KISANTAL TAMÁS

Az ész álmai

Primo Levi novelláskötete egyszerre válthat ki örömet és meglepetést a hazai olvasókban. Mindenképp örvendetes e könyv megjelenése, hiszen bár a szerző viszonylag ismert idehaza, már több műve is megjelent magyarul, ám ezek egyetlen, Levi munkásságában kétségtelenül alapvető téma, a holokauszt köré csoportosultak. Eddig a szerző koncentrációs tábori viszontagságait és hazatérését megörökítő életrajzi munkáit (Ember ez?, Fegyvernyugvás) olvashattuk, illetve még egy, szintén a lágerélet problematikáját tárgyaló esszékötet látott hazánkban napvilágot (Akik odavesztek, és akik megmenekültek). A most megjelent novellagyűjtemény hiánypótló szándékkal készült, amennyiben Levi irodalmi munkásságának valamiféle keresztmetszetét próbálja megmutatni, s ezzel együtt a holokauszt-íróként ismert szerzőtől itt olvasható szövegek egy része némiképp felülírhatja az említett Primo Levi-képet, hiszen a történetek jelentős hányada fantasztikus, abszurdba hajló, sőt némelyik akár a sci-fi műfajába is sorolható.

A kötet célja azonban nem is annyira a meglepetés, inkább az átfogó kép felvillantása. A Székács Vera által összeállított válogatás elsősorban reprezentatív próbál lenni, vagyis be kívánja mutatni az olasz szerző novelliszitikájának jellegzetességeit, különböző korszakait, s így Levi elbeszélő életművének egészéről igyekszik képet alkotni. Tehát a könyv afféle kóstolókat nyújt a különböző kötetekből, s amikor végigolvastam, a válogatás engem leginkább egyfajta „borkóstolásra" emlékeztetett – négy kötetből kapunk ízelítőt (illetve ötből, mivel az utolsó rövid novella külön látott napvilágot), betekintést nyerhetünk az egyes (általában alapvetően egységes, viszonylag összefüggő) könyvek világába, képet nyerhetünk a tematikailag és poétikailag is eltérő jellegű szövegcsoportokról. Valamint, egyáltalán nem mellesleg, a kóstolás során ismét megbizonyosodhatunk arról, ami már a memoárkötetekből is kiderült: hogy Primo Levi nagyon jó író volt, mindenképpen ott a helye a 20. századi irodalom legjobbjai között.

A könyvben lapozgatva úgy tűnik, mintha az elbeszélések elrendezése nemcsak a keletkezés időrendjét, hanem a művek fajsúlyosságának sorrendjét is követné. Mintha a könnyedebb írásokkal kezdenénk, s ahogy időrendben megyünk előre, a szövegek is egyre komorabbak és összetettebbek lesznek. Az első két gyűjteményes kötet az 1966-os Storie naturali (Természetes történetek) valamint a ’71-es Vizio di forma (Formai hiba) fantasztikus novellái után a szerző talán legfontosabb és legérdekesebb, Il sistema periodico (A periódusos rendszer, 1975) címet viselő elbeszélés-gyűjteményéből, majd a lágernovellákat tartalmazó Lilít e altri racconti (Lilith és más történetek, 1981) című könyvből kapunk ízelítőt, hogy a sort az 1984-es külön megjelent L’ultimo natale di guerra (A háború utolsó karácsonya) zárja. Mindezt még kiegészíti az olasz íróval Székács Vera által készített hajdani interjú, a kötet válogatójának utószava, valamint a korábban magyarul megjelent Levi-novellák jegyzéke – hangsúlyozottan utalva a kötet reprezentatív jellegére. A könyv így sem nyújt teljes képet, néhány jelentős kötet nem szerepel a válogatásban, ám reméljük – s az Utószó utal is rá –, egy következő Primo Levi-kötet majd ezekből válogat, s talán előbb-utóbb olvashatjuk a La chiave a stella (1978) című, nehezen kategorizálható kötetet (bizonyos kritikusok inkább novellaciklusnak, mások regénynek tartják), valamint a Se non ora, quando (1984) címet viselő partizánregényt is.

