Pár évvel ezelőtt szép cikket találtam a Temzéről Dickens egyik folyóiratában. Nyilván többen írtak abba a lapba, sok éven át, akkoriban valahogy mégis úgy éreztem, akár Dickens műve is lehet a dolgozat, hiszen az 1850–1859-ig kiadott Household Words címlapján mindig csak ennyi állt: „Conducted by Charles Dickens". Megszerettem azt az írást, bátran közöltem is a fordítását, de elhatároztam, hogy forrásainak majd jobban utánanézek. Azóta már eltelt négy – rettentő – esztendő, ideje, hogy most beszámoljak, mire jutottam ebben az ügyben.

Mint mondtam, annyi egyből kiderült, hogy e kétpennys hetilapot rengetegen írták, és majdnem mindenki névtelenül, de első kísérletre itt meg is akadtam. Most felidézem a folyó-írás pár oldalát, aztán ígéretemhez hűen végre elmesélem a Temzéről írott cikk megjelenésének történetét – és elárulom, hogy ki írta.

„(…) A Temzének két élete van. Folyó a folyóban ő. Először is folyó, emberéletek mérhetlen tömegével a felszínén. A London hídon állva egy eleven folyam torkában állsz. Itt az áradat géniuszának élete tisztes középkorába ér. Temze Atya fiatal kora vidámságától s tisztaságától errefelé már szépecskén eltávolodott, országunk dombjai felé halad tovább, s a nagy és valamiképp ünnepélyes érettség felé, mit a tenger vízébe olvadva elér. Errefelé éli virágkorát, róla beszél a világ – de csak szűrőn át vedd, mit neked ad.

A móló cölöpjei a vízből kikandikálnak, mindenki a folyó felé szalad, amint vagy féltucat kisebb-nagyobb gőzös rajzik a London híd ívei körül. E lyukak egyikén át megpillanthatod a vörös vagy fehér gyűrűs kémények csillanásait – mert szombat délután ez itt, és a Herne érkezik, hogy Herne Bayben és Margate-en partra tegye utasait. A folyami kishajók – mint méhek leszállóhelyük körül – Chelsea és az összes útba eső móló felé rajzanak, hol a festett úriember szelíden menni noszogat. Ki festette ezt az uraságot? Mért visel merő skarlát ruhát? S mért oly jól fésült a drága? E kérdésekre, sajna, nem válaszolhatok.

Álljunk meg itt, és szemlélődjünk kicsit. Persze, ha úgy akarjuk, sub umbro, az árnyékba menekülhetünk, a boxokba, hol hűsítőt nyeldekelnek a vörösképűek. Ők mind személyes sérelmüknek érzik a kánikulát – végignézheted, amint e hőbörgő locsi-fecsik dühükben egymásnak esnek. Három-négy pasas, szokás szerint, az utolsó pillanatban érkezik a mólóra, már zárják a hajóhidat, ők az utolsóperc-emberek, elvárják, hogy mindig akadjon számukra még pár pillanatnyi kegyelem. (…)

A lótuszevés kellemes foglalkozás, a maga módján ajánlható is (kivéve, ha fizetni kell a lótuszokért). Nos, itt elnyújtózhatunk, a mozgás közepette mozdulatlanul, s a tűző napfényben köröttünk sürgő alakokon ábrándozhatunk. E forró délutánokon az élet felszínén könnyűn lebegni kellemes, emberlétünk kelyhében fénylő, hűvös jégdarab. Az iszapon, minek a Temzét az ember ismeri, jottányit sem javít, ha frissítően hűvös áradatnak képzeli, amint a fényben tovahömpölyög. De mire juthat valaki, ha nagy naivan kievez egy csónakon, és azt hiszi, a kopott, ormótlan bárka fürdőzésre éppen megfelel? A Temze vize, úgy vélem, undorító voltát épp legszebb arcával együtt mutatja ki. Kik élnek arra? Kik ismerik partjain a virágtartók mélabús sorát? A képzelet egy pillanatra elidőz, visszaidézni a képeket, s ekkor elandalítják a hömpölygő víz éles tiszta hangjai, miket a szél sodor felé. Mily sűrű ez a fehér permet, milyen hamar a természetbe olvad, s elenyész – akár a leghevesebb ember élete! (…)

