években sem volt már egészen korszerű.

Időközben érdekes fordulatot vett a központi akarat, kiderült, hogy nem csak tanárokra, hanem biológus kutatókra is szükség lesz a szocializmusban. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az ötvenes évek elején, szovjet mintára átszervezték a Magyar Tudományos Akadémiát. Az addigi tanácskozó testületet kutatóintézeti hálózattá fejlesztették. Igen ám, de az intézetekben is hiány volt szakemberekből, nem csak az oktatásban. Másodév vége után tehát hat tanszék kutatóképzési jogot kapott. A szigorlati eredmények alapján válogatták ki a jelentkezőket. Az, hogy középiskolai tanár legyek, nem vonzott különösebben.

– Tehát kutatónak jelentkezett, amint erről egyik életrajzában olvashattam. Hanem azt nem tudtam ellenőrizni, hogy tényleg mind a hat helyre mehetett volna-e, ahogy az egyetemi legenda mondja.

– A hatból hat helyre hívtak, valóban. Az első két évben azonban kitapasztaltam, hogy csak két olyan tárgy van, amelybe nem fészkelte be magát az ideológia. A növény- és az állatrendszertan. Az állattan nem vonzott, így a választás meglehetősen egyértelmű volt. A tanszékvezetőtől, Andreánszky Gábortól kaptam az első tudományos témámat is.

– Emlékszik rá, professzor úr, hogy mi volt az?

– Hogyne! Hiszen ezzel nyertem két évvel később első pályadíjamat. Ez volt Európa lombos fáinak elterjedése és éghajlati igényei. A jeles szigorlatomra tekintettel Andreánszky fölvett botanikushallgatónak, pedig tudta, hogy óriási hátránnyal indulok a többiekhez képest, hisz a legutolsó pillanatban határoztam el, hogy ezt az utat választom. Sem előéletem, sem ilyen irányú előképzettségem nem volt. Az alattam lévő évfolyamokra viszont olyan kollégáim jártak, akik tizenéves koruktól fogva erre készültek. De Andreánszky bízott bennem, és én mindenkitől tanultam, aki többet tudott nálam. Két évre volt szükség ahhoz, hogy behozzam őket. Gondolja el! Amellett, hogy tanultam, heti ötvenöt órában dolgoztam az egyetemen.

– Tanított is már, ugye?

– Igen, mert akkortájt még létezett a demonstrátori intézmény, és a gyakorlatokon segítettük a tanárok munkáját. Időközben újabb nagy változás állt be az oktatásban és az életemben is. Debrecenből ugyanis megérkezett a magyar botanika atyja, első számú tudósa, a kétszeres Kossuth-díjas Soó Rezső. Valamilyen oknál fogva engem nagyon megkedvelt. Úgyhogy végzés után bennmaradhattam a tanszéken, pedig, ha nagyon őszinte akarok lenni, voltak, akik akkoriban még jobbak voltak nálam. Hozzáteszem, nagyon jól éreztem magam, mert a többi tanszékkel ellentétben, ahol szinte tapintani lehetett a feszültséget, a mi házunk tája a béke szigetének számított.

– Miből eredtek a szomszédos várakban a feszültségek?

– A kutatók többnyire külsős megbízások birtokában pénzt kerestek, nemcsak az intézet, hanem a maguk előnyére is, az oktatók pedig nyakig ültek a tanításban. Soó érdeme abban volt, hogy közteherviselést hirdetett, és nem volt hajlandó különbséget tenni a két terület művelői között. Vagyis, nála a kutatók is oktattak és fordítva, az oktatók is kutattak. A legidősebbnek kellett először kandidátusi fokozatot szereznie, s mi, fiatalabbak mind mögé álltunk, segítettük a terepmunkában, és átvettük az óráit, amíg írta a disszertációt.

– Ezek szerint a hatvanas évek elején az ön háta mögé álltak a többiek, hisz 1964-ben kandidált.