Ha az Angyali pillangó kompozícióját Primo Levi élettörténete felől próbáljuk elemezni, első pillantásra úgy tűnhet, hogy a könyv és a teljes életmű valamiféle „kései emlékezetet" illusztrál: mintha az első korszak könnyedebbnek tűnő fantasztikus novellái valamiféle, a múlttól való „távolítást", az emlékek „elfojtását" fejeznék ki, hogy aztán e tendenciát később az önéletrajzibb, a koncentrációs táborbeli világot (is) ábrázoló művek váltsák fel. Így az emlékezéshez való visszatérés pályaképe rajzolódhat ki, mely, Levi esetében, tudjuk (vagy tudni véljük), nem sokkal később a halálhoz, az öngyilkosságához vezetett. Nagyjából ezt a narratívát támasztja alá a Székács-féle utószó is, aki szerint az utolsó novelláskötetek „azt tanúsítják, hogy több mint negyed évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az átélt rettenetet olyan távlatból lehessen nézni, amelyből már irodalmi anyagként kezelhető" (410.). E sorok tulajdonképpen azt a (Levivel kapcsolatban gyakorta hangoztatott) biografikus értelmezést fogalmazzák meg újra, mely a szerző életművéhez alapvetően a koncentrációs tábor élményei, valamint 1987-es öngyilkossága felől közelít. Ezen interpretáció szerint Levi halálának szomorú eseménye visszamenőleg felülírta életművét, s így munkásságát a holokauszt olyan klasszikus művészeinek, gondolkodóinak a szemléletmódjához lehetett kapcsolni, akik szintén önkezükkel vetettek véget életüknek – vagyis például Borowskiéhoz, Celanéhoz, Améryéhez, Bettelheiméhez. Tehát a holokauszt-szerzők esetében, legalábbis e nézőpont szerint, az élet és a mű összekapcsolódik, az esztétikai, illetve a kulturális-társadalmi szféra mélyen összefügg: a szövegek, az élet és a halál nem elkülöníthető események többé, hanem az élet-mű szerves tartozékai. Így Levi öngyilkossága egyfelől a trauma kései hatásának, a holokauszt feldolgozhatatlanságának példájaként értelmeződött – Székács utószavában Elie Wieselt idézi, aki szerint „Primo Levi Auschwitzban halt meg, negyven évvel később" (407.). Másfelől, ezzel összefüggésben pedig az olasz író élete és halála az „írni vagy élni" Jorge Semprun által kifejezett problémájának egyik paradigmatikus esete lett, nem véletlen például, hogy Kertész Imre, amikor esszéiben az öngyilkosság és a túlélés-írás viszonyának kérdését boncolgatja, többek közt Levit hozza fel példaként.¹ Az „írni vagy élni" kérdése egyébként Semprunnál konkrétan Levi halála kapcsán fogalmazódik meg, aki könyvében így magyarázza olasz sors- és pályatársának öngyilkosságát: „Negyven év múltán miért nem jelentettek neki gazdagságot az emlékei? Miért veszítette el nyugalmát, amelyet az írás visszaadni látszott neki? (…) Miért nem tudta hirtelen vállalni kegyetlen emlékeit? (…) Az igazi valóság a tábor, és kész. A többi, a család, a virágzó természet, az otthon csupán röpke szünidő, érzékcsalódás, bizonytalan álom, nem több^."²

Így a Levi-recepcióban hamar kialakult az a jelenség, melyet Alexander Stille az öngyilkosság „befogadástörténetét" vizsgáló tanulmányában „az életrajz téveszméjének" nevez.³ Eszerint Levi életrajzírói alapvetően két megközelítésből szokták elemezni az olasz író életét és halálát, azonban mindkettő esetben az öngyilkosságból „olvassák vissza" a korábbiakat. Az egyikre nagyjából a Wiesel- és a Semprun-idézetek szolgálnak például: azaz Levi halála a trauma feldolgozhatatlanságáról tanúskodik, az életmű egésze pedig egyfajta, nem művészi, inkább filozófiai és pszichológiai értelemben vett grandiózus kudarcnak, pontosabban a feldolgozhatatlan feldolgozására tett szüsziphoszi, reménytelen erőfeszítésnek tekinthető. A másik látszólag ellenkező nézetet vall, ám logikája mégis hasonló: követői Levi írásainak optimizmusát, a szerző humanizmusát hangsúlyozva kérdőjelezik meg az öngyilkosság tényét (ugyanis máig nem tisztázták pontosan a haláleset körülményeit, s az sem kizárt, hogy baleset történt). Mindkét értelmezés megegyezik abban, hogy a holokauszt-túlélő szerző életét és művészetét egymásra vetítve egyszerre hangsúlyozzák a szövegek társadalmi, illetve az élet (valamint a halál) esztétikai-filozófiai funkcióját – ezzel is mutatva, hogy a szövegek önállóságáról szóló klasszikus irodalomelméleti közhely bizonyos szerző- és szövegcsoportnál problematikus lehet, hiszen a befogadó, mondjuk, egy holokauszt-szerző művei esetében, sokszor képtelen a témával kapcsolatos történeti és kulturális előfeltevéseitől elvonatkoztatni (s talán nem is feltétlenül kell, hogy elvonatkoztasson ezektől).

