„Az emberek többsége rossz"

Bias Prieneus

Azon a napon, amikor Fortunatus, a Szellemfejedelem felébredt végtelennek tetsző álmából, hatalmas havazás borította be a Duna völgyét. Jéghideg fuvallat hátán érkeztek a szürke felhők, amelyek alkonyatkor még a barbárok földje fölött gyülekeztek, és éjszaka szinte észrevétlenül buktak át a hegyek gerincén. Mire hajnalodni kezdett, már olyan sűrűn kavarogtak a hópelyhek a folyó fölött, hogy a hajósok tapsolva, ujjongva ugráltak a kavicsos fövenyen, és azt kiabálták, hogy „Derreme tarrar affarar elolme!", ami hajósnyelven annyit tesz, hogy:

– Ma bizony nem bontunk vitorlát, barátaim!

Ez amolyan őseiktől örökölt, hagyományos kiáltás volt, és nem is nagyon értették már, mit kiabálnak, mert a valóságban réges-rég nem bontottak vitorlát, hiszen annak a folyó sodrában nem sok hasznát vették volna. Ha el akartak jutni valahová, evezőt kellett ragadniuk, amely sokkal jobban feltörte és megkeményítette a tenyerüket, mint a hajókötél és a vitorlavászon hajdanvolt őseikét, akik a déli tengereken hajóztak; azon a derűs, napfényben fürdő vidéken, ahonnan Fortunatus is származott – aki most, kipillantva az ablakon a kavargó hópelyhekre, fájdalmasan, hosszan felsóhajtott.

– Mi bánt uram? Mért sóhajtozol? – kérdezte a szolgája, Magimarus. Amíg a Szellemfejedelem aludt, ott ült, az ágyától nem messze, egy tölgyfából faragott, egyszerű íróasztal mellett, apró képeket festett egy pergamenszagú, ősrégi könyvbe, és ura álmát vigyázta: óvatosan fel-felállt, a Szellemfejedelem ágyához lépett, és hosszan, áhítattal nézte az álom mozdulatlanságában is kiismerhetetlen arcot – melyen most grimaszok és fintorok cikáztak.

– Álmot láttam, Magimarus, nagyon különös álmot – mondta a Szellemfejedelem, és felkönyökölt az ágyban. – De mintha nem is álom lett volna, annyira eleven volt, olyannyira élénk. Egy lányt láttam, aki egy tóparti házban lakott…, sokat beszélgettünk… és sétáltunk… és talán egy egész életet leéltünk. Úgy hívták, hogy… na… na, az előbb még emlékeztem… nem, az nem lehet, hogy… de lehet! Elfelejtettem!

– Majd eszedbe jut, uram – mondta Magimarus megnyugodva, mert azt hitte, hogy ezzel véget is ért a Szellemfejedelem ébredés utáni zavarodottsága. Nem ez volt az első eset, hogy az ura gondoktól gyötörten, furcsa álmokból menekülve ébredt, de a feje mindig hamar kitisztult, és rövidesen visszanyerte jókedvét és derűs magabiztosságát. Magimarus megmártotta az ecsetjét a cinóber festékben, hogy folytassa a munkát – épp egy babilóniai griff szárnyát készült megfesteni –, de a Szellemfejedelem ingerülten pattant föl az ágyból. A szolga keze az ecsettel együtt megállt a levegőben.

– Nem! Nem fog eszembe jutni! Ez most nem szokványos álom volt! – dohogott a Szellemfejedelem, aztán megállt a terem közepén, és a mellkasára tette a kezét. Arca fájdalmasan eltorzult.

– Itt bent – mondta aggodalmas arccal – valami nagyon fáj.

Magimarus riadtan nézett az urára.

– Nincs ott bent semmi olyan, uram, ami fájhat – mondta nyugalmat erőltetve magára, de a keze közben megremegett, és a griffmadár mellkasára, amelyet kék és arany sávok díszítettek, egy cinóberszín, kövér paca hullott a levegőben tartott ecsetről. Magimarus a pacát nézte elkomorulva, de közben másra, egészen másra gondolt.

