Sklenár titokban tartotta, hogy akasztott ember nyakáról levett kötelet tart a söntés alatt. Évtizedeken át feküdt a pult mosogatója alá tuszkolt holmikkal, mosogatószerekkel, szódapatronokkal, ottfelejtett üres slatinás palackokkal megrakott belső polc takarásában, ahova már csak a lefolyó szifonjából kikanyarodó cső nyúlt le, hogy aztán elvesszen a penészfoltos téglafalban.

Elhaló hangon nyöszörögte el ezt a titkot halála előtt a fiának, Vladónak a nyikorgó hangon szirénázó ócska Škoda sanitkában, úton a városi poliklinika felé. Vlado nem volt túl boldog, hogy az apja jelenetet rendez ahelyett, hogy haldokolna, szeretett volna túlesni az egészen mihamarabb, ezért beleegyezőn bólogatott, amivel valójában nem azt jelezte, hogy érti, hanem, hogy siessen már az öreg, mondja, amit akar, aztán menjen mindenki a dolgára.

Addig azt hitte megússza, mert Jasná Horkán mindenkinek volt egy bizarr története, a legtöbben eleve örököltek egyet, rájuk szállt a családnévvel. A környező falvakban tartottak is tőlük. Minden Jasná Horka-i debil egy kicsikét, így mondogatták.

A műbőrszagú, békebeli sanitka majdnem szétesett útközben, zörgött, kongott a vacak karosszéria, rozsdafoltok kezdték ki itt-ott, a belső kárpitozás is szakadozott már, ki volt törve a kesztyűtartó ajtaja és nagy darabok hiányoztak a belső zárak műanyag kallantyúiból. Le-lekopott már a raktérben kialakított betegfektető ablakairól a tejszínű borítás, így be lehetett látni. Régi, orrmotoros Škoda 1203-as kisbusz volt, az elejéről hiányzott a Škoda-manófej, kerekeiről meg a tárcsák, persze lehet, hogy azok már gyárilag sem voltak rajta, Vladónak erről jutott eszébe, hogy soha egyetlen sanitka kerekein sem látott még tárcsákat, pedig ez a modell elég gyakori volt, mióta a mentőszolgálatnál rendszeresítették, vagyis legalább tizenöt, de lehet, hogy húsz éve. Vlado próbált visszaemlékezni, mikor látott először 1203-as Škodát, de nem tudott, egy forró nyári nap ugrott csak be neki, amikor még gyerekként látott egy vadonatúj példányt, csillogó vöröset. Száguldott a kukoricatáblák mellett, ő pedig rohant utána, amíg csak bírta, mert sosem látott még olyan szépet, olyan idegent és izgalmasat előtte Jasná Horkán, ahonnan nem is tette ki soha a lábát. A legközelebbi városba is csak akkor mentek a helyiek, ha nagyon muszáj volt valami hivatalos dokument miatt eljárni, meg olyankor, ha például haldoklás ürügyén a klinikára kellett valakit sürgősen szállíttatni.

Vlado ismerte a régi babonákat, meg sem lepődött apja vallomásán, de az öreg Sklenár az utolsókat rúgta már, szorította Vlado kezét erősen, és nyögdécselve azt is elmesélte, hogyan jutott a kötélhez, hogy a szőke nemec milyen arcot vágott, ahogy himbálózott kékülő fejjel, hogy addigra már megbánta biztosan, így mondta Sklenár. Vlado némán kihámozta kezét az apja szorításából és hátrébb húzódott. Később nem is értette magát. Nem hatotta meg különösebben az eset. Ha így történt, hát így történt, nem nagy kunszt, tettek már rosszabbat is emberek, mégsem dőlt össze a világ. De akkor zavarában lenézett a rozsdamarta sanitka padlójára, majd kiválasztott egy pontot a botaskiján, ahol a varrás felfeslett, és lógott egy darab műbőr, azt nézte. El is gondolkodott rajta, hogy ezeket a botaskikat nem lehet egy nyárnál tovább hordani, mert hamar felfeslik a cérna, amivel az összeillesztett műbőr lapokat levarrják, és akkor már akár ki is lehet vágni a kukába úgy, ahogy van, mert akkor pár nap alatt kiszalad a cérna a varrásból, és kilyukad a cipő. Mire Vlado észbe kapott, az öreg Sklenár már elhallgatott, félrebillent a feje. A sanitka is elhallgatott, kikapcsolták a szirénát, ami addig is teljesen feleslegesen vijjogott, csak a sofőr élvezte, hogy használhatja, köhögve, zörögve búgtak tovább a kihalt utakon, melyeket kapkodva építettek, és hamar tönkrementek annak ellenére, hogy alig járt rajtuk gépkocsi. A repedéseket, kátyúkat kátránnyal javították, nagy fekete foltok éktelenkedtek az utakon, melyek nyáron fekete pocsolyákká olvadtak.