– Igen, bár már előbb is lett volna lehetőségem rá, de politikai okok miatt a dolog kicsit elhúzódott. De így is időben voltam, ha szabad így mondanom, hisz harminckét évesen egy kandidátus még nem öregember.

– Szokták mondani, hogy ha az ember ilyen fiatalon kandidátus, ne is számítson rá, hogy ötvenéves kora előtt nagydoktor lesz.

– Jól mondja, nagyjából így is alakult a dolog. Ráadásul a szakma két vezéregyénisége, Soó Rezső és Zólyomi Bálint között egy idő után feszültségek keletkeztek. Addig ragyogóan tudtak együttműködni, de a közös munka, főleg hiúsági okok miatt, megfeneklett. A tanszék és a múzeum két testvéri intézményéből két szomszédvár lett.

– A béke szigete háborús övezetté vált.

– Áldatlan állapotok uralkodtak, és még mi fiatalok is, akik jó barátokként nevelődtünk, szembekerültünk egymással. Nem akartunk, pedig. Ennek az lett a következménye, hogy aki csak tudott, elmenekült.

– Ön elég messzire szaladt.

– Ki-ki kereste a kibontakozás új lehetőségét. Pócs Tamással mi úgy határoztunk, hogy a trópusokra megyünk kutatni. Ő Afrikát választotta, én Kubát. Ez persze azzal járt, hogy mindent újra kellett tanulnom.

– Kérem, meséljen kicsit az ottani munka hátteréről!

– Talán előbb néhány szót az előzményekről! A Kubai Tudományos Akadémiánál elhatározták az előbb említett, szovjet mintájú átalakítást, amelyet nálunk is végbevittek. Nagy, nemzetközi pályázatot hirdettek a tizenhat tudományterületet lefedő kutatóintézet-hálózat megalakítására és beindítására. Magam is pályáztam, de sikertelenül, mert Németország kormányszinten elnyerte az egész megbízatást. Nem is vett részt más a munka kezdeti szakaszában, csak német kutatók. De közben Magyarországra küldtek egy kubai fiatalembert, akit kiszemeltek arra, hogy ő lesz a havannai botanikus kert igazgatója. Fél évig tanult nálunk, és tekintettel a pályázatomra, nekem jutott a feladat, hogy foglalkozzam vele. A kandidátusi disszertációm többek között a növényzet, a vegetáció térképezéséről szólt, és ez a terület különösen érdekelte a fiatalembert. Ebbe is bevezettem tehát. Távozása után teltek-múltak az évek, amikor egyszer csak kaptam egy táviratot, hogy az én havannai emberemet, Oneney Muñizt kinevezték az ottani Növénytani Intézet igazgatójává. Meghívást kaptam tőle, hogy készítsem el Kuba 1:50.000-es méretarányú vegetációtérképét.

– Ez, gondolom, kapóra jött önnek.

– A feszült légkör miatt akár így is történhetett volna, de igazából nem volt nagyon alkalmas az időpont. Akkor született ugyanis Zsuzsánka lányom. Ráadásul, bár egy évre szólt a meghívás, családot nem vihettem magammal. Úgyhogy ők, szegények, itthon maradtak. Persze, én magam is szegény voltam, mert hat hét volt egy levélváltás, és havonta egyszer tudtam három percig beszélni telefonon a családommal – miután 12 órát álltam sorba a havannai telefonközpontban.

– Szakmailag is ennyire súlyos volt a helyzet?

– A kubai flórát taglaló ötkötetes könyvvel rendelkeztem már, ezt még azelőtt hagyta itt a barátom, mielőtt hazautazott. Volt kilenc hónapom, hogy fölkészüljek. Ez idő alatt ezt az öt kötetet megtanultam.

– Megint nagyon komolyan vette azt, amire vállalkozott.

