A válogatás szempontjai. Igen nagy feladatra vállalkozott Körner Gábor, amikor összeállította ezt a kötetet, nagyrészt lefordítva, illetve újrafordítva Zbigniew Herbert verseit. Olyan feladatra, amit a lengyel próza régi és szakmai körökben megbecsült fordítója sajátos módon és vitatható eszközökkel próbált megoldani. Körner eldöntötte, hogy mivel Zbigniew Herbert Magyarországon mint költő kevéssé ismert, újrafordítja Herbert verseinek a zömét, és kiegészíti a fordításgyűjteményt számos, korábban még le nem fordított darabbal. Az alábbiakban arról lesz szó, hogy ez a vállalkozás milyen eredménnyel járt, s hogy igaza van-e annak a kritikusnak, aki ezt a kötetet a herberti életműből való „legigényesebb válogatásnak" tartja. Itt tehát előre jelezzük: nem csak az olvasók (feltételezett) igényeiről, de a válogatás szempontjairól és ezzel kapcsolatban a szakmai megbízhatóság igényéről is el kell majd mondani majd egyet-mást.

Mindenekelőtt néhány szót magáról a lengyel költőről. Zbigniew Herbert 1924-ben született Lwówban (Lembergben), asszimilálódott osztrák és részben örmény családból. Innen a második világháború után (amikor részt vett a lengyel ellenállásban), húszéves korában telepedett át Lengyelországba. Első versei 1950-ben jelentek meg egy országos hetilapban, de csak 1956-ban adhatott ki önálló kötetet. A Struna œwiat³a (Fényhúr) című verseskötete csak akkor jelenhetett meg egy állami kiadónál, amikor a szocialista realizmus tákolmányát már teljesen alámosta az Olvadás szökőárja. Ez az egyáltalán nem „elkötelezett", inkább „esztétizáló" kötet már megcsillogtatta Herbert költői erényeit, de igazán csak második kötete, a Hermes, pies i gwiazda (Hermész, a kutya és a csillag, 1957) bizonyította be, hogy ez a költő nemzedékének legtehetségesebbjei közé tartozik.1 Mindkét kötetcím egy klasszikusokon nevelkedett és klasszicizáló, de mégis modern költőt sejtet, olyan költőt, aki már felhasználja a krakkói avantgárd és az úgynevezett „katasztrofisták" újításait, de ha elolvassuk korai verseit, látjuk, hogy bár bírálja a háború előtti köztársaságot, nem lett hűtlen a varsói felkelésben elesett fiatal költők posztromantikus függetlenségi hagyományához.

Herbertet Nyugaton igazából az idősebb pályatárs, az emigráns Czes³aw Mi³osz fedezi fel, ő fordítja először angolra, és bár a Mi³osz–Herbert-viszony a későbbiekben megromlik és súlyos konfliktushoz vezet, az ötvenes évek Herbertjének kétségtelenül a Nobel-díjas Mi³osz a legközelebbi szellemi rokona. Ezt azért érdemes említeni, mert a kilencvenes évek Herbertje sok tekintetben rabja lesz saját „rendíthetetlen" erkölcsi elvárásainak, és ad néhány olyan interjút, illetve ír olyan pamfletet, amiből azt lehetne hinni, a rendszerváltás utáni értékválság és zűrzavar miatt eltávolodott korábbi humanizmusától, illetve sztoikus gondolkodásától. Költészetében ez a fordulat (a „Hodasevics" című vers kivételével) egyébként alig tükröződik, jóllehet A vihar utószava című 1998-as, utolsó kötetében megszaporodnak a vallomásos-vallásos versek.

Zbigniew Herbertnek 1998-ig összesen kilenc önálló verseskötete jelent meg, ezek közül hét Lengyelországban, kettő pedig a Párizs melletti Instytut Literacki nevű emigráns kiadónál látott napvilágot. Ebből is látszik, hogy harmincnégy éven át Herbert egyfajta fél-emigrációban élt, olyan vándoréletet, amit ösztöndíjakból és alkalmi keresetekből tudott fenntartani, csak egy-két éves ideiglenes visszatérésekkel Lengyelországba. Közben, ahogy ezt Körner Gábor is említi az új kötet utószavában, sorra megjelentek ´– többek közt magyarul is – esszékötetei, köztük a nagy sikerű Barbár a kertben, s így Magyarországon 1979-ig főleg mint esszéírót ismerték. Ugyanebben az évben lát napvilágot (Körner szerint „rosszul időzítve") Az angyal kihallgatása című Herbert-kötet az Európánál. Ezt jóllehet két kitűnő költő fordítja, de egyikük sem tud lengyelül, Gimes Romána nyersfordításaira kell támaszkodniuk. A következő Herbert-verseskötet magyarul, Az ízlés hatalma az Orpheusz Kiadó vállalkozó szellemét dicséri egy olyan időben, 1998-ban, amikor is (ezt Körner jól látja) az olvasói elvárások már túlléptek a Herbert-féle „elkötelezett" költészeten, a közönséget amúgy se érdekli már a líra, a lírai műfordítás még kevésbé.2

