„Bácsi, mikor beszélünk Esterházyról?…"

Esterházyról írni. Ha már beszélni nem lehet. És amiről nem lehet beszélni… Tehát hallgatni. Esterházyról. Hallgatni az irodalomról. (Csak úgy, à la Kosztolányi.) Hallgatni mindenről, ami szellem. Ami stílus. Ami angyali irónia. (Hisz ma már ironikus minden angyal.) Na meg a fociról. Hallgatni arról, ami elmúlt. Arról, ami ifjúság. Arról, ami volt, nincs – de még lehet. Ha megírom.

Mert Esterházy viszont azt mondja valahol (és valahogy így): „Amiről nem lehet beszélni, arról irodalmat kell csinálni." Vagyis írni. Esterházyról.

Esterházyról írni. Mint egy borgesi labirintus, amelyben őt (E.P.-t) keresem, és önmagamra találok. Mármint arra a 17 éves fiatalemberre, aki voltam (és aki vagyok, amíg róla írok – mert az írás, mint tudjuk, mágia), és aki számára Esterházy volt a példa. A Mester. (Nem a mester, mert mester nincs, miként ő maga írja Kosztolányiról, hanem nagy M-mel, mint a Termelési regényben, ami már irónia, úgy veendő halálosan komolyan, hogy közben nem vehető egyáltalán komolyan.) A példa például arra, hogy az irodalom (mármint a valódi irodalom) nemcsak klasszikus, tehát múlt idejű (Ady vérbajban, Csáth mély jajban, Kosztolányi rákban, Radnóti Győr határában, József Attila pedig a síneken), hanem kortárs is tud lenni –, amely mögött ott az ember, hús-vér valójában.

Méghozzá olyan ember, aki egyszerre zseniális író (mert egy 17 éves a saját értékítélete szerint rendkívül megfontoltan bánik a kitüntető jelzőkkel), elragadó személyiség (szellemes, mint egy nyugatos esszéíró, egyéni [de még mennyire! – epés] stílusú, mint egy posztmodern ködlovag, és politikailag nem korrekt, vagyis éppen hogy nagyon is korrekt, hiszen kifigurázza a rendszert, s ez a 80-as évek kádári társadalmában, egy ellenzéki családban felnövő kamasznak hihetetlenül imponál), és ráadásul focizik! Ez utóbbi tény legalább akkora vonzerőt jelentett, mint az irodalmi munkásság (mely, legyünk őszinték, inkább csak egyes, jól megválasztott részleteiben tárult föl tinédzser hősünk előtt: a Termelési regényből E. följegyzései, a Kis Magyar Pornográfiából az anekdotok, a Függőből pedig az első mondat [hihi] – ám ő akkoriban, az ifjúság magabiztosságával, még annak a ténynek a tudatában élt, hogy az irodalmat nem kell olvasni ahhoz, hogy evidencia legyen), és a Mester alakját csupán a héroszoknak járó dicsfénnyel sugározta be.

Így kezdődött tehát. S folytatódott az első novellával, negyedik gimnázium őszén. Nem volt ez első novella a szó történeti értelmében, hiszen előzményeit, zsenge próbálkozásokat már évekkel korábbra is lehet datálni, de ez volt az első valódi, olyan, amely tényleg eufóriában született, az első olyan, amely írta önmagát. Lépcsőházban volt a címe. És elkészültekor valóban fölzengtek a harsonák. (Arra csak később jön rá az ember, hogy a harsonazengés nem a feltétlen esztétikai minőség égi jele – miként a meccsvégi sípszó sem csupán a győzteseknek szól.) Ezt az írást már többeknek meg kellett mutatni. És a többek között Esterházynak is. (Abban, hogy a novella eljutott a Mesterhez, elévülhetetlen érdemei vannak egy családi barátnak, Jeney Zolinak, a Daisy Zenei Jolijának. Áldassék érte a neve.) És a csoda folytatódott, mert a Mester megdicsérte hősünk első próbálkozását. Sőt még egy találkozás is lezajlott (szellemóriások egymás között), Jeneyék lakásán, ahol a 17 éves fiatalember úgy csüngött a még egyáltalán nem agg Mester szavain, mint az a bizonyos versbéli gyümölcs a hozzá tartozó fán.

És aztán ott volt a katonaság, egy év az egyetem előtt, ahol az akkor már 18 éves ifjú rosszul palástolt büszkeséggel mutogatta E.P.-től kapott levelét („van itt egy srác, aki Esterházyval levelez…", indult el azonnal a duruzsolás az előfelvételis, vagyis tápos állomány irodalmi beállítottságú tagjai között), amelyből újabb, bár némileg visszafogottabb dicséretet lehetett kiolvasni bizonyos második, illetve harmadik novellákról. De aztán nem jött több levél… – írhatnánk, ha finoman patetikus hangvételt szeretnénk kölcsönözni emlékező írásunknak. A valóság azonban az, hogy nem született több elbeszélés sem. Legalábbis egy ideig. A Mesternek tehát nem is lett volna mire reflektálnia. És így aztán a kapcsolat is szépen lassan, vagy inkább se szépen, se lassan, csak ahogy az élet rendje, megszakadt.

Azonban mielőtt még vallomásunk végére kitennénk a pontot, számoljunk be egy utolsó találkozásról. (Ez így jól hangzik, és némiképp feledteti a banális tényt, hogy valójában csak második ilyen jellegű élményről van, pontosabban volt szó.) Mindez pedig egy irodalmi összejövetelen, talán a Jadviga párnája szerzőjének lakásán történt, ahová immár huszon-egynéhány éves egyetemista hősünk egy költőbarátja (név és cím a szerkesztőségben) révén jutott be, és ahol ő mindenkit ismert (lévén a meghívottak között csupa parnasszusi alak), viszont ahol őt senki sem ismerte. Kivéve a Mestert. Aki egyébként szintén nem ismerte… – meg. Amíg ő föl nem hívta magára a figyelmét. Azzal, hogy a benne már jócskán munkálkodó jelentős italmennyiség hatására odacsörtetett hozzá, és természetesen tegeződve (hiszen egy öntudatos, huszonéves bölcsészhallgató, aki ráadásul még önjelölt író is, néhány üveg bor elfogyasztása után már joggal tegezheti legkedvesebb mesterét) emlékeztette egykori eszmecseréjükre (mármint arra, amikor a Mester saját eszméit kicserélte az ő hallgatásával). E.P. Mester-mivoltához méltóan reagált. Rendkívül élethűen úgy tett, mintha tényleg emlékezne az előtte tántorgó kamaszra, egy-két szellemes megjegyzést fűzött finoman szalonképtelen állapotához, majd egy barátságos hasba bokszolást mímelve befejezettnek nyilvánította az együttlétet.

Ennyi az egész. A másnaposságról és a vele összefüggő lelkifurdalásról most ne ejtsünk szót. Maradjunk annyiban, hogy bár hősünknek csak ennyi jutott a Mesterből, ám ne feledjük, hogy mindenki érdemei szerint meríthet a bőség kosarából. És ahogy minden háborút megjárt férfi joggal nyalogatja legapróbb sebeit is, úgy a jelen sorokat író, az eddig emlegetett ifjúnál már közel negyedszázaddal idősebb tollnokunk is méltán gondolhatja magáról, hogy miként az orosz realizmus minden alkotója a Holt lelkek szerzőjének elhíresült köpönyegéből bújt elő, úgy ő is azok közé tartozik, akik a Mester segédigéin tanulták a ragozást.