A kishajók a móló körül tolongnak, ma mégsem nevezhetem zavarnak nyüzsgésüket. A Méh a Hangya felé emelinti faszárnyait – de nem gurul dühbe senki –, bár a tompa holt meleg, mely körben kisugárzik mindenütt, felingerelné az angyalokat is. Egy gépész merül fel előttem, látomás, a gépház szurtos létráján egy pillanatra kidugja fejét – megviselt, olajmaszatos ember vászonkötényben, papírcsákóban, két különféle hőhatás izzadó áldozata – a kazán forróságának és a nap hevének, az emberi és a mennybéli tűznek. Miért tolongnak mind az emberek a kikötőhídra, hol egyszerre egyikük fér el csupán? Az élet nagy harca ez in petto – kicsiben. (…)

De igaz is, kilátásunkat a London hídról a lehető legromantikusabbnak neveztem. Hajónk – a Méh – épp most hagyta el a Blackfriars híd íveit, és – bár négy pennyt kér csupán tőled, hogy ily messzire vigyen, mégis érdekes mesék százaival fizet. (…)

Charles Lamb szomorkodik, hogy sosem láthatjuk igazán a tengert – álmaink és olvasmányaink tengerét –, legfeljebb egy margate-i parti járatú hajó fedélzetéről pillanthatjuk meg egy vacak kis csücskét. Bölcs, vidám és mindig kellemes Charles! Az ő szívével milyen remekül a dolgok mélyére láthatott, ha tekintetével, miként lámpájával az őrszem, végigpásztázott a táj fölött!1 És mégis, az a kis tengercsücsök épp oly jól látható a margate-i hajóról, mint egy királyi bárkáról, és ne legyünk majmok, ne kuncogjunk a margate-i és Herne Bay-i utasokon, kiknek fő foglalatossága a kiáltozás. (…)

Feltűnik két loknis, kicsi lány, egy tekintélyes kinézetű öregúr nyomán, akit egy dada megelőz, majd feltornyozott taligával egy hordár tolat az élre. (…) Tisztelettel nézem az embert, aki a böhöm ananászt a papírzsákból kikandikáló végénél fogva cipeli. Tisztelem őt továbbá azért, mert titokzatos szalmakosarában hurcol egy csomó jeget is. A jég és ananász bizonyára kedvező fogadtatásra lel a ladynél, ki a homokban lépdel e délután, lent, a déli parton. A Nyugati Indiákat és Kanada tavait jól kirabolták a luxusért (kisütheted, hogy még mindig irigyen nézem az ananászt), s az egész világ olcsóvá lett mára, hétköznapivá.

A Herne végül elhalad, és újabb hajók köröznek zümmögve a híd árkádjai körül. A tenger felé a folyó árbocokkal teli, csattognak a fehér vitorlák, úgy tűnik, a hőségben legyezgetik magukat. A híd, a házak és hajók fénytől ragyogó festményként hevernek körülöttem; ahogy a mólótól elfordulva egy keskeny sikátorba lépek, magas házak közé, és elmerülök a sokaságba."²

Irinyi József is írt a Temze hajóiról 1842-ben, tíz évvel előbb:

„Ötven angol mérföldre Anglia fővárosától korán reggel egy képtelen magasságú és terjedelmű füst- és ködoszlop tűnik fel a láthatár szélén, mely mint az ég boltozatának támasza tűnik fel előttünk rémítő nagyságában. Közelebb érve lassankint egész részeket látunk kibontakozni a szörnyeteg aljában; s végtére szemünk előtt áll az egész tömkeleg³ város, az óriási London, melynek magának szinte annyi lakosa, mint az egész Erdélynek.

