Gyukics Gábor fordításában huszonhárom kortárs amerikai költő világába nyerhet betekintést a magyar közönség. Az antológia címadó verse, az Átkelés Carter Revard költeménye, melyben egy kisfiú félelmét legyőzve átlendül a folyó felett a túlsó partra. A híd-motívum képileg is megjelenik: a kötet borítóján New York egyik jelképe, a Brooklyn híd fogadja az olvasót. Valójában igazi kihívás tartalommal megtölteni az „átkelés" üres metaforáját, de Gyukicsnak mindez sikerül. Az antológia jelentősége, hogy olyan kortárs amerikai alkotókat mutat be, akiknek talán nevét sem hallhattuk idáig, hacsak nem olyan legendás alakokról van szó, mint például Ira Cohen, akinek Bőségszaru című kötetét szintén Gyukics Gábor tolmácsolta a magyar olvasóknak.

Milyen előzményei vannak az amerikai líra közvetítésének irodalmunkban? Fél évszázad távolába visszatekintve láthatjuk, hogy egy-egy kivételtől eltekintve szinte évtizedenként jelentek meg antológiák: Komlós Aladár 1959-ben jelentette meg észak-amerikai néger költők verseit (Harlemi árnyak címmel), 1966-ban Vajda Miklós állította össze az Észak-amerikai költők antológiáját. Egy évre rá jelent meg magyarul Allen Ginsberg legendás kötete, az Üvöltés – eredetijéhez képest tízéves késéssel. Az ezt követő évtizedben csak tematikus kötet jelenhetett meg amerikai szerelmes versekkel, majd 1980-ban Kodolányi Gyula állított össze kötetet az úgynevezett „háborús nemzedék" verseiből – ez a tágan értelmezett generáció tizenöt költőt jelent, akiknek indulása a második világháború környékére tehető. Egy évtizeddel később Kodolányi saját fordításában jelentek meg amerikai költők versei (A létezés hálói), majd 2000-ben a Félmeztelen múzsa: mai amerikai költők kétnyelvű antológia, mely Gyukics Gábor fordítói és szerkesztői munkája. Ferencz Győző 2001-ben Amerikai költők címmel szerkesztett kötetet, de nem törekedett kortárs jelenségek bemutatására, inkább az amerikai líra klasszikusait kívánta egybegyűjteni három nagy nemzedéken keresztül – Poe-tól kezdve Poundon át Ginsbergig. A külföldi irodalmat tolmácsoló antológiák leggyakrabban – különösen a rendszerváltás után – nem intézményes szándékból születtek, hanem személyes elhivatottság eredményei – ahogyan a Gyukics fordította Átkelés is. E legfrissebb kortárs antológia a mai amerikai líra országos, lokális és szubkulturális rétegeit mutatja be.

Ahogyan a korábbi antológiákban, az Átkelésben is a szerzőket bemutató rövid pályaképek segítik a tájékozódást. A kötet szerkesztőelve kizárólag az ábécé-rend, nem különíti el a különböző költészeti irányokat, ezzel is jelezve, hogy az irodalom mainstreamnek vagy undergroundnak mondott képviselői valójában nem választhatók el egymástól: Pulitzer- és egyéb díjasok, koszorús költők, egyetemi professzorok, jazz- és beatköltők és underground klasszikusok együtt alkotják a „kortárs amerikai költők" sokszínű világát.

A kötet arculatát vizsgálva kíséreljünk meg egy tematikus megközelítést. Az ember elfogultságból elsőként magyar vonatkozásokat keres: tudnak-e rólunk, mit írnak rólunk az amerikaiak? Nem kell sokáig keresni sem, hiszen a kötet nyitó verse Michael Castro Satori Budapesten című költeménye. Az idegenségérzés ellen kiváló szerkesztői ötlet, hogy budapesti színterű nyitó darabot olvashatunk, azonban a vers üzenete egyetemes, s míg számunkra az ismerősséget közvetíti a magyar háttér, a vers beszélője valójában idegenséget tapasztal. Már itt megtörténik az „átkelés", hiszen az amerikai költő szemével láthatjuk magunkat. Másrészt a vallások összemosása és a vallásfölöttiség kettőssége húzódik meg a versben; a zen buddhizmus megvilágosodásának címbeli szerepeltetése a nagy világvallások, a zsidó és keresztény hit fölé emeli azt, hogy végül még egy csavarral teljesen elsöpörje a vallásokat, megállapítva, hogy „a költők pogányok". Castro és Gyukics fordítói együttműködésének több antológia és kötet az eredménye, barátságukat is „felfedi" a Satori Budapesten lírában elmondott története.