Vlado még aznap elővakarta a söntéspult alól a kötelet, vastagon belepte már a szürke por, ragacsos volt a sörhab- és borfoltok miatt, ökölnyi porcsomók, penészdarabok tapadtak hozzá. Elszórt aprópénzek gurultak elő a kötéllel, értéktelen, oxidálódott pléhkorongok. Nem szívesen ért hozzá, pöckölgette egy darab fával, végül újságpapírral fogta meg, testétől távol tartva, undorodó grimaszokat vágva vitte el a kukákig. Az estében kibomló folyóirat betakarta a szemétkupac tetején landoló, megfeketedett kötelet. Az aznapi címoldalon a csillaggal díszített, távolodó tank legénysége integetve búcsúzott, fejükön is csillagos kincstári usánka, arcukon kedves, elnéző mosoly, az a fajta, amit csak fegyveres ember arcán látni, ha fegyvertelennel áll szemben.

Vlado, akit szinte azonnal Sklenárnak kezdett szólítani mindenki, mihelyt az apja meghalt, megérezte a pillanat súlyát, nézte a szürke újságképen távolodó tankokat, az újságpapír alól kilógó penészes kötéldarabot, így változik a világ, dünnyögte magában, pár másodpercre el is veszett tekintete a Jasná Horka fölé magasodó hegyek között, majd eszmélt, hogy egy bűzölgő kuka felett ácsorog, megrázta magát, és többet nem is gondolt a dologra. Csak a következő hónap végén, amikor rovancsot tartott, és kijött a húsz százalék deficit, akkor kicsit megborzongott, folyt a hideg veríték a hátán, de persze nyugtatgatta magát, hogy ez csak egy régi, ostoba babona, meg a késő nyári hónap, amikor kevesebb bor fogy.