Egyetérthetünk tehát azzal, hogy megérett az idő egy új, teljesebb magyar Herbert-válogatásra. Ennek szempontjait felsorolva Körner Gábor arra hivatkozik, hogy a korábbi fordítások vagy pontatlanok, vagy túl „nyersek" voltak, ezért kellett újrafordítania számos (némely esetben már többször is lefordított) közismert Herbert-verset. Ez a tétel azonban – nézetem szerint – kizárólag Körner sajátos ízlésén és válogatási szempontjain alapul, és ha közelebbről megnézzük, nem állja meg a helyét.

Mennyiségileg persze válogatása imponálóan nagy: a versszövegek közel négyszáz oldalra rúgnak. Érdemes megnézni, Körner Gábor hogyan válogat Herbert életművéből. Míg az első két kötet 147 versnyi anyagából csak hetvenegyet (köztük számos prózaverset) vesz fel gyűjteményébe, ez az arány a talán legreprezentatívabb verseskötet, a Jelentés az ostromlott Városból esetében 35 vers a harminckilencből. Ami viszont szembetűnik az első kötetből készített válogatásban – Körner ódzkodik a rímes Herbert-versek fordításától, így Fortinbras gyászénekéből hiányoznak az olyan (Herbert által fontosnak vélt) rímes versek, mint a „Fiók", a „Marcus Aureliushoz" vagy az „Apám". Ezt a szerkesztő úgy próbálja ellensúlyozni, hogy az utolsó kötet terméséből lefordít két rövid, rímes verset, de ennek ellenére nyilvánvaló, hogy leginkább a Herbert költészetében egyébként domináns, versszakokba rendezett szabad verseket kedveli. Ezzel nem is lenne baj, ha a Körner-fordítások költőileg többnyire jobbak lennének, mint a korábbi átültetések.

Körner ugyanis válogatásában mellőzi Kerényi Grácia és más, kevésbé hírneves költők fordításait, bár azért Csordás Gábortól és Tőzsér Árpádtól beválogat kilenc, illetve hat, önálló kötetben korábban meg nem jelent fordítást. „Megkegyelmez" a nyersekből fordító, de valóban kiváló költő Nagy Lászlónak is, akinek tucatnyi átültetése szerepel gyűjteményében. De vajon miért maradt ki teljesen Weöres Sándor? Az 1979-es Az angyal kihallgatása című Herbert-válogatásban 36 olyan fordítást találunk, amelyet Weöres közösen jegyez a nyersfordító Gimes Románával, továbbá három olyan verset, amit (a lengyelül nem tudó) Weöres egymaga (?) fordít. E sorok írója elképesztőnek tartja, hogy Körner Gábor (miközben gesztusértékű módon két fordítást közöl Gimes Románától) Weörestől egyetlen Herbert-fordítást sem vesz fel kötetébe.

De hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, hasonlítsuk össze Weöres, illetve Körner „Apollo és Marszüasz" fordítását. (Ezt a verset egyébként az író-polonista Pályi András is Herbert egyik fontos, meghatározó versének tartja). Ha egymás mellé tesszük a két változatot, meglátjuk, hogy Körneré nem jobb és nem költőibb, mint Weöresé. Igaz, az utóbbi fordításába egy értelemzavaró sajtóhiba csúszott ( „a tüdők zúgó ereit" áll „erdeit" helyett),3 de ezt könnyen ki lehetett volna javítani. Körner szerint Marszüasz például „vonyít" – szerintem jobb, mert természetesebb Weöres-Gimes igehasználata, az „üvölt", a wyć igét ugyanis többféle módon lehet fordítani.

Nagy László szerepeltetése egy új Herbert-kötetben méltányos, de még az ő esetében sem volt Körner elég alapos, mert nem vette észre, hogy a Himnusz minden időben költőjének egyik általa átvett fordításában, a „Rólad soha" című versben, az eredetihez képest egy sor (a vers negyedik sora) kimaradt. Ami pedig a Szymborskát és más lengyel költőket hitelesen fordító Csordás Gábort illeti, egyik fordításában ugyancsak akadnak problémák, amelyeket egy valóban gondos szerkesztő észrevehetett volna. A „Jelentés az ostromlott városból" című Lengyelországban népszerű Herbert-vers közepe táján a Csordás-fordításban ezt olvassuk: „az ellenség internálta fegyverletételről tárgyaló követeinket". Ez így nem pontos, mert a követek csupán fegyverszünetről (zawieszenie broni) tárgyalnak, a Város megadásáról csak később esik szó. Viszont a következő sorban Csordás a követekről ezt írja: „fogva tartásuk helye ismeretlen". Ez túl enyhe, hiszen az eredetiben4 „nie znamy… miejsca [ich] kaŸni" áll, ahol is a kaŸn szó súlyos büntetést, legalábbis megkínzatással járó börtönt, ha nem éppen kivégzést jelent.