A Temzén menve Londonba, az idegen nem győzi eléggé bámulni a várostól 4-5 órányira a hajók képzelhetlen sokaságát. E tekintetben kétségtelenül a legmeglepőbb szemlék egyikét tünteti fel London. Én ismerek egypár magyar embert, kik egypár hónap alatt bejárták Német-, Francia-, Angolországot, Helvetiát és – még más helyeket; s kik legsajátságosabb mulatságot szerző előkelő gőggel s megvetéssel emlékeznek mindazon országokra; s kik bizonyosan e percben is boldogul éneklik valamely vén zsoltár nótájára, homoktengerink avagy sárfészkeink egyikében vesztegelve: Magyarországon kívül nincs élet. És mellesleg legyen megemlítve, meglehet, nem egy jámbort ámítanak el, ki azt véli, hogy ők szinte úgy ismerik a dolgokat, mint akárki más, ki oda járt, s ennélfogva igaznak kell lenni a felebb idézett mondásnak, mert hiszen ők is bizonyítják. És még ezen egypár földink is meglepetett a kereskedés nagyságának s különösen a hajóinak sokasága által Londonnál; sőt egész útjokban éppen csak ezek által lepetett meg.

Közel Londonhoz, azaz egypár mérföldre a gőzhajó menete meglassíttatik, mert a fel s alá menő vízi járművek száma miatt lehetlen szokott sebességgel haladni.

A vitorlás hajók, melyeknek némelyike becsben sok német fejedelemséget meghalad, s a gőzösök és az apró sajkák mint a méhraj mindenütt sürögve és zajongva csoportozzák körül a hajót, melyben ülünk.

Ezenközben a hajó kapitánya valamelyik kerék fedélzetre megy, a ’little boy’ (kisfiú, ’ki a kapitány parancsszavait’ le- és átadja a gép körül alant lévőknek) hasonlóul résre áll, s végtére a vámház előtt kikötnek; de míg málháinkra kerül sor a megvizsgálásban, akár egy nagy sétát is tehetünk a városban."⁴

A régi angol folyóiratcikk jobb megismeréséhez Anne Lohrli művét hívtam segítségül, a lap történetét feldolgozó monográfiát.⁵ Ahogy megszereztem ezt a könyvet – hajón hozták a tengeren át –, azonnal izgatottan fellapoztam: – évtizedeken át fordítgattam a Household Words cikkeiből, most végre megismerem íróikat.

Először elolvastam, mit lehet tudni e régi folyóiratról. Nos, eredeti angol kiadása egyből három köntösben létezett: a heti számok – kiadói papírborítékban, lényegében kötetlenül, 2 pennyért; a négy-öt lapot tartalmazó, hónapok szerint egybekötött számok, rendesen bekötve, kilenc pennyért; végül a kötetformába gyűjtött lapok – összesen tizenkilenc kötetben, melyek egyenként tizennégy-tizenhat számot tartalmaznak, nagyjából félévnyi anyagot – mind vászonba kötve, 5 shilling 6 pennyért. E féléves kötetek a bennük szereplő utolsó lapszám megjelenése után egy-két héttel már a boltokba is kerültek. Azért mindez nem rossz, százötven évvel ezelőtt.

Ekkor a címe alapján megkerestem a London Bridge-ről írott cikket a kötet végén található betűrendes címjegyzékben – azt írja: v 570. Felkerestem hát a lapszámok tartalomjegyzékeit felsoroló fejezetet, és a lapok tetejét nézegetve eljutottam a jelzett ötödik kötethez. Ott a következőt találtam a cikkek között: „London Bridge in the Afternoon, 570-72. 5 ¼ cols. £3.0.0 Hannay / James Hannay". Tehát ez az írás öt és fél kolumnát foglalt el, és szerzője 3 fontot kapott érte.

De nézzük a teljes lapszámot: „August 28, 1852. No. 127, pp. 549-72" Nyárutón jelent hát meg a folyami dolgozat, 1852-ben menekültek árnyékba, és nyeldekelnek hűsítő italokat a vörösképűek, akik személyes sérelmüknek érezték a kánikulát.

