Immár csaknem másfél éve látott napvilágot Péterfy Gergely regénye, így hát a recenzensnek nem csupán a könyvvel, hanem annak kritikai visszhangjával is számolnia illik. Részletes áttekintést mégsem nyújtana a Halál Budán fogadtatástörténetéről – egyrészt azért nem, mert ha mind ez idáig hanyagolta recenzensi kötelességeit, ugyan miért éppen ezen a ponton venne erőt rajta a filológusi buzgalom; másrészt pedig a feladata mégsem az volna, hogy kritikustársai meglátásairól nyújtson összefoglalást, hanem elsősorban a saját olvasatáról kellene számot adnia.

A dolog azonban, attól tartok, mégsem kerülhető meg ilyen egyszerűen. Kétszer olvastam Péterfy könyvét, először a megjelenést követően, másodszor pedig azután, hogy elvállaltam a recenzálását a Jelenkor számára. Mindegy, hogy milyen okokból kifolyólag, de meglehetősen sok idő eltelt e második olvasás óta is, ahhoz legalábbis elegendő idő, hogy veszni engedjem az élmény frissességét. Márpedig ez a műbírálatnak – annak a fajta műbírálatnak, amely a leginkább kedvemre való, vagy kicsit szigorúbban fogalmazva: amelynek a művelésében önmagam számára értelmet látok – elengedhetetlen alkotója. Helyettesíteni nyilván nem helyettesíthető semmivel: az első olvasás élményszerűsége nem nyerhető vissza, talán csak olyanformán, ha tíz-tizenöt év múlva veszem elő újra a könyvet (ez is lehetséges opció persze, csak éppen egy folyóirat szerkesztősége részéről túlzás volna elvárni a művészetpszichológiai belátások ennyire radikális érvényre juttatását). A szökni hagyott élmény helyébe az eltelt időben ugyanakkor fölépült a regény fogadtatástörténete – így talán, „valamit valamiért" alapon, mégsem tanulság nélkül való az időközben megfogalmazott kifogásokat és meglátásokat nagy vonalakban hozzámérni egykori saját benyomásaimhoz.

Ha az első olvasást követően írom meg ezt a recenziót, minden bizonnyal erősen érvényesül Péterfy lendületes, vizionárius nyelvének a hatása. Merthogy a Halál Budán sodrását kétségkívül a „nagy stílus" adja. Ami azt illeti, a szöveg érzéki, áradó és szuggesztív jellegét a regény bírálói is rendre elismerik, még azok is, akik többnyire kifogásokkal illetik a könyvet. Ugyanakkor nem egy kritikusnál – például Bazsányi Sándornál a Műútban (A röppálya íve, 2009/14) vagy Takács Ferencnél a Mozgó Világban (A látvány és a kép, 2009/6) – a történetvezetésnek és a motívumok rendjének a rejtélyességét, enigmatikusságát felülírja ez az érzéki összbenyomás. A talányokban „túlontúl is gazdag" regény utalásainak „bogozgatásánál", az elrendezés „szertelenségeinél" egyaránt fontosabbnak bizonyul maga az élmény, Péterfy prózájának költői ereje. A fő kifogások szintén ugyanebbe az oppozícióba illeszkednek, csak éppenséggel ellenkező előjellel: a gazdag, testes prózanyelv erényeinek elismerése mellett a regény egészének tétjét, az ügyes elbeszélői technika mögött „a kérdések értelmét, mélységét", illetve szerkezeti megoldásainak átgondoltságát hiányolják (elsősorban Kálmán C. György és Margócsy István, akik Angyalosi Gergely és Károlyi Csaba társaságában az ÉS-kvartett című kritikai beszélgetéssorozat résztvevői voltak; a szerkesztett anyagot lásd az Élet és Irodalom 2009/19. számában). Mindemellett szóvá teszik a történetvezetés bizonyos ellentmondásait is, melyekről az alábbiak során még szót ejtek.

