Ott szeretett teregetni a lapos tetőn, ahonnan még éppen látszott a tenger remegő sávja. Nem kék volt, csak idézte a kékség bizonytalan és ellenséges homályát, máskülönben vihar idején volt a legjobb. Az asszony szeretett viharban teregetni. Körben a város templomának tornyait látta, mintha horgas, vénemberujjak lennének, melyek már hiába mutatnak az ég felé. A harangozás rendre fölverte a madarakat, a városban túl sok madár volt, galambok, varjak, szarkák. Madarak rajban és magányosan, és mindenütt a nyomaik. Néha a nyitott ablak párkányára szállt egy papagáj. A férfi ilyenkor soha nem ébredt föl. A papagáj néma volt, soha nem rikácsolt, és a nő tudta, hogy őt a madár színei ébresztik fel. A férfi talán nem is hitte el, hogy gyakorta megjelenik náluk egy papagáj.

A nő itt szeretett teregetni, fent, a lapos tetőn, ahonnan a többi tetőre is rá lehetett látni, a szomszédos kátrányfoltok ismerős arcok lettek végül. Az egyik tetőn görbült egy műpálma, alatta két strandszék. Néha odaült egy öregember, és szivarozott. A nő szerette hallgatni a száradó ruhák csattogását. Gyakran marta szemét az izzadtság. Könnybe lábadt a szeme, a tenger beleolvadt a város végtelen szürkéjébe, szinte megvakult, de azért hallotta, hogy lent a műhelyében dúdol a férfi. És aztán a szerszámok zaja, a koppanások, ez talán egy reszelő, nyikorog valami, aztán peng, peng, peng, mint a formálódó vaslapocska.

A nő itt szeretett teregetni, a lapos tetőn, megállni ringó ágyneműk, ingek, blúzok között.

Ide járt fel a pap.

Innen beszélt hozzá, neki, az asszonynak soha nem kellett gyónnia, sem pedig misére járnia. Mindig a pap jött hozzá. Így alakult. A férfi nem szólt érte, ő csak dolgozott, és amikor a műhelyen átballagott a pap, bólintott neki. Pengett a vas, a férfi dúdolt, verte a szögeket. A pap akarta, hogy így legyen, hogy ő jöhessen, és a férfit nem zavarta. A férfi lent maradt a műhelyben, énekelt. Néha felbicegett a padlásajtóig, letett egy pohár bort a küszöbre, nem szólt, a pohár gyöngyözött, a férfi mindig a pincéből hozta fel a bort. A pap megitta a bort, és mindig ugyanoda helyezte vissza a poharat, a küszöbre. A nő csak állt, nézte, nem szerette ezt. Ez valami külön játék volt. Azt szerette, ha a pap följön hozzá, a lepedők mögé áll, és Istenről beszél.

Nincsen Isten, mondta a nő a lepedőnek, mögötte sötétlett a pap arca, finom vonású arc volt, fiatal, szomorú ember.

Öngyilkos lesz, gondolta a nő.

El fogják helyezni, mondta a pap egy délután. A nő nagy fehér szoknyája mögül beszélt, rekedt volt a hangja. Felhős volt az ég. A madarak köröztek.

Többé nem jöhet, mondta.

Nincs Isten, mondta a nő.

Ha erre jár, följöhet azért? Biztosan fog még erre járni.

Nincs Isten, mondta a nő, teregetett.

A pap hallgatott.

Aztán rágyújtott, és a nő nézte, hogy a lepedők mögül hogyan gomolyog el a kék füst, mintha a tenger párologna.

Tegnap, ahogy magához tartottam, leszart egy madár, mondta a pap.

Nincs Isten, mondta nő.

De nem galamb volt.

Nincs Isten, mondta a nő.

És nem is szarka, veréb, vagy, nem is tudom, sirály. Nem sirály volt. Egy papagáj szart le, mondta a pap. És azt gondoltam, nem mosatom ki. Itt a folt, itt van a vállamon, mondta.

Nincsen Isten, mondta a nő, és teregetett tovább.

Álmomban láttam a fanszőrzetét, mondta a pap, és a nő figyelte, ahogy ledobja a csikket, és eltapossa.

Aztán a pap elment, kopogott a vasalt cipősarka.

A nő felhúzta a szoknyáját, és megnézte a fanszőrzetét, megnézte, miről álmodott a pap. Aztán még fölakasztotta a férfi néhány ingét. A férfi dúdolt lent, verte a szögeket.