Szöveghűség és költőiség. Minden versfordítás esetében fennáll az örök probléma: mennyire lehet a magyarra fordított szöveg az eredetihez hű és költői? Nyilvánvaló, hogy mivel a magyar a rendkívül hajlékony és rímlehetőségekben gazdag nyelvek közé tartozik, az átköltéseket a „szakma" leszólja – bár Faludy György Villon-átköltéseinek sokkal több olvasója akadt, mint a későbbi, szöveghűbb Villon-fordításoknak, a fordítás-kánonba Faludy Villonja csak alacsony helyen kerül be, ha egyáltalán bekerül. Körner Gábor igyekszik modern és szöveghű fordításokat készíteni, ez számos esetben sikerül is neki, bár nem mindig a legismertebb Herbert-versek esetében. Mert míg például a „Felirat" vagy a „Ballada arról, hogy nem halunk meg" és még számos más vers fordítása nem hagy maga után kívánnivalót, az emblematikus „A prokonzul visszatérése" esetében például már szóvá kell tennünk egy vitatható megoldást és egy rosszul fordított sort. A harmadik versszak harmadik sorában „az eső csilingel" lehet, hogy invenciózusan, jól hangzik, de Herbert csupán „üveges esőről" (szklany deszcz) beszél, ami inkább látványt idéz, mint hangot. Az utolsó előtti versszakban meg ezt olvassuk: „a bal kupa Drusiusé a jobb: belemártani ajkát" – ahol nem világos, kinek az ajkáról van szó és mibe kell belemártani. Az eredeti Herbert-szövegből viszont nyilvánvaló, hogy a versben beszélő római akarja elkerülni a lehetséges megmérgeztetést és ezért ajánl óvatos iszogatást, illetve ivás-tettetést a császár lakomáján kirakott kupákból.

De Körner fordításaival kapcsolatban még lennének más problémák is. Az egyik a már említett túl színes vagy inkább sajátos szóhasználattal, a másik a főnevesítéssel kapcsolatos. A „vonyítást" már említettük, de Körnernél a gyárak „ficseregnek" (154. o.) , az apróságok „vickek-vackok" (383. o.), és még egy olyan egyébként jól fordított versben is, mint a „Válasz", beugrik egy fals hang a vége felé, amikor egyesek „gőgösen csengő ásóval/ gödröt ásnak a honvágynak". (71. o.) Véleményem szerint az ásó nem cseng, hanem peng, és a têsknota lehet ugyan honvágy, de nem itt, vagyis a helyes fordítás talán „a dacosan pengő ásóval/ vágyadnak mély gödröt ásnak" lehetne. Körner „vissza-klasszicizálásairól" is lehetne vitatkozni, mert például az, hogy ő az „Arion" című vers fordításában „türannosz"-t ír zsarnok helyett, az lehet, hogy korhű Arionhoz képest, de zavarja a „zsarnok" szóhoz szokott magyar olvasót. Továbbá a „Fej" című versben előforduló „véres levél-kolumnák" (403. o.) esetében is jobb lett volna „vérző falevél-oszlopokról" vagy talán „falevél-halmazokról" beszélni, jóllehet (elismerem), maga a herberti kép eléggé szokatlan és bizarr.

Ami a főnevek túl gyakori használatát illeti, itt nem mindig szabad szó szerint fordítani Herbertet. Ő ugyanis nem egyszer él a főnév-sorolással, ami a helyén van például a „Fortinbras gyászéneke" kötet-címadó versben, amikor a Hamletet temető Fortinbras felsorolja, mi minden lesz a gyászszertartáson: „földet söprő gyászlepel sisakok vasalt csizmák tüzérlovak / dobpergés dobpergés", de másutt kissé ellaposítja a szöveget, ha egy-egy az egyben fordítjuk, ahogy Körner teszi a „Cogito úr szörnyetege" befejező soraiban, ahol egymás után három elvont főnevet (gyengeség–halál–formátlanság) találunk. Itt bizony legalább az utolsó sorban igét kellett volna használni. Egy másik helyen, ahol a táncosnő Isadora Duncanról van szó, aki „nagyság és nevetségesség közt egyre táncol" (308. o.) – hogyhogy nem veszi észre a fordító ennek a sornak az irgalmatlan prózaiságát? A megoldás itt – érzésem szerint – a főnevek jelzősítése lett volna, dehát a kritikus feladata nem az, hogy ötleteket adjon a fordítónak, hanem hogy rámutasson az esetleges hibákra.