Ennyivel egyelőre megelégedtem, de ki volt James Hannay? Anne Lohrlinál erre is megtaláltam a választ, könyvében ugyanis megírta Dickens névtelen szerzőinek saját kis életrajzi lexikonát is. Előttem hát a hetilap eredeti számaiban névtelenségbe veszett összes szerző neve és életrajza ábécé-rend szerint – a contributors. Na persze, hogy igazából kik voltunk itten…⁶

Miss Anne engedélyt kért és kapott a folyóirat pénztárkönyveinek alapos áttanulmányozására. Ezek után már „csak" meg kellett fejtenie a néhol tökéletesen enigmatikus rövidítéseket, majd valahogy megtudni, életrajzi lexikonokat bújva kinyomozni, ki volt az ember a megtalált név mögött, végül az életeket olvashatóvá tömöríteni.

Oly termékeny szerzők esetében, akik többet is közöltek, főleg, ha valaki életrajzot is írt róluk, sokkal könnyebb a helyzet, jól-rosszul sorba lehet gyűjteni egy régi lap „rendes", azaz beilleszkedni képes szerzőinek életrajzait. Lexikonokba valóban az kerül, aki fogja nevét és beáll vele a sorba. Senki nem jegyez fel, ha csak az életed a műved. Hogy, mint egy csodálatos könyv, örökre megváltoztattál másokat.

Anne Lohrli könyvében a Household Words összes heti számainak tartalomjegyzéke után, az életrajzi részben, az egykor névtelen szerzők valamennyien ott állnak a fényben. Csakis így mondhatom el, kedves olvasó, hogy a London Bridge délutánjáról ki írta azt a régi cikket. Hiszen elég csak átlapoznom a szerzők névsorába, és a 299. oldalon meglátogathatom James Hannayt. E szerző a pénztárkönyvekben J. Hannay, illetve Mr. Hannay néven szerepel, a saját nevével, tehát őt innen már könnyű volt azonosítani. 1827-ben született – száz évvel édesapám előtt –, és 1873-ig élt, csupán ötvenhat évig. Ez idő alatt zsurnaliszta volt és író, egyetemet nem járt, kisiskolás évei után főként saját magát képezte – egyszerűen csak élt és folyton olvasott.⁷ Tizenhárom éves korától tizennyolcig a tengerészetnél szolgált – Royal Navy –, ez „tapasztalatokban gazdag", azaz kőkemény, brutális gyerekkort jelent. Néhol egész országokban csupa tapasztalt felnőttek laknak. Láss csodát, a szerzőt 1845-ben elbocsátották „fegyelemsértés miatt". Ekkor fogott az újságírásba, fiatalon. Az életrajz embere ekkor, 1868-tól, hopp, egyszerre barcelonai brit konzulként lép elénk – minden előzmény vagy átmenet nélkül. Titok. – Elég jól mehetett az újságírás – gondolom jobb híján. De ez még semmi, a következő tömör megjegyzés is figyelmet igényel: „Mr. Hannay Thackeray és Carlyle barátja volt." Thackeray,⁸ aki nem csak író, de, mint újságszerkesztő, szinte szükségszerűen – kötelességszerűen, sorsszerűen? – társasági ember is volt, valóban barátkozgatott, mi az hogy... de a gyomorbeteg skót Carlyle, aki magával Goethével levelezett, nem annyira haverkodásairól volt nevezetes, főként otthon, Chelsea-ben írt – ha már nem kapta meg Edinburgh csillagdájában a vágyott, magaslati állást, ahonnan az alant nyüzsgő hősietlen tömegekre le lehetett volna nézni. Ráadásul olvastam Carlyle egy-két sértetten gyűlölködő megjegyzését az úgynevezett firkászokkal kapcsolatban, úgyhogy e haverkodás – számomra – új titok.⁹

Mr. Hannay újságírói karrierjéről azért később kiderül ez-az: több újságot is alapított, úgynevezett penny magazinokat és humoros újságokat, dolgozott a Punchnak – onnan, mondjuk, jöhetett pár komoly ismeretség, barátság – a vicclap újságírói rendes emberek lehettek, alaptételük ez volt – A humorista az humanista, uram.

