Egy könyvről évekkel a megjelenése után írni már nem annyira recenzió, mint inkább olvasónapló – annál is inkább, mivel a kötetről több kritika is megjelent. Jelen írásban ezért nem is törekszem a könyv részletes bemutatására: ami itt következik, az sokkal inkább szubjektív gondolatok sora, rövid kísérlet a megértésre és néhány kérdés felvetésére.

A tanulmánygyűjtemény tárgyát látszólag igen könnyű meghatározni, valójában azonban mégsem olyan egyszerű. Címe, az egyes szövegek témaválasztásai, az ajánlás, a záró tanulmány egyöntetűen mutatják fel a kétértelmű, folytonosságában létező, ám folytonosságáért nagy árat fizető traditio fogalmát, mely mindemellett egyszerre jelöli a folyamatot és annak (lezárhatatlansága miatt lehetetlen) eredményét. Talán épp ezek az erőteljes hangsúlyok tették, hogy én már itt elakadtam, és több kérdés is felvetődött bennem.

Az egyik kérdés a tárgy mögött megbúvó birtokossal kapcsolatos: tulajdonképpen minek a traditiójáról, hagyományozódásáról, hagyományáról olvashatunk e színvonalas, aprólékos figyelemről tanúskodó, mélyreható elemzéseket tartalmazó és – nem tudok jobb szót – végtelenül lelkiismeretes könyvben? Az ugyanis mindenképpen árulkodó, hogy bár minden tanulmány az irodalomtörténet tágabban értett szférájához kapcsolódik, mégsem egyszerűen „irodalomtörténeti tanulmányok" az alcím, hanem ennél egyszerre sokkal tágabban és szűkebben a hagyomány(ozódás) enyhén hegelies felhangokkal bíró kétarcúságát jelöli („folytatás és árulás"). S valóban: tulajdonképpen nem is irodalomtörténetről van szó, sokkal inkább az irodalom történeti dimenziójának egy hétköznapiságában általában elrejtőző, ám számomra annál érdekesebb (majdnem azt írtam: döbbenetesebb) vonásáról – arról, hogy az irodalomtörténet hangsúlyozottan közösségi hagyományfogalma lényegében mennyire elválaszthatatlan az öröklés, az örökség irodalmon-esztétikán túli, jogi kontextusától, s az ezzel járó elegánsabb-alpáribb csatározásoktól, s hogy az e mezőn való megszólalás mennyire szorosan összekapcsolódott a „jogos, tehát igaz" pozíció kérdésével. Számos helyen előbukkannak a felhatalmazás, a „beiktatás", a hitelesítés aktusai, a megfigyelés tárgyaként éppúgy, mint szóképként, a leírás eszközeként, s ez a kétféleség arra enged következtetni (bár természetesen nemcsak ez), hogy a szerző valamilyen formában maga is érdekelt ebben a kérdésben, bevallottan traditor – örökös, továbbörökítő és persze „áruló" – maga is. Finom különbség ez, szinte alig észrevehető, ám alapvetően rendezi el a kultúráról, irodalomról, társadalomról, politikáról alkotott leírások struktúráját. Itt ugyanis így élő viszonyrendszerről van szó, nem intézményekről, szerepekről vagy diskurzusról; olyasfajta térről, mely tulajdonképpen személyes, de személyessége mégis egy közösségi beavatásjáték, avagy rituálé keretei közt oldódik fel és kérdőjeleződik meg egyszersmind. Apák és mesterek örökítik át, adják tovább a fiúknak és tanítványoknak, akikből majd szintén apák és mesterek lesznek, s így tovább, így marad fenn a tudás változva-változatlanul, meghamisítva-visszatisztítva – valamiről, ami fontos, aminek fontossága így, ennek a megszakít(hat)atlan örökösláncnak a képe révén kikerülhetetlenül nyer olyan hangsúlyos erkölcsi dimenziót, mely komolyságot és felelősségtudatot kell, hogy keltsen az aktuális megszólalóban, aki viszont épp e pozíció érzékelése és elfogadása által veheti át, úgymond, jogos örökségét. S tulajdonképpen ez leglényegesebb tartalma és funkciója is: ez az attitűd, mely szigorúan meghatározott szerepek által átjárt virtuális közösséget jelöl ki az időben.