A másik szembeötlő magyar vonatkozás egy tényszerű, de érzelmeinket felkavaró sor Stephen Dunn Egyszerűbb idők című versének zárlatában: „a tankok begördültek Magyarországra". A lírai beszélő nosztalgikus-kritikus szemmel tekint múltra, saját ifjúkorára, az „egyszerűbb idők" boldog tudatlanságára. Magyarország tragédiája csak kiragadott példa a világesemények közül, mely érzékelteti a beszélő ifjúkori ráeszmélését a tágabb világra.

„Termetes kicsinységében / mindannyiunkat térdre kényszerít." (Yusef Komunyakaa: A Willendorfi Vénusz)

Az európai ismeretanyagot, motívumokat és szimbólumokat felhasználó, újraértelmező költemények szembeötlő tematikus csoportot alkotnak. A mitológiai vagy egyéb európai utalások érdekessége az – amellett, hogy ezek egyetemes, közös kincset jelentenek –, hogy ez a tudás mai, modern, amerikai köntösben jelenik meg. Jó példa erre Rita Dove költeménye, Démétér imája Hádészhoz. A cím felhasználja az olvasó előzetes ismeretét a mitológiai alakokról és kapcsolatukról (Hádész elrabolta Démétér lányát, Perszephonét), s ehhez képest váratlan a vers mondanivalója, mely valójában nem a termékenység istennőjének imája az alvilág urához, hanem üzenet a modern kor emberének: „felelősek vagyunk az életért, amit megváltoztatunk". A „vesztébe nyíló föld" a mi hajszolt világunk, de a haldoklását látva talán ráébredünk felelősségünkre.

Egy másik afroamerikai költő, Yusef Komunyakaa verseiben az amerikai kultúrába beépült európai műveltséget integrálva többrétegű kontextust teremt, melyben a Willendorfi Vénusz telt blues-énekesnő, aki „termetes kicsinységében / mindannyiunkat térdre kényszerít", s melyben az amerikai futball élményszerű leírásában hasonlatként kentaur, ószövetségi nőalak (Abisár), hindu istenség (Visnu) és Ödipusz egyaránt szerepelhet. A kultúrkörök effajta vegyítése – ha csak hasonlatok formájában is – mutatja a költő jártasságát, ugyanakkor könnyed felülemelkedést, kultúrafelettiséget is sugall.

„Csakúgy, mint Amerika, az ő művészete is / a mérték hiányából áll" (Robert Hass: A pornográf politikája)

Az interkulturális vonásoknál talán még izgalmasabb a kérdés: hogyan ábrázolják Amerikát a kortárs költemények? A Hass-idézet kritikával illeti az amerikai kultúra mértéktelenségét, Wanda Coleman az akciófilmekből ismert kegyetlen gettóvilágot villantja fel több versében (Ma gyilkosság vagyok az északi városrészben, Cím nélkül, Valahol), míg a félig osage sziú indián Carter Revard számos költeményét természetközeliség hatja át (Nyírfa kenu, A prérifarkas elmondja miért énekel). Michael Castro Americanája haikuszerű rövid képeket mutat New Yorkról, majd természetképek következnek, melyekben a transzcendens jelenlét, a valódi mélység tapasztalható meg. Robert Pinsky Városi elégiák című ciklusa inkább a városi lét mozzanatait igyekszik megragadni: impressziói a városi ember életének képeiből, a város hangjaiból, fényeiből konstruálódnak. Különleges auditív hatású darabja az Utcazene, melynek szembetűnő nominális stílusa adja a képek gyors váltakozását, lüktetését. A versbeli élmény többrétegű: a beszélő a jelenkori városban látja meg a Babilonhoz, Ninivéhez hasonló vonásokat, fokozatosan összemosódik az ókori kelet elképzelt képe a város valódi múltjával, de mindez csak a nyüzsgés és nyomor más-más formája, ami tovább él a jelenben – sugallja a költemény.