Ám, ha az életműnél maradunk, a fantasztikus novellák „távolító" szerepének az a tény is ellentmond, hogy 1966-ra, az első novelláskötet megjelenésének idejére, a nagy koncentrációstábor-memoár, az Ember ez? (1947) már majd’ két évtizede olvasható volt, sőt a hazatérés-szöveg, a Fegyvernyugvás (1963) is napvilágot látott. A novellák kiadásának közvetlen kontextusa még bonyolultabbá teszi az értelmezést, ugyanis a szerző Damiano Malabaila álnéven publikálta a Storie naturalit. Ez önmagában a „távolítást" támasztaná alá, ám a kötet Levi által írt fülszövege ezt némiképp más megvilágításba helyezi. „Nagyjából húsz novellát írtam" – olvashatjuk itt –, „és nem tudom, írok-e még. A legtöbbet gyorsan vetettem papírra, elbeszélőformát próbálva adni ötleteimnek, valamilyen, manapság gyakran tapasztalható érzést szerettem volna másképp (talán öntudatlanul szimbolikusan) elmondani: azt, hogy valami nem működik a világunkban, valamiféle formai hibából adódóan civilizációnk, morális univerzumunk működésképtelen. (…) Írói karrierem (nem igazán szándékosan) két, a koncentrációs táborokról szóló művel kezdődött. (…) Ezek kétségkívül komoly könyvek voltak, komoly közönségnek szánva. Ugyanezt a közönséget fantasztikus tanmesékkel célozni meg talán szórakoztató, de inkább különös és barátságtalan dolog, kicsit csalásnak tűnhet, mintha olajosüvegben akarnánk bort eladni. E kétségek bennem is megfogalmazódtak, miközben ’természetes történeteimet’ írtam. Ám nem adtam volna ki őket, ha nem válik tudatossá (habár, őszintén szólva, nem azonnal), hogy valamiféle híd, folytonosság van a láger és ezek közt az ötletek közt: számomra a tábor a legdurvább ’hiba’, az emberi ész által teremtett szörnyek legfélelmetesebbike."⁴

Talán célszerű lehet, ha ebből a paratextusból kiindulva próbálunk azokra az olvasói elvárásokra reflektálni, melyek akkoriban működhettek, és – a megkésett recepció jegyében – az itthoni befogadóknak ma is működhetnek. Az álnév és a fülszöveg kettőssége egyszerre választja el a „komoly" témáktól a fantasztikus történeteket és kapcsolja oda azokat. Mindehhez hozzátartozik az a kontextuális vonatkozás, hogy az olasz befogadók ekkoriban a fantasztikus irodalmat nem feltétlenül tekintették „peremműfajnak". Gondoljunk csak Dino Buzatti vagy Italo Calvino ekkoriban írt fantasztikus szövegeire. (Ez utóbbi szerzővel Levi különösen jó kapcsolatot ápolt, Calvino azon kevesek közé tartozott, akik az Ember ez? első kiadására is felfigyeltek, Levi pedig a ’71-es kötet egyik fantasztikus történetét neves pályatársának ajánlotta). Ha nagyon akarjuk, akár referenciális értelmezést is adhatunk az elbeszéléseknek, s a fantasztikus szövegeket afféle erkölcsi parabolákként értelmezve a korábbi holokauszt-művekkel köthetjük össze, mintegy azok inverzeként: ahogy Levi az Ember ez? elején hangsúlyozta, beszámolója nem „csupán" az emlékezést szolgálja, de konkrét társadalmi céllal, mintegy „példázatként" született,⁵ addig a két első novelláskötet történeteit az „ész szörnyetegeiről", a formai hibákról szóló metaforikus elbeszélésekként olvashatjuk.