Schein Gábor mindamellett érezhetően fenntartásokkal viseltetik a (kultúra? irodalom? közösség?) e traditiója iránt. Nem mondok újat azzal, hogy nem véletlenül Balassa Péter a posztumusz címzettje e kötetnek, akit roppant mélyrehatóan megérintett és foglalkoztatott a hagyományozódás kérdésköre, s hogy az utolsó, retorikailag igen hangsúlyos tanulmány is az ő traditio-fogalmával foglalkozik, méghozzá egy olyan szöveg keretei között, mely eredetileg a Balassa emlékének szentelt konferencián hangzott el. Balassa a hagyományátadásban általa legfontosabbbnak ítélt paideia-viszonyt, a szókratészi dialógusok rávezető-nevelő viszonyát nem idealizálja: utolsó interjújában például egyenesen azt mondja, hogy „nincs mese, ez egy passzív hatalmi viszony", ám mindamellett „ez a hatalmi viszony nem pusztán az elnyomásról szól, hanem arról, hogy van mit megérteni. A tradíció, vagyis az átadás megszakadása azt jelenti, hogy nincs mit átadni. Hogy nem érdemes folytatni. Ha a demokrácia teljes mértékben uralomra jut, akkor az egyúttal azt is jelenti, hogy a káosz jut uralomra. Mert folytatni csak azt lehet, amiben el vannak ismerve bizonyos hatalmi, alá- és fölérendeltségi viszonyok. Ehhez arra van szükség, hogy elismerjük: a történelem nemcsak egymás utáni események, hanem értelmezett események sora, amelyben nekem választási lehetőségeim vannak – hogy ez létezik. Ha ez nincs elismerve, akkor a káosz jön."2

A Traditio című kötetnek mintha éppen ezek lennének valahol az alapvető, nyugtalanító kérdései: valóban ennyire összekapcsolódnak a hatalom, az átadás és az érték fogalmai? Valóban a káosz az egyetlen alternatívája a „hatalmi szeretetviszony"-ként felfogott hagyományátadásnak, vagy van lehetőség megállni a megfigyelés és a mérlegelés egy köztes pontján anélkül, hogy a közösként felfogott múlthoz, irodalomhoz, nemzethez fűződő identitástudat, örökségtudat széthullna? Schein idézi azokat a részleteket e Balassával készített utolsó interjúból, melyben Balassa igen szorosra húzza az összefüggések szálait Bildung, paideia és traditio között, ám minthogy ezután a tanulmányt (és a kötetet) lezáró mondatok következnek a hagyomány és az árulás inherens kapcsolatáról, a kötet végkicsengése mégis inkább a hagyományozódást illető, óvatosan megfogalmazott szkepticizmust látszik erősíteni.

Ez a megkérdőjelezés (vagy talán csak ambivalencia?) lényegében minden tanulmányban jelentkezik. Az első írás, mely már címében is idézőjellel és kérdőjellel érzékelteti, hogy a Nyugat, bár az irodalom modern autonómiájának elfogadtatásában szemben haladt a korral (pontosabban a hazai állapotokkal és az uralkodó irodalomfelfogással), mégsem szakadt el attól, s az első nemzedék legjelentősebb képviselőire igen hamar inkább egy sajátos értelemben vett arisztokratikus konzervativizmus lesz jellemző. A második szöveg, mely a Nyugat indulása körüli helyzettel foglalkozik, az irodalmi modernizáció pillanatfelvételét kívánja nyújtani, ám sokkal többet olvashatunk itt a társadalmi modernizálódásról és a hagyomány kisajátítási-továbbviteli kísérleteiről, modernség és konzervativizmus érdekes keveredéséről, mint az irodalmi modernizációról. Az Egy történet jele című tanulmány, mely Móricz egy kritikájáról szól, s az asszimiláció és a magyar zsidó irodalom problematikájának, korabeli (és részben mai) vitáinak tárgyalásába torkollik, szintén a hagyományfogalmat árnyalja és töréspontjaira mutat rá. A boldog ember elbeszélői szólamának elemzése hátterében is érzékelhető a poétika és a nyelvhez való viszony lehetséges modernségének a mérlegelése, de a traditio tágabb problematikája, allegorizáló olvasáshoz kötöttsége is. De például a Nyugat fordítási gyakorlatáról, ennek eszmetörténeti kontextusáról és továbbéléséről szóló tanulmányban (A saját és az idegen) is kiemelt szerepet kap a hagyomány mint kommunikáció, s ennek során felvetődik a továbbadás-átadás közösségképző, identitásformáló hatásának kérdése is, és sorolhatnánk.