– Szokásomhoz híven, igen. Úgyhogy, amikor megérkeztem a karibi országba, elméletileg mindent tudtam az ott élő mintegy hatezer növényfajról, csak éppen nem ismertem őket, mert nem láttam belőlük egyetlen példányt sem. A fölkészülés azonban hasznomra vált a későbbiekben, és abban is segített, hogy fölmérjem: az 1:50.000-es térkép helyett egy év alatt csak 1:1.000.000 méretarányú elkészítése vállalható, ha szinte korlátlan mozgáslehetőséget kapunk. Szerveztünk egy négytagú brigádot, és véghezvittük azt, ami addig senkinek sem sikerült.

– Mi jelentette a legfőbb nehézséget?

– A legnagyobb probléma a kutatóút élelmezése volt. Élelmiszer-kiutalást ugyanis csak a helyiek kaphattak. Hanem, a munkahelyemen levő botanikus kertben működő kafetéria kapott élelmiszer-kiutalást, és konzerveiből háromhetes, nagy expedíciókra valót is össze tudtunk gyűjteni. Úgyhogy a tervezett térképet egy esztendő alatt, ha nagy nehézségek árán is, de el tudtuk készíteni. Hozzáteszem, ez idő alatt meg kellett tanulni a növényeket. Ehhez nagyszerű mestert kaptam Julian Acuña agrármérnök személyében. Jobban ismerte a növényeket, mint azok, akik megírták az emlegetett, ötkötetes flóraművet. Amikor odakerültem, már betöltötte a hetvenet. Nem volt a rendszer kegyeltje, korábban a kutatóintézet osztályvezetőjeként dolgozott, és a forradalom után, például, nem engedték, hogy oktasson. De ragaszkodtam hozzá, hogy együtt dolgozhassunk, ő pedig boldog volt, hogy valakinek átadhatja a tudását. Nagyon értékes, önzetlen embert ismertem meg benne. Egy isten háta mögötti parasztbirtokon gyerekeskedett, és tizenhat éves koráig írni sem tudott. De a növényeket szerette és ismerte. Tizennégy éves korában már olyan növényt gyűjtött, amit a New York-i botanikus kert világhírű igazgatója, N. Lord Britton írt le mint a tudomány számára ismeretlen, új fajt. Olyasmiket tanultam tőle, amik a határozókönyvekben sehol sem szerepelnek. Nemcsak úgy ismerte a növényeket, mint a hivatásos botanikusok, virágról meg termésről, hanem úgy is, ahogy a parasztok, vagyis kéregről, szagról, elágazásról satöbbi. A gyűjtéseimre mindent fölírtam, amit tőle hallottam, s amit nappal megtudtam, azt éjszaka megtanultam. Úgyhogy, amikor három-négy hónap elteltével elvittek abba a Nemzeti Központi Botanikus Kertbe, ahol az eredeti pályázaton győztes németek dolgoztak, akkor már meg tudtam mondani, hogy melyik növényt határozták meg rosszul. Megkérdezték, hogy mikor jártam korábban Kubában? Sohasem – feleltem. Az expedíciók során kiderült, hogy azzal a most már sokadszor emlegetett öt kötettel koránt sincs fölfedezve Kuba növényvilága. Olyan helyekre jutottunk el, ahol előttünk még soha nem járt szakember. Világossá vált számomra, hogy ez a tulajdonképpen hat különböző, évmilliókon keresztül önállóan fejlődő szigetből formálódott ország ma is több, egymástól eltérő szigetflórát hordoz. Bizonyos részek, állítom, a mai napig felfedezetlenek. Úgyhogy egyre gyakrabban tértünk meg az expedíciókról úgy, hogy maga Acuña is csak csodálkozott. Ezt a növényt nem ismerem. Carramba! – mondta nemegyszer. Már az első évben száz új fajt fedeztünk fel a tudomány számára. De nem apró vackokat ám, hanem, mondjuk, pálmákat, nagy fákat. Ennek persze híre ment.

– Az eredményesség hozadéka volt, hogy a felesége is ön után mehetett?