A magyar kötet címadó novellájában, az Angyali pillangóban mutatkozik meg a leglátványosabban a holokauszt-témakör és a fantasztikum összekapcsolódása, valamint a Levi-történetek jellegzetes stílusa: a rendkívül tömör, szűkszavú novella egy titokzatos, háború idején lezajlott emberkísérlet-sorozatról szól, melyben egy német tudós a tudomány segítségével angyalokat akar létrehozni, ám a kísérleti alanyul rábízott foglyokból csupán borzasztó, szörnyszerű lényeket képes kreálni. Levi fantasztikus történetei általában egyetlen ötletre építenek, s azt némiképp félhomályban hagyva bontakoztatják ki az eseményeket: a címadó szövegnél kevésbé komor, játékosabb Simpson-történetek középpontjában (a hat elbeszélésből három olvasható a kötetben) minden esetben valamilyen különös találmány áll, melynek használata során radikális problémák keletkeznek. E fantasztikus találmányok, ötletek (például egy tökéletes másológép, mely nem csak a dolgok felszínét, hanem egészét képes újragyártani; vagy egy „szépségmérő" készülék) azonban kivétel nélkül – emberi hibából – kudarcba fulladnak, korrumpálódnak, az önmagukban érdekes, elképesztő ötletre építő találmányokat a gyártók és a felhasználók a legföldhözragadtabb célokra használva teszik tönkre. A második kötet egyik legérdekesebb szövege, Az ember, aki a maga kovácsa volt jó példája annak, hogy a sci-fi miként képes – ahogy egy teoretikus nevezte – a „kognitív elidegenítés"6 műfaja lenni: az elbeszélés az ember történetét tekinti át egy olyan egyed szemszögéből, aki magában hordozza az egész faj emlékezetét. Az így elmesélt történet azonban nem az emberléptékű történelem alternatív verziója, hanem az ember kifejlődésének elbeszélése „alulnézetből" (kissé a Calvino-féle Kozmikomédia bizonyos szövegeire emlékeztetve). A vízből a szárazföldre lépéssel kezdődő történet évmilliárdos ugrásokkal halad, csak a „lényeget" említi, s a história az emberré válás egyik végső, sorsdöntő pillanatával, a kézhasználat megjelenésével fejeződik be. Ám az elbeszélő értelmezésében e momentum nem az emberi történelem kezdő-, hanem sokkal inkább végpontja: a kézhasználat magával hozza a szerszámkészítést is, melyből egyenesen következik, hogy fejszét lehet gyártani, amellyel aztán bárkinek a fejét be tudjuk törni. Így a nagy változások után elérkezett a végpont, ahogy a narrátor a novella záró soraiban kifejti: „azóta semmi lényeges esemény nem történt velem, és úgy gondolom, a jövőben sem fog történni már" (151.).

Lényeges azonban, hogy a történetek, bár gyakran tűnnek parabolisztikusnak, általában mégsem válnak „egyszerű", könnyen megfejthető példázatokká. Ez leginkább Levi stílusának tudható be, mely tömör, a lényegre szorítkozó, gyakran azonban mégis játékos – az olvasót egyszerre irányítja a leírás tartalmára és mikéntjére. Az említett novella például nem csupán erkölcsi példázat az emberi gonoszságról, hanem sokkal inkább a „másként látni" effektusára építő, elidegenítő szöveg: az évmilliárdos léptékű természettörténetet egészen triviális, hétköznapi szemszögből ábrázolja, s így a végső csattanó, a fegyverhasználat megjelenése a kontextus folytán ironizálódik, az emberiség eljövendő története a természet eddigi fejlődéséhez képest egyszerre torpan meg és válik kisszerűvé. A legtöbb fantasztikus szövegnél működik az irónia, mely olykor erőteljes öniróniába megy át: az egyik legötletesebb kettős novellában (Alkotó munka, A parkban) például irodalmi hősökkel benépesített helyről olvashatunk, ahol a világirodalom minden eddigi jelentős figurája – Iphigéniától Švejken át Portnoyig – éli további életét. A főszereplő író önéletrajza miatt maga is irodalmi figurává válik, s így ide kerül, majd néhány év után érvényesül rajta az irodalmi világ törvénye: akit a közönség elfelejt, az ebben az univerzumban is eltűnik. A két szöveg a Levi-életmű felől afféle metaelbeszélésként is értelmezhető, s olvashatjuk őket úgy, mint amelyekben a memoáríró szerző ironikusan elszámol saját (lehetséges) hatástörténetével.