Ami engem egy kicsit zavart, vagy talán inkább elbizonytalanított, az az, hogy mindennek ellenére, a kételyek, a törések, az „árulások" vázolása ellenére maga a traditio folyamatának szerkezete nem tematizálódik: nem kérdőjeleződik meg a kultúra mint örökség, mint „juss" fogalma, amihez mint „örökös" hozzájut az „ember", s amivel kapcsolatban épp ennek révén lesznek kötelességei. Nagyon érdekes, hogy a törésvonalakat részletesen tárgyaló tanulmányok végén rendre többes szám első személyű birtokos alakokkal, a „képviseleti beszéd" formáival találkozunk. A kötetnyitó tanulmány rejtett erkölcsi felszólítást is tartalmaz, mely a jelentős különbségek ellenére feltételezi a hagyomány önismerethez segítő voltát, továbbvihetőségét, sőt továbbviendőségét: „Ha tanulhatunk egyáltalán valamit a jelenben a múlt irodalma által, sokáig kell kételkedve időznünk a könyvtárakban, íróasztalok mellett, és legfőképpen a tükör előtt. Irodalmunk nem héroszi, harcunk, ha bárki képes közülünk kiszállni a kor lövészárkából, nem tragikus, amilyennek Babits a magukét hitte. Tapasztaltak vagyunk, tehát ironikusak és rejtőzködők, de annál szükségesebb naponta kutatnunk, hol és miben vagyunk a kor (a technika, a mediatizált piac, az érdekek, a romló közízlés) prostituáltjai." (21.)

Valóban csak az örökség metaforikájában volna megragadható a „saját" kultúrához való viszony? Sőt, még sarkítottabban fogalmazok: valóban megragadható a „saját" kultúrához való viszony az örökség rejtetten közösségi (s ennek megfelelően jogi-politikai implikációkat tartalmazó) metaforikája és kommunikációs szokásrendje által? Schein könyvében tartalmas, gondolatébresztő és érdekes megfigyeléseket találunk az asszimiláció (mindenekelőtt a zsidó asszimiláció) és az örökségként megfogalmazott irodalom, kultúra, múlt közti bonyolult viszonyról, aminek során nyilvánvalóvá válik, hogy a diskurzus terébe való belépés és az örökség jogi allegóriaként használt fogalma ezen a terepen valóban kölcsönösen feltételezik egymást – épp ebből adódnak a sokszor igen eldurvuló hangnemű korabeli viták (gondoljunk a szintén elemzett A Nyugat magyartalanságai-vitára például). Valahogy mintha elsikkadna azonban, hogy ez a kérdés ennél jóval általánosabb, távolról sem korlátozódik a zsidó asszimilációra: minden irodalomba belépni kívánó társadalmi csoport ezzel a helyzettel szembesült és szembesül (ahogy azt már a kortárs Schöpflin Aladár kiemelte), s azok, akik nem tudják „jussukat" igazolni, igen nehezen juthattak/juthatnak olyan pozícióhoz az irodalom birodalmában (ha egyáltalán juthatnak), amelyet Foucault „igaz helynek" nevezett. Kézenfekvően adódik itt például a nők irodalmi jelentkezésének kérdése, annál is inkább, mert éppen Móricz az, aki Kaffka Margit Színek és évekje kapcsán ugyanazzal a retorikával üdvözölte a hitelesen megszólaló új, őszinte, kényszerű alkalmazkodástól mentes, idegen női hangot, amellyel az említett Komor András-regényről szóló írásában élt majd két évtizeddel később – ekkor a hitelesen megszólaló, új, őszinte, kényszerű alkalmazkodástól mentes, idegen zsidó hangot ünnepelve.