– Kezdetektől szerettem volna, ha valamiképpen velem tart. Tudni kell, hogy nem dollárt kerestem a munkámmal, hanem pesót. Annak egy részét azonban dollárárfolyamon lehetett forintosítani. Így itthoni fizetésem többszörösét kerestem meg. Ugyanakkor hiába tettem félre egy repülőjegy árára való pesót, azt csak dollárért kaphattam volna. Éltem tehát az agglegények életét, ami az ottaniak számára fölfoghatatlan volt. Kijelentették, hogy egyetlen férfi sem élhet magányosan, és mindenáron barátnőt akartak szerezni nekem.

– De nem, fiatal házas vagyok, nem fogok nőkkel szórakozni – tiltakoztam.

Öt hónap elteltével – addigra tényleg látszott már a munka eredménye – úgy határoztak, hogy kihozatják a feleségemet. Az ottani akadémia elnöke, a központi költségvetés terhére kifizette a repülőjegyet.

– És ez a munkában is változást hozott.

– Igen, ugyanis úgy gondolkodtunk, hogy annak semmi értelme, hogy a feleségem ott csücsüljön a hotelszobában, amíg én dolgozom. Úgyhogy előkészítettem Zsuzsómnak egy feladatot. Nem volt idegen tőle egyébként, hisz korábban dolgozott a budapesti botanikus kertben. Lemérettem vele a kubai flóra levélméreteit. Ebből olyan statisztika készült, ami a mai napig egyedülálló. A fennálló egyezmények értelmében egyébként a feleségem nem vállalhatott munkát, tehát fizetéshez sem juthatott. De jellemző volt az ottaniak nagyvonalúságára, hogy elintézték: családi pótlékot kaphasson. No, másfél év után hazajöttünk, és megírtam a Kubában térképeztünk című könyvemet, ami a Gondolat Kiadónál látott napvilágot.

– Ezzel, egyszersmind kielégítette azt a vágyát is, hogy író lehessen…

– Igen, bár korábban már megjelent a Móránál Az erdő élete, ami afféle szárnypróbálgatás volt. Mégis nívódíjat kaptam rá, képzelje! Hanem, a hazatérésünk után kiderült, hogy a Kulturális Kapcsolatok Intézetében az egyik volt iskolatársam a latin-amerikai ügyek felelőse. Együtt voltunk Kubában is. Megkeresett azzal, hogy Magyarországon járt a chilei kormány minisztere. Ez még Allende elnök idejében volt. A miniszter meghívott vendégprofesszornak Santiago de Chilébe. Boldogan mondtam igent, és készülődni kezdtem. Ám egyszer csak éjszaka megszólalt a lakásunkon a telefon. Ilyen későn szinte kizárólag a tengerentúlról hívják az embert. Onaney barátom telefonált, aki már értesült róla, hogy aláírtam a szerződést. Nagyon kért, hogy ne menjek, mert bizonytalan a politikai helyzet. Persze, betette a bogarat a fülembe. Megkerestem Németh Gyula karmestert, aki rendszeresen járt Chilébe, és kérdeztem, milyennek látja az ottani jövőt. Azt válaszolta, hogy nem fogja meghosszabbítani a szerződését, mert valóban kiszámíthatatlan, hogy mi történik. Mindeközben a kubai barátom egy év türelmet kért, és szent ígéretet tett arra, hogy meghív vendégprofesszornak.

– Tehát így jött Kuba másodszor is...

– Igen, de akkor már családdal együtt mehettünk, két és fél évre. Azért jöttünk haza, mert az első munkából megírtam a nagydoktorimat, és meg kellett védeni. Igaz, ez sem ment konfliktusmentesen.

– Erről nem is hallottam, mi történt?