Talán a harmadik egység, az Il sistema periodico című kötet novellái a legérdekesebbek. Itt a polgári foglalkozására nézve vegyészmérnök Levi önéletrajzi szövegei találhatóak, s az egyes élettörténeti epizódokat a kémiai táblázat valamelyik eleme hívja elő – a hidrogéntől a foszforon és a nitrogénen át egészen a szénig (az eredeti könyv 21 novellájából 12 olvasható a magyar válogatásban). Az egyes fejezetek a személyes életút olyan jeleneteit mutatják be, melyek így vagy úgy, de a címadó kémiai elemhez kapcsolódnak. A történetekben az egyéni életút hátteréül a Mussolini-féle fasiszta Olaszország szolgál, később pedig a koncentrációs tábor világa, ahol – mint arról Levi már az Ember ez?-ben megemlékezett – a főszereplő éppen vegyészi képesítésének köszönhette, hogy viszonylag kedvező munkát kapott, s így életben tudott maradni. A történet nem a lágerben ér véget, hanem később, a szabadulással és az új körülmények közt való boldogulással, ám, mint például a Vanádium című szövegből megtudjuk, a tábor hajdani világa tovább kísért (a novella története szerint az elbeszélő egyik vegyi ügylete során kerül kapcsolatba egy német kollégával, akiről kiderül, hogy annak idején a lágerben is találkoztak – hajdan persze más viszonyban: a német annak a bunai vegyi üzemnek az egyik civil szakértője volt, ahol Levi rabként dolgozott). Bizonyos kritikusok a különféle címadó anyagokat a prousti madelaine-sütemény funkciójához hasonlították, hiszen a kémikus elbeszélő-főszereplő munkája és élete ezen elemek köré épült, így ezek hívhatták elő az emlékezést.⁷ Ez véleményem szerint nem teljesen állja meg a helyét, mivel itt az egyes elemek nem az akaratlan emlékezet objektumai, inkább olyan szervezőelv szerepét játsszák, mely a Mengyelejev-féle táblázatnak a kémiában betöltött funkciójára utal. Míg a periódusos rendszer az élet teljességét, tökéletességét hivatott illusztrálni, olyan szisztémát, melyben a váratlan is valamelyest megjósolható (közismert, hogy Mengyelejev annak idején bizonyos, akkor még fel nem fedezett elemeknek – tulajdonságaikat előre megállapítva – üres helyeket hagyott), addig az egyes szövegek az esetlegességet, a történelemben élni próbáló ember világának bizonytalanságát ábrázolják. A periódusos rendszer emberi világra való vetítése idézheti a korabeli faji törvényeket és az ehhez vezető tudományos szemléletmódot is (ahogy például Levi egyik monográfusa a könyvet interpretálta),⁸ ugyanakkor azonban hasonló „elidegenítő" funkcióval is bírhat, mint a fantasztikus novellák némelyike. A könyv „mikrotörténetei", ahogy maga az elbeszélő nevezi őket (315.), jól mutatják az emberi élet esetlegességét, mely még látványosabbá válik valamilyen „nagy szisztéma" felől – s e rendszer itt nem a nagybetűs Történelem, hanem a kémiai elemek közömbös, ám gigantikus világa. Így a periódusos rendszer vezérmotívuma és metaforikája visszamenőleg a korábbi kötetek „formai hibáit" is értelmezheti: az elemi világ táblázatának tökéletes formája még erőteljesebben megvilágítja az emberi élet tökéletlenségét. A kötet csúcspontja (és talán Levi egyik legszebb elbeszélése) az utolsó szöveg, a Szén, mely már túllép a személyes történeten, és az élethez szükséges elemcsoport egyik „személyiségének", egy szénatomnak a mikrotörténetét meséli el. A novella „hőse", egyetlen szénatom, mely évmilliókig egy mészkőben hever, majd különböző „kalandok" után nem csupán az élőlények alkotóelemeként jut szerephez, de a szöveg legvégén a történet írójának egyik idegsejtjeként, az írást irányítva papírra vesse a végső pontot, mely lezárja A periódusos rendszer kötetét, egyszersmind lezárja a szénatom nyelvi-fikcionális történetét. Így a szénatom az önmegértés és -megírás eszköze lesz,⁹ ám fontos hangsúlyozni, hogy története csak a papírlapon ér véget, hiszen önnön ásványi léte minden szövegen túl is folytatódik – ismét a „mikrovilág" esetlegességének és az elemi univerzum állandóságának kontrasztját mutatva meg.