E kérdések mögött pedig szükségképpen sejlik fel a személyes megértés és (közösségi) hagyománytörténés ellentmondásokól sem mentes s a kötetben többször érintett kérdésköre. Épp ennek révén mutatnak rá véleményem szerint a könyv szövegei a magyar irodalomtörténeti gondolkodás egy roppant szívós, politikai rendszereken és irodalomelméleti iskolákon túlnyúló sajátosságára, amely megelőzi mind a kánonképz(őd)ést, mind a kultuszok kialakulását-kialakítását, ám alapvetően befolyásolja a magyar irodalomnak mind a szinkrón, mind a diakrón állapotait és leírásait. A traditio fogalmának középpontba emelése (s jelentőségének, a kultúrafelfogásban játszott alapvető szerepének érzékeltetése) emellett segít megérteni, miért hajlamos a magyar irodalmi élet folyamatosan újratermelni és fenntartani az olyan kétosztatúságokat, melyeket mindenekelőtt sokszor az a meglehetősen kicsinyes és nemtelen marakodás táplál, amely – nemigen lehet szebben mondani – az „örökséggel", az ahhoz való „jussal" , az „igazi", „hiteles" (magyar) irodalmi hagyomány leszármazási vonalával kapcsolatos.

A József Attila kései költészetéről szóló tanulmány e versek én-szerkezetét elemezve olyan következtetésekre jut, melyek számomra a kötet egészének beszédpozíciójára is értelmezhetőnek tűnnek. A vers mint palackposta Mandelstamtól és Celantól idézett gondolatát a modernitás történetének allegóriájává emelve Schein hangsúlyozza, hogy e folyamat végeredményeként (amit József Attila kései verseire is érvényesnek tart) „a vers általános létmódja válik aposztrofikussá, miközben a megszólítás két pólusán elhelyezkedő személyek keletkezése is nyelvi eseményként gondolható el, távolságuk sohasem fordítható át közelséggé" (165.) Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy József Attila esetében általában a bűntudatról, a vétkességről esik szó e versekben – ahogyan a továbbadás-árulás ambivalenciája is feloldhatatlan erkölcsi dilemmát kelthet a traditor-ként megszólaló beszélőben. Ahogy a versek beszélője a grammatikailag te-ként és ti-ként megjelenő címzettektől vár feloldást (és bizonytalanítja el őket egyszersmind a beszédhelyzet ellentmondásossága következtében), úgy retorikailag itt is megtaláljuk a második személyű megszólítottakat – azokat, akiknek az ajánlás szól, de akiket a palackposta már csak a beszédhelyzet problematikussága miatt sem érhet el, és azokat, akik a könyv potenciális olvasói lehetnek. Érdekes felidézni ezzel kapcsolatban Balassának az emlékezés alapvető autonómiateremtő szerepéről vallott véleményét, vagy talán azt is mondhatnánk, hogy hitét, melyet így fogalmazott meg egy 1999-es interjúban: „Az emlékezés arról szólt, akár Nádasnál, akár másnál, hogy fölszakítani a tudattalanba szorítottat, mert bizonyos értelemben hivatalos elvárás volt, hogy ‘ne emlékezzetek és akkor jól fogjátok érezni magatokat’. Ez nem kommunista sajátosság, ez a mindenkori represszív hatalomnak a szerkezete, és Magyarországon beletartozott az ’56-felejtés, annak elfelejtése, hogy milyen volt ’45, s beletartozott az Auschwitz-felejtés is. Nézd, itt a felejtés azt jelenti, hogy magamat veszik el tőlem… és ez művészi kérdés. Hogy csak eredeti módon, a saját emlékezésemre és emlékezőtechnikámra hagyatkozva tudok érvényes művészi módon beszélni. Azt gondolom, ez volt a nyolcvanas évek nemzedékének a tétje, az emlékezés által visszaszerezni az autonómiát. És ez nem pusztán politikai kérdés, hanem metapolitikai."3 Hogyan függ össze az emlékezés és a hagyományátadás? Lehetséges-e emlékezésként felfogni a traditio folyamatát? Lehetséges-e a személyes által meglelni a közöst, és így elérni a másikat, aki azonban e feltételezés szerint nem idegen?

És lehetséges-e válaszolni erre a kérdésre?

1

Természetesen a lovagok NI-t mondanak (Gyaloggalopp).

2

Hagyományról és humorról – töredék. Csontos Erika beszélgetése Balassa Péterrel. ^{http://www. jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=212} (2003. jún. 29.)

3

A nyolcvanas évek magyar művészetéről. Takáts József beszélgetése Balassa Péterrel. ^{http:// www.jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=208}