Sklenárék híresen babonásak voltak. Vlado nagymamája, Boženka Sklenárová, aki a háború óta gyászolta a nagypapát, ismert minden babonát és hiedelmet, az öregebbek máig összejártak vele megbeszélni a jó és rossz ómeneket. Az özvegy Sklenárová nem messze lakott a temetőtől az ulica Cintorínskában. Amikor meghalt, csak át kellett vinni a szomszédba, holmit is alig hagyott maga után, pénzt pont a temetésre eleget, nem sok munka volt vele. Sklenárovát külön kérésére ide temették, pedig a fenti vég temetőjét már nem használták hosszú évtizedek óta a temetőkapu ijesztő, halálfejes fafaragványai miatt, amiket valami faluba tévedt idegen készített. Sklenárová ablakai a temető ápolatlan fakeresztjeire, a rajtuk megtört arcvonásokkal égre tekintő gipsz Mária-reliefekre és a fenti vég templomának magányosan ácsorgó tornyára néztek. A háza zömök, hegyi gerendakunyhó, fakó barnára szikkadt az évek alatt, takaros faragványok díszítették, magas fakapu zárta ki a külvilágot, nem engedett belátást az udvarra, mint minden háznál Jasná Horkán. A ház két lőrésméretű ablakán alig jutott be fény, volt két szobája, az egyiket soha, a másikat is csak télen használta, amúgy idejét főleg a nyári konyhában töltötte a vaskályha mellett, ahol télen-nyáron főtt kukorica és émelyítő szalonnaszag terjengett. A szomszéd Štrofekovával nem voltak jó viszonyban, mert Štrofeková tagadott mindenféle babonát és régi hiedelmet, az Istenben sem hitt, csak a szabályokban meg a szövetkezetben talán, bár azon is tudott volna még mit javítani, ha kérték volna rá. Sklenárová viszont boszorkánynak hitte Štrofekovát, ezért ha tehette, kerülte. Elég okot adott a félelemre, hogy Štrofeková anyja, nagyanyja, dédanyja és ükanyja, sőt maga Štrofeková is alig egy-két év házasság után özvegyültek meg, ráadásul életük végéig gyászolták éjszín ruhában a férjeiket, olyan volt az egész família, mint egy csoportkép valami rémmeséből. Így aztán Sklenárová nem sokat mozgott az udvarán kívül. Elvolt a gallyseprűivel, naphosszat azokat készítette, halmokban álltak a háza mellett. A legjobb fagyalágakkal dolgozott, és konzervet használt a gallyak összeszorítására, közepes méretű löncshúsosat, amiről sokszor a papírt sem áztatta le, azzal fogta össze a seprű tövében a barna szálakat. Mondogatták, hogy a módszert maga Sklenárová találta ki, mindenki más tőle tanulta.

Szóval Sklenárová minden hiedelmet ismert, akkor is azonnal mindent megértett, amikor az árnyékszékéből kellett kihalásznia a falu egyetlen cigány párocskájának nőtagját, Tomáš bácsi feleségét, Tomáš nénit, aki egy háború előtti rendelkezés miatt kapott férfinevet. Az állam ekkoriban háromszáz koronát fizetett minden szülőnek, ha az államfő után nevezték el újszülötteiket, így aztán hamar megszaporodtak a Tomášok az országban. Hajszálon múlott, hogy Sklenárová nem ganajozta nyakon Tomáš nénit, mert a kora hajnali órában, amikor reggeli székelését végezte volna, még fáradt és tompa volt, öregkorára meg a hallása is bizonytalanabbul szolgálta. Már a deszkákon ücsörgött, melyek mindig nyirkosak voltak, mint minden egyes pottyantósban, mert a férfiak vizelni is a budikba jártak, az udvar mégsem arra való, ott nem lehet. Sklenárová özvegy volt ugyan, de neki is jutott a nyirkos deszkákból a fia és unokája révén. Ülepét a lyukra tapasztva ült már a keserédes szagú bódéban a faragott nyílásokon gyéren beszűrődő hajnali fényben, amikor Tomáš néni nyafogását lentről, a pottyantós előrelátóan mélyre ásott latrinájából meghallotta. Tovább növelte a bajt, hogy Tomáš néniéket nem hiába hívták Nyafogósoknak, nem bírtak egy értelmes hangot sem kiejteni, összevissza, nyafogva-szörcsögve beszéltek, sokak szerint azért, mert elitták az eszüket. Ittak mások is rendesen Jasná Horkán, de Tomáš néniéknél sosem láttak mást, csakis nova bort, ők maguk termelték a szőlőt, így jutottak alkoholhoz, azt meg a rossz nyelvek már régóta mesélték, hogy a nova bora mérgező, szétmarja az embert, hogy a végén kiszarja a saját beleit, de előtte megbolondul tőle. Persze mások meg azt mondták, hogy nincs is jobb szőlő, kibír mindent, a nova maga az élet.