– Ez talán nem is álom volt… talán valóban ott jártam – folytatta a Szellemfejedelem. – Sokáig, nagyon sokáig mentem vagy inkább bolyongtam egy rengetegben. A fák ősöregek voltak, törzsük hatalmas és mohával fedett. Lombjukon alig sütött át a nap. Az avar néhol térdig ért, minden süppedős volt és puha. Többször kétségbeestem, hogy már soha nem jutok ki az erdőből, és olyankor egy fának dőltem, és sírtam, de aztán mindig újra erőre kaptam, jókedv töltött el és bizakodás, és újra nekivágtam az útnak anélkül, Magimarus, anélkül, hogy tudtam volna, hová megyek és miért. Hát nem különös?

– De, uram, az. Roppant különös.

– Aztán kiértem egy sziklás hegyoldalra, ahonnan messze el lehetett látni, végig a derűs, dimbes-dombos tájon, ahol erre is, arra is gyümölcsöskertek, méhesek, halastavak és szent ligetek váltakoztak; a tanyaházak kéményeiből vidáman tekergett elő a reggeli tüzek füstje, mert csípős volt a hajnal, mint kora tavasszal. És ahogy végigtekintettem ezen a tájon, a szívem megtelt boldogsággal és békével, és valami édes vágyakozással, amilyet még sosem éreztem. Futva indultam lefelé a domboldalon, futottam a patakok partján, a ligetek füvén, a zsombékok közt kanyargó tanyautak keréknyomai közt, rügyeiket bontogató sárgabarackfák alatt, amíg el nem értem a házhoz, amely a tó partján állt. Tudtam, hogy hazaérkeztem: tetőtől talpig átjárt a bizonyosság és a nyugalom. Beléptem az ajtón, és ott volt az a lány… nem tudom neked elmondani, mennyire szép, mennyire bájos volt, a lénye milyen véghetetlen pajkosságot és mennyi titokzatos bölcsességet sugárzott… Ó, Magimarus, ha láttad volna, te is értenéd, miről beszélek… ez a legtökéletesebb lány volt, akit valaha láttam. Ő megfogta a kezem, én beléptem, és onnan kezdődött minden: egy egész élet, amit ketten éltünk le ott a tóparti házban és a vidéket járva, örök békében, egyetlen másodperc unalom nélkül.

A Szellemfejedelem emlékeibe merülve, mosolyogva meredt a levegőbe, aztán az arca egyszerre fájdalmasan eltorzult.

– Aztán hirtelen egy erő kiszakított abból a világból, és ide vetett, vissza ebbe a mostani életbe, komor hófelhők alá, de a lány emléke olyan fájdalmat hagyott bennem, Magimarus, hogy a testem szinte szétég tőle…! Azt hiszem, szerelmes vagyok.

– Óh, uram – ugrott föl most már Magimarus is a helyéről –, na nem, na nem!… nem! Ne is mondj ilyet! Szerelem, olyan nem létezik. Ez valamiféle legenda, amely az emberek közt él, de hidd el, ennek aztán igazán semmilyen alapja nincs, csak részeges kocsmatöltelékek, csavargók, a színház romos árkádjai alatt sündörgő bérgyilkosok és tüdőbeteg, takonykóros vándorszínészek terjesztik ezt a hitvány babonát, amit néhány ostoba, tanulatlan gyereklány és nincstelen költő is elhisz… de ilyen dolog, uram, hogy szerelem, tényleg, hidd el, lelkemre mondom, nincs, nem volt, nem is lesz…

Magimarus izzadtan, lihegve állt. Kifogyott a szóból.

– Szóval nem létezik – kérdezte a Szellemfejedelem. A hangja most egészen halk volt, és ijesztő.