„feketeségem úgy eltakar / mint az amerikai zászló a harcban elesett hőst / csak engem nem ismernek el…" (Wanda Coleman: Ma gyilkosság vagyok az északi városrészben)

A fekete Amerika képe újabb árnyalatot ad a városi nyomornak. A már említett Coleman-versekben visszatérő motívum az utcai gyilkosság, melynek a beszélőre vonatkoztatása testközeli és megrendítő: „a sikátorban valahol nem is régen / rátaláltak a testemre és elgondolkoztak / ki mi hol mikor és miért"; vagy: „egy sötét sarkon leszállok / felhúzom szűk harisnyámat / belépek a lassú, kecses, méltóságteljes árnyba / tudom, valahol rám vár gyilkosom". A felvillantott feketesors leggyakoribb motívumai az elismerés hiánya, a reménytelenség, a szegénység, a félelem, de éppúgy megjelenik a személyes kitörni akarás is. A szegényes sikátorok megkapó leírása a Valahol című költemény, melyben a fogyasztói világ legkiábrándítóbb lenyomata, a szemétlerakat válik egy találka helyszínévé, s ettől szinte megszépül.

Yusef Komunyakaa Sárgakutya kávéháza egy másik szemszögből mutatja be a fekete munkások életét: a versbeli beszélő nagyszülei ócska étterméhez kötődő gyerekkori emlékeket idéz fel. A gyermek képzeletében képek, szagok és családi tragédiák homályos emlékei keverednek, az ábrázolt sorsok a munkás- és idénymunkáslétet mutatják: „a termesztők fizettek / egy dollárt egy emberért".

„Ők szállítottak le a vén metrumok vonatáról / s reptettek pitypangok felett" (Anselm Hollo: Száznál hét évvel kevesebb)

A fiatal költőnemzedék identitásához az is hozzátartozik, hogy viszonyítják magukat az amerikai múlt nagy alakjaihoz, s az elődök szelleme gyakran megidéződik egy-egy költeményükben. Galaway Kinnel William Carlos Williams egy felolvasására emlékszik vissza, a fenti idézet Anselm Hollo személyes tisztelgése, mely Ezra Poundnak és Williamsnek szól, a vers zárlata azonban már az ő idejük elmúlását sejteti.

Hollo, az avantgárdnak is titulált ironikus hangú poszt-beat szerző így állít emléket a „nagyok"-nak, hasonlóan teszi ezt Steve Dalachinsky, jazz- és performance-költő is Gregory Corsónak, az amerikai beatnemzedék „utolsó beat"-jének címzett, haldoklását megjelenítő költeményében. A „kortársak" nem hagyják szó nélkül az elődöket, mert művészetük hatását el kell ismerniük, elszakadásuk azonban szükséges saját hangjuk megtalálásához.

„Az eltérő gyökerű zenészek a felemelt karmesteri pálcára figyelnek" (Robert Pinsky: Városi elégiák – VI. Hangolás)

Az amerikai költészet sajátos zeneiségét a líra bluesosításának is köszönheti, amely Wanda Coleman (a Los Angeles-i „blueswoman") Lefekvő blues című versétől kezdve egészen Charles Wright a kötet utolsó lapjain található Laguna Bluesáig az alkotók jelentős részének szövegeiben fel-felbukkan. A trombitás jazzikon, Miles Davis életrajzírója, Quincy Troupe jazzköltő két, kötetbeli alkotásában is a jazz nagy alakjai előtt tiszteleg: Vissza az álomidőbe: Miles kibeszél a halálból és Lüktet és lélegzik (Charlie „Yardbird" Parkernak).

