priusz

először a blaha lujza téren roggyant meg a lábam.

a zöld, műanyag szemetes képen törölt,

ahogy megkapaszkodni próbáltam.

elhallgatni a sötétet, a csöndet

– nem áll módomban nem tudni a semmit.

most a jelenben ülök, bár rühellem,

mint pár mást is – miattad.

érted, érted, nem érted. én sem.

de ha már itt tartunk, kedves élet,

ha azonnal téged gyanúsítalak mindenért,

álljunk csak meg egy szóra.

mondd, hova az ördögbe keveredtek el

a mániákus emlékiratai?

mondd, ki rendezgeti itt a szálakat, ki az osztó?

és várj meg, kinél a bank?

hogy túl sokat kérdezek,

túl sokat akarok,

még zaklatok is,

beware of thiefs?

pedig csak el akartam mondani,

hogy épp újságot olvastam,

jöttek erre az inkább ne tudnék róluk,

nem én eszmélek,

nem én vagyok az a szép, régi férfi,

az elme felejt,

a hanyag test is egyre rosszabbul emlékszik –

szavam se lehet, nemhogy véleményem.