A kor híres folyóiratai az életrajz következő állomásai: a Cornhill Magazine – Will Thackeray lapja, melynek névadója is ő volt; az Athenaeum című heti irodalmi szemle – melynek 1828-tól egy darabig John Sterling, Carlyle földije és barátja volt az egyik résztulajdonosa;¹⁰ sőt a toryk folyóirata, a Quarterly Review¹¹ – de Mr. Hannay emellett komoly napilapokban is közölgetett, például a New York Tribune¹² és a Pall Mall Gazette¹³ lapjain.

Az életrajz következő része is tanulságot rejt, kiderül, hogy szerzőnk nem szívelte laptulajdonos-munkaadó-főszerkesztőjét, a nagy Dickenst. Ilyeneket írt róla leveleiben: „– Mily kellemetlen ügy, hogy Dickens a válásának magánügyeit minden mértéktartás nélkül a nyilvánosság elé teregeti." Meg hogy a mester „a kor divatos szociális elméleteinek szűk látókörű követője, és szomorú, hogy mennyire elhanyagolja a klasszikus, régi irodalom értékeit." Akkor már illik ideírni Dickens egy Hannayról tett megjegyzését is, melyet szerkesztőtársának Willsnek írt: „– Milyen remek lenne, ha Hannay nem utánozgatná Carlyle-t… könyörgöm, a cikkeiből szedd ki az ilyesmi szövegeket." Azért ez kissé jellemzi a lap szerkesztési elveit is.

Mindezen zavaró tényezőktől nem zavartatva a fent idézett Londoni délutánnal együtt összesen huszonhárom cikket közölt Dickens lapjában Mr. Hannay. Élet-zárszónak még itt egy szép-szomorú kis mese róla. Szerzőnk ugyanis történetesen Dickens másik folyóiratába, az All the Year Round¹⁴ számaiba is írt, ahol alig pár évvel halála után rövid cikk jelent meg róla. Néhány Elfeledett Regényíró cím alatt. Felejtés is szárnyat cipel, mint Okkázió, az Alkalom.

Eme életrajzot Miss Lohrli a D.N.B. jelzettel látta el a végén, tehát a Dictionary of National Biography című klasszikus brit életrajzgyűjteményből idézte, melynek első húsz vaskos kötetét maga Sir Leslie Stephen szerkesztette, Mrs. Virginia Woolf kegyetlen, mikulásszakállú papája.

Ekkor hömpölygött át a londoni tájon a Duna. Charles Dickens Household Words című hetilapjának háromszázhatvan, eredetileg névtelenül író szerzője közt ugyanis egy magyar írónőt is azonosított a lap pénztárkönyveit feldolgozó Anne Lohrli. Dickens korában e szerzőnő neve is titok maradt a közönség előtt. – Persze! ha levélben rákérdeztek volna egyes cikkek szerzőjére! akkor postafordultával megkapják a szerkesztőségtől a választ, de az ember nem nagyon nyomozgat egyes olvasmányainak szerzője után – főleg, ha könnyebb magával elhitetnie, hogy maga a famózus Dickens írta azt.

A gondosan őrzött pénztárkönyvek azonban mindent tudnak, „Mad. De Meley" néven e hölgyet is bejegyezték gyöngybetűkkel a Wills-féle pénztárkönyv megfelelő rubrikájába – a folyóirat 115. számában, 1852. június 5-én megjelent The Wild-Flower of Danube című cikke után. Innen még azt is megtudjuk, hogy a 266–70. oldalakon megjelent 9 kolumnás írásért szerzője 4 font ¹⁴ pennyt kapott – méghozzá ugyanazon a régi nyáron, melynek augusztusában a Temze-cikk is megjelent, tehát a folyóiratban összeértek a folyók. Állítólag amúgy is összeérnek mindannyian. Meg kellene egyszer írni a folyóiratok hálózatát is – egy-egy emberrel összekapcsolni a világ összes folyóiratait.