Ennek a vaskos kötetnek némely fordításába tárgyi hibák is csúsztak. Elsőnek egy Tőzsér Árpád-fordította versben, ahol Caligula konzullovának a sorsát ecseteli Herbert – ez a paripa nem „Anicum város" (232. o.), hanem helyesen „Antium" város mészárosának a kezétől halt meg. A Körner-fordítások tárgyi tévedései (amiket én észrevettem) a következők: a „Régi mesterek" című vers utolsó előtti sorában a régi festőmester nem a „Megkísértés", hanem az „Angyali Jelenés" (Nawiedzenie) mestere (267. o.), a „Királygyilkosok" egyik hőse nem „Caseiro", hanem Sante Jeromino Caserio, a „Beethoven" című versben Herbert nem a 30. számú, hanem a 130 számú (utolsó) kvartettről ír (302. o.). Kínos az is, amikor a „Nagymama" című versben (381. o.) Körner félreérti a vers kulcssorait: itt Herbert az örményeknek a törökök által való erőszakos térítéséről, illetve vallásuk miatti tömeges lemészárlásáról beszél (Musa Dagh!), nem fordítva, tehát úgy gondolom, „a lemészárolt törökök" helyett a szövegben „az örményországi mészárlás / a törökök / tömegmészárlása" kellene, hogy álljon.

A jegyzetek hiánya. A Fortinbras gyászéneke fogyatékossága a magyarázó jegyzetek szinte teljes hiánya.5 Ezeket, nem tudni, miért, Körner Gábor nem szereti, lehet, hogy úgy gondolja, a versnek magának kell hatnia, felesleges hozzá minden eligazítás vagy kommentár. Keats vagy Hölderlin esetében ez talán igaz, de Zbigniew Herbert nem „tiszta" költő, ráadásul sok verse tele van gyakran homályos művészettörténeti vagy történelmi utalásokkal. Hogy csak néhányat említsünk, ki érti pontosan miről és kikről van szó „Az isteni Claudius", a „Caligula" című versekben, vagy, mondjuk, a „Királygyilkosok"-ban, meg az „Isadora Duncan"-ban? Hányan tudják, hogy véletlenül éppen magyar volt az a „színész Beregi", aki megtanította Isadorát a szeretkezés rejtelmeire (a vers eredetijében a név el is van írva, „Beregy"-nek!), vagy hogy ki az a Gordon Craig, akire a vers később utal? Az sem ártana, ha tudnánk, mit jelent a „IX.17" dátum – ez az 1939-es szovjet támadás napja a németekkel már háborúban álló Lengyelország ellen. Nem közömbös Herbert verscímeinek, illetve ajánlásainak utalásrendszere sem, hiszen polonistának kell lenni, hogy tudjuk, ki volt Tadeusz Moczarski, vagy mi a jelentősége annak, hogyha egy verset Józef Czapskinak vagy Konstanty Jeleñskinek ajánlunk. Végül nem mindegyik magyar olvasó tudja, hogy a „szilén" szó mit jelent – lehet, hogy ez nem is nagyon érdekli az olvasót, de azért a szerkesztőnek meg kellett volna magyaráznia a szó értelmét.

Ebből a szempontból példaértékű (az egyébként erősen vitatott ) angol nyelvű Zbigniew Herbert „összegyűjtött", ami már 2007-ben megjelent.6 Ehhez a kötethez szerkesztője és nagyrészt fordítója Alissa Valles kilenc és fél lapnyi (!) magyarázó jegyzetet mellékelt. Lehet, hogy a magyar válogatásnak nem lett volna ennyi jegyzetre szüksége, de így, „csupaszon", a Fortinbras gyászénekét inkább csak a lengyel irodalom iránt amúgy is érdeklődő, illetve abban járatos olvasók fogják kézbe venni és esetleg értékelni.

Végül a könyv külsejéről és fülszövegéről. A Kalligram Kiadó kemény kötésben, jól olvasható betűtípussal bocsátotta útjára ezt a könyvet, kár, hogy a borító tervezője, Hrapka Tibor Zbigniew Herbertnek egy egyáltalán nem tipikus képét rakta be a borító hátlapjára: ezen a költő éppen elmélyülten cigarettára gyújt. Jellemzőbb képet is találhatnánk a szerzőről, de lehet, hogy a tervező úgy vélte, megfelelő lesz angol-amerikai Herbert-összegyűjtött borítójának képe. Aminthogy a borító fülszövege sem szerencsés, mert éppen azt a részt idézi a szerkesztő utószavából, amelyik (komolyan, vagy viccesen?) „látszólag… felesleges fakszni"-nak minősíti Herbert következetes, kemény antikommunizmusát, és a lengyel függetlenségi hagyományokba vetett nosztalgikus meggyőződését és egyre fogyatkozó reményét.