– A Tudományos Minősítő Bizottság egyik előadójában fölmerült a gyanú, hogy talán nem az én kutatásaimat tartalmazza a disszertáció, illetve, hogy ténylegesen van-e érdemem abban, hogy ennyi újdonságot (ötven új tudományos tézist) hoz az a munka. Kiküldte tehát Kubába, és az ottani akadémiától kért szakvéleményt.

– Végül is küldhette nyugodtan, nem?

– Dehogynem, bár az eset eléggé példátlan volt. Emiatt egy évet csúszott a védés. Egyébként tudja, mi történt? Behívott magához az akadémia elnöke, és először is közölte, hogy a felkérés miatt nem fogják spanyolra fordítani a disszertációmat. Másodszor: pontosan tudja, hogy a disszertáció tárgyából tartok kutatóképző kurzust a Capitoliumban. Harmadszor pedig én tudom a legjobban, hogy mi van az anyagban. Tehát leszek szíves megírni spanyolul a véleményemet, és ők majd elküldik a nagykövetségre.

– Ez tényleg megtörtént? Megírhatom?

– Persze. Elkészítettem a saját disszertációmról a szakvéleményt. Becsületemre legyen mondva, igyekeztem rendkívül objektív maradni. (A professzor nagyon nevet.) Azt mindenesetre pontosan leírtam, hogy mennyiben az én munkám ez. A magyar követség ezt szépen lefordította magyarra, és továbbította a Tudományos Minősítő Bizottsághoz. Működött az Isten humorérzéke. Azóta ez a könyv megjelent, méghozzá két kiadásban. És benne van a térkép is.

– Azt viszont már tudom, hogy nagyon komoly nemzetközi visszhangot váltott ki, unikumnak, a világon egyedülálló kultúrkincsnek nevezték a recenzensek. Senkinek nem lehetett többet kétsége afelől, hogy ki is a szerző.

– Nagyon szépeket írtak róla a terület és a téma nemzetközi szakértői, tényleg. Viszont, hogy visszatérjek a történethez, hazautaztunk, és megvédtem a disszertációmat. Nemigen gondolhattunk rá, hogy tartós kiküldetésre visszamenjünk, mert a szüleink rossz egészségi állapotban voltak. A barátom tehát kitalálta, hogy három hónapot ott dolgozom, három hónapra pedig a kubai tanítványaim jönnek Magyarországra. Úgyhogy egy évből hat hónapot továbbra is spanyol nyelvi környezetben munkálkodtam.

– Mi vetett véget a folyamatnak?

– Tulajdonképpen az együttműködés nem ért véget, inkább csak szünetel a közös munka. Ugyanis az egyetlen posztkommunista ország voltunk, amelyik nem mondta föl az akadémiai kapcsolatokat Kubával. 1998-ban még Keviczky László főtitkárunkat kísértem Havannába az egyezmény meghosszabbítására. Sőt tavaly a nyolcadik botanikai kongresszusra meghívtak úgy, hogy ők vállalták a költségeket. A probléma abból adódott, hogy az ottaniak belementek a csapdába, amibe a Magyar Tudományos Akadémiát, hála Istennek, nem sikerült belerángatni. Hogy tudniillik tudományos minisztériumot alakítottak. A környezetvédelmi és tudományos minisztérium megalakulása után az akadémia forrásai fölött is a hivatal rendelkezett. Ennek következtében a kutatásra nem maradt pénz. Történt mindez aközben, hogy a szovjet tankerek már nem szállították a segélyt a gazdaság megtámogatására tizenkétezer kilométer távolságból. 1994-ig jártam hozzájuk, de akkor ez már teljesen egyoldalú volt, nem tudtak küldeni senkit. Később pedig fogadni sem tudtak. Annak ellenére, hogy csaknem kész kéziratban ott hever az, amit Mexikóban viszont megcsináltam, Egy nagy növénycsaládnak a teljes államszövetségre vonatkozó földolgozását. És ebben a munkában benne foglaltatik negyven olyan növényfaj, amit már én fedeztem föl Mexikóban. Igaz, azóta ez a szám már több mint hatvan. Úgyhogy készül a munka második kiadása.