Amikor lemosták Tomáš nénit akkor is elviselhetetlen volt a bűz, ami körülötte terjengett, állt szerencsétlenül, derékig szarfoltosan, a két Sklenár, Boženka fia és unokája, akik időközben megjelentek, fogták az orrukat, mintha nem is az ő felmenőjük bélsara lenne az, aminek a szaga terjengett a levegőben legalább kétszáz méternyire. Sklenár azért sajnálta Tomáš nénit, le is intette fenyegetően a fiát, aki röhögött tele pofával. Adott egy üveg jóféle pálinkát Tomáš néninek, inkább ezzel csillapítsa le Tomáš bácsit, és ne folyamodjon ilyen durva fortélyokhoz. Ekkor már legalább száz éve senki nem próbálta más asszonyok aszalt szarával lecsillapítani dühöngő férjét.

Sklenáréknak rosszul ment a háború alatt, persze a háború alatt mindenkinek rosszul ment, de Sklenáréknak különösen, mert a férfiak a hegyekben partizánkodtak, vagy elhurcolták őket, a nők meg nem nagyon mentek kocsmába. Sklenáréknak jóféle és olcsó boruk volt, nemhiába vásároltak a szomszéd falvakból is tőlük, no meg persze azért is, mert nem csak novát tartottak. Ha néha-néha megjelentek a vörösök vagy a nemecek, azokat ingyen kellett itatni, pontosabban az ingyen borért cserébe nem lőtték fejbe az öreg Sklenárt, Vlado nagyapját. Volt tehát fizetség a borért, maga az élet, csak az meg minek, ha nincs miből megélni, mondogatta az öreg Sklenár és a pokolba kívánta az egészet, vörösökkel, nemecekkel, partizánokkal együtt, akik egy év alatt legalább háromszor kergették ki egymást a Jasná Horka-i hegyekből. Ilyenkor megjelent egy csapat egyenruhás ember, holtrészegre itta magát Sklenárék borával, és felpofozott néhány öregsége miatt be nem sorozott falusit. Aztán jó darabig nem látták nyomukat sem, csak egyre hangosabbak lettek a durrogások és robbanások a hegyekben, egyre több halottat láttak a fák között a hóban azok, akiket az erdőbe vetett a dolguk. Végül egy hosszú és különösen nagy csatazajjal járó éjszakát követő reggelen egy egészen másik csapat érkezett a faluba, más egyenruhában, más nyelven beszélve, és rendszerint holtrészegre itták magukat Sklenárék borával, felpofoztak néhány öregsége miatt be nem sorozott falusit. Ha nagyon lusták voltak, akkor nem fáradoztak azzal, hogy találjanak maguknak valakit, magát Sklenárt verték el. Számolgatott is eleget, a hordókat és palackokat, a várható termést, hogy megjósolhassa, meddig tarthat a háború. Amíg van bor, addig élik túl ők is.

– Joj, Boženka! – mondogatta sírós hangon a hozzá képest illetlenül fiatal Sklenárovának az ilyen számfejtések után.

– Még másfél évig tarthat ez a rapli, talán még másfél évig kibírjuk így – mondogatta. Komolyan utánajárt, mindent beleszámolt.

Volt még öt darab ászokhordója, ebből kettő tele novával, kettő muskáttal, még egy pedig frankovkával. Számolt a napi fogyasztással, a portyázó nemecekkel és vörösökkel, az ingyen italozásokkal és a saját célra szánt mennyiséggel. Nem volt nála jobb számoló, nem használt papírt a kocsmában sem, fejben tartotta mindenki aznapi fogyasztását decire, koronára pontosan, előleget és tartozást, meghívást és viszontmeghívást beleszámolva, a komplett standolás ott volt a fejében halierra pontosan abban a pillanatban, hogy kikiabálta a zárórát.