– Nem létezik – dadogta a szolga, és lehajtotta a fejét. A cinóber paca a rézsútosan álló könyvön megfolyt, és már a babilóniai griff lába alatt csordogált, egyenesen egy díszesen színezett, nagy G betű irányába, amelyet egy aprólékos munkával megfestett szögmérő és egy körző foglalt aranykeretbe. Két egész napig dolgozott ezen az egyetlen, apró iniciálén, és különösen büszke volt rá: nem hagyhatta, hogy kár essen benne. Apró, oldalazó léptekkel közeledett az asztalhoz, nehogy a Szellemfejedelem megneszeljen valamit, és köntöse szegélyét hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve megpróbálta felitatni a festékcseppet, mielőtt az elérné a szögmérő szárát. Nagy igyekezetében azonban nem vette észre, hogy a díszes köntös nehéz ezüstfonalakkal hímzett, bő ujja ezzel a mozdulattal ugyanakkor felemelkedik, a festékesállvány felé lendül, amelyen apró üvegcsékben sorakoztak a szivárvány összes színében pompázó, drága tinták, és abban a pillanatban, ahogy a pacát fel tudta volna végre itatni, az egész tákolmány – placcs! – rádőlt a könyvre, amelyet azon nyomban elárasztottak és beterítettek az egymással vidáman összekeveredő, színes tintapatakok. Magimarus nagyot kiáltva vetette magát a könyvre, és eszeveszett gyorsan törölgetni kezdte, hogy mentse a menthetőt. A Szellemfejedelem elkomorultan, csüggedten bámulta.

– Áh. Szóval így állunk – mondta kedvetlenül, és bal tenyerét sajgó mellkasára tapasztva kiment a szobából. Az ajtó nagy dördüléssel csapódott be mögötte.

– Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! – korholta magát kétségbeesetten Magimarus, és két öklével ütögette a homlokát. – Hogy lehet, hogy már hetek óta üldöz a balszerencse! A minap is, amikor a piacon észrevettem azt a csinos lányt, és virágcsokorral próbáltam megajándékozni, hát nem elbotlottam egy óriás céklában, és arccal estem a lótrágyába, hogy az összes faragatlan teherhordó és kofa rajtam nevetett? És múltkor, amikor szomszédasszonyomnak vittem a fejedelmi konyháról a maradék túrós lepényt, utam nem épp egy forraltbor-árus keresztezte-e, és én meg, balgamód nem tudván ellenállni a csábításnak, a lepényt egy kőre téve borozni kezdtem, hogy meg ne fagyjak, és mire feleszméltem, egy kóbor kutya már el is szelelt a lepénnyel? Hogy azt már ne is említsem, hányszor botlottam meg a lépcsőn, összezúzva a térdem, kislábujjam hányszor vertem be gonosz küszöbökbe, hányszor ütöttem a fejem búbját a szekrényajtó sarkába! Most meg nem elég, hogy sok napnyi munkám veszett kárba, még a Szellemfejedelem is a lehető legaggasztóbb tüneteket mutatja! Ha képes, és valóban szerelembe esik itt nekünk, szörnyű bajoknak nézünk elébe!

Így dohogott magában, miközben az udvaron vágott keresztül, ahol a térdig érő hóban a boldog gyerekek épp hóembereket építettek, és vad hócsatát vívtak. Magimarusnak igencsak ügyesen kellett hajlongania, hogy elkerülje a felé süvítő hógolyókat. Sértetlenül érte el a palota északi szárnyát, és a kőfal szegletében, egy öreg kőrisfa törzse mögött kinyitott egy apró faajtót, és eltűnt a mélybe vezető lépcsőkön.

A föld alatt dohos, fülledt meleg volt. A falfülkékben pislákoló mécsesek világították meg a folyosót, amelyen Magimarus keresztülsietett, ügyet sem vetve az oldalfülkék sötétjében gubbasztó alakokra, akik halvány gyertyafény mellett gyöngyfüzéreket készítettek. Hamar elérte a folyosó végét, amelyet ugyanolyan faajtó zárt el, mint amelyen bejött. A lehullott hó miatt nem volt egyszerű dolga, de némi tusakodás árán sikerült végül kinyitnia, és kilépett egy tölgyligetbe, amely jótékonyan elrejtette a vár titkos bejáratát. Lesietett a domboldalon, és egy kis kőhídon átkelve felkapaszkodott a sziklafal oldalában megbúvó romos, füstös szentélyhez, ahol Sabbe, az öreg papnő lakott. A szentély kéményén fekete füstoszlop gomolygott: az öregasszony épp borzot sütött nyárson.

– Magimarus! – kiáltott örömmel, és borzzsírtól fényes kezét kötényébe törölgetve betessékelte a fiút a szentélybe. – Tegnap nem jöttél, pedig megígérted!