– Kubával ez az idő híján nem sikerült?

– Igen, még három hónapot kellene dolgozni odakint. Egyelőre várakozó állásponton vagyok, de a hamu alatt ott pislákol még a parázs.

– Térjünk haza kicsit a trópusokról. Hogy került ilyen kalandok után Pécsre, professzor úr?

– Ó, ez egy diákkori szerelem beteljesülése! Amikor már botanikaszakos hallgató voltam, még olyan volt az egyetemi oktatás, hogy a gyakorlatoknak föl kellett ölelniük az egész ország területére vonatkozó ismeretanyagokat. Ez magyarra fordítva azt jelentette, hogy a biológusoknak, földrajzosoknak, geológusoknak olyan terepgyakorlati programjuk volt, hogy bejárták az ország legfontosabb részeit. Megismerkedtek az élővilággal, kőzetekkel, földrajzzal, kire mi tartozott. Egy ilyen kirándulás keretében jutottunk el a Mecsekre. A déli Magyarországot izgalmas dolog fölfedezni. Itt, ugye, már örökzöldek vannak az erdőben, teljesen más, mint, mondjuk, a Budai-hegység vagy a Bükk. Ráadásul Pécsett is megéreztem azt, ami miatt rendszeresen látogatom Olaszországot: a régi épületekből áradó kultúrát. 1952-ben Pécs egy püspöki, cívisváros volt, Uránváros és a panelszörnyetegek nélkül. El voltam hűlve, hogy ilyen település létezik egyáltalán. Valamelyik csoporttársamnak még mondtam is, hogy kár, hogy nincs itt egyetem, mert idejönnék professzornak. Harmincöt évig vártam, amíg egyszer csak a rektor azt mondta, hogy tessék idejönni, és egyetemet csinálni!

– Ő volt Ormos Mária?

– Bizony. Vácrátóton, az akadémiai kutatóintézetben dolgoztam abban az időben. Tizenkét éven át igazgatóhelyettes voltam, éppen várományosa az igazgatói kinevezésnek. Ám egy napig sem gondolkoztam. Jöttem azonnal.

– Mi történt pontosan?

– A rektorasszony elhatározta, hogy létrehozza a természettudományi kart. A földrajz és a fizika mellé tehát kellett még egy egyetemi szak. Ez lett a biológia. Kozma László után pedig megválasztottak dékánnak, így én lettem a Tanárképző Kar utolsó, és a Természettudományi Kar első dékánja. Az lett a vége, hogy hat bölcsész és három természettudományi tanszéket alapítottam. Idejöttem, és itt ragadtam. Azt hiszem, most már végleg.

– Az események számbavétele során valamiképpen kimaradt az ön nagy kalandja Kelet-Afrikában. Szeretném, ha arról szólna még, professzor úr!

– A nyolcvanas években, minden esztendőben Kelet-Afrikában dolgoztam egy-két hónapot, svédekből és magyarokból álló csapat tagjaként. Abban az időben a svéd és a magyar tudományos akadémiák főtitkárai nagyon jó barátok voltak, lévén mindketten amatőr madarászok. 1980-ban a Svéd Királyi Akadémia tagja lett Olof Hedberg uppsalai professzor. Ő akkor már vagy harminc éve kutatta Afrikát. A Svéd Akadémia ilyenkor támogatást ajánl az új tagnak egy kutatási témához. Hedberg úgy gondolta, tanulmányozni kéne, hogy a civilizáció előrehaladtával hogyan alakul át a trópusi Afrika ősi növényzete. Javasolta, hogy egy mintaterületen készítsenek elemzést a változás mértékéről, és erre a tanzániai Usambara hegység erdőrezervátumait szemelte ki. Fölállítottak tehát egy csoportot, amelyben a fiatal svéd és tanzániai kutatók mellé kellettek volna trópusi gyakorlattal rendelkező idősebb szakmai vezetők. Igen ám, de a tapasztaltabb skandináv kollégáknak már nem volt szabad kapacitásuk. Ekkor tette föl a kérdést a svéd akadémia főtitkára a magyarnak, hogy nincs-e véletlenül szabad emberük? Mit tesz Isten, volt. Az egyiküket Pócs Tamásnak hívták.