Ami magát a történetet illeti, a regény cselekménye a tizenhetedik században játszódik, Bécs 1683-as, sikertelen török ostromától Buda 1686-os visszafoglalásáig. Központi figurája egy rejtélyes nápolyi ifjú, Michele d’Aste báró. Valódi történelmi személyről van szó, akinek a naplója magyarul is megjelent (Napló Budavár 1686. évi ostromáról, Corvina, 1991) – mi több, saját bevallása szerint Péterfynek ez a kötet adta az ötletet, hogy regényt írjon az életéből (lásd „Egy gonosz teremtő vagyok. Péterfy Gergellyel beszélget Károlyi Csaba", Élet és Irodalom, 2009/12.). Ugyanakkor különös módon Michele d’Aste, aki a legádázabb ütközetekben is egy szál fehér ingben vesz részt, mintegy keresve a halált, kihíva maga ellen a sorsot, voltaképpen arc és karakter nélküli figurája a regénynek. Amint erre Angyalosi Gergely fölhívja a figyelmet az említett beszélgetésben, a kötet központi hőse üres központ, mintegy az az üres hely, amelyhez képest a többi szereplő meghatározza önmagát: „Teljes egészében az, aminek a többiek látják. Ő valóban jelkép, némelyeknek látomás, szimbólum." A végzet Buda ostrománál éri utol a fiatalembert – erről a jelenetről a regény már nem tudósít, a haláláról viszont már a nyitó mondatokban értesül az olvasó, így mindvégig tudatában van, hogy a Halál Budán milyen befejezést tartogat a számára. A halál jelenléte és elkerülhetetlensége ily módon a kezdetektől ráüti a pecsétjét Péterfy könyvére.

A nápolyi ifjú végzetéről a könyv nyitó soraiban barátja, Solari lovag levele tájékoztat, melyben Michele d’Aste anyjának, a Bárónőnek számol be négy évtized távolából egykori kalandjaikról. Solari elbeszélését több ízben is megszakítja a regény narrátora: ezeknek a betéteknek a középpontjában a magányos, emberkerülő, idős lovag és albérlője, az ugyancsak idősödő, egykor híres operaénekesnő bizarr viszonya áll. A lovag előszeretettel kukkolja végig az öregedő díva pásztoróráit, de testi kapcsolatra csak a halála után lép a nővel – e nekrofil vonzalom ugyanakkor zökkenőmentesen illeszkedik a regénynek a halálról nyújtott, tarka panorámájába. S mint megtudhatjuk, az énekesnő egykori karrierjének fénypontja Jean-Baptiste Lully operája, az Acis és Galatea volt, amelyet éppen Buda ostromának napjaiban állítottak színre Párizsban – erről az egybeesésről majd a harmadik, befejező részben értesül az olvasó.

Az első rész ott ér véget, hogy Solari és Michele d’Aste átkelnek az egykori limesen, és barbár – magyar – földre lépnek, illetve hogy negyven évvel később Solari magáévá teszi a halott dívát. A második rész új elbeszélőt kap, egy névtelen angol ifjút, aki amolyan katasztrófaturistaként utazik az európai hadszíntérre, és lelkesen követi választott hősét, Michele d’Astét Buda felé. (Solari lovag az ő elbeszélésében nevetséges-mogorva mellékalakká válik.) Az ő útja Bécstől Visegrádig tart; eközben eltöltenek egy telet egy nemesi lakban, ahol a ház özvegy úrnője és Michele báró között viharos szerelmi viszony szövődik, Aeneas és Dido történetét kopírozva, amely a férfi gyors távozásával és a nő önkéntes máglyahalálával fejeződik be. Az ifjú angolt pedig egy vándor mutatványos sátrában látjuk viszont később, kéz és láb nélküli torzalakként, aki háborús kalandjainak versbe szedett változatával szórakoztatja a közönséget. A harmadik, mindössze tizennégy oldalas rész, amely Buda ostromát írja le, és a végső rohamnak (s mint tudjuk: Michele d’Aste halálnak) az előestéjén ér véget, számos szereplőt felvonultató, kavargó, kaleidoszkópszerű szöveg – vagy ha tetszik, szövegkollázs, hiszen Péterfy bevallása szerint szinte teljes egészében Áprily Lajos-, Jékely Zoltán- és Mészöly Miklós-idézetekből áll össze.