– Tudom, Sabbe, ne haragudj – hadarta. – Nagyon elmaradtam a munkával, és már besötétedett, mire észbe kaptam.

– Jól van, jól van – mondta az öregasszony. – Nem maradtál le semmiről. Pompás mókuscombot sütöttem, eltettem a részed. Megeszed most, vagy inkább elviszed? Fenyőmaggal és rozmaringgal fűszereztem, meg egy egész kevés sommal…

– Majd inkább elviszem, Sabbe, de… kérlek, hallgass meg!

– Nocsak, mi a baj? – kérdezte aggódva az öregasszony.

– Azt hiszem – mondta Magimarus –, bekövetkezett az, amitől már oly régóta rettegünk. A szellemfejedelem ma reggel elmesélte az álmát… egy lányról. És azt hiszem, most valóban szerelembe esett. Pedig hidd el, Sabbe, én mindent megtettem, mondtam én neki hirtelen összevissza mindent, hogy szerelem így meg úgy, nem létezik, legenda, babona, de láttam az arcán, hogy nem hisz nekem.

– És a fájdalom? – kérdezte gondterhelten az öregasszony, aki a hírek hallatán még apróbbá, még töpörödöttebbé vált.

– Fájlalta szívét.

– Nagy baj, nagy baj. Nagyon nagy baj – mormolta az öregasszony, és leroskadt a kis sámlijára. – Sok száz éve rettegek ettől a pillanattól, kedvesem, de tudom, hogy ennek a percnek elkerülhetetlenül el kellett érkeznie. A Szellemfejedelem mostantól megérzi mindazt, amit mi emberek érzünk: emberré lesz ő maga is, mi pedig itt maradunk elárvultan, fejedelemsége jótékony, szelíd ereje nélkül, védtelenül és magányosan. És mindez pont most történik velünk, amikor a folyón túl, a Bölényszikla mögött már gyülekeznek a barbárok, hogy elpusztítsanak és kiraboljanak bennünket…

– Ó, jaj, mit tegyünk? – kiáltott fel kétségbeesetten Magimarus, és kérlelve nézett az öregasszonyra. De az csak ingatta a fejét.

– Nem tehetünk semmit, kedvesem. A Szellemfejedelem olyan sokáig élt a szellemvilágban… most már neki is emberré kell lennie. Nem tehetünk mást, mint várunk, amíg nem érkezik valami útmutatás. De bármi is történik – ezt te is jól tudod –, attól csak bölcsebbek lehetünk.

De Magimarust ez a lehetőség most nem vigasztalta meg. Bánatában kinyújtotta a kezét, hogy lecsippentsen egy darabkát a nyárson sülő borzból, de véletlenül meglökte a nyársat tartó fémvillát, és a borz, úgy, ahogy volt, beleesett a vastag, pattogva izzó parázsba. A fekete füst olyan gyorsan borította be a szobát, hogy mire kiszaladtak a szabad levegőre, majd megfulladtak a köhögéstől. Az öregasszony belenyomta a füstölgő, és itt-ott lángot fogott borzot a hóba, és szomorúan nézte a lucskos, nem éppen étvágygerjesztő szénkupacot, ami maradt belőle.

Miközben Magimarus odaégette Sabbe borzpecsenyéjét, Fortunatus, a Szellemfejedelem kilépett a palotából, és a bokáig érő hóban elindult a városkapu felé, hogy jóslatot kérjen az Ezeréves Tölgytől. Erőtlennek, elveszettnek, gyámoltalannak érezte magát, és rettenetesen fázott. A zsákmányra éhes barbárokra gondolt, akik a Bölényszikla mögött a sötét erdők mélyén gyülekeznek, és csak arra várnak, hogy Pannónia a gyengeség első jelét mutassa, s azonnal lecsapnak; és kétségbeesés töltötte el arra a gondolatra, hogy ha ereje megcsappan, és nem tud többé az embereken segíteni, a katasztrófának ő is az egyik okozója lesz.

A Szellemfejedelem hatalma ugyanis nagyon különös, nagyon érzékeny és nagyon törékeny dolog volt.