Úgy százötven hektót vesztett, a háza alatti kispince öt hordóját leszámítva a teljes vagyonát, amikor a présházat a Žabia hora felett találat érte. Katonák akartak betörni a présház alatti pincébe, részegen azzal szórakoztak, hogy ráhajtottak tankkal a meredek hegybe vágott pincebejárat boltívére, de a kemény terméskő az istennek sem engedett, a boltívben összepréselődve egyre erősebben tartották egymást a kődarabok. Ezért aztán egyszerűen belőtték a pinceajtót, mögötte tízászoknyi bor ácsorgott, nyolc nova és két muskát, mindegyik vagy tizenöt-húsz hektó, meg némi borovièka pálenka, de Sklenár csak a vén ászokhordókat bánta, mert a katonák tankja kirobbantotta mindet. A présház alatti alagútszerű pincében roppanva szakadtak szét a hordók tölgyfa dongái, visítva engedtek, pattantak az abroncsok, mint egy kisebb kuvasz elfojtott vakkantásai, olyan hangot adtak, és fülrepesztő zajjal robbanva fröccsent szét több mint százötven hektó bor, habot vetve dobálta a tölgyfa törmeléket. A löveg robbanása mögül sisteregve csaptak ki a borhullámok, szétlökték, ami megmaradt a vasalt tölgyfa lapból a bejáratnál, okádta sugárban a bort a hegyoldal. Fel is buktak a részeg katonák, csúsztak a gatyájukon lefelé, bukdácsolva a sodró borárban egész a sziklaperemig, ahonnan már meredekebben zuhant a sziklás-köves hegyoldal a Žabia Horáig. Ez még csak a kisebb baj lett volna, de a tank is félszegen ácsorgott a hegyoldalon, részegen vezették oda, a fél lánctalp a levegőben lógott, a többi része csálén, felfutva a pincebejárat boltíves dombjára. A másik oldalon meg laza, porló földbe kapaszkodtak a fogas fémlemezek, hamar kimosta alóluk a talajt a kizúduló áradat, billent egyet az irdatlan jószág, horkant alatta a puha föld, és nem volt megállás. Elég volt pár métert csúszni a szőlősor oldaláig, a sziklák pereméről hamar lesodorta a lendület, és a tank recsegve-ropogva csúszott egész a Žabia Horáig, a hegyoldal aljáig. Közben csilingelt körülötte a nova a szikrázó napfényben, habos tarajokat vetett a borpatak mindenfelé, árkot mosott a hegy oldalába, majd elterült a Žabia Hora-i elágazás földútján, mint egy hatalmas köpés, könnyű, foszladozó habfoltokkal a tetején. Sklenár bosszújának hívták csak az esetet a helybéliek, persze üröm volt az örömben, hogy a részeg katonák dühükben tarajosra bombázták a hegyoldalt, lőttek, amíg volt mit, szórta a sovány földet szét a sok robbanás, egymás után dőltek össze a présházak és pincék.

Így Sklenár csak azzal a borral számolhatott, amit a kocsmája alatti pincében tartott, meg azzal a kevéske terméssel, amit egy épen maradt kölcsönpincében elő tudott állítani az épen maradt szőlőjéből, ami nem volt túl sok. Erősen deficites volt tehát a rendelkezésre álló bormennyiség, rimánkodott is erősen az öreg Sklenár mindenféle isteneknek, földanyának, aki csak eszébe jutott, hogy érjen véget egy-két éven belül a háború. Úgy lett, bár ő már nem élte meg, elvitte a szíve, nem bírta már a feszültséget.

A kisebbik Sklenár még a hegyen volt akkor, több bomba hullott, mint előtte bármikor, ide-oda kergették egymást a katonák a fák között, a kis Sklenár is futott ide-oda, és imádkozott keményen, hogy csak élje túl, más nem nagyon érdekelte. Ha azt látta, hogy a katonák jobbra futnak, ő is azt tette, ha rohamoztak, úgy csinált, mintha rohamozna, persze azt is látta, hogy körülötte mindenki csak úgy csinál, minden támadás egyetlen hatalmas álroham volt, és a másik oldalon is csak színjáték zajlott, a kis Sklenár talán még élvezte is volna, ha nem röppen el néha a feje közelében egy-egy igen valós lövedék. Arra gondolt, hogy akár össze is ülhetnének pálenkázni meg kártyázni, másra már úgy sem volt senkinek ereje, mindenkire ólomként nehezedett a fáradtság, ő is csak nagyon lassan, hosszú percek alatt volt képes a vállához emelni a puskát, hogy leadjon egy-egy lövést vaktában. Csak olyankor vigyázott, hogy hova céloz, ha valami idióta nemec odavonszolta a seggét a puskacsöve elé, na olyankor jól fölé lőtt.