A magyar nyelvű válogatáskötetet az utolsó rész lágernovellái teszik teljessé, melyekben Levi a koncentrációs tábor világából ragad meg néhány erőteljes pillanatot, valahogy úgy, ahogy a természettudós megragadja tárgyának lényegét. Itt ugyanaz a szűkszavúság és lényeglátás jellemző, mely a szerzőt pályája kezdetétől meghatározta, s a különféle szituációk és emberek rövid leírásán keresztül igen erőteljesen képes megfogni és közvetíteni valamit a koncentrációs táborok világából, olyan kegyetlen, ám paradox módon mégis humanista látásmóddal, mely alapvetően különbözteti meg a holokauszt-irodalom más alkotóitól.¹⁰

Összességében elmondható, hogy a Székács Vera által összeállított kötet koncepciója egyszerre érdekes és vitatható vállalkozás. Mindenképpen örvendetes, hogy olvashatóak ezek a szövegek magyarul, hogy „kóstolót" kapunk Levi novellisztikájából. Ám kissé furcsának tűnhet, hogy miközben az Angyali pillangó követi a Levi-könyvek időrendjét, erről csupán a könyv végének tartalomjegyzéke tájékoztat, a főszövegben nem jelzik külön fejezetek a kötetváltásokat. Emellett a könyvet olvasva többször támadt az az érzésem, hogy talán az ízelítő helyett jobb lenne valamelyik teljes kötetet kiadni, hiszen a válogatás sokszor éppen az eredeti novelláskötetek egész voltát nem veszi figyelembe. Különösen így van ez A periódusos rendszer esetében, hiszen ha annak műfaját elbeszélésciklusnak tekintjük, problematikus lehet bizonyos szövegeket kiválasztani, és a mű egészéből kiemelni – megtörve ezzel a ciklus szervező koherenciáját.

Persze amellett is lehet érvelni, hogy a novellaciklus műfajisága alapvetően befogadói attitűd kérdése, hiszen az egyes szövegek önmagukban is működőképesek, s a ciklusjelleg jórészt értelmezésfüggő.¹¹ Amennyiben a ciklusokat megbontjuk, vagy az egyes kötetekből kiveszünk olyan szövegeket, melyek más-, az adott könyvben szereplő elbeszélésekkel valamilyen módon összefügghettek (mint például a Simpson-novellák esetében), ezzel nem csak az eredeti „kötetintenciót" törjük meg, hanem egyszersmind új kompozíciót hozunk létre, s új interpretációs lehetőségeket generálunk. Vagyis az időben és tematikusan távoli szövegek egy szintre kerülnek, egymást kezdik értelmezni. Mindez a kötet egészénél jól működhet, hiszen a kóstolás magával hozhatja az összevetést, olyan kérdések merülhetnek fel, melyek külön kötetek esetében nem feltétlenül vagy nem ilyen intenzitással. Ilyen lehet, mondjuk, a sci-fi történetek és a lágernovellák összekapcsolódása, a parabolisztikum, az abszurd és az önéletrajziság összeférhetőségének problémája vagy a konkrét történeti szövegek metaforikus olvasatának lehetősége. Így a könyvet olvasva a Levi-életmű olyan keresztmetszetét kapjuk, mely nem csupán rávilágít az író sokszínűségére, és tovább árnyalhatja a róla itthon kialakított képet, hanem emellett a szerző életművének egészét, élet és mű kapcsolatát is problematizálja. Reméljük mindenesetre, hogy e „kóstoló" csupán kezdete a Levi-novellisztika magyar kiadásának, s hamarosan még több munkáját olvashatjuk.