Először is ott van mindjárt az, hogy nem a lélek, nem a hit és legkevésbé sem a szeretet alapozta meg ezt az uralmat, hanem, ahogy a neve is mondja, a szellem: mindaz, amiért gondolatban kell megküzdeni. És – legalábbis akkoriban – nem minden embernek adatott meg, hogy a lelkén túl, amit ugyebár mindenki ajándéka kap, mint a kiscsibe a sárga pihéket, vagy a kiskutya azt a bájos képességet, hogy csóválni tudja a farkincáját: még szelleme is legyen. A legtöbben nem nagyon szerettek gondolkodni – igaz, ha akartak volna, akkor sem ment volna nekik, mert buták voltak és ostobák, emellett még néha gonoszak is. Viszont erőfeszítést tenni bármiért is, ami nem kézzel fogható – na arra aztán még azok sem mindig voltak hajlandóak, akikben másképp amúgy meglett volna a szellem adománya. Egy jókora, kerek, illatos sajtért akár heteken át kora hajnalban keltek, tehenet fejtek, aludttejet főztek, túrót törtek, írót itattak, érlelőt építettek, oltottak, fűszereztek, majd a hatalmas sajtgurigákat nagy nyögve-fújtatva taligára rakták, és kínnal keservvel, öreg és reszketeg lábú szamarukat szöges léccel püfölve a piacra szállították; vagy komor, sötét bányák mélyén súlyos csákányukat naponta több ezerszer vágva a kemény sziklába, küzdöttek a fémért, vasért, rézért, ólomért, hogy belerokkant a hátuk, feltört a tenyerük és hajnalonta rozsdát köhögtek; de bizony, ha gondolkodni kellett valamiért, tőlük többnyire csak annyira futotta, hogy: „Az élet nehéz" vagy: „Csak egészség legyen, az a fontos", vagy: „Amíg meg nem eszed azt a húsos borsót, nem kapsz egy falat süteményt sem, fiam!".

Ezért aztán Fortunatus jótékony, bölcs és szelíd hatalmát az a kevés ember tartotta fent, akik nem voltak restek, hanem reggeltől estig és néha késő éjjel, némelyikük pedig, az álmatlanabbja, egész éjszaka – gondolkodott. Volt, aki a csillagokról, volt, aki a lehetséges világokról, volt, aki az állatok nyelvéről, és volt, aki számokról, és volt, aki hidakról, égbenyúló tornyokról és bevehetetlen várfalakról; aztán volt, aki képekről, megint mások dallamokról, megint más ügyes szerkezetekről, amelyek elvégzik az emberek helyett a munkát; megint mások álmokról, és megint mások arról, hogy mi a helyes és a jó, de olyan is akadt, aki a lábujjairól gondolkodott, hogy milyen furcsán szépek – a lényeg az, hogy szorgalmasan és olykor bizony fájdalmasan és kínkeservvel és nehezen, de dolgozott a szellemük, hogy a fejük csak úgy izzott tőle.

Senki sem tudta volna megmondani, hányan is vannak ők pontosan,* és azt se tudta volna megmondani senki, hogy miként függ össze az ő rengeteg gondolkodásuk a Szellemfejedelem létezésével: időtlen idők óta így ment ez a szépséges, dimbes-dombos Pannóniában, így telt az idő nemzedékről nemzedékre. Mindenki tudta, hogy a Szellemfejedelemnél találkozik az összes gondolat. Csak be kellett hunynia a szemét toronyszobája magasában, elefántcsont íróasztala mellett ülve, és abban a pillanatban megjelent benne mindaz a gondolat, amit a szellem emberei éppen a fejükben főztek; és ilyenkor, amikor a Szellemfejedelem rápillantott a gondolatokra, aki elakadt, az hirtelen továbblendült, aki elcsüggedt, erőre kapott, és akinek üresen, zakatolva járt a feje, mint egy elátkozott malom, az egy csapásra megtelt szép és mély értelmű gondolatokkal, s megmenekült attól, hogy megbolonduljon.