– Ó, hiszen őt ismerjük, önnel együtt menekült el a trópusokra!

– Igen, ő az, akkor már négy éve Tanzániában dolgozott. Láng István főtitkárunk ekkor megkérdezett, hogy kubai tapasztalataimmal vállalnék-e szerepet a társaságban? Igent mondtam, számítva arra, hogy legalább megtanulhatom a kelet-afrikai flórát. Hat éven keresztül szerveztük a gyűjtőexpedíciókat, több ezer lapnyi növényt gyűjtöttünk, és nyolc új fajt ott is sikerült fölfedeznem. Később meghívtak annak okán is, hogy az eredményeket együtt dolgozzuk föl. Módom nyílt arra, hogy a szakma legjobb szakértőivel működjem együtt. De hát ez már elég régen volt.

– Mostanában hogyan telnek a napjai, professzor úr?

– Aktív kutató vagyok, tankönyveket írok, igyekszem követni a tudományt.

– Nagyon nagy léptekkel halad előre?

– Öles léptekkel, bizony. A ma divatos molekuláris genetikai rendszer lényege szerint minden növényfajt külön-külön meg kéne vizsgálni. Ez megjósolhatóan még sokáig nem következik be. A mintát persze igyekeznek úgy venni, hogy minél informatívabb legyen, de hiányok mindig maradnak. Ám hogy az arányokat érzékeljük, mondok két adatot. A 2003-ig elvégzett vizsgálatok alapján fölépített teóriák kétezer-ötszáz növényfajra alapoztak. Ma ugyanez a szám tízezer fölé tehető már.

– Divat ez, vagy tényleg szédítő eredményeket hoznak az új módszerek?

– A kémiai ipar számára a rendszertan korábban nehezen meghódítható területnek tűnt, mert a kutatók nagyítóval vagy mikroszkóppal dolgoztak, és kevés vegyszert használtak. Ki kellett tehát találni, milyen eszközökkel lehetne rávenni a biológusokat, hogy több kémiai reagenst használjanak. Lehet, hogy így jött az ötlet, hogy a vizsgálatokat igyekezzünk a molekuláris szerkezetek megismerése felé terelni. Márpedig az ilyen experimentumokhoz sok és drága vegyszert kell használni… Az évek alatt most már annyi pénzt beleölt a világ az ilyen irányú kutatásba, mint Linné óta még soha a rendszertan történetében. Igen ám, de ha ekkora összegeket elverek, akkor szenzációval is kell szolgálni! Ha azt mondom, hogy a molekulák csak megerősítették azt, amit eddig is tudtunk, az kevés. Nem elég értékes eredményeket produkálni, el kell szédíteni a világot. Így a munkák során született izgalmas eredmények fontosságát fölnagyították. Ilyen szenzáció volt, hogy nincsenek egyszikűek és kétszikűek. Hanem, ahogy haladtak tovább a kísérletek, halkan visszakozni kellett. Ennek ellenére: ez egy nagyon sokat ígérő vállalkozás, amelynek még csak az elején tartunk.

Azt kérdezte, mit csinálok vénségemre. Úgy vagyok ezzel, mint Gárdonyi versében Noé az érett szőlővel: „No, megöregedtem, de még ilyen jó bogyót nem ettem!" Félretéve a viccet, Istennek hála, jól vagyok. Szeretem a családomat, élvezem az unokáimat és a munkámat. Mexikóban várnak a felfedezetlen növények. A virágokat nem szabad megvárakoztatni, mert elhervadnak – vagy más tépi le őket.