A halált kereső fiatal nemes, a háború borzalmaira kíváncsi katasztrófaturista, az önmagát máglyára vető szerelmes asszony. Egy magyar nemesúr, aki saját apja holtteste mellett tanul meg írni; a halott énekesnőt magáévá tevő idős lovag; a lehető legváltozatosabb halálnemek; szörnyszülöttek, a fantázia világából életre kelő rémalakok. Péterfy Gergely regénye akár afféle halotti emelvénynek, castrum dolorisnak is tekinthető, amilyet az ostrom alól felszabadult Bécsben a kapucinusok építenek a halottak csontjaiból: „Szárnyaszegett, agyonzabált varjak módjára százszámra lepték el a csatateret e fekete ruhás barátok, hogy elvégezzék gyászos munkájukat, amely a romló emberi húsból a halál tündérpalotáit emelte." Minden sors és minden történés a halál felé mutat ebben a regényben, mégpedig elsősorban a barokkos, magasztos és beteljesítő tettként fölfogott halál, az ars moriendi felé. Mindez bizonyos értelemben akár szűkre is vonhatná a könyv szemhatárát, ha Péterfy nem ellensúlyozná – elsősorban a befejező, harmadik részben – a brutális és értelmetlen halál nagyon is modern felfogásával. Hisz a regény végén az (ugyancsak katasztrófaturista) itáliai orvlövész, aki a várostrom forgatagában mindenáron embert szeretne ölni, egy kisfiú fejét veszi célba, akit apja, a zsidó Izsák visz föl a vár falára, hogy onnan tekintsenek végig az ostromlókon: „Nem tűnnek el a budai nyarak, Simeon fiam. Csak erre a pillanatra emlékezz mindig: hogy itt álltál, és nem féltél."

A regény utolsó szava az értelmetlen pusztulásé. Izsák, aki méltósággal kíván szembenézni a Budára törő veszedelemmel, éppen ezzel a gesztussal okozza kisfia halálát, az ostromra induló Michele d’Aste haláláról viszont nem tudunk meg semmit – noha a regény kezdetén Solari lovag nem kevesebbet ígért a Bárónőnek (és nekünk, olvasóknak is?), mint hogy ez ügyben exkluzív beavatásban részesíti: „Én olyasmit tudok, amire Önnek már régóta égető szüksége van: Ön úgy tudja, hogy a fia hős, elsőként tört be az ostromlott budai várba a győztes roham élén; én viszont tudom, hogy milyen okok vezették, hogy első legyen, és miért halt meg éppen ott."

A pusztulás utólag sem nyer értelmet a regény lapjain: a kis Simeon nem őrizheti meg és örökítheti át a tapasztalatát, mint ahogy Solari lovag sem árulja el Michele d’Aste titkát. A leggyalázatosabb sors pedig kétségkívül az ifjú angolnak jut osztályrészül, akinek meghalnia sem sikerül, hanem – a harcterek látványosságait kergető katasztrófaturistából maga is elrettentő spektákulummá válva – magatehetetlen vásári mutatványként tengődik, és a saját története helyett kezdetleges klapanciákkal szórakoztatja az összecsődült bámészkodókat. Azt hiszem, nagyon is tudatos szerzői fogásról, szándékos elvarratlanságról van itt szó: a kaleidoszkószerű forgatagban a szemtanú szerepe is üres hely marad.