És amíg gondolkodtak, dolgoztak a gépek, épültek a hidak és a tornyok, az emberek jól és helyesen igyekeztek cselekedni, a képtárakban tömegek gyönyörködtek a festményekben, és szépséges zene töltötte be az ünnepi csarnokokat, míg a barbárok, bűzös barlangjaik mélyén, romlott hús szagát árasztó bőrsátraikban hiába dühöngtek, acsarkodtak, irigykedtek és fenekedtek, nem volt bennük elegendő bátorság, hogy mindezt a szépséget tönkretegyék. Tehetetlen dühükben ezért a feleségük haját cibálták, és összevissza pofozták a gyerekeiket.

Ám mindezekért a nagyszerű képességekért és jótéteményekért a Szellemfejedelemnek kemény árat kellett fizetnie: soha nem érezhette azt, amit azok éreznek, akiknek csak lelkük van. Sem a fájdalmat, sem az örömöt, sem az aggodalmat, sem a féltékenységet, sem a gyűlöletet, sem a gyászt, sem pedig azt az érzést, amelyben minden egyesül: a szerelmet. Az emberek közt járkálva, csodálkozva, értetlenkedve és egy picit utálkozva figyelte, mennyi érzelem tépi-szaggatja ezeket a teremtményeket. Az arcukra hány és hány ráncot, redőt és árkot éget a szívükben gomolygó fekete tűz; a szemükből miféle különös sugarak lövellnek, amikor egymásra tekintenek; értetlenül figyelte a fiatal párokat, ahogy kézen fogva órákon át bámulják egymást tágra meredt, csodálkozó szemmel, mintha bizony a szerelmük arcán valamiféle színielőadás vagy cirkuszi játék zajlana; értetlenül figyelte az öregeket, ahogy botjukra támaszkodva, összehajolva totyognak a Via Principalis márványoszlopai között; fel nem foghatta, min tudnak órákon át sutyorogni a kislányok az Isis-szentélyre futó szőlő árnyat adó levelei alatt a forró nyári délutánokon, és értetlenül szemlélte az indulatot, amely a gonoszokat ölni, ártani, bántani, könnyet és vért ontani hajtja.

Látott ő mindent; tudta minden jelenség nevét; pontosan tudta, melyik érzés hol lakik a lélekben, milyen tettekből milyen érzés fakad, tudta, hogy a csillagok járása hogyan ébreszt szerelmet az egymásnak teremtett emberekben, mindent tudott, ami csak tudható: csak éppen nem érzett semmit. Mindig egyformán derűs volt, egyformán megfontolt, egyformán igazságos, hiszen nem akadt benne egyetlen érzés sem, amely befolyásolhatta volna. Az emberek ezért tisztelték, felnéztek rá, elfogadták az ítéletét, követték a tanácsait, de szeretni – hát bizony szeretni egy cseppet sem szerették.

Ahogy a sűrű havazásban szapora léptekkel átvágott a téren, ahol a datolya- és gránátalmaárusok épp vastag ponyvákkal takarták le értékes portékájukat, nehogy a hó kárt tegyen bennük, a Szellemfejedelem láttán egy pillanatra mindenki megtorpant, és abbahagyta, amit épp csinált; volt, aki tisztelettudóan levette a sapkáját, volt, aki csak egy picit meghajolt, de olyan is akadt, aki gyorsan elbújt a szökőkút kávája mögött, ugyanúgy, ahogy eddig bármikor, valahányszor megpillantották; de senki sem tudta, hogy ő már nem ugyanaz, aki tegnap vagy tegnapelőtt vagy akár ötszáztizenkét esztendeje volt: hanem örökre és visszavonhatatlanul megváltozott.

Fortunatus lelkében sűrűn, sötéten és forrón kavarogtak az érzelmek: a legerősebb ezek közül az álomban látott lány utáni sóvárgás volt, de emellett a legkülönfélébb érzések száguldottak át rajta, ahhoz hasonlóan, mint amikor egy gyorsan repülő madárcsapatot egy keskeny ablakon keresztül néz az ember. Hol harag öntötte el, hol félelem, hol féltékenység, hol rajongás, a leggyorsabb, legzabolátlanabb, szeszélyes egymásutánban. Amikor a téren átvágva elérte a piacra vezető keskeny és sötét sikátor bejáratát, az egyik oszlop mellett megtorpant.