Amikor lement hozzá, átölelte, a férfi így szögelt tovább. Nem hagyta abba.

Van Isten?, kérdezte a nő.

Hát persze, bólintott a férfi, és nagyon gyorsan ütögette a fa húsába az apró, kék fejű szögeket. A nő szinte nem is tudta követni a kalapács fejének mozgását.

Aztán a nő egy nap azt vette észre, hogy a férfi egyik inge nem szárad. Minden más ruhanemű igen, a terítők, a négy nadrág, az ő ruhái, alsóneműi, a lepedők, minden megszáradt, csak ebből az ingből áradt a nedvesség. Ahogy megtapintotta, valami ismerős, iszonytató hideget érzett. Bámulta az alkonyatot, a város most élt igazán, hangoskodott és nyüzsgött, lent valahol, valamelyik balkonon cigarettáztak és gitároztak, a nő megérezte a dohány illatát. Hiányzott neki a pap. Hiányzott a fiatal, kék állú arca. És talán jó lett volna, ha a pap a fanszőrzetéről beszél. A nő a szárítókötélen hagyta a nyirkos inget, és aztán másnap és a következő nap múlva sem vette le, nem is érintette, mint aki tudja, mi vár rá, mellé teregetett.

Hallotta, hogy a férfi dúdol, dolgoztak a szerszámok. Ütések, koppanások, reszelések zaja zenél föl a tetőre. Madarak köröztek odafent, mintha ezüstös háló vadászott volna az égben. A nő állt, két tenyerét a hónaljába csúsztatva tartotta a melleit, melyek nagyok voltak és erősek, és ha a duzzadó bimbóira nézett, mindig büszkeség és szégyen fogta el. Nem volt gyereke. A nő talán meddő volt. Aztán a papra gondolt, a fekete, finoman faragott állára. Beszedte a ruhákat, de most gyorsabb mozdulatokkal dolgozott. És nem tévedett. Az ing, a férfi inge most sem száradt meg. Nyirkos volt, eleven, gyűlöletes. Nem tudta volna megmondani, mi ez, a dolgok újramondása, lázadás vagy egyszerűen csak valami irracionális dac, mintha egy konok, zabolátlan, mégis alig látható erő a világot akarta volna a sarkaiból kifordítani. Lement a férfihoz, a ruháskosarat a sarokba lökte, és bámulta őt. Olyan szép volt. Vagyis nem szép volt, hanem azt érezte, hogy szüksége van rá.

Tud szép lenni a szükség?

Igen, a hiány tud szép lenni. De ami szükséges, nem azonos azzal, ami hiányzik. A szükség mindig az életünkre vonatkozik. A hiány többnyire túlmutat az életen, a szükséges nélkül nem tudsz élni, a hiányzó nélkül azonban igen. Sőt egyeseket a hiányzás éltet.

Isten hiányzik, mondta végül. Félretolta a kalapácsokat, a szerszámokat, a szögeket, fölfeküdt a padra, és a derekáig húzta a szoknyáját.

Amíg a férfi baszta, a papra gondolt.

Van Isten?, kérdezte aztán.

Van, mondta a férfi, gombolkozott.

Nincsen, mondta ő.

Nincsen.

A nő felment aztán a tetőre, és megtapogatta az inget. Még mindig nyirkos volt. Tudta, hogy most már soha nem szárad meg. A férfi másnap halt meg. Nem szenvedett, csak nem ébredt fel. Hideg volt már a teste, tátva a szája. A nő hunyorgott, a függönyt igazgatta. Aztán elindult a tető felé, de a műhelyben megtorpant. Leült egy székre, a szék billegett. A rádióban viharról beszéltek. A vihar a tenger felől érkezik, és nagyon veszélyes lesz. Be kellene szögelni az ablakokat. A nő a papra gondolt. A nő arra gondolt, hogy a vihar letépi a férfi ingét, és elviszi magával. Ez jó lesz. A nő arra gondolt, nincs Isten. Aztán amikor a nő fölment az ingért, már esett. De az ing száraz volt, kemény, és mintha kivasalták volna. Marta arcát a hideg, nagy szemű eső, haját tépte a szél. Ezt az inget húzkodta odalent a halott férfira, és aztán ebben is temette el. A szertartást a pap végezte. És ahogy a nő nézte a reverendáján a foltot, egyszerre elmosolyodott.