De ki volt a rejtélyes Mad. De Meley, és mit írt Dickens folyóiratába? Miss Lohrli könyvének második fő részében, mely minden egyes lapszám tartalmát cikkenként felsorolja, rövid jellemzés is található kapcsos zárójelben egy-egy írás után, így azt egyből megtudom, hogy magyar legenda A Duna Vadvirága. Mostanra már többnyire megfejtették e lap szerzőinek a pénztárkönyvben szereplő monogramjait. Csupán néhány makacs eset maradt, különféle okokból: egyesek barátaik nevén írtak, más tréfásak obskúrus rövidítéseket, hamis monogramokat illetve álnevet használtak¹⁵ – csúf gyerekes dolog –, izgatottan kerestem a szerzők ábécé-rendjében Mad. De Meley nevét. Fellapoztam a Contributors-fejezetet, és a 248. oldalon ezt találtam.

„De Mérey, Mme. [Mad. De Meley], d. 1855, magyar menekült. Tanult hölgy, egy módos nemesúrnak, a Magyar Hadsereg vezérkari tisztjének felesége. Úgy a férj, mint a feleség Kossuth barátja volt. Birtokaikat elveszítették a magyar forradalom alatt; 1849-ben álnéven elhagyták Magyarországot. 1850-től M. de Mérey Manchesterben élt ’Marton’ név alatt; felesége röviddel ezután érkezett, a gyerekeikkel együtt. 1851-ben a család ismét felvette a De Mérey nevet, ’mely, eredeti nevük volt, ahogy emlékezem’, írta Susanna Winkworth.’ Manchesterben összebarátkoztak a Winkworthokkal, a Gaskellekkel és a Salis Schwabe családdal. Nagyon szegények voltak; magántanításból éltek – M. Mérey magyar- és hegedűleckéket adott, Mme. de Mérey francia és német nyelvet oktatott. Férje halála után, 1853-ban Mme. de Mérey divatárú kereskedést nyitott.¹⁶ Stephen Winkworth egyik levele szerint¹⁷ Mme de Mérey volt az a ’Caroline Marton’, aki a ’Louis Kossuth és Családja’ című cikket írta a Bentley’s Miscellanies¹⁸ 1850. októberi számába.

’A Duna Vadvirága’ egy legenda volt, melyet Mme. de Méreynek Magyarországon egy parasztlány mesélt. Mme. de Mérey a történetet Mrs Schwabe-ra bízta. Mrs. Gaskell ez utóbbinak a következőt írta: ’Mme. de Mery [sic] megkeresett, és én biztattam őt, engedje, hogy Magyar Legendájával megpróbálkozzam a Household Words¹⁹ lapjain, úgy hiszem, tetszeni fog nekik. Ha Mrs. Salis Schwabe még nem küldte el máshová, Mrs Gaskell majd elküldi a H. W. szerkesztőségébe Willsnek, Mrs Gaskell dicsérő szavaival együtt – csak majd tudják, melyik kéziratra vonatkoznak a szép szavak.²⁰ A pénztárkönyvben ezért a ’Mrs. Gaskelltől’ széljegyzet áll a szerző neve után."

Ezek után váratlanul újabb és az eddigiektől eltérő adatokra leltem egy levelezésben:

John James Taylor levele Francis William Newmanhez ²¹

Manchester

November 20th, 1850

Kossuth a következő évben már Manchesterben tartott sikeres beszédet. De az orvos családjával kapcsolatban összekavarodtam. – Mindenki Mérey… Most hegedűórák vagy orvosi előadások? Ez volt az a pillanat, amikor leemeltem a polcról a „Szinnyei" illetékes, VIII. kötetét, és gyorsan fellapoztam a Mérey nevűeket. Mivel nem tudtam a pontos neveket, csak az időpontok után mentem, és reméltem, hogy valahol feltűnik Manchester városa. Szerencsémre egészen hihetetlen dolog történt. Nem gondoltam volna, hogy 1848-49 után Manchesterben két magyar emigráns család is élt Mérey néven, pedig, mint ügyetlenkedésem nyomán kiderült, ez volt a helyzet. Egy Méreit egyből találtam:

„Mérei Mór (kapos-mérei) 1848-49, nemzetőri-őrnagy…" – ez az! – gondoltam, ő az én emberem, nézzük gyorsan, van-e Manchester az életében?