Az oszlop tövében egy ősz szakállú férfi kuporgott egy zsák dión: a szeme élénk kék volt, az arcbőre sima és rózsás, és ez a fiatal arc olyan különös ellentétben állt az ősz szakállal, hogy az ember azt hihette, hogy csak színházi maskara az öreges külső. Fortunatus szívét azonban, ahogy a férfi mellé ért, olyan fájdalmas érzés kezdte szorítani, hogy nem lehetett egy pillanatig sem kétséges: a férfi egyetlen nap alatt őszült meg. A Szellemfejedelem közelebb hajolt hozzá.

– Ugye, én most azt érzem, amit te érzel?

– Nem tudom, mit érzel, Fejedelem.

– Gyűlöletet érzek, barátom. Gyűlöletet, ami a te szívedből árad. Te most rettenetesen, kétségbeesetten utálsz valakit.

– Ó, igen, uram – mondta a férfi –, a vesémbe látsz. Valóban gyűlölök valakit, éspedig jó okkal. Van nekem ugyanis egy szépséges, fiatal, okos és talpraesett feleségem – van, mondom, de lehet, hogy csak volt! –, akiért hét évet szolgáltam az apósom gazdaságában: rám bízta a legpiszkosabb, legalantasabb munkákat, hogy próbára tegyen, vajon valóban kellően szeretem-e a lányát. Én zokszó nélkül dolgoztam, mint a barom, hét keserves esztendeig, és a nyolcadikban enyém lett a lány. Két évet éltünk örömben, boldogságban és gazdagságban: minden gondolatom feleségemet kereste, mindent megtettem, hogy a kedvében járjak, és ő is hasonlóképpen az én boldogságomért élt. Nem is reméltem, hogy valaha is ekkora gyönyörűségben lesz részem. Aztán egy napon minden megváltozott: a feleségem rám se nézett; ha szóltam hozzá, közönyösen elfordult; ha meg akartam simogatni, ellökte a kezem. Könyörögtem neki, hogy mondja el, mit hibáztam, mit vétettem tudtomon kívül, de ő csak gúnyosan felnevetett, és faképnél hagyott. Így ment ez hetekig, aztán a tavasz első napján, épp mandulavirágzáskor elhagyott. Egyetlen nap alatt megőszültem a bánattól. Hónapok teltek el, mire megtaláltam: egy trák varázslóval élt egy büdös, rendetlen, félig leégett hajón, és reggeltől estig koszos fehérneműt mosott a varázsló hét másik feleségére. Megbabonázta az az átkozott trák, varázsigéivel rabul ejtette, bűvös főzeteivel eszét vette. Elmentem a Helytartóhoz, hogy előadjam a panaszom, de a palotaőrökig sem jutottam, megvertek, kigúnyoltak és kidobtak. És igen, Fejedelem, gyűlölöm, végtelenül gyűlölöm azt az embert, aki elvette tőlem a feleségem.

A Fortunatus szomorúan nézte a férfit.

– És most itt ülsz a hóban, egy zsák dión?

– Ahogy mondod, uram. Ülök a hóban, egy zsák dión. És kérlek, hagyj engem főni a gyűlöletemben.

A Szellemfejedelem a férfi vállára tette a kezét, és a lelkét hasogató fájdalom járta át: tudta, hogy tehetetlen: sehogy sem tud segíteni a férfin. Azon gondolkodott, hogy elmondja neki, mit érez az álmában látott lány iránt, hátha a férfi tud tanácsot adni, hiszen ismeri a szerelem érzésének minden árnyalatát és minden rezdülését; aztán végül mégsem mondott neki semmit, hanem sóhajtva felegyenesedett, és továbbment a sikátoron át a piac felé. Tudta, hogy számára már csak a Ezeréves Tölgy adhat tanácsot, élő ember aligha.