A három részt bevezető alcímek se kecsegtetnek sok jóval. Az első idézet az Aeneisből, Lakatos István fordításában: „a sanda halál ezer arca"; a másik kettő pedig a híres dodonai jóslatot adja ki – Ibis redibis nunquam per bella peribis –, amely attól függően, hogy miképp tagoljuk, kétféleképpen is olvasható: „elmégy, visszatérsz, sosem halsz meg háborúban", vagy „elmégy, sosem térsz vissza, háborúban halsz meg". Ez a talányosság, felfejtetlenség, mint már esett róla szó, a regény számos olvasóját zavarba ejtette. S valóban, el lehet töprengeni rajta, hogy milyen mélyebb összefüggésben áll a regény világán belül, mondjuk, Lully operájának és Buda ostromának az egybeesése, vagy éppenséggel miért nevezik a nyomorék angolt a vásárban Salisbury Jánosnak? Ezeket a kérdéseket többek között Takács Ferenc is fölteszi, megjegyezve, hogy talán „túlontúl is gazdag az ilyesféle talányokban a Halál Budán". Másfajta rejtélyeket viszont jóval szigorúbb hangon kérnek számon a kritikusok. A kötet egyetlenegy pontján maga az elbeszélő személy szerint is fölbukkan, és arról mesél, hogy a Google Earthön nézett utána, hogy hol áll Solari háza, ezek után pedig eltűnik a szövegből („nem az a bajom, hogy a tényleges szerző közbeszól, hanem az, hogy csak egyszer szól közbe, és nem válik ez motívummá, valamilyen szervező elvvé, nem kap valamilyen jelentést, hanem csak egy odavetett lehetőségként marad meg" – jegyzi meg ezzel kapcsolatban Margócsy István). Az is többeknek fejtörést okoz, hogy a kéz és láb nélküli angol hogyan képes magára zárni a kocsiajtót, amelyen kenyéradó gazdája egyre ingerültebben dörömböl. Hacsak nem éppen – és ez az ellentmondás föloldása lehet – színjátékról van szó, melynek célja a bámészkodók figyelmének a fölkeltése, noha maga a szöveg nem tesz utalást effélére, így ennek az ellentmondásnak a föloldása az olvasó jóindulatára szorul; az viszont már tényleges elvétésnek tűnik, hogy a 187. oldalon kivégzett janicsárt két oldallal később „elvezetik a többi fogolyhoz". Ezek az elgletteletlenségek valóban zavaróak, de a regény tartószerkezetét nem érintik, és egy esetleges újabb kiadásban gond nélkül korrigálhatóak. A Google Earthre vonatkozó szöveghely azonban, úgy gondolom, kivételt képez, mivel közvetlen kapcsolatban áll a Halál Budán legfontosabb kérdésével.

A regény világából – legalábbis a hagyományos történelmi regények poétikája felől olvasva – valóban hiányzik a sorsok tágassága. Nagy kérdés azonban, hogy az adott feltételek mellett a szereplők egyáltalán rendelkezhetnek-e ilyesfélével. Másképp fogalmazva: ha – az eddigi kritikákból mintegy mérleget vonva – elismerjük a Halál Budán erényeit, ugyanakkor hiányérzetet is kelt bennünk a kötet, nem volna érdemes változtatni valamelyest a nézőpontunkon? Kijelöl-e számunkra valamiféle helyet Péterfy regénye, ahonnan a leginkább érdemes volna olvasni?

A két, nagyjából azonos terjedelmű részt a kollázsszerkezetű, gyors ritmusú harmadik zárja, amely azon túl, hogy alapjában határozza meg a kötet dinamikáját, az első két fejezetről kialakult benyomásunkat is átértelmezheti. A fülszöveg szerint a harmadik rész elbeszélője az első fejezetben említett tiroli csodafiú lenne, aki képtelen bármit is elfelejteni: „Képes volt a felvonuló sereget, több mint kétszázezer embert, egyenként és név szerint megjegyezni, és azt is el tudta mondani, melyik katona milyen öltözéket, milyen fegyvert, milyen lábbelit viselt, milyen volt a hajviselete, és a többi." E bámulatos képessége miatt egy darabig jó hasznát vették a hadseregben, ám egy idő után a tények áradása, illetve a régi események fölidézése parttalanná tette a beszámolóit. Eltekintve attól, hogy a regény szövege nem, csak a fülszöveg utal arra, hogy a harmadik rész várostromát az ő szemével látnánk, a tiroli fiú csodálatos tudománya valóban magába sűríti mindazt, amit a Halál Budán elmond a történelmi tapasztalat természetéről.