A jazzköltő Dalachinsky Benyúlni az Ismeretlenbe című alkotása a New York-i Vision Zenei Fesztiválra íródott, jazzimprovizációt idéző költemény. A címbeli, gyakran visszatérő sor egyfajta flow-élményre utal, melyben megszűnik az idő, csak a zene van. Davis, Holliday, Bird, Monk „benyúlnak az Ismeretlenbe", és valami addig nem létezőt hoznak létre – ahogy teszi ezt minden művész, maga a költő is, amikor „benyúl az Ismeretlenbe" és „ezeket a szavakat", az új költeményt „húzza elő".

Gyukics Gábor jó érzékkel ülteti át magyarra az egyes költők egyedi szóhasználatát, sajátos stílusát, megmutatva a műfajok közti különbségeket is. A fordításában megismert költeményeket rímtelenség jellemzi, de erősen ritmikusak, így a legnagyobb kihívás talán éppen az eredeti lüktetés tolmácsolásában rejlik. Ennek nehézségét az a jól ismert probléma okozza, hogy ami az angolban tömören kifejezhető, az magyarul gyakran túl hosszú, s ha a versmondat természetes lefutását nem lehet visszaadni, az néhol megakasztja a versritmust. A ritmikai nehézségek mellett felfedezhetünk a kötetben kisebb tartalmi pontatlanságokat is. Például Ira Cohen híres verse, az Ének a semmihez így kezdődik: „És biztos, hogy emlékeink nélkül halunk meg / hűvösbe térünk az úr árnyékában" – itt nyilvánvalóan sajtóhibáról lehet szó, inkább az „űr árnyékába" térünk: „And surely we will die without memory / coming to cold in the shadow of space".1 Michael Castro Az arany hárfa dala című, politikai utalásokkal teli versének zárósora így szól: „The lyrics empty as the museums".2 A fordításban „A dalok üresek, mint a múzeumok" – lehet, hogy kevésébe szép hangzású, de talán a szöveg (lyrics) szó megtartása jobban illene a vers kritikai mondanivalójához. Sharon Olds Mi a föld? című költeményében az eredeti jelentéstől való jelentősebb eltérést találunk: „mintha az ember lenne isten, / aki megeszi a földet, / a hajléktalanság istene", eredetiben: „as if the home / were a god, who could eat the earth, a god /of homelessness"3 – a költőnő gondolata szerint tehát nem az ember, hanem az otthon lenne az isten. Rita Dove Démétér imája Hádészhoz egyik sora így szól: „bár vagyon és virág / volt álmod", angolul: „though you dreamed a wealth / of flowers".4 A birtokos szerkezet inkább virágban való gazdagságról, virágözönről szól, ennek értelme a magyarban megváltozik a „vagyon és virág" kifejezéssel.

Mit üzen az Átkelés antológia a magyar líra számára? Értelmezhetők-e fogalmai magyar irodalmi kontextusban? Az indián, bevándorolt szerb vagy afroamerikai költők elvben megfeleltethetők a hazai kisebbségi/nemzetiségi költőknek, de a jazzköltő és jazzköltészet fogalmak talán nehezebben megragadhatók. A kötetbeli versek tanúsága szerint e fogalmak egyszerre jelentenek zenei (jazzbeli) jártasságot és performance-szerű, zenei improvizációhoz hasonló, lüktető előadásmódot. A kortárs költészet alternatív zenei irányokkal való ötvözése azonban nem egyedi amerikai jelenség (hazai példa lehet Kiss Tibor Ventilátor blues című, dalszövegeket tartalmazó kötete). Természetesen vannak magyar jazz- és performance-előadók, vagy például nálunk is megjelent a slam – a versengő, élőben előadott, zenei elemekkel átszőtt költészet. Csakhogy ezek a hazai líra kevésbé ismert irányvonalához tartoznak.

Létrejöhetne-e egy kortárs magyar antológia, amely irodalmunk eltérő rétegeit reprezentálja? Elképzelhető-e egy kötet, melyben költészeti díjasok, egyetemi professzorok, pályázatok nyertesei, roma és más kisebbségi szerzők, underground performance-költők vagy népszerű dalszövegírók (Quimby, Bëlga) egyaránt szerepelhetnek? Érdekes lenne látni líránk metszeti képét, szívesen forgatnék egy ilyen antológiát is.