Nem is szennyezte volna be a kezét, ha nem jön a hír a faluból, hogy meghalt az apja, mert akkor Sklenár iszonyú haragra gerjedt, meggyűlölt mindenkit, aki körülötte állt, merthogy az apját a háború vitte el, nem a szíve, a szíve az vert volna még húsz évig, ha nincs a háború. Ezért aztán onnantól kezdve pontosan célzott, nem érdekelte a fáradtság sem, mintha újjászületett volna, vitte a harag, két nap alatt több nemecet szedett le, mint a többiek addig összesen, ijesztő fintorba rándult az arca, akárhányszor csak nemeceket látott, pedig ha úgy istenigazán belegondolt, vastagon leszarta ő a nemeceket, sőt egy kicsit az apja halálát is, csak éppen kitört belőle a feszültség. Nem érdekelte a golyózápor sem, ment előre, lőtt és lőtt, és ha már nem tudott lőni, akkor az apjától kapott kisbaltát vette elő, csurom vér volt már a második nap délutánjára a kabátja, az arca, és a hajából is alvadt vérdarabok csüngtek, kerülték is a többiek, mondogatták, hogy bedilizett teljesen a Sklenár, mit gondol, hol van, mindennek van azért határa.

Aztán a nemecek elkezdtek visszavonulni, a partizánok nem is nagyon törték magukat, inkább csak pálenkáztak, kivéve Sklenárt, aki ment, mint egy veszett kutya a nemecek után. Kapaszkodott felfelé a hegyen, ment már le a nap, még átbuktak a fénycsóvák a hegytetőn és bevilágítottak a fák közé, nem lehetett elkülöníteni a havon a vért a nap vörös fényétől, mintha minden csupa vér vagy mintha minden csupa napfény lett volna, Sklenár meg is állt, lihegve nézte a napfénytengert a havon. Ekkor recsegés, ropogás támadt nem messze tőle, arra fordult, megindult a hang irányába. Az egyik ágon egy fiatal szőke nemec himbálózott, épp csak ellökhette magát a fatörzstől, nyakában vastag kötél hurka feszült, kékült az arca, rángatta a lábait, úgy festett a lemenő nap fényében, mint egy vörösre festett szalmabábu, amit rángat egy bábjátékos a magasból.

Sklenárék kocsmapultja alatt jó negyven éve ott feküdt a kötél, régi hiedelem volt ez, a hóhéroknak régen fizettek is a hiszékenyebbek rendesen az ilyenért, mert a babona szerint, ha akasztott ember nyakából levett kötelet tesznek a kocsmapult alá, akkor jobban fogy az ital. Vlado nem is tudott a kötélről, csak pár öreg falusi sejtette, de ők is csak úgy ismerték az esetet, hogy Sklenár az utolsó pillanatban levágta a kötélen vergődő nemecet.

Az öreg Sklenár utolsó erejével elmesélte az igazat Vladónak, hogy a fiatal nemec már az elrugaszkodás után azonnal megbánhatta a dolgot, és hogy hiába nézett könyörögve Sklenár felé, az csak állt némán a véres hótengerben és várt, míg a nemec teste elernyedt, és többé nem mozdult.

Vlado, akit mindenki azonnal Sklenárnak kezdett szólítani, amint apja halálhíre elterjedt, nem tudott mit mondani. Csak felváltva nézte a vén sanitka padlóját meg a lábán az elnyűtt botaski műbőr varrását, mondott volna valami olyasmit, hogy nem is akkora tragédia, hogy van ez így néha, de érezte, hogy ez most rosszul hangzana, ezért inkább megvárta, míg az öreg elhallgatott és a városi poliklinika felé tartó sanitka kikapcsolta a szirénát.