Az események autisztikus „egybelátása" megszünteti a történelmi tapasztalatot, mint ahogy egy bizonyos részletezettség fölött a térkép sem használható térképként. A térkép „a magasabb rendű absztrakció" terepe, írja levelében Solari lovag: „A festő munkájában az alaposság és a részletgazdagság nagy erény, a térképek esetében azonban van egy határ, ahonnan kezdve a részletezés már felesleges, sőt zavaró." Ilyenformán válik jelentéstelivé a Google Earth említése, és ilyenformán válik a regény egyik fő kérdésévé, hogy a történelem „térképe" mekkora részletezettséget bír el? A tiroli fiú tekintetén keresztül ugyanis megszűnik a „jelentős" és a „jelentéktelen", a „nagy" és a „kis" események szembeállítása. Ami marad: az ars moriendi és a haláltánc táncrendje. Erre utal a lovag is, amikor felidézi első találkozását Michele d’Astéval, aki a bécsi vár bástyáján, az ellenséges tűz közepette a legnagyobb lelki nyugalommal egy térképen dolgozott: „Én ott a Löbel-bástyán mégis azt éreztem, hogy a rajz precizitásában van valami kétségbeesett és reménytelen igyekezet, és hogy hiába látszik a vonalakban rend és ésszerűség, amit leképez, maga a legelvetemültebb képtelenség, egyfajta túlhabzó, túlcsorduló felfoghatatlanság: a térkép a halálunkhoz vezető ösvények rajzolata volt."

Péterfy ily módon már munkája legelején meghúzza azokat a segédvonalakat, amelyekhez a történetszálak a továbbiakban igazodni fognak. S ha innen nézzük, talán Solari lovag mégiscsak magyarázattal szolgál a Bárónőnek a hősi halált kergető fia felől: „Michele a saját szemében egyszerűen nem létezett, mint ahogy egy térkép sem tud önmagáról." S ha Michele d’Aste személye kitöltetlen, üres hely, úgy azzá válik a történelmi események szemtanúja is: Péterfy Gergely regényében nincs honnan értelmet adni a történelemnek. A regény voltaképpeni hőse, ahogy Angyalosi Gergely mondja, „maga a történelemhez való viszony", a történelmi tapasztalat „befoghatatlansága". Ezért záródik a Halál Budán a várostrom kavargó víziójával, amely természetesen Mészöly Miklós nevezetes novellája, az Anno (Albumkép a régi időkből) hommage-aként is olvasható, nemcsak a hasonló téma, hanem a nézőpont hasonlósága miatt is.

Ily módon a sorsszerű életutak nagy elbeszélései helyett a barokk halálvízió és a történelem kavalkádszerű látomása foglalja egységbe a regényt. Vannak persze meghatározott hősei, akik meghatározott pályákat járnak be, de a valódi dráma nem bennük zajlik, nem az ő életük érvényessége forog kockán, mivel Péterfy legfontosabb kérdései nem rájuk vonatkoznak. Innen nézve egyáltalán nem külsődleges szempont Margócsy István kifogása, mely szerint a regény lehetett volna vastagabb is: kibontottabb tehát, ahol a szerkezetben betöltik a helyüket bizonyos önmagukban álló, máshova nem kapcsolódó elemek, mint például a vérmes természetű magyar nemesúrnak a sanyarú magyar történelemről szóló tirádái. A gyanútlan olvasó, mi sem természetesebb, Solari lovagot és az ifjú angol utazót, általuk pedig Michele d’Astét kezdi követni, és csak a könyv befejezésével döbben rá, hogy nem ők voltak a történet valódi hősei.

Mivel a regény igen mozgalmas, ugyanakkor relatíve karcsú kötetről van szó, ez az olvasói vargabetű a „hagyományos" történelmi regény felé elkerülhetetlennek látszik. S ha úgy tetszik, ez az optikai csalódás persze ugyancsak fölfogható barokkos-manierista trükként. Ahogy a magas fokú részletezettség eltünteti a történelmi események áttekinthető vonalvezetését, úgy mosódik el a hősök sorsa is Péterfy látomásos prózájának karneváli forgatagában.