„1848-ban előbb nemzetőri-őrnagy volt és okt. végén mint parancsnok vezette csapatát a schwechati csatába; utóbb behivatott az országos rendőri hivatalba s ott tanácsos lett és ezen hivatalát a szabadságharcz végéig viselte. A szabadságharcz után Angolországba menekült és később Manchesterben egy hirneves gyárnak lett az igazgatója, hol 1858-ban meghalt."

– A cikk végén ráadásul ennek a Méreinek a feleségét is külön kiemelték, itt azonban meglepetés ért:

„Neje: Haimbach Konstanczia, bécsi nő, szintén részt vett az 1848-49. mozgalmakban és 1849-ben mint titkos ügynök a magyar kormány megbizásából Angolországba ment. Meghalt 1859-ben Manchesterben. Több szinművet írt."

– Megvan az írónő is, ráadásul egy magyar forradalmi ügynöknő Dickens lapjában… remek… – gondoltam ekkor, vélelmezve, hogy 1849 után Manchesterbe emigráló Mérey nevezetű családokban nem fordulhat elő egynél több irodalmár feleség. Csak pár apróság zavart. A Dickens londoni folyóiratában szereplő magyar hölgyet, nem túl határozottan, de Carolinának nevezte Anne Lohrli, szerinte Carolina férje 1853-ban már nem élt, a fenti történetekben pedig egyetlen szó sincs semmiféle gyárról. Szóval a korai öröm után ekkor elkezdtem gyanakodni, és, bár nem hittem, hogy Manchester városában a Méreyek egész gyülekezete élt, mégis szétnéztem a „Szinnyeiben" a Mérey-tájon.

Egyetlen perc, és minden megváltozott. Már az előző lapon ott állt gonoszul a következő Mérei –, utána, csak hogy összeomoljak, Manchester városa, már megint, ám erről a Méreiről hamar kiderült, hogy orvos. Végigolvastam életrajzát, és elképedtem. Visszakerültem lakásomtól alig kilométernyire. A „második Mérei" életrajzában ugyanis a következőket találtam:

„Mérei (Schoepf) Ágost, orvos- és sebészdoktor, szemorvos, a m. tudom. akadémia levelező tagja" (…)

Na de hiszen őt ismerem… aztán elszégyelltem magam: dehogy ismerem. Ekkor útnak indultam Schoepf Mérei hányatott életében Manchester városa után:

„Schoepf családi nevét 1849-ben Méreire változtatta. Az 1848-49, mozgalmakban tevékeny részt vett és Arad capitulatiója után török földre menekült; onnét Angolországba költözött és Manchesterben telepedett le mint gyermekorvos, hol művészetéről felolvasásokat is tartott angolul; ezeknek egynémelyike (Lecture on temperaments and their proper diet, Lectures on the diseases of children, Disorders of infantil development sat.) nyomtatásban is megjelent és a hol 1858. márcz. 12. meghalt. (…)"

Szóval a Kossuthtal kapcsolatos levélben ő, a második Méreim szerepel, Schoepf Mérei Ágost, akiről a közeli gyermekkórházat nevezték el egykor… amit most meg akarnak szüntetni… a Bakáts téri kórházat, ahol több barátomnak gyermeke született… – éppen oda vitte várandós feleségét a fiatal Krúdy Gyula is. Innen is üdvözöljük Dickens Károly urat. Folyóiratának írónői után nyomozgatva annyit kiderítettem, hogy Schöpf Mérei Ágost felesége már 1849-ben, kolerában meghalt, még Magyarországon,²² úgyhogy én a másik manchesteri asszonyra, a forradalom ügynökére gyanakszom, hiszen róla biztosan tudni, hogy írónő volt. Hálás vagyok neki, a menekült magyar gyermekorvosra őt keresve találtam.²³ A Duna Vadvirágának legendáját azonban még nem ismerem, és szerzője még mindig névtelen.²⁴