A szűk kapuboltozatokban a legkülönfélébb tájakról származó sorsüldözöttek húzták meg magukat, akik a piac maradékán tengették nyomorúságos életüket: miközben elhaladt mellettük, Fortunatus mindegyikük lelkének rezdülését megérezte, érezte az elkeseredést, a dühöt, a gyászt, ami ezeknek az embereknek a lelkét betöltötte; nevek és történetfoszlányok kavarogtak benne, mintha ezek az emberek szavak nélkül is elmesélnék neki mindazt, ami fáj nekik; és mire végigment a sikátoron, a Szellemfejedelem megértette, hogy mostantól bezárult előtte a gondolatok világa, de ugyanakkor megnyílt egy másik: az érzéseké: ám míg a szellem emberein tudott segíteni, a lélek emberei közt ő is csak egy lesz a sok közül. Hacsak…

Na és ez a hacsak űzte a palotából a térre, a sikátorba, a piacra, és tovább, a városfalon kívülre Fortunatust: meg kellett tudnia az igazságot, meg kellett tudnia a jövőt, ezért igyekezett a fennsíkra, ahol az Ezeréves Tölgy állt.

Egy szélesen elnyúló, majdnem teljesen lapos fennsík magasodott a város fölé a hegytetőn: a népek úgy nevezték, hogy az Úrasztala. Ennek a fennsíknak az északi peremén állt az Ezeréves Tölgy, amelyet már sok száz éve Ezeréves Tölgynek neveztek, úgyhogy biztos öregebb volt ezer esztendőnél. Most levele-vesztetten, feketén állt a hidegben, az ágain, amelyekről ezüsttáblácskák függtek, azoknak a neveivel, akik megköszönték a jóslatot, vastagon ült a hó. A Szellemfejedelem csodálkozva nézett körbe: már kétszázhetven éve nem járt itt, és azóta a hely bizony megváltozott. Legutóbb a fa körül csak három szobor és egy korhadt, öreg pad volt: most a legkülönbözőbb méretű padok, székek, sámlik, fatuskók és mohalepte szobrok álltak sűrűn egymás mellett, és egy embermagasságú, fényes ezüsttükör, amelyben a jóslatot kérőnek szembe kellett nézni önmagával. Ez az utóbbi, mondjuk, már kétszázhetven évvel korábban is itt volt: akkor nőtt ki a földből, amikor Irmint, a félszemű istent felkötötték erre a fára, még egészen az idők kezdetén. De erről majd később – most nézzük, hogyan kért jóslatot Fortunatus az Ezeréves Tölgytől.

Megállt a Tölgyfa előtt, és kezét a törzséhez érintette. Mélyen barázdált, repedezett, vastag kéreg fedte a törzset, a kéreg árkaiban aranyhangyák éltek és smaragd szalamandrák: ők is segítettek a fának, hogy jósolni tudjon. Fortunatus a törzsön tartotta a tenyerét, és lassan, nagyon lassan, éveknek tűnő percek múltán megérezte, hogy a kéreg megmoccan, hullámzani, gyűrődni kezd, és az árkok és gyűrődések lassan értelmes jelekké rendeződnek, betűket formálnak – és végül a mozgás megállt, és ez az üzenet jelent meg a fa kérgén: Ha Serapia viszonozza a szerelmed, amit megmentesz, megmenekül. Ez igazából persze így nézett ki:

HASERAPIAVISZONOZZAASZERELMEDAMITMEGMENTESZMEGMENEKÜL

– de én most itt a kolostor magányában, írópultomnál állva szemben az ablakkal, amelyen ha kitekintek, egy virágba borult magnóliára látok, szívemben a mesélés örömével úgy döntöttem, hogy megkönnyítem a dolgotokat.

– Szóval így hívják! Ez a név nem jutott eszembe, amikor felébredtem az álomból! – sóhajtott Fortunatus. – Tehát viszonoznia kell a szerelmem. Ez a legelső. Aztán… jaj, a jóslat, a jóslat, mint mindig, megint titokzatos! Érthető így is, úgy is… de egy dolog bizonyos. Az, hogy…

És Fortunatus a tükörhöz lépett, s belenézett. A tükörből egy keskeny, ráncok szabdalta arc nézett vissza rá. Az orra hegyes volt és épp tűzpiros a fagytól; az ajka keskeny, a homloka magas, apró fülei a koponyájához simultak, mintha oda lennének szegezve, a haja vörösen meredt az világ minden tája felé, mintha valami örök szél lobogtatná, a szemében pedig különös, gunyoros fény csillogott; ő, pont ő lenne az, aki képes elnyerni egy ifjú lány szerelmét?

És a Szellemfejedelem kétségbeesetten nézett szembe önmagával.